Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Mussolini bukása 3. rész

 

A szövetséges hatalmak és a Badoglio-kormány viszonya a fegyverszünet után

 

Az angol–amerikai közvélemény bizalmatlansággal viseltetett a Mussolinit leváltó király és az általa kormányfővé kinevezett Badoglio közeledési kísérletei iránt. Ez nem csak arra volt visszavezethető, hogy Badoglio első rádiószózatában – a németek gyanújának eloszlatása céljából – hangsúlyozta, hogy „a háború folytatódik. Sokkal súlyosabb lélektani jelenségnek bizonyult az a szinte vad hadjárat, amelyet a túlnyomó részben baloldali, szovjetbarát, Amerikában „liberal”-nak nevezett sajtó folytatott a király és Badoglio tábornagy ellen. Már szinte érthetetlen, hogy az angol–amerikai sajtó és rádió nemhogy örült volna Mussolini bukásának, hanem erőteljesen támadta a „duce” helyébe lépő Badoglio-kormányt, a királyt és a Savoyai-házat. Nemcsak a fasizmussal való együttműködésüket vetették szemükre, de túlzott konzervativizmussal vádolták őket, sőt „reakciós”-nak minősítették a Mussolini helyébe lépő új rendszert, s még azt is kifogásolták, hogy Badoglio a fegyverletétel helyett arra törekedett, hogy Olaszországot átvigye a szövetségesek táborába és helyreállítsa a fasiszta rendszer által erősen korlátozott jogállamot. A király, az udvar, a politikai és a katonai vezetés Rómából való elmenekülése csak fokozta ezt az ellenséges hangulatot. Megismétlődött az egy évvel előbbi, Darlan admirális elleni propagandahadjárat, csak azzal a különbséggel, hogy míg Darlan bizonyos mértékig az erő helyzetéből tárgyalt az angolszász hatalmakkal, és Tunézia kivételével egész Észak-Afrikát sikeresen átvitte a szövetségesek táborába, addig a király és kormánya, az olasz állam és hadsereg vezetői nem rendelkeztek semmilyen hatalommal, és ki voltak szolgáltatva a szövetséges hatalmak jóakaratának.
Néhány nappal Brindisiben való letelepedésük után Murphy és MacMillan meglátogatta a királyt és Badogliót. MacFarlane véleményével ellentétben Murphyra és brit kollégájára jó benyomást tett a király, akit Murphy bizonyos mértékig csodált Mussolinival szembeni erőteljes fellépése miatt. Később Murphy privát beszélgetést folytatott Badoglióval, és rámutatott arra a körülményre, milyen nehéz helyzetben van a király és az olasz kormány az amerikai sajtó állandó támadásai miatt. E rövid udvariassági látogatás után a két diplomata megbeszélte Badoglióval, hogy szeptember végén Eisenhower tábornok – mint a mediterrán térségben állomásozó és harcoló angolszász csapatok parancsnoka – tárgyalni akar az olasz kormányfővel a végleges fegyverszüneti feltételekről.74
Az Eisenhower–Badoglio találkozóra 1943. szeptember 29-én került sor Málta szigetén. Az olasz delegációt Eisenhower tábornokon kívül Bedell Smith tábornok, Eisenhower vezérkari főnöke, Lord Gort, Málta kormányzója és Alexander tábornok, az Olaszországban harcoló angol csapatok parancsnoka fogadta. A tárgyalások megkezdése után Eisenhower közölte Badoglióval, hogy szeptember 3-án Cassibilében aláírt fegyverszüneti feltételeken túlmenően Olaszországnak teljesítenie kell az úgynevezett „hosszú lejáratú (long term) feltételeket is. Badoglio elképedt, amikor a szövetségesek szigorú feltételeit elolvasta. Míg a szeptember 3-i fegyverszünet csak a harcok megszüntetését tartalmazta, a „long term feltételek – a casablancai nyilatkozat szellemében Olaszország területét, állami és politikai struktúráját teljesen kiszolgáltatták a szövetségeseknek. Badoglio élesen tiltakozott a szigorú és megalázó feltételek ellen, rámutatott arra, hogy szeptember 3-a után a Rómából menekülni kényszerült olasz kormány megfelelt a Cassibilében aláírt feltételeknek, minden rendelkezésre álló erővel támogatta a szövetséges hatalmak Németország elleni küzdelmét, de a Máltában átnyújtott okmány szöges ellentétben áll a szeptember 3-i fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseivel. Ezután az angol és amerikai katonai vezetők rövid tanácskozásra ültek össze, majd MacFarlane tábornok közölte Badoglióval: amennyiben nem írja alá az új okmányt, a szövetségesek Olaszországot ellenséges megszállt területnek tekintik. Ezután Eisenhower úgy nyilatkozott, hogy ő maga sem ért egyet ezekkel a szigorú feltételekkel, de