Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kormányzásmentes hónapok

Gyenge testi állapotára tekintettel tornából felmentve; ilyesmit üzent az Európai Unió Bizottsága, amikor egyfelől ismételten elégtelennek ítélte a magyar kormány által benyújtott középtávú (ún. konvergencia-) tervet, másrészt hozzátette: ettől a kormánytól a hátralévő hónapokra nem is vár el új erőfeszítéseket. Ezt hívják reálpolitikának. A szabályok szerint ugyan új határidőt kellett volna kitűzni (az eddigiek szerint ez négy hónapot jelent), hogy a Stabilitási Egyezmény előírásait megsértő ország hatóságai hihető erőfeszítést tegyenek pénzügyeik rendbetételére, de az EU tisztségviselői a naptárra néztek, és a 2005. áprilisi határidőtől most eltekintettek.
Nézzük meg, hogy mi ez a konvergenciaügy, és melyek ennek a várható következményei.
Az Európai Közösség tagjai annak idején kitűzték a közös európai valuta létrehozásának tízéves programját, és az 1992-es maastrichti szerződésben megalkották a program szakaszokra bontott folyamatát, a közös valutára való áttéréshez és a valuta értékállósága fenntartásához szükséges pénzpolitikai szabályokat. A szerződés kimondta, hogy a fizetőeszköz védelmében az EU a tagországok gazdaságpolitikáját és különösen költségvetési politikáját közös érdekű ügynek tekinti: a tagállami költségvetés nem maradhat meg teljesen a nemzeti szuverenitás keretein belül. Az államok kötelesek elkerülni a túlzott költségvetési hiányt.
A maastrichti szerződés megfelelőnek bizonyult ahhoz, hogy az akkori tagországok zöme a többéves folyamat során megalkossa az eurót. Egy bizonyos ponton azonban joggal merült fel a részletes szabályalkotás szükségessége: ezért 1997-ben létrehozták a Stabilizációs és Növekedési Egyezményt (vagy más néven: paktumot). A paktum részletezte a teendőket arra az esetre, ha egy ország nem képes betartani a pénzügyi fegyelem megadott referenciaértékeit, elsősorban a költségvetési egyensúlyra vonatkozó követelményeket. Idővel alkalmazni is kellett a túlzott hiány eljárást: először Portugália lépte át a maximális megengedett mértékül szolgáló 3 százalékos szintet 2001-ben, így egy évre rá a Bizottság előterjesztése alapján a tagállamok pénzügyminisztereiből álló Tanács kimondta a túlzott hiány tényét. Ezt követően Németország és Franciaország 2002-ben, Görögország és Hollandia 2003-ban, majd Olaszország 2004-ben sértette meg a 3 százalékos referenciaértéket. Jelenleg az eurót használó 12 ország közül öt vagy túllépte a referenciaértéket, vagy annak átlépését tervezi, és így a túlzott hiány eljárás alatt áll.
De nemcsak az eurózóna tagjai lennének kötelesek egyensúly közelében tartani költségvetésüket, hanem minden tagállam, így természetesen hazánk is. És itt rögtön ki kell emelni azt, hogy hazánk esetében két európai jogintézménnyel van (lenne) dolgunk: ezek igényei és mutatói némileg különböznek, ami sok bonyodalom forrása, és alkalom az adatokkal való manipulálásra (mely alkalmat a magyar pénzügyminisztérium mindig meg is ragadja).
Az egyik ügy a közös európai pénz átvétele, azaz belépés a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) harmadik szakaszába, amit közönségesen eurózónának hívnak. Az eurózónába való bebocsáttatásnak meghatározott pénzügyi előfeltételei vannak: a jelölt ország fogyasztói árindexe legfeljebb 1,5 százalékkal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációs rátájú ország adataiból számított átlagot; a jelölt irányadó kamatának szintje legföljebb két százalékponttal haladhatja meg e három ország kamatainak átlagát; az ország költségvetése középtávon érjen el egyensúlyt vagy többletet, de hiánya rossz konjunktúra évében se haladja meg a GDP 3 százalékát; államadósságának állománya nem lehet nagyobb a bruttó hazai termék (GDP) 60 százalékánál. Továbbá az ország az euróra való áttérés céldátuma előtt legalább két évig képes legyen zavarok és leértékelés nélkül bent tartani valutáját az európai árfolyamrendszerben.
