Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Konzervativizmus: itt, most

Ha még nem is tört meg a jég Magyarországon, a konzervatív szó hallatán ma már nem feltétlenül negatív képzetek támadnak. Ez még akkor is igaz, ha a jobboldal politikai ellenfelei továbbra is negatív felhanggal igyekeznek a konzervativizmust az egész jobboldallal azonosítani, sőt a baloldal szubkultúrájában gyalázkodó versecskék, rigmusok formájában kifejezetten uszító módon hergelnek az általuk egyáltalán nem ismert konzervativizmus ellen. Amíg a közgondolkodásban bármilyen változást el tud valaki érni, hosszú és következetes szellemi munkát kell elvégezni. Az Egyesült Államokban legalább huszonöt-harminc évet vett igénybe, mire a mai konzervatívok az 1980-as években Reagan elnöksége alatt politikai és kulturális pozíciókat tudtak kiépíteni, nagyrészt ennek tulajdonítható, hogy – a Clinton-éveket leszámítva (1993–2001) – 1981 óta a mai napig a republikánusok alakítottak kormányokat. 1 Más a helyzet Nagy-Britanniában, amely a konzervatív politikai és társadalmi gondolkodás őshazája, követendő mintája. 1900 és 2000 között a brit konzervatívok – egyedül vagy koalícióban – összesen hatvannégy évet töltöttek hatalmon, viszont az utóbbi években képtelenek megtalálni az Új Labourrel szembeni hatásos fegyvert. A toryk megújulásának záloga, hogy milyen módon lehet konzervatív érveket találni a mai politika feltételei között a politikai és társadalmi kérdésekre. Németországban az 1920-as évek konzervatív forradalma2 az 1933–1945 közötti „különös út miatt megszakadt, a második világháború után pedig a kereszténydemokrácia és a keresztényszocializmus házassága következtében a keresztény univerzalizmus talaján éledt újra, emiatt sok tekintetben le is szakadt a klasszikus konzervativizmustól. Nem véletlen, hogy az elmúlt egy évben – nem függetlenül a 2005-ös választásoktól – több vita is folyt Németországban a konzervativizmusról. Figyelmet érdemel a francia jobboldal konzervatív értékekkel is átszőtt intellektuális útkeresése a francia republikanizmus irányában, amelynek a gyökerei a 19. századig nyúlnak.
Minden országban más-más képet kapunk, ezért a kérdés az, hogy milyen értelemben beszélhetünk konzervativizmusról. Van-e univerzális konzervativizmus Mi a konzervativizmus Politikai doktrína Ideológia Egyszerűen egy többé-kevésbé jól körülírható politikai magatartásmód Mik a magyar konzervativizmus sajátosságai

Két magyar könyv a konzervativizmusról

Egedy Gergely hosszú idő óta elkötelezetten és szisztematikusan tanulmányozza a konzervativizmus jelenlegi helyzetét. Érdekes módon előbb született meg a Konzervativizmus az ezredfordulón című munkája (Magyar Szemle Könyvek, 2001), mint a Brit konzervatív gondolkodás és politika című műve (Századvég, 2005). Az előbbi könyv, amely mintegy tízévnyi vizsgálódás írásait tartalmazza, azt az igényt is megfogalmazta ugyanis, hogy konzervatív válaszokra van szükség Magyarországon a posztkommunista körülmények között felmerülő kérdésekre. A következő határozott mondatokat olvassuk a bevezetőben: „a liberalizmus alkotó fantáziája kimerült […] A globális kihívásokra nekünk magyar válaszokat kell adnunk, s hogy ezt megtehessük, ahhoz szilárd elvekre és