a két angolszász kormány parancsát teljesítenie kell. Ünnepélyesen megígérte, hogy a lehetőségek szerint mindent megtesz a feltételek enyhítése érdekében, de kérte az általa tisztelt és becsült Badoglio marsallt, Olaszország érdekében írja alá a „long term”-okmányt. Ezt Badoglio meg is tette. Ezután Eisenhower írásbeli nyilatkozatban elismerte, hogy a „long term”-feltételeket az ellenségeskedések megszűnte előtt dolgozták ki, részben túlhaladottnak tekinti azokat és az olasz kormány további magatartásától függően a feltételeket messzemenően enyhíteni fogják. Egyúttal azzal a kéréssel fordult Badoglióhoz, hogy az angolszász hatalmak kívánatosnak tartanák, ha Olaszország mielőbb hadat üzenne Németországnak, mert ebben az esetben a szövetségesek Olaszországot „cobelligerentnek” vagyis velük együtt harcoló országnak tekintik. A marsall azzal búcsúzott, hogy e lépést szívesen megteszi, amennyiben az angolok és amerikaiak megfelelő felszerelést adnak az olasz hadseregnek, de az ügyet meg kell beszélnie a királlyal és a kormánnyal.75
Az olasz kormány 1943. október 12-én hadat üzent a Német Birodalomnak, ebből különböző diplomáciai bonyodalmak támadtak. Időközben ugyanis az észak-olaszországi Salóban Mussolini a németek gyámkodása mellett proklamálta az „Olasz Szociális Köztársaság megalakulását, és kormányt alakított. A németek és az általuk megszállt országok kormányai a Badoglio-kormány diplomatáit őrizetbe vették. A semleges országokban működő olasz követségek a Badoglio-kormány szolgálatában maradtak. Magyarországon, mivel a Kállay-kormány vonakodott megszakítani a diplomáciai kapcsolatokat a Badoglio-kormánnyal, két követség működött: a Badoglio vezette királyi kormányé, de német nyomásra a magyar kormány kénytelen volt fogadni a Mussolini által küldött követet is.76
Bár Olaszország az október 12-i hadüzenettel nyíltan a szövetséges hatalmak oldalára állt, az angol és amerikai sajtóban nem szűntek meg a király és a Badoglio-kormány elleni támadások. E támadások által felbátorítva az olasz antifasiszta pártok (liberálisok, konzervatívok, kereszténydemokraták, szocialisták és az újra felszínre lépő kommunisták) a Badoglio-kormány „demokratizálását követelték. Követeléseiket a 21 éves emigrációból hazatért Carlo Sforza gróf is támogatta, aki a Mussolini hatalomátvétele előtti kormányokban a külügyminiszteri tisztséget töltötte be. A fasiszták hatalomra jutása után azonnal külföldre távozott, és a nyugati – főleg az amerikai – közvélemény szemében ő volt a legintegerebb antifasiszta politikus, akit alkalmasnak tartottak arra, hogy a Badoglio-kormány előbb-utóbb esedékes lemondása után Olaszország vezető politikusa legyen. Sforza republikánus hírben állott, ezért Churchill, aki mindenképpen meg akarta menteni a Savoyai-házat és ellenezte a király lemondására irányuló törekvéseket, mint az egyik győztes hatalom kormányfője megvétózta Sforza jelentősebb politikai tisztségviselését az újjáalakuló demokratikus Olaszországban. Ugyanakkor Roosevelt elnök és az amerikai kormány határozottan követelte Sforza nagyobb szerepvállalását az olasz közéletben. Egy londoni személyes találkozás során sem sikerült kiküszöbölni a Churchill és Sforza közötti ellentéteket, de a gróf időközben hazatért Olaszországba. Viktor Emmanuel egyelőre nem volt hajlandó lemondani, s Sforza hazatérése után panaszkodott Murphy amerikai diplomatának, annak a félelmének adva kifejezést, hogy a király makacssága erősíteni fogja az egyébként is dinamikus gyorsasággal erősödő kommunista párt hatalomátvételi törekvéseit. Sforza rámutatott arra is, hogy bár a szovjet kormány elsőként ismerte el Viktor Emmanuel és Badoglio kormányát, földalatti tevékenységével, pénzzel és propagandával támogatja a kommunista pártot. A republikánus érzelműnek tartott Sforza kompromisszumos megoldást javasolt, hogy a Savoyai-ház – amelyik a 19. században egyesítette Olaszországot – uralma fennmaradjon. Azt javasolta, hogy a király és Umberto trónörökös mondjon le a király Svájcban nevelkedő tízéves unokája javára, és Badoglio marsall vezetésével alakuljon egy régenstanács, mely mindaddig gyakorolja a főhatalmat, amíg a király unokája nagykorú lesz.77