Ha olvasónk eddig sikeresen elkerülte a magyar gazdaságpolitikáról folytatott vitákat, és csupán a fenti bekezdést elolvassa, akkor is rögtön látja, hogy Magyarország nemcsak hogy nem kész az euró átvételére, de eleve messze áll attól. Az ún. maastrichti mutatókhoz mért adataink gondos tanulmányozása nélkül is tudható, hogy a költségvetésünk hiánya túl nagy (az összes többi mutatóval is baj van, de az nem annyira szembeötlő), de ami a fő: a forintot a hatóságaink még be sem léptették az európai árfolyamrendszerbe (a bizonyos ERM2-be). A szlovákok nemrég beléptek, a baltiak, a szlovének is, a két kis mediterrán ország azonnal csatlakozott 2004 nyarán; mi még nem. Ergó: a vita, amely egy ideje zajlik (na jó: döcög) az euró átvétele körül, most már csupán arról szólhat, hogy a tíz új tagország között az utolsó három hely melyikén fogunk végezni, és várhatóan mikor.
A korai euróátvételről való lecsúszásunkkal „csupán fontos, nemzetstratégiai érdekeink sérülnek, folyamatosan és éppen ezért a politikai elit számára alig érzékelhetően. A balti országokban, a szlovéneknél, szlovákoknál a döntéshozók felismerték és a társadalom zömével elfogadtatták, hogy az euró mielőbbi átvétele nemzeti ügy. A cseh, lengyel és magyar társadalom azonban nem lett képes elkerülni a korán rajtolók sorsát: a változásokba belefáradt, és egyelőre nem áll készen a saját stratégiai érdekei szerinti cselekvésre.
A másik jogintézmény azonban rövid távon is hat; ez a stabilitási paktum, amely kiegészíti a maastrichti szerződést, mivel részletesen kifejti az euró fenntartásához szükséges pénzügyi fegyelem ellenőrző és szankcionáló eljárásait. Az eljárásrend keretében az eurózóna tagországai a Bizottságot értesítik az államháztartási adatokról (az ún. notifikáció keretében), valamint ún. stabilitási programot, a még nemzeti valutát használó uniós országok pedig konvergenciaprogramot kötelesek kidolgozni és beterjeszteni. Ez az a program, amellyel 2004 óta Medgyessy, majd Gyurcsány kormányának annyi gondja lett: vagy azért kapta vissza, mert az nem tartalmaz elégséges erőfeszítést a pénzügyek rendbetételére, vagy (mint 2006 elején) mert nem tárja fel, hogy a dicséretes célokat miként is kívánja elérni.
A paktum meghatározta a teendőket arra az esetre, ha a tagállamok költségvetési hiánya és államadóssága meghaladja a referenciaértékeket. Az illető ország kormányát a túlzott hiány eljárás alá kell vonni. Az eurót használó ország esetében a kormány felelőssége nagyobb, mint ha csak tagjelölt országról lenne szó; az előző esetben a túlzott deficitet sokáig eltűrő ország akár még pénzbüntetést is kaphat, míg az eurózónából kimaradók esetében ilyen közvetlen büntetést nem tartalmaz a szerződés.
Ha büntetésen kizárólag pénzbüntetést értünk, akkor tudható, hogy ilyet a Tanács nem fogadott el, holott Németország és Franciaország (nem nagy mértékben ugyan) tartósan átlépte a 3 százalékos szintet. Részben éppen ezért 2005 elején módosították a szabályokat, utat nyitva az országokra szabott megítélésnek. Mindez nyilván lazításnak is felfogható, ámbátor az európai eljárásrendbe beletartozik, hogy a korábban be nem tartott eljárások helyébe lépő új regulát már valóban keményen érvényesítik. Rajtunk az újabb változtatások sem sokat segítenek, noha a módosításba bekerült a többpilléres nyugdíjrendszer létrehozásával járó költségvetési következmények említése.