értékekre: értékkonzervativizmusra van szükségünk […] A konzervativizmust olyan erőssé kell tenni, hogy ne csak a politika szférájában legyenek esélyei, hanem szellemi síkon, a kulturális és tudományos életben is elfoglalhassa méltó helyét.3 Ezt követően azonban a szerző inkább eszmetörténeti írásokkal lépett elő (például Chestertonról vagy T. S. Eliotról), hogy visszalépjen a nagy mintához, a brit konzervativizmushoz. Mintha túl nagynak tűnt volna fel a feladat, amelyet kitűzött a szerző, vagy egyszerűen elbizonytalanodott, merre is haladjon Egedy Gergely „a szilárd elvek kidolgozásában. Úgy tűnik fel, hogy inkább a történész eszközeit használva kíván hozzájárulni az értékkonzervativizmus megszilárdulásához. Ugyanakkor nem mondott le arról, hogy alakítsa a magyar közbeszédet és politikát a konzervatív értékek nevében.4
Nehéz pontosan megállapítani, hogy mikortól is kezdődött a konzervatív elvek és értékek tanulmányozása Magyarországon 1989 után. A történészek már 1989 előtt is foglalkoztak a magyar politikai konzervativizmussal, de a konzervativizmussal mint olyannal, illetve a politika alakításának eszközével nem. Fontos lépés volt Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról című klasszikus művének a magyar nyelvű megjelentetése 1990-ben (Atlantisz/Medvetánc). Az első kísérletek egyike volt a rövid életű Konzervatív Szemle megalapítása az 1990-es évek első felében. Aztán jöttek további fordítások. Ezek közül ki kell emelni Roger Scruton Mi a konzervativizmus című munkáját (Osiris, 1995), Robert Nisbet Konzervativizmus: álom és valóság című művét (Tanulmány Kiadó, Pécs, 1996), Molnár Tamás számos könyvének magyar nyelvű kiadását, Leo Strauss Természetjog és történelem neokonzervatívokat inspiráló írását (Pallas Studó/Attraktor Kiadó, 1999), John Kekes A konzervativizmus ésszerűsége (Európa, 2001) és Michael Oakeshott Politikai racionalizmus című (Új Mandátum, 2001) művét. A fordításokkal párhuzamosan kezdtek megjelenni magyar szerzők munkái is, amelyek közvetlenül vagy közvetve a konzervativizmussal foglalkoztak, sőt 2004 októberében kétnapos nemzetközi konferencia is lezajlott Magyarországon Conservatism – Old and New címen. Ma már elmondható, hogy Magyarországon a konzervatív politikai és társadalmi gondolkodás sokféle, többféle fórumot és folyóiratot használ, meglehetősen elkülönülő, intellektuális csere nemigen tapasztalható a külön asztaloknál helyet foglalók között. Ennek vannak természetes okai – szakmai elkülönülés, eltérő érdekek, politikától való távolság –, de vannak egyéb okai is, mint a kialakulófélben lévő és az intellektuális mércékben bizonytalan akadémiai és közéleti anarchia, a posztkommunizmusra jellemző szellemi tévelygés, az értékítélet formáinak kialakulatlansága, s gyakran a szellemi restség és parvenüség, ami adódik a magyar szellemi élet szűk keresztmetszeteiből és „a külföldi fontosabb, mint a magyar szellemi termék attitűdjéből. Az is hátráltatja a szellemi életünk kibontakozását a posztmarxiánus társadalomtudományi gondolkodás és nyelvezet uralma alatt, hogy a politika nyelvén fogalmazzunk, nem alakult ki a magyar társadalomtudomány saját nyelvezete, a saját tapasztalataink általános fogalmakban való megfogalmazása.