Időközben maga Roosevelt elnök is bekapcsolódott az ügybe, és utasította Murphyt, közölje a királlyal, hogy ő – az amerikai elnök – kívánja lemondását. Murphy MacMillan kíséretében felkereste Viktor Emmanuelt, aki határozottan kijelentette, hogy lemondani nem hajlandó, de mihelyt a szövetségesek felszabadítják Rómát, proklamációt bocsát ki, amelyben bejelenti, hogy visszavonul az ügyek vitelétől, és fiát, Umberto trónörököst, mint királyi helytartót, megbízza az államfői jogok gyakorlásával. Ebbe a kompromisszumba az angolszász diplomaták belementek, s Viktor Emmanuel közvetlenül Róma felszabadítása előtt átadta fiának az államfői hatalmat, amelyet Umberto egyelőre mint királyi helytartó gyakorolt.78 Ezzel egyidejűleg Badoglio is kiszélesítette kormányát részint szakemberekkel, részint antifasiszta politikusokkal. Az új kormány – a háború által megkövetelt keretek között – garantálta a sajtószabadságot is. Az időközben megalakult Szövetséges Ellenőrző Bizottság, amelyben az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió képviselői ültek, ehhez hozzájárult azzal a feltétellel, hogy a négy nagyhatalmat nem szabad a sajtóban bírálni.79
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság székhelyéül a Nápoly melletti Casertát jelölték ki, a király és a Badoglio-kormány tagjai pedig 1944 elején áttették székhelyüket az ugyancsak a Nápolyi-öbölben lévő Ravallóba. A helyzet stabilizálódását nehezítette, hogy a szövetségesek előrenyomulása a fegyveres erők viszonylag csekély létszáma és a németek szívós védekezése miatt nem haladt a kívánt mértékben. Az 1943 őszén kivívott salernói győzelem és Nápoly elfoglalása után az előrenyomulás a Volturno folyó melletti Caetánál elakadt, és a Kesselring marsall parancsnoksága alatt álló Wehrmacht-alakulatok egy erős védelmi vonalat építettek ki a Tirrén-tengertől az Adriáig. 1944 januárjában angol, amerikai és Juin tábornok parancsnoksága alatt harcoló francia csapatok partra szálltak ugyan Anzio és Nettuno térségében, a szívós német ellenállás miatt azonban a szárazföld belseje irányában nem tudtak előrenyomulni. Igaz, a német ellentámadás is elakadt, és a szövetséges csapatok Anzio és Nettuno térségében ki tudtak alakítani egy védelmi háromszöget, amely az első világháború állóharcaira emlékeztető helyzetet teremtett. Clark tábornok úgy vélte, hogy a német védelmi vonalat a legeredményesebben Monte Cassino térségében tudja áttörni és a Róma felé vezető utat szabaddá tenni. Monte Cassino hegycsúcsán emelkedett a Szent Benedek által létesített ősi bencés apátság. Kesselring marsall utasítására a németek minden értékes műkincset a Vatikánba szállítottak, és XII. Pius pápa kérésére a marsall elrendelte, hogy az apátság körüli 300 méteres záróvonalon belül egyetlen német katonának sem szabad tartózkodnia. Clark tábornok el akarta kerülni az apátság bombázását, de e neki alá nem rendelt Freyberg új-zélandi tábornok Maitland Wilson brit tábornoktól nyert téves információk alapján a bombázás mellett döntött, és 1944. február 15-én egy 142 „repülő erődből álló kötelék bombaszőnyeget zúdított az ősi apátságra. Az ősi épület teljesen elpusztult, Szent Benedek földi maradványai épségben maradtak, és a kolostorban maradt papok közül mindenki épségben maradt, a 80 évnél idősebb Gregorio apát is. A hadicélnak nem számító ősi apátság elpusztítása felháborította a világközvéleményt, és egy időre a német propaganda malmára hajtotta a vizet. A szerzetesek elhagyták a kolostort, és a németek a megmaradt romok között erős védelmi vonalat építettek ki.80
A Monte Cassinó-i kolostor szétbombázásából katonai szempontból is egyelőre a németek profitáltak, mivel a kolostor romjait beépítették a Tirrén-tengertől az Adriáig húzódó úgynevezett „Gustav-vonalba, s ezáltal közel két és fél hónapig akadályozták a szövetséges csapatok Róma felé való előretörését.
