Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Irodalom, történet

 

Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése

 

Dávidházi könyvének ismertetését nem lehet nem a teljesítménynek jellemző adatokkal kezdeni: az ezer (!) oldalas monográfia körülbelül háromezer (!) lábjegyzetet tartalmaz, a hivatkozott irodalom pedig hozzávetőlegesen hatszáz (!) tételre rúg. Mindennek ellenére, vagy inkább: mindezzel együtt a kötet nem csak bámulatra, hanem olvasásra is méltó, sőt, az olvasás közben és után válik csak igazán bámulatra méltóvá.
Mit lehet ennyit írni egy szaktudósról, akinek a műveit már a szakmabeliek sem nagyon forgatják? A szerző végigköveti a német anyanyelvű Schedel (Toldy eredeti neve) magyar öntudatú és nyelvű tudóssá válását, feltérképezi személyes és eszmei kapcsolatait, bemutatja munkásságának azokat a szemléleti és módszertani sajátosságait, amelyek Toldyt a „magyar irodalomtörténet atyjává tették, és amelyek tudatosan vállalva vagy öntudatlanul, de mindmáig nagyban meghatározzák a hazai irodalomtörténet- írás útjait. A monográfiában követett gondolatmenet érzékeltetésére érdemes fölidézni az átfogó fejezetcímeket: Nyelvszerzés (A magyar nyelv elsajátításától irodalma képviseletéig); Őskeresés (Az irodalomtörténeti eredetválasztás Oidipusz- drámája); Műfajképzés (Az eposzból átlényegülő nemzeti irodalomtörténet); Mottóválasztás (Egy nemzeti tudomány önmeghatározása Toldy jeligéiben); Történetformálás (Ég és föld láthatára Toldy irodalomtörténeteiben); Hagyományöröklődés (Születési jegyek halványuló nyomai a magyar irodalomtudományon).
Ennyiből is látható, hogy a szerző nem korlátozza vizsgálódásait pusztán a „műre magára. A filológiai alaposság mellett épp a különböző területek összefüggései, a kapcsolatok végleg sosem feltárható gazdagsága indokolja az első hallásra talán ijesztőnek tűnő mennyiségi-terjedelmi adatokat. A személyiség, a kor, a hatás, a mű által fölvetett problémák folyamatosan egymásra vetülnek. Toldy, mint az addigi törekvéseket összegző és a továbbiakat meghatározó egyéniség, különösen alkalmas arra, hogy hozzá kapcsolódva fókuszba kerüljenek az irodalmárrá válás lélektani és társadalmi vonatkozásai, az irodalomtörténet-írás és – az általa döntően befolyásolt irodalomtörténet-írás „nemzeti tudomány jellegéből adódóan – a nemzeti lét kérdései. (Az utóbbira hívja fel a figyelmet a kötet élére helyezett Nietzsche-idézet: „Amit manapság Európában »nemzetnek« hívnak, és ami voltaképp inkább res fecta, mintsem nata (sőt esetenként a megtévesztésig hasonlít egy res ficta et picta-ra), az minden esetben valami keletkező…)
A témabőség érzékeltetése ezúttal annyira sikeres, hogy ezer oldal után is olyan érzésünk támad, csak ízelítőt kaptunk a jelentőségteljes részletekből. Úgy áll ott végül az olvasó, mint egy vállalkozó, akinek kezébe adták egy bánya általános leírását, példát adtak számára a lehetséges módszerek széles választékára, elvégezték helyette a próbafúrásokat, kitermeltek közben annyit, hogy biztosítva legyen a nyereség. Most már a vállalkozó olvasón múlik, hogyan tovább. Dávidházi elénk tárja a módszerek, a filológiai lelőhelyek és a szemléletek hihetetlen gazdagságát, és ránk bízza, megelégszünk-e a lehetőségek áttekintésével, vagy saját személyünkhöz szabjuk ezeket. Én az utóbbi megvalósulását mindenképpen magasabb rendűnek vélem. Természetesen csak akkor, ha nem a feltárt lehetőségek önkényes kiiktatásán, hanem azok kiegészítésén, valamint értékrangsorba és -összefüggésbe állításán alapul. Persze ezzel még, ha úgy tetszik, semmit se mondtam. Hiszen minden mű igazi hivatása az, hogy a befogadóban alakuljon tovább. Dávidházi módszerét úgy karakterizálhatjuk, ha egy(-két) másik módszerrel ütköztetjük. Az olyan irodalomtörténészek, mint például Rajnai László vagy Szerb Antal – akármennyire is különbözzenek egyébként egymástól – aforisztikus kijelentésekkel, meglepő képzettársításokkal hívják elő, szinte provokálják az olvasó személyes állásfoglalását. Dávidházi szelíden késztetve éri el ugyanezt, az adatok bőségével, a jelentéktelennek látszó részletek új megvilágításával, a szemlélet tágasságával. (A szembeállítás egyben az „esszéisztikus” és a „tudományos” stílus különbségére is fényt vet.)