Egedy Gergely az elsők között volt a magyar tudományos életben, aki a konzervativizmus politikai és szellemi jelentőségével elkezdett foglalkozni. Kiindulópontja világos és egyértelmű: a konzervativizmust Magyarországon újra kell teremteni, mert bár „vannak konzervatív hagyományaink, a csaknem fél évszázados diktatúra azonban durván megszakította organikus fejlődésüket.5 Nem hibás-e a kiindulópont Nem logikai ellentmondás-e újrateremteni azt, aminek a lényege a szervesség, a megszakítatlanság Inkább történészi vagy filozófiai, esetleg politikusi feladat a konzervativizmus feltámasztása Másképpen fogalmazva: konstrukcióra vagy rekonstrukcióra van-e szükség. A kérdések azért nem költőiek, mert alapvető probléma, hogy a konzervativizmus értékei univerzálisak-e. Ha azok, akkor mind a rekonstrukcióra, mind a konstrukcióra lehetőség nyílik, akár egymást kiegészítő módon; de ha nem, akkor csak rekonstrukcióra van szükség és lehetőség, amiből az is következik, hogy a konzervativizmus lényege a tradicionalitás. Ennek is megvannak a hívei, hiszen Lovas Rezső, a Szent István-terv szerkesztője így írt: „A konzervatív gondolkodás lényege, hogy a dolgok gyökerét, magyarázatát a történelemben keresi, és a jövőt a múltból próbálja extrapolálni.”6 Meglátásom szerint a konzervativizmusnak mint politikai elvnek és értékkészletnek része, de nem első számú erénye a tradicionalizmus. Egedy Gergely is mintha ezt vallaná.

A magyar konzervatív kérdés

Mi lehetne a 21. század kezdetén más irányító kérdése a konzervativizmusról szóló átfogó könyvnek Magyarországon, mint a modernizáció. Ha Egedy tradicionalista volna, akkor nem a modernizáció kérdését tette volna első helyre a kötetében. Politológiai-szociológiai-történeti irodalomra támaszkodva keresi a világban azokat a párhuzamos folyamatokat, amelyekbe a magyar állapot is beleillik. De a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy milyen útjai vannak a modernizációnak a kommunizmus bukása után. Egedy megkülönbözteti a modernizáció „szerves és „szervetlen útját: az előbbi az identitáson, a nemzeti polgárságon és a hazai tőke erősítésén alapuló modernizáció, az utóbbi – a liberális út – csupán a globalizációba való bekapcsolódást tartja fontosnak, kettészakítja a nemzeti közösséget, ráadásul „egyúttal végképp a perifériára száműzi az ezen alternatívát választó társadalmat. Vagyis a szervetlen modernizáció liberális hívei rövid távon gondolkoznak, hosszú távon pedig kiszolgáltatott helyzetbe hozzák és tartják a magyar társadalmat. Nem véletlen, hogy a hazai liberálisok évek óta a nacionalizmus vádjával igyekeznek lejáratni a magyar jobboldal egészét. A megvalósult liberalizmus ugyanis a nemzetek és nemzetállamok nélküli világ, amelyben csak „individuumok, azaz tovább már „nem osztható egységek találhatók – mintha az emberiség életképes volna belső differenciálódás nélkül, mintha „az örök béke megváltoztatná az emberi természetet. Mintha a gondolkodás lehetséges volna különbségek és ellentétek felfedezése nélkül: a liberális eszmény nem más, mint az emberi gondolkodás és civilizáltság lassú megszüntetése. Az örök béke az erősek pacifizmusa volna. Fontos, hogy Egedy Gergely – bár nem fejti ki részletesen – különbséget tesz modernizáció és westernizáció között. Ha a kettőt összekeverjük, akkor eleve föladjuk, hogy egyenrangú félként lépjünk be a globalizált világba, illetve hallgatólagosan elfogadnánk a modern nyugati progresszivizmus kétséges tanát. A nyugatiasodás programjánál ugyanis van magasabb eszmény is: a jó élet feltételeinek a megteremtése. Ha valaki a jó élet feltételeit azonosítja a Nyugattal, a nyugatias életformával, logikai hibát követ el, mert feltételezi, hogy egy sajátos kultúra – a nyugati kultúra – az általános vagy egyetemes kultúrával azonos. A nyugati kultúrának van számos olyan értéke és intézménye, amely érdemes a megfontolásra, meggyőződéseink erősítésére, de nem mechanikusan és gondolattalanul. Ráadásul a magyar kultúra európai kultúra, latinos-keresztényi kultúra, része a nyugati civilizációnak. A magyar konzervatív ezért csak annyit állít, hogy a viszonyítási pontul szolgáló identitás nélkül nincs gondolkodás, gondolkodás nélkül nincs különbségtétel, különbségek megállapítása nélkül nincs ítéletalkotás.