Amíg ezek az egyelőre döntetlen eredménnyel járó harci cselekmények folytak, megélénkült az olasz belpolitikai élet. Sforza gróf és Benedetto Croce filozófus javaslatára 1944. január 28-án Bariban összeültek az antifasiszta pártok vezetői: a liberálisok, kereszténydemokraták, a demokrata párt, a szocialisták, a kommunisták és a radikális akciópárt. Megismételték Sforza javaslatát, amely szerint a király és a trónörökös lemondása után Viktor Emmanuel 10 éves fia nevében régenstanács vegye át az ország legfőbb vezetését. Ezt határozatba foglalták, de egyelőre nem értek el eredményt, mivel a király ragaszkodott fent ismertetett saját álláspontjához, amely szerint Róma elfoglalásával egyidejűleg átadja az államfői hatalmat fiának, Savoyai Umbertónak, mint királyi helytartónak. A király megtartását erősítette Churchill alsóházi beszéde, amelyben kiemelte az olasz állam vezetőinek mind náciellenes tevékenységét, mind stabilitást célzó erőfeszítéseiket, s határozottan állást foglalt minden lényegesebb változás ellen az olasz állam vezetésében. A Badoglio-kormány helyzetét az a körülmény is erősítette, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a déli tartományokat átadta az olasz állam szuverenitásába.81
Amikor Badoglio 1943 őszén először találkozott Visinszki szovjet külügyminiszter-helyettessel, utóbbi meleg szavakkal üdvözölte a marsallt, és kifejezést adott ama véleményének, hogy a jövőben élénkíteni szeretné a szovjet–olasz kapcsolatokat, és a jövőben Olaszországra jelentős szerep vár a mediterrán térségben. Visinszkit ezután hazarendelték Moszkvába, helyét a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban Bogomolov nagykövet foglalta el, aki egyébként az Algériában De Gaulle vezetése alatt működő francia komiténál is képviselte Oroszországot. Badoglio megállapodott a szovjet diplomatával kölcsönös hivatalos kapcsolatok létesítéséről. Bogomolov néhány nap múlva újra felkereste Badogliót Kosztilev szovjet diplomata társaságában, és közölte, hogy Kosztilev követi rangban fogja képviselni a Szovjetuniót az olasz kormánynál. Kérte egyúttal, hogy az olasz kormány is küldjön Moszkvába egy diplomatát, aki a szovjet fővárosban képviselné Olaszországot. Amikor MacFarlane tábornok erről tudomást szerzett, tiltakozott Badogliónál, amiért az ő tudta nélkül kapcsolatba lépett a szovjet féllel. Badoglio arra hivatkozott, hogy a Szovjetunió az Egyesült Nemzetek egyik vezető hatalma, és Olaszország kapcsolatait a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon belül nem korlátozhatja kizárólag a két angolszász hatalomra. Két nap múlva MacFarlane szigorú hangú jegyzékben kétségbe vonta az olasz kormány ama jogát, hogy a fegyverszünetet aláíró két hatalom tudta és engedélye nélkül kapcsolatot létesítsen akár egy másik szövetséges hatalommal, akár valamilyen semleges állammal. Badoglio ezt az érvelést azzal utasította vissza, hogy ilyen kapcsolatok létesítéséhez Olaszországnak, mint „cobelligerent” („együttesen hadviselő”) hatalomnak joga van. A brit diplomata, Sir Noel Charles hangsúlyozta, hogy ez a szerinte önkényes lépés fagyos viszonyt teremthet Olaszország és Nagy-Britannia között.82
Ettől függetlenül az olasz–szovjet viszony is inkább hűvös maradt. Kosztilev szovjet követ a jugoszláv érdekeket is képviselte, és tolmácsolta Tito üzenetét, aki kifogásolta, hogy szlovén nemzetségű katonák is szolgálnak az olasz hadseregben. Badoglio e kifogást azzal hárította el, hogy a szlovén nemzetiségű katonák Isztriából származnak, amely tartomány 1919-es békerendezés értelmében olasz felségterület. (A második világháború után Trieszt kivételével Isztriát Jugoszláviához csatolták.)
Újabb nehézséget okozott a Reuter hírügynökség egy jelentése, amely szerint Roosevelt Teheránban megígérte az oroszoknak, hogy az olasz flotta egyharmadát Oroszországnak adják át. Badoglio magához kérette MacFarlane tábornokot és közölte vele, amennyiben e hír igaznak bizonyulna, ő lemond kormányfői tisztségéről. Az olasz miniszterelnök intervenciója következtében hivatalos amerikai kommüniké közölte, hogy a Reuter-jelentés pontatlan volt. Roosevelt nem az olasz flotta egyharmadát ígérte az oroszoknak, csak azt mondta, hogy Olaszországot kötelezik, hogy a flotta egyharmadával egyenértékű hadianyagot adjon át a Szovjetuniónak.83
Mindezt azért tartottam szükségesnek megemlíteni, hogy érzékeltessem: Olaszország a fegyverszünet aláírása és „cobelligerent” félként való elismerése után is nagymértékben kiszolgáltatott helyzetbe került a szövetséges hatalmakkal szemben. Természetesen még így is nagyobb szabadságot és cselekvőképességet élvezett, mint a németek által Észak-Olaszország élére állított Mussolini és bábkormánya.

