Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kultúra, innováció és tradíció

A kultúra kutatóját elsősorban a tradíció érdekli, vagyis a nemzedékek között folyamatosan átadásra kerülő hagyomány (latin tradare vagyis az átadni igéből származik a traditio szó). Nemrégiben Finnországban jártam, és ott egy igen érdekes könyvet kaptam az egyik kollégától, melynek címe Tradition through Modernity. A kötet sokféle gondolatot provokál, és elmélkedésre ösztönzi az olvasót az, hogy a modernitás mai fogalmának megértéséhez elengedhetetlenül hozzá tartozónak tartja a tradíció kérdését.
A modernség fogalma és az innováció az egész 20. század egyik legtöbbet ismételt kulcsszava, s ezért szinte mágikus erővel bírt. Pozitív tartalommal telítődött, részben azért, mert a fejlődéssel – elsősorban a technikai fejlődéssel – hozták kapcsolatba, másrészt azért, mert a korábbi idők hagyományainak tagadását jelentette. Egyáltalán mindenféle tradíció elvetését, tagadását, lerombolását.
A 20. századot többszörösen is a revolúciók, a forradalmi változások korának nevezték. Ez a címke, a forradalom címkéje eltakarta a folyamatok egyik jellemző vonását, nevezetesen, hogy a modernizmus mindig rombolással járt együtt. Az átalakulás a korábbi struktúrák megsemmisítését jelentette a legtöbb esetben. A technikai fejlődéssel párhuzamosan a társadalmi struktúrák megváltoztak, különösen ahol az átalakítást politikai-ideológiai erők szorgalmazták, vagy éppenséggel irányították. Ezek a változások éppen a régi kultúrát, a népi kultúrát érintették talán a legerősebben. A kulturális hagyományok jelentették a modernség harcosainak szemében a leggyűlöletesebb ellenséget. Különösen így volt ez ott, ahol a kis népek, egy-egy etnikus kisebbség identitástudatát az ősi hitvilág és mitológia, a hősi epika és a narratív hagyomány őrizte meg.
Röviden, a modernség és az úgynevezett fejlődés nevében lezajlott átalakulás a hagyomány ellen irányult. Bármennyire is sikeresnek tűnt hosszú évtizedekig ez a modernség-ideológia, a hetvenes évek végére, de különösen a nyolcvanas és kilencvenes években nyilvánvalóvá váltak hibái, csődje és elkerülhetetlen revíziója. Kiderült, hogy a túlhajtott ipari fejlődés nemcsak vitathatatlan eredményeket és bizonyos jólétet teremtett, de rettenetes méretű környezetszennyezést is magával hozott. A hagyományos lokális közösségek szétzilálása és a kulturális hagyományok (vallások és rítusok) tagadása erkölcsi elbizonytalanodást (és bűnözést) eredményezett. Így aztán egy posztmodern korban egyértelműen megfigyelhető egyfajta visszafordulás a hagyományok felé.
Még a nyolcvanas években az amerikai magyarok körében végeztem kutatást. A kutatásaim tárgya mi is lehetett volna más, mint hogy az amerikai magyarok hogyan tartják meg és őrzik a hagyományaikat. Érdekes korszak volt a nyolcvanas évek eleje, nem volt könnyű közöttük ezt a kutatást elvégezni. Ehhez kapcsolódik a címben szereplő két fogalom is: hogyan működik együtt, hogyan kapcsolható össze az innováció és a hagyomány. Erre részben az amerikai tanulságok adtak választ, és természetesen a hazai és más területeken végzett kutatómunkám is meggyőzött arról, hogy hagyományok nélkül nem működik semmi, így az innováció sem. Nem működik például az, amit kultúrának nevezünk, és ezért örülök különösen, hogy Csurgay Árpád előadásának egyik utolsó kulcsmondata az volt, hogy a nanotechnika valójában nem technika-technológia, hanem egyfajta új kultúra. Amikor tehát innovációról és tradícióról beszélünk, akkor valójában a kultúrából kell kiinduljunk, egy olyan fogalomból, amit a néprajztudomány kutat.