A szerző nem hisz abban, hogy az általa összegyűjtött adathalmaz egyetlen szempont vezérfonalára fölfűzhető lenne. Az elmélet számára „heurisztikai segédeszköz: „Minden valamirevaló elmélet valamire való ugyanis, tehát (kanti-peirce-i értelemben) pragmatikus dolog, valamihez (egy probléma megoldásához vagy legalább megértéséhez) nyújt segítséget, azaz nem feltétlen és egyetemes érvényű, mint ahogy általában sincs abszolút elmélet. A sokoldalú megközelítés kívánalma összefügg az irodalomtörténész wittgensteini alapozású „antropológiai holizmus”-ával, annak belátásával, hogy a nyelvi és a nem nyelvi jelenségek belső kapcsolatban vannak egymással, „a nyelv »ontológiai értelemben függ« az életformáktól. Dávidházi számára a kiindulópont az élet és az irodalom elválaszthatatlan egysége. Kulcsfogalmai a funkció, a mentalitás, a norma. Az irodalomtörténeti vagy a kritikusi normaállításban tetten éri a világnézeti és viselkedési eszmények működését, az irodalmi szövegek (vagy akár események) funkcióját pedig rituális mintákra vezeti vissza. Jellemző, hogy nem dönti el, mitől hatnak ilyen erősen ezek a minták. Egyaránt megengedi a lélektani, a transzcendens és a társadalmi magyarázatot. Meghatározó módszertani döntés ugyanis még – az elméleti sokszínűség mellett – az érvényességi ítéletekről való lemondás, amit elsősorban a kutatás mentalitástörténeti jellege indokol: „nem meggyőződésből függesztjük föl egy-egy transzcendens állítás érvényességét illető ítéletünket, mintha magánéletünkben is okvetlenül a filozófiai agnoszticizmus alapján állnánk, hanem átmenetileg, módszerként folyamodunk hozzá, hogy átmenetileg megszabadítson minden olyan elkötelezettségtől, ami nem engedné a transzcendens szférát az emberi képzelet termékének felfogni és akként vizsgálni.
A személyes állásfoglalás ideiglenes (?) kiiktatása először talán zavarba ejtő, később azonban inkább mély belátást sejtető és ösztönző kétértelműségre vezet. Egyrészt mégiscsak állásfoglalásnak tűnik a felhasznált fogalomkincs jellege. A „gyászmunka”, az Ödipusz-komplexus, a funkció, az ügyet igazoló és az elfogulatlan tudóstípus szembeállítása (az utóbbi fölényének érzékeltetésével: azt sugallja, hogy nincs igazsághoz köthető „ügy” magukban hordozzák a modernista tudomány transzcendencia-ellenességét. Ennek a vitatható és összességében eklektikus fogalomtárnak az átvétele azonban nem okvetlenül jelenti meggyőződéses képviseletüket. Nem csak a fönt idézett elvi nyilatkozat utal erre, hanem az a mód is, ahogy például a ridegen szerkezetelvű „funkció jelentése dinamizálódik és részben feloldódik a „mentalitás jelentésköréhez kapcsolódva. A korunkbeli tudományos közhelyeket használva Dávidházi nem ezek megfellebbezhetetlensége mellett áll ki, inkább kiaknázza kétségtelenül létező „heurisztikai potenciáljukat”, valamint jelzi, hogy a tudomány is mindig csak valamilyen előfeltevésekből kiindulva tudja tárgyát megközelíteni. Tehát még a személyes elkötelezettség hiányában sem lehetséges az elfogulatlanság, hiszen a tudósi lét már maga is előítéletszerű állítások és fogalmak elfogadását jelenti. Mindez megengedi, hogy egy, az első feltételezéssel – mely szerint a világ annyi, amennyit (tudományosan) le tudunk írni belőle, ennek fő jellemzője pedig a lényeghiány – épp ellentétes feltételezést is beleértsünk a szövegbe. Eszerint a Toldy-monográfia Wittgenstein Tractatusa nyitjára jár: annak (az itt már-már parodisztikus túlzásba vitt) bemutatásával, hogy mi mindent képes leírni a tudomány, épp a tudomány mindenkori határait érzékelteti, és egyben rámutat a határon túl lévő, tudományosan immár megragadhatatlan lényegre.