 

Az alkotmányos válság megoldása és Róma felszabadítása

 

Sem a szövetségesek, sem az antifasiszta pártok nem szűntek meg a király lemondását követelni. Badoglio szerint a leghelyesebb megoldás az lett volna, ha a király lemond Umberto trónörökös javára. Mivel a király ezt a megoldást nem fogadta el, a kormányfő tanácsadóként bevonta a megbeszélésekbe De Nicola alkotmányjogászt. De Nicola előadta a király javaslatát, amely szerint Viktor Emmanuel visszavonul az ügyek vitelétől és az államfői jogokat ráruházza fiára, Savoyai Umbertóra, mint királyi helytartóra, de csak azután, ha MacFarlane tábornok, a szövetségesek állandó megbízottja az olasz kormánynál, valamint Kirk és Sir Noel Charles diplomaták is elfogadták. Egy az olaszokkal való egyetértés nélkül kiadott angolszász sajtóközlemény e szándékot már mint befejezett tényt közölte, s ez olasz körökben visszatetszést keltett. Érdekes módon – legalábbis Badoglio értelmezése szerint – a Szovjetunióból hazatért kommunista vezér, Palmiro Togliatti hajlott leginkább a kompromisszumra. Badoglióval folytatott megbeszélése során csak ahhoz ragaszkodott, hogy a közéletet meg kell szabadítani valamennyi fasiszta elemtől, de ezen túlmenően csak két cél követését tartotta szükségesnek: a) fokozott részvételt a németek elleni harcban és b) az államfői jogkör szabályozását majd Olaszország felszabadulása után egy alkotmányozó gyűlésen kell eldönteni. Ezt követően Togliatti Potenzában nagyobb tömeg előtt beszédet tartott, amelyben hangsúlyozta, hogy a kommunisták a vallás és a család tiszteletben tartása alapján állnak, s a kisemberek magántulajdonát sem kollektivizálni, sem állami tulajdonba venni nem akarják. Ez valószínűleg nem volt őszinte beszéd, hiszen hasonló ígéreteket tettek a későbbi kelet-európai diktátorok is: Rákosi, Bierut, Gottwald és a többiek. Pillanatnyilag azonban Togliatti látszólagos mérséklete kijózanítólag hatott a többi antifasiszta pártra. A pártokkal való egyeztetés után Badoglio kiegészítette kabinetjét, amely a „demokratikus egység kormánya nevet kapta. A kormányba belépett tárcanélküli miniszterként Carlo Sforza gróf, Benedetto Croce és Palmiro Togliatti. Az államtitkárokkal kiegészített kormány 1944. április 24-én tette le az esküt Viktor Emmanuel előtt.84
1944. május végén Alexander tábornok utasítására megindult a szövetséges fegyveres erők támadása a német Gustav-vonal ellen. Mivel Kesselring marsall már eddig is minden tartalékot bevetett a harcokba, a döntő fölénnyel rendelkező szövetségesek rohamát a németek ezúttal nem tudták feltartóztatni. Május utolsó napjaiban a német ellenállás összeomlott, és a szövetségesek áttörték a Gustav-vonalat. A front nyugati szakaszán, Anziótól keletre az amerikaiak, az Adria partja mentén a britek nyomultak előre. Magát Cassinót a főleg marokkóiakból álló gaulle-ista francia csapatok és az Anders tábornok parancsnoksága alatt harcoló lengyel alakulatok vették be. Badoglio kérésére a harcokban részt vett a demokratikus olasz kormány által felállított olasz „Felszabadító Hadtest” is. Ezáltal Olaszország már nem csak szimbolikusan vett részt a németek kiűzését célzó harcokban. Az offenzíva eredményes volt, a németek az egész vonalon visszavonultak, és a szövetségesek alakulatai 1944. június 4-én bevonultak Rómába.