Ugyanez a kérdés merül fel Egedy könyvének egyik további fejezetében, a Konzervativizmus és nemzettudatban. Vajon a nemzet a progresszivitás mellékterméke, ideiglenes képződmény, ahogy a liberálisok állítják, vagy tényleges funkciója van Vajon a nemzeti identitás az egyetemes értékek érvényesülésének az akadálya, vagy ellenkezőleg, olyan erő, amely a strukturált, bonyolult világ építőköve Egedy válasza ezekre a kérdésekre: „A liberális felfogással ellentétben tehát a konzervatívok számára a nemzet semmiképpen sem egy olyan racionális kalkulációk révén összetartott közösség, amely szinte el is tűnik az egyének mögött, mintha csak valami harmadrangú háttértámaszték lenne […] állam nélkül lehetséges nemzet, generációról generációra áthagyományozott kulturális identitástudat nélkül azonban nem.7 A nemzet nem individuumok összessége, megfordítva, csak a nemzeti közösség teszi lehetővé a valahova tartozás életben tartó pszichikai feltételének megteremtésével az egyén lelki-testi értelemben vett jó életét. Egedy Gergely mindig intellektuális nyitottsággal és vitakészséggel kezeli a témáit. Miközben határozottan állást foglal, nem hagy kétséget afelől, hogy miről mit gondol, rendre – az adott téma vagy kérdés legjobb szakirodalmához fordulva – ismerteti azokat a felfogásokat, kutatási eredményeket, amelyek saját érvelése nyersanyagául szolgálnak, ahogy képzeletbeli vitapartnerei sem hagyhatják figyelmen kívül ezeket a műveket és gondolatmeneteket. Valójában azonban Egedy Gergely nem nevez meg konkrétan senkit vitapartneréül: általában beszél a liberálisokról, a konzervativizmus érveinek az építését tűzi ki célul. Ennek a módszernek vannak előnyei és hátrányai. Előnye, hogy a konzervatív irodalom legjavát adva mutathatja be a konzervatív érveket és gondolatokat. Ha megnézzük a könyv bármelyik tanulmányának jegyzetapparátusát, akkor a megírás pillanatáig tisztában leszünk az adott terület konzervatív szerzőivel és a műveikkel. A visszatérő ma élő szerzők neve: Robert Nisbet, Roger Scruton, Noel O’Sullivan, Kenneth Minogue, John Gray, s persze a magyar szerzők: Tőkéczki László, Czakó Gábor, Molnár Tamás, Kontler László, Dénes Iván Zoltán, Fricz Tamás. De nem találni senki olyat, akivel vitatkozna a mai magyar liberális vagy bármilyen más felfogású szerzők közül. Alkat kérdése is, hogy valaki mennyiben vállalja a közvetlen vitát, főleg mennyire kezdeményezi azt, de azt látni kell, hogy az érvelés hatékonysága és persze csiszoltsága is sokkal nagyobb, ha tényleges, valódi vitában formálódik. Sokkal több emberhez jut el egy érv, ha éle van, ad hominem szól, nemcsak a maga egyszerűségében és fenségességében áll világítótoronyként egy elhagyott földnyelven. Egy percig nem vitatható, hogy Egedy Gergely a konzervatív irodalom egyik legjobb ismerője Magyarországon, de az sem nagyon vitatható, hogy műveit olyan bensőségességben alkotja, amely ebben a formájában nem vált ki szélesebb érdeklődést. A magyar konzervatív érvekre nagy szükség van, valóban meg kell törni a szociálliberális intellektuális vélt vagy valós fölényt. Az 1968-as ellenkultúrás értelmiségi uralomnak leáldozott, érveik régóta ellentétesek a jó életről vallott nézeteikkel, egyedül az ellenségképük karbantartása révén képesek a király meztelenségét leplezni. Hogy ez mennyire így van, sorba vehetők a könyv további fejezeteinek témái: a tömegtársadalom, az emberi jogok problémája, a szabadság és a multikulturalizmus jelensége. Egedy érvelése minden esetben világosan bemutatja az adott kérdéshez tartozó fogalmakat és érvelési típusokat, majd hozzájuk rendeli a konzervatív válaszokat. Vegyünk egy példát. Érzékeny kérdésnek számít „a »fundamentalista« másságkultusz, amely