A magánnyugdíj-elszámolások ügye módszertani kérdés, de nem tanulságok nélküli. A kötelező járulékfizetésen alapuló, tőkefedezeti jellegű magánnyugdíjrendszereket az uniós módszertan a pénzügyi vállalkozásokhoz sorolja, ám az biztos, hogy ha a nyugdíjjárulékok egy része a társadalombiztosítási alap helyett magánnyugdíjkasszákba megy, az államháztartás emiatt bekövetkező egyenlegromlása más természetű, mint ha kormányzati kiadások megugrása miatt nőne a deficit. Ezért fogadta el az unió azt, hogy az érintett négy országban (nálunk is) a kormány 2005-től négy évig másként prezentálhassa a hiány és adósság mutatóit a túlzott hiány eljárás keretében, ha egyébként az ország közel van a 3 százalékos deficithatárhoz. Nekünk azonban azért nem jelent sokat, mert a 2005-ről szóló előzetes adatok szerint a GDP 7,4 százalékára rúg az uniós módszertan szerinti hiányunk, és 60,8%-ra az államadósság a GDP-hez mérve, tehát a magánnyugdíjpénztárak egyenlegét beszámítva is 6,1% a deficitünk – ami reménytelenül messze van a referenciaértéktől. Ezenfelül az eurózónába való belépés maastrichti kritériumai továbbra is a szokásos módon számolt 3% illetve 60% referenciaértéket írják elő. Bárhogy csűri-csavarja a pénzügyminiszter, percenként ugrálva a háromfajta (hazai módszertan, uniós módszertan, nyugdíjügyekkel módosított módszertan szerinti) hiánymutató között, nálunk komoly költségvetési kiigazításra lenne szükség.
De hogyan? Ezt már a választásokig nem tudjuk meg. Az unió nem is reméli, hogy a szükséges adóemelések és kiadáscsökkentések részleteit a még hivatalban lévő kormánykoalíció feltárja, beismerve ezzel, hogy máig pontosan az ellenkezőjét cselekedte annak, amit tennie kellett volna. A kormány ezért takarékra állítja működését, és a miniszterek, élükön a miniszterelnökkel, a választásokig arról beszélhetnek, hogy mit tennének, ha a választók kegyéből ők kormányoznának a jövőben. Kormányzati szünet van, de kormányszöveg-szünet nincs.
Az ellenzék helyzete ezzel kényessé vált. Ha a stratégiai érdekeinket durván sértő, felelőtlen kormányzás éveit veszi elő, akkor „a múlt felé fordul, „válsághisztériát szít. Ha a szükséges korrekció felől tekint valós viszonyainkra, akkor maga kénytelen kimondani a megszorítás szót. Azt viszont mindkét nagy párt babonásan kerüli. Az MDF-nek kevesebb a vesztenivalója a közgazdaságilag legkevésbé iskolázott rétegek között, így szólhat a költségvetési eladósodás bajairól, a túlduzzasztott állam lefogyasztásának szükségszerűségéről, de már a Fidesz inkább nagyarányú adómérsékléssel kampányol, megígérve egyben azt is, hogy a legsérülékenyebbeket megóvja a gázárak emelkedésétől, az egészségügy piacosításától.
Megismétlődni látszik tehát a legutóbbi választás előtti ígérgetési verseny, csak most már az akkorinál is cinikusabban. Hiszen 2002-ben is tudható volt, hogy a gazdaság nem bír ki jóléti fordulatot. Aligha lehetett józanul azt remélni, hogy az uniós csatlakozással dőlni fognak a fejlesztési pénzek. 2006-ban már nyakunkon az adósságnövekedés, és itt van az unió két jogintézménye: az eurózóna szabályai és a stabilitási paktum. Az előbbihez igen jó lenne állampénzügyeink stabilizálása; az utóbbi részeként egy azonnali sokk vár ránk 2006-ban: a túlzott hiányt fenntartó ország elesik a felzárkóztató pénzalapoktól. Ha van szankció, hát ez az. Ez szorította rá Portugáliát a kiigazításra, és ez a tétje a választások utáni magyar gazdaságpolitikai kiigazításnak. Ha egyszer véget ér nálunk a kormányzati szünet.



« vissza