Róma felszabadítása súlyos csalódást jelentett Viktor Emmanuel számára. A szövetségesek döntése alapján a negyvennégy év óta uralkodó király nem térhetett vissza az olasz fővárosba. Az olasz kormány mellé beosztott brit MacFarlane tábornok a két angolszász kormány utasítására Badoglio kíséretében Ravellóban felkereste a királyt, és felszólította az azonnali lemondásra. A király rövid vonakodás után aláírta az uralkodói ügyek gyakorlásától való visszavonulást. Egyúttal megbízta fiát, Savoyai Umbertót az államfői jogkör gyakorlásával.
Badoglio kormánya az alkotmányos gyakorlatnak megfelelően benyújtotta Umberto trónörökös királyi helytartónak a kormány lemondását. Mivel az antifasiszta pártok ragaszkodtak ahhoz, hogy ne katona álljon az új kormány élén, Umberto Badoglio tanácsára Banomi liberális politikust bízta meg kormányalakítással. Az új kormány az antifasiszta pártok vezetőiből tevődött össze. Ruini képviselte a liberális, Casati a demokratikus munkapártot, De Gasperi a kereszténydemokratákat, Nenni a szocialistákat, Cianca az úgynevezett Akciópártot és végül Togliatti a kommunistákat. Róma népe örömujjongással fogadta mind Umberto királyi helytartót, mind az új, demokratikus kormányt. Az angolszász katonai vezetők, valamint MacMillan és Murphy diplomaták tisztelgő látogatást tettek XII. Pius pápánál, aki örömét fejezte ki, egyrészt amiért Róma felszabadult, másrészt amiért az Örök Várost harc nélkül sikerült elfoglalni, és ezáltal megkímélték Rómát a háborús pusztulástól s lakóit a nagyobb szenvedésektől.85
A Badoglio-kormány kilenc hónapos kormányzása során Dél-Olaszországban összeomlott a fasiszta rendszer. A német megszállta területeken működő fasiszta bábkormány jóformán semmilyen jogkörrel nem rendelkezett, de részt vett a német politikai szervek (Gestapo és Sicherheitsdienst) kegyetlenkedéseiben. Igaz, e téren a kommunisták által vezetett partizánok sem voltak sokkal kíméletesebbek. Az Olaszországot egységesítő Savoyai-ház eltávolítása – amely részben az amerikaiak erőszakos követeléseinek, részben a király makacsságának köszönhető – sajnálatosnak minősíthető, de az azóta eltelt öt évtized az Olasz Köztársaságot stabil és konstruktív tényezővé tette a háború utáni új Európában. Róma bevétele után a harcok Olaszországban még hónapokig eltartottak, szívós és véres küzdelmek után a német fegyveres erők Olaszországban csak 1945. április 29-én kapituláltak. E harcok lefolyása már a hadtörténelem lapjaira tartozik, s nem képezi e tanulmány tárgyát, amely lényegében az olasz fordulattal és annak diplomáciai és belpolitikai eseményeivel foglalkozott.

 

Az olasz átállási kísérlet értékelése

 