a liberális multikulturalista felfogás egyik tartópillére. A szerző írja: „A multikulturalizmus azt az igényt támasztja, hogy egy politikai közösség ne kötelezze el magát egyetlen hagyomány mellett sem, mert ez megsértené a kultúrák egyenlőségének az elvét.8 Fontos érvelési irány, hogy az egyenlőségnek ez a fajta logikai realizmusa a valóságban azt jelenti, hogy egy kisebbségi kultúrafelfogás fogja a többség kultúráját megkérdőjelezni, sőt a nemzeti kultúrát mint identitásképző erőt támadni. A cél így világos: a multikulturalizmus nem egyéb, mint a többségi nemzet összetartó cementjét adó kultúra hígítása, elgyengítése. A diagnózist követően következik a konzervatív válasz ismertetése, melynek magja a konzervatív államfelfogás meghatározása: „a nemzetállam pontosan azért szerencsés képződmény, mert a politikát és az alapját jelentő kultúrát szerves módon tudja összekapcsolni.9 A konzervatív nem az egység-különbözőség természetes adottságát akarja megszüntetni, ahogy ellenfelei jogtalanul gondolják, hanem a természetes struktúrák védelmét hangsúlyozza, a létezés rendjéből adódó képződmények megőrzésének fontosságát a jó élet szempontjából. Innen megközelítve értelmes ez a kijelentés: „a szubkultúrák egy része nemcsak a szociális kohéziót fenyegeti, hanem a konzervatívok által vallott morális értékeket is sérti.10 Ebből tehát nem azt kell kihallani, hogy mi sérti a konzervatívok érzékenységét, hanem hogy a konzervatív morális értékek milyen kapcsolatban állnak egy lehetséges állam-, nemzet- és politikafelfogással, illetve miként függnek össze a kultúra látszólag periferikus kérdéseivel. Akárhol nyitjuk is ki Egedy könyvét, amelyben a konzervativizmus mai helyzetét vizsgálja, végiggondoltságot érzékelünk és a koherens érvelés különböző szálaira bukkanunk.

Az ideológiák halála

Közhelynek számít, hogy az ideológiák eredeti funkciójukban használhatatlanok. Nincs rájuk szükség, aki ilyesmivel bajlódik, csak az idejét fecsérli. Ha az ideológiák halottak, s az osztálytagolt társadalmak kora lejárt is, érvekre mégiscsak szükség van, amikor valaki demokratikus körülmények között meg akarja szerezni a hatalmat vagy politikai célokat tűz ki. A konzervativizmus ráadásul mindig is vitatta, hogy ideológia volna, mivel feladatát nem abban látja, hogy társadalmi és politikai víziókat rajzoljon meg, hanem a konstruktivista, utópikus jegyeket mutató modern tudat bírálója legyen. A konzervativizmus azért sem azonosítható a tradicionalizmussal, mert olyan kérdésekkel kell foglalkoznia – szabadság, állam, kultúra, társadalom, kormányzás –, amelyek napi válaszokat igényelnek és más nézetekkel versenyben kell az igazságát bizonyítani, nem egyszerűen a tradíciókhoz való viszonyát kell állandóan tisztáznia. Pusztán a tradíciókhoz való fordulás hiányos válaszokat ad, s pont a legfontosabb kérdésre, a változás konzervatív felfogásának tisztázására nem marad kellő figyelem. Az utóbbi évek egyik legfontosabb könyve, amely a konzervativizmus filozófiai megalapozására vállalkozik, nem kis mértékben az Új Labourrel szembeni kihívással a háttérben íródott. Ted Honderlich Conservatism című munkája, amelynek kiinduló kérdése, hogy mi a konzervatív álláspont a változással kapcsolatban, sok tekintetben Egedy Gergely ezredfordulós számvetéséhez hasonlít. Honderlich a tradíciót állítja szembe a változással, fölidézi a burke-i felfogást, miszerint a francia forradalmárok minden és minden miatt panaszkodtak, s mindent a világon meg akartak változtatni. A változtatás a dolgok lényegét érinti, ezért nagyon óvatosan kell vele bánni, jobb a reform, mint a radikálisabb változtatás. Legrosszabb az elméleti alapon történő beavatkozás a társadalom intézményeibe, a