Mi derül ki ebből az alapállásból Toldyról, a magyar irodalomtörténetről és az egykori irodalmi életről? Dávidházi két szorosan összefüggő alaptétel köré szervezi mondanivalóját. Az egyik az, hogy Toldy és követői beállítottságát az ügyet védő, igazoló (teológiai, teodícea jellegű) beállítottság határozza meg, szemben az elfogulatlan, csak az igazságra néző tudósi magatartással. Toldyék számára az ügy: a nemzet. Nemzet, nemzeti nyelv és irodalom elválaszthatatlan egymástól. (A magyar irodalomtörténet atyjánál azonban, számos utódjától eltérően, a nemzetépítő és képviselő szerep nem szorítja háttérbe a művek értékelvű, kritikai megközelítését.) A másik alaptétel egy zseniálisnak mondható felismerés, miszerint „a XIX. század közepén nagykorúsodó, a szépirodalomtól intézményesen elhatárolódó irodalomtörténet-írás nagyműfaját (…) prózában írott eposznak tekinthetjük, benne látván a XIX. század közepére már avultnak érzett nemzeti eposz talán legmerészebb átlényegülését, azaz tudományos alakváltozatban megjelenő továbbélését, mely a közösség narratív identitásának újfajta megerősítésével átvehette az eposz egyik legfontosabb közösség-lélektani és ideológiai funkcióját, és az új idők követelményeinek megfelelve filológiai hitelesítéssel akarta megalapozni a nemzet (kulturális értékek általi) igazolását, sőt kiegészíteni a múlt örökségének kritikai felülvizsgálatával.
Mindebből adódik, hogy Toldy „tudósi munkásságának egyik alapkérdése: ha az irodalomtörténet-írást csakugyan a nemzeti hatalom eszközének tekinti, vagy ahogy másutt többnyire fogalmaz: a nemzet önbecsülésének és külföldi becsületének akarja szolgálatába állítani, akkor hogyan tudja ezzel összeegyeztetni és sértetlenül megóvni a tudomány saját érdekeit? Márpedig, mint már utaltam rá, Dávidházi is elismeri, hogy össze tudja a kettőt egyeztetni. A „hogyan” nyitja talán Toldy egyetemességet váró szépség- és műeszményében van, amit a szerző szintén behatóan értelmez: „A gyönyörködtetés összefér szerinte a költészet belső lényegével, az ennél gyakorlatibb hatásra való törekvés már nem. A költészet benső esztétikai lényege ugyanis, amennyire elszórt megjegyzéseiből sejthető, valamiféle céltalan, egyetemes és magáért való szépség létrehozása, csak úgy, nem valami mást előidézendő, vagy legföljebb a kontemplatív gyönyörködtetés kedvéért. Dugonics költészetére ezért lényegbevágó bírálat Toldy szájából, hogy »nem bírt (…) fölemelkedni (…) a tiszta szépnek megalkotásához«. Ugyanez az esztétikai norma társul a nemzetiesség követelményével a »francia iskola« (elsősorban Bessenyei, Orczy, Barcsay, Báróczi és Ányos) összefoglaló értékelésében: »francia példányok átültetése és követése által főleg a reflexiónak és szónokiasságnak szerezvén érvényt, nem azon utat mutatá ki költészetünknek, mely ezt a legfőbb pont felé, a tiszta szépnek nemzeties megalkotására, vezetheté vele«. Feltételezhetjük tehát, hogy Toldy számára a nemzet azért bírt döntő jelentőséggel, mert általa vélte elérhetőnek az önmagában reménytelenül magába záródó egyéni és az önmagában reménytelenül elvont egyetemes különböző fokozatokban magvalósuló egyesülését. Ahogy az anyanyelv – a nemzet lényegi meghatározója – is egyszerre jelenti az egyes ember egyik legsajátabb lényegét és közvetíti ugyanakkor a teljességet. Amennyiben az egyén, a nagyobb közösség (amelyek közül a nyelv központi szerepe miatt meghatározó: a nemzet) és a (kozmikus, isteni) egyetemesség közötti legfőbb összekötő az (anya)nyelv, akkor a nemzet (és