Az eddig elmondottak alapján egyértelműen megállapítható, hogy az olasz átállási kísérlet úgy, ahogyan azt a király, Badoglio és a fasiszta rendszer bukását előmozdító katonai és politikai körök elképzelték, sikertelennek bizonyult. Olaszország a Cassibile-ben 1943. szeptember 3-án aláírt fegyverszünet ellenére nem szabadult meg a háborútól, sőt ezután vált hadszíntérré. Badoglio és kormánya ama reménye is, hogy egy viszonylag ép olasz hadsereggel a szövetségesek oldalán folytassa az eddigi német szövetséges elleni harcot, szintén meghiúsult. Milyen okokra volt ez a lényegében sikertelennek bizonyult kísérlet visszavezethető?
Az angolszászok, elsősorban az amerikaiak Olaszországot és a Mediterráneumot másodrendű hadszíntérnek tekintették. A németek ezzel szemben attól féltek, hogy éppen a Mediterráneum felől fenyegeti őket veszély. Az alpesi szorosokon keresztül korszerűen felszerelt, erős német alakulatok özönlöttek be 1943 augusztusában Olaszország területére, és a fegyverszünet proklamálása után szinte órák leforgása alatt hatalmukba kerítették Észak- és Közép-Olaszországot. Az angolszász légitámadások nem tudták a német hadműveleteket megakadályozni. Clark tábornok, az 5. amerikai hadsereg parancsnoka erről emlékiratában így ír:
„A földközi-tengeri hadjárat kezdetekor angol és amerikai katonai körökben uralkodóvá vált az a vélemény, hogy a német csapatok olasz területen nem tudnak eredményesen harcolni. Azt hittük, hogy erős fölénnyel rendelkező légierőnk gyorsan használhatatlanná teszi az alpesi szorosokat és az olasz félszigetet átszelő utakat és vasútvonalakat. Azt reméltük, hogy a németek ennélfogva belátják reménytelen helyzetüket és feladják az olasz hadszínteret. Ez vágyálomnak bizonyult. ('This was wishful thinking.')”86
Clark e véleménye ellenére a szövetségeseknek módjukban állt volna a német védelmi rendszer szétrombolása, ha az olasz kormánnyal kellő időben történő egyeztetés útján megfelelő segítséget nyújtanak a tizenkét olasz hadosztálynak, amellyel a Badoglio-kormány rendelkezett. Paul Kecskeméti szerint erre még a salernói partraszállás idején is lehetőség nyílt volna.87
E koordinálás azonban csak akkor lett volna lehetséges, ha a szövetséges hatalmak az olasz belpolitikai fordulat után azonnal „cobelligerent”-nek, együtt harcoló államnak ismerik el Olaszországot, amint ezt Castellano tábornok Lisszabonba való megérkezése után Badoglio megbízásából javasolta. Az angol és amerikai politikai és katonai vezetők kezét azonban e tekintetben megkötötte nemcsak a casablancai formula a feltétlen megadás elvét illetően, de a hatalmas angol és amerikai baloldali, „liberal” sajtó hamis moralizálása a fasizmussal kétségtelenül hosszú időn keresztül együttműködő, de azzal gyökeresen és őszintén szakító államférfiakkal szemben. E tendencia már az 1942. novemberi „Darlan-alku” idejében is megmutatkozott, de akkor Eisenhower, Clark és Murphy reálpolitikai szemlélete erősebbnek bizonyult a „liberal moralizálással szemben, mint az olasz fordulat idején. A moralizálás Darlannal szemben még valamivel reálisabbnak látszott, mert Darlannal, Giraudval és a Vichy-rendszer tábornokaival szemben erős gaulle-ista csoportok léptek fel, melyek hivatkozhattak arra, hogy kezdettől fogva a szövetségesek oldalán álltak. Olaszországban egészen más volt a helyzet. Az antifasiszta pártok támogatták Viktor Emmanuel és Badoglio arra irányuló igyekezetét, hogy az angolszászokkal együttműködjenek. Ha az angolszász katonai körök kellő információkkal rendelkeztek volna az olasz belső helyzetről, le tudták volna szerelni a baloldali körök moralizálását azzal az érvvel, hogy mindent meg kell tenni Németország mielőbbi legyőzése és a háború minél gyorsabb befejezése érdekében.
Eltekintve attól a ténytől, hogy a „renversement des alliances”, a szövetséges változtatása a közvélemény által is befolyásolt totális háborúk korában nehezebb feladat, mint az abszolút uralkodók úgynevezett „kabinetháborúi korában, a felszínes szemlélet azt sugallta főleg az amerikai katonai vezetőknek, hogy a Badoglio vezette királyi kormány nem tud annyi előnyt nyújtani a szövetséges hatalmaknak a háború megnyerése, illetve meggyorsítása érdekében, mint Darlan, aki szuverén módon rendelkezett az Észak-Afrikában parancsnoksága alatt álló francia haderővel.