Hadd idézzem Weöres Sándort: „a kultúra statikus, nyugodt, nem intézményesíthető, az izgő-mozgó mai ember minél többet ugrál körülötte, annál jobban széttapossa. Weöresnek sokszor igaza volt. S ha már Weörest említjük, be kell valljam, hogy annak idején – az ember ifjú korában sok bolondságot elkövet – többek között elvállaltam egy barátom felkérésére a költő Psyché című művéből készített filmben egy szerepet. Azt is bevallom, hogy miért. Azért, mert volt egy kulcsmondat a forgatókönyvben – a filmben egyébként egy antropológus professzort játszottam, és azt kellett mondanom az egyik jelenetben, hogy „… és a politikának el kell fogadnia a tudomány eredményeit. Ezzel egyetértettem, bár végre ma eljuthatnánk oda, hogy a politika meghallgassa a tudósok szavait, és ne a tudósok figyeljék a politikusok fecsegését.
Minden alkalommal egy kis szomorúság éri a néprajzost, hogy hátra kerül az előadások sorában, holott éppen a kultúrából kellene kiindulni. Abból, hogy mi is az, amiből mindenfajta technológiai újítás és gazdasági fejlődés a világban elindul. Ebből a szempontból természetesen boldognak érzem magam, mert a néprajz a kultúra tudománya, és tudom, hogy hagyományok nélkül egész egyszerűen nem működik semmi, nincs kultúra. Miért? Azért, mert a kultúrának vannak bizonyos elemei, amiket hasonlóan a nyelvhez, egyfajta grammatikával összerakunk, ez kialakít egy sajátos gondolkodási rendszert, kialakít egy etikai rendszert és a csodálatos költői megfogalmazásokat: Weöres Sándor nagyszerű verseit, vagy Vörösmarty megállapításait és életre szóló tanulságos üzeneteit („itt élned, s halnod kell…) számunkra. A kultúra az a dolog, ami minket, magyar kutatókat, tudósokat képessé tesz arra, hogy egészen újfajta felfedezéseket tegyünk. A kultúrának ez a belső ereje, mozgása, az a kis belső motor, ami a gondolkodásunkat működteti. Pontosan ebből a grammatikából táplálkozik, nemcsak az elemekből, mert az elemek többnyire hasonlóak, hanem pontosan abból a gondolkodásmódból, ahogy megközelítjük a dolgokat, ahogyan összerakjuk a dolgokat.
A nyelvben ott vannak azok a bizonyos belső mozgató erők, amelyek lehetővé teszik a gondolkodás újdonságainak az átvételét és továbbfejlesztését. A nyelvi/nemzeti hagyomány, amit mi, magyarok gyermekkorunktól tanulunk és használunk. De ma azt is érzékeljük, hogy pontosan ennek a belső rendszernek és gondolkodásmódnak a szétzilálása folyik, és néha úgy érzem – kigondolt terv része! Lebutítani a kitűnő magyar középiskolai rendszert, amelyről tudjuk, hogy mennyi Nobel-díjast adott a világnak. Mint egykori sárospataki diák pontosan érzem és érzékelem, hogy ezt nem lenne szabad megengedni. Minket a hagyományok szeretetére neveltek és arra, hogy legyünk büszkék arra, hogy ott járt kollégiumba Kossuth Lajos, Móricz Zsigmond, ott áll a Rákócziak vára, és hogy ezeket a dolgokat komolyan kell venni.