politika formálásába, jobb tanácsadó a bölcsesség. Az elmélet a változtatás szülője, a bölcsesség a reformé. Vagyis a konzervatív gondolkodásmód a bölcsességet részesíti előnyben a tudás más formáival szemben akkor, amikor változásra határozza el magát. Messzire vezet a tudás öt formájának arisztotelészi megkülönböztetése, de azért a megemlítés szintjén érdemes ide idézni, hogy megértsük a konzervatív tudásképet. Arisztotelész szerint – a lélek megnyilvánulási formái alapján – a tudásnak a következő formái léteznek: mesterség (techné), tudomány (episztemé), okosság (phronesis), bölcsesség (sophia), ész (nous).11 A bölcsesség arisztotelészi meghatározása: „ésszel párosult tudományos megismerés, a legbecsesebb dolgokra vonatkozó tudomány, amely mindent betetőz; mivel a tudomány az örök, állandó, szükségszerűen létező dolgokra vonatkozik, nyilvánvaló, hogy a burke-i felfogás, miszerint „a kormányzat az emberi bölcsesség találmánya12 nem követi az arisztotelészi bölcsességdefiníciót, sokkal inkább az okossághoz áll közel, amely „azzal foglalkozik, ami másképp is lehet, mint ahogy van. Ily módon a burke-i konzervatív álláspont bölcsessége nem metafizikai, hanem a cselekvéssel, a változtatás lehetőségével összefüggő felfogás; nem zárja ki a változtatást, viszont a mikéntjében gyökeresen eltér az Arisztotelész által még nem ismert modern teoretikus vagy elméleti változtatás tudományosnak látszó formájától. A konzervativizmus azért sem azonos a tradicionalizmussal, mert a tradicionalizmus nem tud elszámolni a cselekvés motorjával: az ember – szemben más élőlényekkel – soha nem pusztán reprodukálja magát, hanem változtatni kíván, javítani szeretne a sorsán.
Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy a változtatás lassú és nehéz, mert aki azt állítja, hogy a változtatás gyors és könnyű, az figyelmen kívül hagyja, hogy „A változtatás nem természetes. A változtatás fenyegeti és lerombolja az identitásunkat, így az önérzékelésünket is.13 További kérdés a változtatással kapcsolatban, hogy mi a garancia arra, hogy a változtatással vagy a generációk közti cserével, áthagyományozással a jót adjuk át s nem a rosszat. A Honderlich-féle válasz erre az, hogy a változtatás csak akkor helyeselhető, ha az 1. nem vet véget az ismertnek (ez utalás Michael Oakeshott nevezetes konzervativizmus meghatározására)14; 2. nem törekszik alapvető változtatásra; 3. a jó lerombolására; 4. nem jár együtt a csalitos, a bohóc és hasonlók elvesztésével; 5. nem terjed ki az identitásunkra és önérzékelésünkre; 6. nem hozza magával a társadalommal kötött hosszú távú szerződésünk megszegését; 7. s az amerikai civilizáció végét.15
Mindebből következik, hogy a konzervativizmus az általa rossznak tartott gondolkodásmód ellen van, ez adja a belső logikai koherenciáját. A konzervatív a rossz gondolkodás elemei közé sorolja az elméletgyártást, az ideológiát és az absztrakciókat; vitája van az utilitarista morálfilozófiával; az absztrakt vagy általánosító emberi jogi érvelésekkel és általában a modern természetjogi gondolkodással; a társadalmi igazságosság délibábjával; az értelmiségi szereppel és az értelmiségi szózuhatagokkal és a moralizálással. Ezzel szemben a jó gondolkodás elemei közt említi a józan észt („a hiszem, ha látom attitűdöt), az időtálló érvelést, a kézzelfoghatót és tényszerűt. Ezek persze csak akkor töltődnek meg tartalommal, ha – ahogy Honderlich meg is teszi – racionális konzervatív érveket sorakoztat fel a legfontosabb kérdésekben: az emberi természet, a szabadság, a kormányzás, a társadalom, az egyenlőség és az ésszerűség témaköreiben. Honderlich könyvének további fejezetei ezeket a kérdéseket veszik végig meglehetős alapossággal.