A feltétel nélküli kapituláció elvéhez való merev ragaszkodás Olaszországban alkalmazott politikája abból a premisszából indult ki, hogy a szövetségesek megőrzik morális integritásukat anélkül, hogy feláldoznák a stratégiai célszerűséget. Az eredmény az lett, hogy mindkettőt feláldozták. A „liberal” körök amorálisnak vélték, hogy egyáltalán kapcsolat létesült a király és Badoglio rendszerével, a katonai célszerűséget viszont feláldozták a hosszas habozás és morális ingadozás által előmozdított német stratégiai pozíciók megerősítésével. Az olaszországi hadjárat sokkal hosszabbnak és nehezebbnek bizonyult, mint ha kezdetben megragadták volna az alkalmat és segítséget nyújtottak volna Badogliónak az 1943. augusztus elején még viszonylag gyenge német erők kiűzéséhez vagy leszereléséhez. S itt fel kell vetni a kérdést, mi a morálisabb egy háború folyamán? Harcolni homályos, gyakran álhumanista elvekért sok emberéletet feláldozva, vagy lehetővé tenni egy gyors katonai győzelmet kevés emberveszteséggel azáltal, hogy kompromisszumot kötünk az eddigi ellenféllel, olyan személyiségekkel, akik az adott esetben Mussolini eltávolítása után semmiképpen nem akadályozták volna Olaszország demokratikus fejlődését, hiszen Badoglio szoros kapcsolatban állott olyan személyiségekkel, mint Bonomi vagy Orlando, akik Mussolini hatalomátvétele előtt jelentős szerepet játszottak a liberális olasz királyság történetében. Ezt a lehetőséget az angolszász vezetők 1943 nyarán elmulasztották, s ezért felelősség terheli őket a történelem előtt az olasz hadjárat elkerülhető elhúzódásáért s közvetve a mediterrán stratégia elvetésével az egész háború elhúzódásáért egy nehezen realizálható elméleti formula, a „feltétlen kapituláció elvéhez való dogmatikus ragaszkodásukkal. Hat évtized távlatából visszatekintve igazat kell adjunk a kiváló brit hadtörténésznek, Liddell Hartnak, aki szerint casablancai dogma meghosszabbította a háborút, s amelyből főként Sztálin profitált, ugyanis Casablanca megnyitotta az utat a Közép-Európa fölötti kommunista uralom számára.88 Egyébként a kommunista párt olaszországi megerősödése is e meghosszabbított háborúnak köszönhető. A téves feltételezéseken alapuló stratégiai döntések következtében a német Wehrmacht legyőzése több időt, energiát vett igénybe és több emberéletet követelt, mint ahogyan azt a katonai stratégiák tervezték, úgy hogy az angol és amerikai katonai vezetők mindenkinek segítséget nyújtottak, akikről feltételezték, hogy hozzájárul a németek legyőzéséhez. Így az angolszász hadvezetőség készségesen teljesítette Togliatti kérését és jelentős katonai segítséget nyújtott az Észak-Olaszországban a németek ellen harcoló kommunista partizánalakulatoknak. E tevékeny részvétel a németek elleni harcban jelentős hatalmi bázisokat adott a kommunistáknak, és a polgári pártoknak, elsősorban a De Gasperi vezette kereszténydemokratáknak köszönhető, hogy Olaszország nem lett „népi demokrácia, hanem megerősödött a háborút követő zavaros évek után a nyugati, keresztény alapokon nyugvó demokratikus rend.
Badogliónak és a fasiszták ellen fellépő katonai és politikai erőknek nem sikerült Olaszországot a háború okozta szenvedésektől megkímélni. Ennek ellenére tisztelettel és elismeréssel gondolunk rájuk, amiért megdöntötték a hazájukat oktalanul és hazárd módon egy céltalan és csak veszteségekkel járó háborúba sodró fasiszta diktátor, Mussolini uralmát.


 

Jegyzetek:

 

74 Murphy, Robert: Diplomat Among Warriors. Collins, London. 1964. 240–274.

75 Badoglio, Pietro: Italy int he Second World War. Greenwood Press Putlishers, Wesport, Connecticut, 1976. 105–108.

76 Badoglio: 110. l., Czettler A.: A mi kis élet-halál kérdéseink. Magvető, Budapest, 2000. 306–309.

77 Murphy: 248–252., Badoglio: 109.

78 Murphy: 252–253.

79 Badoglio: 115.

80 Cartier, Raymond: Der Zweite Wettkrieg. Piper, München. 1977.

81 Badoglio: 125–127.

82 Uo. 125–127.

83 Uo. 134–135.

84 Uo. 143–150.

85 Badoglio: 161–167., Murphy: 252–255.

86 Clark, Mark, General: Calculated Risk. Harrap & Co. Ltd. London, 1951.

87 Kecskeméti, Paul: Strategic Serrender. The Politics of Victory and Defeat. A Rand Corporation Study. Atheneanum. New York, 1964. 113–114.

88 Liddel Hart, Basil: The History of the Second World War. Cassel and Company, London. 1970. 415–417.


« vissza