ami itt ezzel együtt jár: anyanyelv)központúság a személyiség, a közösség(ek) és az isteni terv együttes kibontakozását jelenti. De csak úgy lehetséges ez, ha minden létszint megkapja, ami megilleti. A partikuláris fölemelkedik az egyetemesig, az egyetemes pedig képes megfogalmazódni a (különben) partikulárisban. Ez a folyamat legtisztábban az irodalomban valósulhat meg, mivel a nyelv ebben éri el lehetőségei maximumát. Ha mindezt – Toldyt, reményem szerint, követve – belátjuk, akkor bár hasznos „heurisztikai segédeszköznek, de végül is elvetendőnek bizonyul kérdésfölvetése, melyből Dávidházi is kiindul, miszerint két lehetséges tudósi magatartás áll egymással szemben: a valamilyen ügy (például a nemzet) mellett elkötelezett, azt igazoló és a csak az igazságra néző, elfogulatlan. Kerényinél ez úgy jelenik meg, mint a szemellenzős és a szemellenző nélküli. A szembeállítás azonban dogmatikusan szűk látókörű. A neves ókortudós valójában két rosszat állít szembe, és az egyikről azt mondja, hogy jó. Hisz ha úgy értelmezzük a fogalompár első tagját, mint ő, az valóban tévút: az egyediben ragadás, a rész állítása az egész helyébe. Másrészt viszont a steril tudományosság sem képzelhető el, és nem is lenne kívánatos: ez lenne az a kudarc, amikor az egyetemes nem talál utat az egyedihez, az emberi léptékhez. (Magának Kerényinek a munkássága is így vész bele Szentkuthy egykori kritikája szerint a parttalan semmitmondásba.) A „magyar irodalomtörténet atyjának útja a hamis alternatíva feloldására lehet példa. Igazolva Dávidházi korábban is többször hangoztatott meggyőződését, hogy hazai hagyományaink feltárása legalább annyi tanulságot tartogat, mint a külföldiek megismerése.
Dávidházi stílusa szintén értelmezhető valamiféle kettősség összhangjaként. Mindenben eleget tesz a tudományos precizitás kívánalmainak, de alkalomadtán nem tartózkodik az ízesebb fordulatoktól, a metaforikus kifejezésektől és a könnyed humortól sem, ám sose követ el stílustörést.
A német származású Toldy csak nyolc-kilenc éves korában, mint ceglédi vendéggyerek tanul meg magyarul. Átveszi, elsajátítja a magyar öntudatot és eredetközösségi beszédmódot, nem pedig beleszületik. Ez az életrajzi tény Dávidházi célkitűzését is befolyásolja: „nem azt kutatom, hogyan lesz a nemzetből elbeszélés, hanem hogyan az elbeszélésből nemzet. (A fordított irányú vizsgálódás fő képviselőjeként S. Varga Pált nevezi meg, akinek Dávidházi monográfiája után nem sokkal meg is jelent a témába vágó kötete.) A szerző befogadási rítusként írja le a ceglédi időszakot, majd a Virág Benedekhez és Kazinczyhoz fűződő kapcsolatot (az első révén a magyarságba, a második révén a magyar irodalomba léphet be), Kazinczy későbbi megtámadását a Pyrker-pörben rituális-ödipuszi apagyilkosságként, az 1859-es Kazinczy-ünnepélyt pedig engesztelő áldozatként értelmezi.
Toldy az irodalomtörténetet a német romantika szerves fejlődésképének megfelelően virágkorok és hanyatlások egymásutánjaként korszakolja. Az egyénnél meghatározóbbnak tartja az irodalomra nézve a környezet, elsősorban a nyelv fejlettségét, ami nélkül a legkiemelkedőbb tehetség sem tudja kiteljesíteni képességeit. Ezért állítja a középpontba Kazinczy alakját: ő teremtette meg azt a nyelvet és irodalmi életet (Horváth János későbbi kifejezését használva: irodalmi tudatot), amely előkészítette az újabb, és Toldy meggyőződése szerint örökre túlszárnyalhatatlan virágkort, amelyet a saját nemzedéke, azon belül pedig mindenekelőtt Vörösmarty jelentett.