Honderlich ugyanakkor tisztában van azzal, hogy a konzervativizmus helyzetét és érveinek erejét nem lehet zárt rendszerré formálni, hiszen azok ki vannak téve egyrészt az övétől eltérő konzervatív felfogások közvetlen vagy közvetett bírálatának, másrészt a nem konzervatívok érveinek, és végső soron a politika alakításába való beleszólásból való kiszorítás lehetőségének. Világos, hogy Honderlich konzervativizmusa a burke-i tradícióból nő ki, magáénak vallja Michael Oakeshott felismeréseit, Russell Kirk, Friedrich A. Hayek és Noel O’Sullivan gondolkodásának konzervativizmusát. Nem foglalkozik tehát a kontinentális konzervativizmus premodern gyökereivel, távol áll tőle a platóni metafizika konzervatív következményeinek a felhasználása, egyáltalán a keresztényi politikai és társadalmi doktrínák alkalmazása. Számára a konzervativizmus tisztán politikai filozófiai érvrendszer, politikai filozófia. Olykor kitér az amerikai újkonzervatívokra, akiket inkább bírál, de elismeri Leo Strauss munkásságát, mint a neokonzervatívok szellemi pápáját, noha bevallja, hogy nem tanulmányozta Strauss műveit.16 Viszont szinte minden fejezete végén kitér az Új Labour-re mint a konzervatívok legfőbb ellenfelére, belemegy a kormányzás elmúlt évtizedes Tony Blair-i gyakorlata politikai és társadalomfilozófiai problémáinak elemzésébe. Fölmerül a kérdés, hogy ha többféle konzervativizmus van, akkor mi köti ezeket egyáltalán össze Erre vonatkozólag érdemes kézbe venni E. H. H. Green Ideologies of Conservatism című munkáját, amely 2002-ben jelent meg. Green a brit politikatörténet konzervatív kormányzatainak eszmei alapjait vizsgálja meg a 19. századtól kezdődően egészen Thatcher miniszterelnökségéig bezárólag. Itt megint intellektuális hasonlóságot fedezhetünk fel Egedy Gergely másik könyvével, a Brit konzervatív politikai gondolkodás és politikával összehasonlítva. Green végső álláspontja szerint, amely jórészt Michael Oakeshott politikai filozófiáján alapul, a konzervatívok négy alapvető elvben értenek egyet. Az első szerint az emberi értelem tökéletlen, ezért az ember képtelen teljes egészében felfogni, átlátni a társadalmi fejlődés komplexitását; ebből következik további három elv, azaz a politikai szkepticizmus, hogy a spekulatív teoretizáló gondolkodás jó irányba viszi a politikát; továbbá, hogy a konzervatívok tradicionalisták, azaz ragaszkodnak a bevált szokásokhoz és intézményekhez, harmadszor a társadalom organikus fejlődését igyekeznek elősegíteni.17 Látható, hogy a tradicionalizmus részeleme a konzervatív felfogásnak; s az is érdekes kérdéseket vet fel, hogy miként lehetséges a kelet-európai posztkommunista világ konzervatívjai számára ezeket az elveket alkalmazni. Meglátásom szerint mivel nem lehet mind a négyet minden további nélkül alkalmazni – főként az organikusság és a tradicionalizmus tűnik fel problematikusnak –, az első kettőre kell koncentrálni, ezt a két elvet kell alkalmazni, hangsúlyozni, vagyis az emberi tökéletlenséget és a spekulatív gondolkodás burjánzó formáinak leírását, bemutatását. A konzervativizmus paradox