Voltam Koreában, ahol rengeteg pénzt fordítottak arra, hogy a népi hagyományokat és ezáltal a dél-koreaiak nemzeti identitását erősítsék. A finnek az ötvenes évektől kezdve sokat fordítottak a középiskolai és az egyetemi oktatásra, ettől olyan sikeresek ma. Abban a pillanatban, amikor a magyar oktatást a bolognai folyamat részeként megpróbálják az amerikai és az európai középiskola szintjére süllyeszteni, mert Amerikában az egyetemek körülbelül ott vannak – az első ötöt kivéve –, akkor ez egy nemzet elleni bűntett. Amikor az Akadémián elhangzik az, hogy a nemzeti tudományokra tulajdonképpen nincs szükség, mert nem termelnek profitot, akkor az ember egyszerűen nem tud mire gondolni! Tudniillik pontosan ezt a hagyományos gondolkodásmódot, a rejtett grammatikát, a kultúra belső mozgatóerőit és törvényszerűségeit kell felmérni, mert hiszen ebből tanulhatjuk meg, melyek azok a belső törvények, amelyekkel az innovációhoz viszonyulunk. Azt gondolom, nem véletlen, hogy Afrikában egyszerűen nem működtek a nagyszerű segélyprogramok, hiába érkeztek oda milliárdok. Éppen azért nem, mert nem vizsgálták meg, hogy hogyan működnek a helyi társadalmak, miben hisznek, milyen a munkaerkölcs, mi az elosztás alapja és mechanizmusa a helyi közösségekben. Ha szétziláljuk a családi közösségeket, a kis közösségeket, semmibe vesszük a lokális hagyományokat, akkor sehova nem vezet még a legnagyobb befektetés sem. Egy másik hasonló példa az ünnepekről szól. Az ünnepekre azért van szükség, mert az tartja egyensúlyban a társadalom működését a család és a nagyközösség szintjén is. A közösségi együttlét kis rítusai, amelyekről pontosan mi tudunk a legtöbbet mondani, a néprajzos vagy az antropológus. Mert az idegen kultúrákban való jártassághoz elsősorban meg kell ismerni a gyarmatosítandó népek hiedelmeit, etikáját, családrendszerét, ünnepeit, isteneit. A kultúrákat, a hagyományokat érteni kell, és akkor lehet szétzilálni őket, csak így lehet zseniális húzásokkal gyarmatosítani és nagyszerű dolgokat bevetni. Ez fordítva is igaz: a saját kultúrát a helyi hagyományok megismerésével érhetjük meg.
A helyi kultúrák életmódmintái mintegy a választható paradigmák sorát tárják nemcsak az egyén, de a felelősségtől áthatott társadalmi tervezés számára is. A lokális hagyományok ily módon válhatnak a kulturális pluralizmus építőköveivé.
Az értékek, az életmódok, a mítoszok, a hiedelmek, a hitek és a nyelvek, egyszóval a hagyományok különbözőségének elismerése adja a kulturális pluralizmusnak az alapját, s egyben a lokális hagyományok létének elismerése biztosíthatja a kulturális folyamatosságot. A helyi közösségek évszázados létükkel bizonyították képességüket, hogy alkalmazkodni tudnak környezetükhöz mind ökológiai, mind pedig társadalmi értelemben, vagyis hogy a szomszédos népcsoportok képesek egymás mellett élni, megőrizve sajátos kulturális arculatukat. Szükség van a régi értékek, hitek és erkölcsök megbecsülésére, mert ezek nélkül úgy tűnik, nem lehet újat sem felépíteni. A hagyományok adta beidegződések erősebbek az új kulturális elemek elfogadásánál, többek között erre mutatnak rá a néprajzi és az antropológiai kutatások a világ egymástól igen távol eső vidékein.
Arra is tanítanak ezek a kutatások, hogy a lokális kultúrák, hagyományok gazdag tudáshagyományt halmoztak fel a történelem folyamán, amely tudás mindig a közösség túlélését szolgálta az adott társadalmi és természeti környezetben. Vétek volna ezt a tudásanyagot nem felhasználni. A lokális életmódminták a nemzeti kultúra egészén belül mint kulturális paradigmák, mint választási lehetőségek szerepelhetnek, s jelentőségük éppen abban áll, hogy kipróbált megoldásként jöhetnek szóba. Egy rugalmas kulturális rendszer csak akkor képes sikerrel szembenézni a gazdasági-társadalmi-politikai kihívásokkal, ha támaszkodni kíván a helyi vagy periferiális hagyományokra, mert ebből a sokféleségből táplálkozik ereje, rugalmassága.
A helyi hagyományokhoz mindig erős identitásérzés társul, és az egyén öntudatlanul létrehozza önazonosításának hagyományok diktálta jelképeit.
Külön köszönöm a figyelmességet, hogy egy sámándobot tettek a háttérbe. Ez azért érdekes, mert most jelent meg legújabb könyvem a sámánságról. Abban egy kis fejezet pontosan erről szól, hogy miért van nagyon sok sámándob közepén kereszt. Azért, mert a körben lévő kereszt általában a világ közepét jelenti, azt a pontot, amelyik szakrális, amelyiket kijelöltünk, ahonnan indítani lehet a szent felajánlást és a szertartásokat. A sámán a társadalmaknak az a figurája, aki az egyensúly megteremtésén és karbantartásán dolgozik, ami azért érdekes, mert az ember számára fontos, hogy azt érezze: valahol jól, biztosan áll a lábán. Ehhez pedig az kell, hogy érezzük, a közösség tagjai vagyunk, egy olyan közösségé, amelynek van identitása. Ez az egyik legfontosabb dolog!