Toldy munkásságában számos olyan sajátosságra mutat rá Dávidházi, ami azóta is él a magyar irodalomtörténet-írásban, ha csak öntudatlan automatizmusként is, saját hagyományait, feltételezettségeit feledve. „A magyar irodalmi kánon nemzetközi megfeleltetések általi meghatározása, vagyis a külföldi analógiák keresése sok egyéb mellett a külföld érdeklődésének, becsülésének a megnyerését is célozta. A felekezeti különbségek háttérbe szorítása a nemzet mint egység megragadását szolgálta. Szerintem a pártatlanság, az elfogulatlanság (tacitusi) eszményének is volt hasonló szerepe (az utóbbit Dávidházi csak mint elméleti beállítódást értelmezi). A kontextualista alapelv, miszerint a költőiségnek nincsenek előre adott kritériumai, hanem „helyén és mértékkel alkalmazva minden gazdagíthatja a művet, a korszakban (is) meghatározó gondolat, Toldynál éppúgy, mint előtte Kazinczynál vagy utána Aranynál. Nem Toldytól indul, de a magyar irodalomtörténetben általa is megerősítést nyer az okszerűség és a fejlődés elve, valamint a vallásos képzetkör és fogalomkincs átvitele a művészet területére.
Dávidházi részletesen vizsgálja a metaforák realizálását mint élet és irodalom összefonódásának példáját. A vérközösségi egység fordulatai, az „atyaság stb. visszatérő kifejezések Toldynál és kortársainál. Toldy számára Kazinczy az apafigura, Gyulai már Toldyt nevezi a magyar irodalomtörténet-írás atyjának. A monográfus nyomába szegődik a hasonló kijelentéseknek, és úgy találja, hogy azok nem üres díszei az egykori nyelvnek, hanem a kimondott szó alakítja a valóságot: szerepeket jelöl ki, amely meghatározza a további viszonyokat és magatartásmódokat, legalábbis azok eszményét. Hisz a XIX. század közepén már számos téren volt tétje annak, hogy ki tudja elismertetni a nagy tekintélyű Kazinczyt saját elődjének, vagy át tudják-e értelmezni a magyarság vérségi közösségét szellemi közösséggé. Úgy tűnik, a reformkor a szerepteremtés virágkora is volt, innen is ered fokozott szertartásossága, pátosza, kanonizációs buzgalma. A fő szerepmeghatározó tényező ekkor a megújult nemzetkép. Toldynál emellé társul még a nemzedék, elsősorban Kazinczyé és a sajátja: az első az új nemzetkép kezdeményezője, a második annak kiteljesítője és diadalra juttatója. A szabadságharc bukása után vált nyilvánvalóvá Toldy felfogásának egyik ugyancsak fontos jellegzetessége. Ő, számtalan kortársával ellentétben, nem csak a nagy, látványos szerepeket méltányolta, hanem elsősorban a szorgalmas aprómunkában hitt. A passzív rezisztenciával szemben egy másik lehetséges útra adott példát, amely a kis eredmények érdekében tett ésszerű, de sose tisztességtelen engedmények mentén vezetett.
Töretlen munkával építi életművét Dávidházi is. Úgy ebben, mint korábbi köteteiben is (a Shakespeare-kultuszról és a kritikus Aranyról írottakban) azt vizsgálja, milyen az a közeg, amelyben az egyes művek keletkeznek és befogadóra találnak. Kutatási logikáját a Bevezetésben fogalmazza meg a szerző: „Jelen könyvem az irodalom közösségi használatának egyik módját, a tudományost vizsgálja kialakulása folyamatában, igyekezvén az elemzés kedvéért megkülönböztetni a tőle elválaszthatatlan másik két alapváltozattól, a kultikus, illetve kritikai fogadtatástól, amelyek egyaránt beépülnek abba, amit (öntudatlan tárgyiasítással) elsődleges irodalmi jelenségeknek szokás tekinteni, egyúttal valamennyire előformálják, hogy a közösség tagjai mit gondoljanak, illetve egyáltalán mit gondolhatnak az irodalmi művekről, amelyekkel látszólag közvetlenül és előkészítetlenül találkoznak.
(Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése (Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet) Akadémiai Kiadó – Universitas Kiadó, Budapest, 2004.)



« vissza