helyzete a posztkommunista társadalom paradox helyzetéből adódik. A kommunista radikalizmus – mint a modernség logikájának egyik lehetséges következménye – fölszámolta a konzervatív eszmeiség majdnem minden feltételét: az organikusságot, a tradíciók mindennapi életre gyakorolt hatását, a józan ész használatát, a hit és kétely attitűdjét, a természetesség – beleértve az emberi természet állandóságának – elfogadását; de fölszámolta a konzervatív gondolkodásmód intézményi garanciáit is, mint a magántulajdont, az egyházak társadalmi szerepét és a szabadság politikai biztosítását. Ilyen radikális beavatkozás a történelem során még soha nem történt: a régi zsarnokok a személyes és családi hatalmuk abszolúttá tételén mesterkedtek, csak akkor és abba avatkoztak be, ami a hatalomépítést gátolta; a modern zsarnokság azonban az élet minden szeletét uralni akarja, nem a személyes hatalmat abszolutizálja, hanem a társadalom feletti totális hatalmat. A modern zsarnokság tudományosnak beállított utópiát akar megvalósítani. Ezzel függ össze, hogy Ted V. McAllister szerint a konzervatívok egyetlen közös vonása, hogy elutasítják a modernséget, mert meg akarják menteni a civilizációt.18 Posztkommunista nézőpontból nehéz lenne ezzel nem egyetérteni.
Egedy Gergely két említett könyve és más, azóta megjelent írásai ahhoz segítenek hozzá, hogy megértsük helyzetünket, és racionális eszközökkel bebizonyítsuk, a modernség zsarnoki potenciálja a kommunizmus bukásával nem merült ki. S még az sem téveszthet meg bennünket, hogy az Új Labour ideológia eszmei mindenevőként konzervatív elvekkel is kacérkodik, ami akár a konzervatív eszmék erejét is kifejezheti.

 

Jegyzetek:

 

1 George H. Nash: Conservative Intellectual Movement in America since 1945. Intercollegiate Studies Institute, Wilmington, Delaware, 1998.
2 Karácsony András: A konzervatív forradalom utópiája a két háború közötti Németországban. Századvég, 2005/1.
3 Egedy Gergely: A konzervativizmus az ezredfordulón. Magyar Szemle Könyvek, 2001. 7. és 10. l.
4 Vö. „A posztkommunizmus bélyege a közéleten Magyar Nemzet, 2005. augusztus 17.
5 Egedy Gergely: Konzervativizmus az ezredfordulón. I. m. 10. l.
6 Lovas Rezső: „Kritikák kereszttüzében a Szent István-terv, Magyar Nemzet, 2005. október 19.
7 Egedy Gergely: I. m. 155–156. l.
8 Egedy Gergely: I. m. 233. l.
9 Egedy Gergely: I. m. 233–234. l.
10 Egedy Gergely: I. m. 236. l.
11 Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, 1139b
12 Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Atlantisz/Medvetánc, 1990. 147. l.
13 Ted Honderlich: Conservatism. Burke, Nozick, Bush, Blair Pluto Press, London, Ann Arbor, 2005 [1989] 18. l.
14 Michael Oakeshott: Racionalizmus a politikában, Új Mandátum, 2001, 432. l.
15 Ted Honderlich: I. m. 22. l.
16 Ted Honderlich: I. m. 21. l.
17 E. H. H. Green: Ideologies of Conservatism. Oxford University Press, 2004 [2002], 281. l.
18 Ted V. McAllister: Revolt Against Modernity. Leo Strauss, Eric Voegelin, and the Search for a Postliberal Order. University Press of Kansas, 1996. 10. l.



« vissza