Azon kell dolgozni, hogy az embereknek, a kis vagy nagy csoportnak legyen biztos öntudata, identitása, mert akkor tudnak igazán odafordulni egymáshoz, akkor tudnak együtt dolgozni, létrehozni új és nagyszerű dolgokat. Ezért a néprajzosnak az az egyik kulcsmondata, hogy semmi más nem fontos, csak a hagyomány, mert a hagyományból lehet építkezni.
Nagyszerű dolog, amit az Akadémia elnöke is annyiszor elmond, hogy tudásalapú társadalmat kell építeni. Valóban fontos és persze természetes, csak egy baj van a tudással: a tudás nem egyformán elosztható. Ezzel szemben viszont hogyha egy hagyomány alapú társadalmat építenénk, a hagyománynak az a természete, hogy egyformán elosztható. Sőt, gondoljunk bele, minél többet merítünk a közösségi rítusokból, a közösség etikájából és értékrendjéből, az annál jobban erősödik. Minél tisztességesebben megüljük ünnepeinket, vagy a családunk ünnepeit, annál összetartóbb lesz a közösség, a család, annál jobban erősödik az egyén öntudata. Egy erős identitással rendelkező emberrel nem lehet mindent elfogadtatni. A „tudások jönnek-mennek, újabb és újabb, kisebb-nagyobb technikák alakulnak és fejlődnek ki, de magyar hagyomány csak egy van, ez tesz minket erőssé. Azt gondolom, ha a hagyományok átadását sikerül elérnünk egy jó alap- és középfokú, majd pedig megerősített egyetemi oktatással a jövőben, akkor ezáltal a nemzet erősödik. Éppen ezért érdemes itt idézni az UNESCO cselekvési tervének néhány pontját, melyet a szellemi kulturális örökség megóvásával kapcsolatban fogalmaztak meg:
– Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a közösségek jóléte és az általuk gyakorolt hagyományok a nemzeti és nemzetközi kultúrpolitika középpontjába kerüljön, és ne legyenek fenyegetve olyan tényezők által, mint háborúk, kényszerköltözés, elvakult ideológiák és filozófiák, környezeti pusztulás, társadalmi-gazdasági marginalizálódás és a globális, elüzletiesedett kultúra.
– Figyelembe kell vennünk, hogy a hagyományos kultúra és a folklór állandó mozgásban van.
– Észre kell vennünk, hogy a hagyományos kultúra és a folklór megőrzése és a kulturális önrendelkezés joga a helyi közösségekben összhangban kell hogy álljon az emberi jogok jelenlegi nemzetközi szabályaival.
– Meg kell figyelnünk, hogy a kormányok és a kormányoktól független szervezetek milyen fontos szerepet játszhatnak a hagyományőrzőkkel karöltve a hagyományos kultúra és a folklór megőrzésében, és cselekvésre kell biztatnunk őket, amilyen gyorsan csak lehet.


 

Irodalom:



Anttonen, Perti J.: Tradition through Modernity. Postmodernism and the Nation-State in Folklore Scholarship. Studia Fennica Folkloristica 15. Helsinki: Finnish Literature Society, 2005.
Hoppál Mihály: Folklór és hagyomány. (Válogatott tanulmányok) Budapest: Gondolat – Európai Folklór Intézet, 2004.
Voigt Vilmos: Kérdések a „néphagyományok felhasználásáról oktatásügyünk nemzeti jellegéről szólván. In Hon- és népismeret, néphagyomány az oktató-, nevelőmunkában (Szerk.: Karácsony Molnár Erika – Kraiciné Szokoly Mária). Budapest, 1998. 212–215.
UNESCO 1999. Cselekvési terv szellemi-kulturális örökség megóvására és újjáélesztésére. Budapest: Európai Folklór Intézet (EFI Communicationes No. 9.)



« vissza