Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nagy-Britannia az Európai Gazdasági Közösségben 1973–1990 1. rész

A közös piaci tagsághoz fűzött brit várakozások utólagos megítélése nem könnyű. Az ország gazdasági helyzetének a versenytársakhoz képesti viszonylagos romlása ellenére 1970-ben Nagy-Britannia még mindig Nyugat-Európa harmadik legnagyobb gazdasági hatalma volt, kismértékben lemaradva Franciaország mögött. A City változatlanul a világ második legjelentősebb pénzügyi központjának számított; a brit ipar bizonyos szegmensei (pl. a hadiiparban a repülőgépgyártás), a kutatás-fejlesztés számos területe meghaladta a világszínvonal átlagát. Londont az európai kulturális élet meghatározó színhelyeként tartották számon; a szórakoztatóiparnak volt olyan területe – a populáris zene –, amelynek jelentős, több nemzedék fogyasztói szokásait és mentalitását világszerte döntően befolyásoló átalakulása legfőképpen a szigetországban zajlott a hatvanas években, jelezve társadalmának innovációs tartalékait. A nemzetközi diplomáciában, valamint a parlamentáris rendszer működtetésében szerzett, másokkal nem összevethető évszázados tapasztalatok értékes hozománynak tűnhettek a közös európai házban. Úgy tetszhetett, a megkésett csatlakozás ellenére London a Párizs–Bonn tengelyt olyan háromszöggé egészítheti ki, amely nélkül érdemi döntés az Európai Gazdasági Közösségben nem hozható. Az is logikus érvelésnek látszott, hogy az egészében kissé elkényelmesedett brit ipar számára a növekvő verseny jótékony hatással lesz.
A hetvenes évek történései azonban romba döntötték a brit remények nagy részét. A világgazdaságban végbemenő nagy horderejű változások: a Bretton-Woods-i rendszer felbomlása, az 1973-as arab–izraeli háborút követő olajárrobbanás és az ennek nyomán felgyorsuló technológiaváltás olyan erős alkalmazkodási kényszereket hívott életre, amelyeknek a brit gazdaság az adott társadalmi-politikai feltételek között nem tudott kellőképpen megfelelni. E rugalmatlanság, amelyhez az egymást követő kormányok következetlen gazdaságpolitikája, az egyre súlyosabbá váló munkaügyi konfliktusok kezelésében mutatkozó határozatlansága is hozzájárult, a versenytársaktól való további lemaradást eredményezett. A növekedési és termelékenységi mutatókból, az 1975-ben 25%-ra emelkedő inflációból és egyéb jelekből a tendencia jól kiolvasható. (A brit GDP a hetvenes években átlagosan 2%-kal bővült, az OECD-országok 3,5%-os arányával szemben. 1973 után a termelékenység növekedése 2,7%-os volt, elmaradva a 3,4%-os hasonló német, francia, olasz mutatóktól.) Elsősorban ezzel a romló gazdasági pozícióval magyarázható, hogy a saját érdekeiket a vártnál is keményebben védelmező többi tagállammal szemben a brit érdekérvényesítés nem tudott sikeresebb lenni az integrációs szemszögből nézve egyébként apályosnak nevezhető hetvenes évtizedben.
A Heath-, Wilson- és Callaghan-kormányok belpolitikai mozgásterét az Európai Közösséggel kapcsolatos politika formálásában nem könnyítette meg az a körülmény sem, hogy a brit csatlakozásra akkor került sor, amikor a háború utáni hosszú fellendülésnek vége szakadt, és egy hosszabb recesszió vette kezdetét. A közvélemény sohasem volt az európai integráció túlságosan lelkes híve, de a hatvanas évek nagyon változó eredményű felmérései azt mutatták, hogy nincs határozott véleménye e tárgyban. Egy 1971-ben végzett közvélemény-kutatás szerint mindössze minden negyedik állampolgár támogatta a tagság elnyerését. Amikor 1972 márciusában a francia kormány úgy határozott, hogy a bővítésről népszavazást ír ki, rövid habozás után az ellenzéki Munkáspárt is magáévá tette az elgondolást. Az energiaválság, a fokozódó gazdasági nehézségek, az ország életét megbénító bányászsztrájkok közepette 1974 februárjában kiírt választás kampányában Wilson, az árnyékkormány feje arra is ígéretet tett, hogy győzelem esetén pártja újratárgyalja az általuk vállalhatatlannak ítélt csatlakozási feltételeket. Úgy érvelt, mint a hatvanas évek eleje óta mindig: nem ellenzi a belépést, de támogatni csak a szükséges feltételek biztosítása esetén tudja.
A hatalomra került Munkáspárt az újratárgyalás legfontosabb kérdéseiként a CAP (a közös mezőgazdasági politika) reformját (az élelmiszerárakat csökkentendő), a nemzetközösségi exportőrök helyzetének javítását, az önálló brit regionális és iparpolitika megőrzését és a brit hozzájárulás mérséklését jelölte meg. Wilson ugyanazt a taktikát folytatta, mint a hatvanas évek második felében: óvatosan manőverezve fokozatosan tolta megosztott pártját a tagság elfogadása felé. Az 1974 decemberében Giscard d’Estaing új francia elnökkel tartott párizsi csúcsértekezleten kirajzolódtak egy lehetséges kompromisszum körvonalai. A brit kormányfő elfogadta Giscard javaslatát, hogy az Európai Tanács összejövetelei ezentúl rendszeresek legyenek, hogy tanulmány készüljön az „Európai Unió jövőjéről, és egyetértett azzal, hogy az 1969-ben az EGK hágai találkozóján hozott határozatnak megfelelően a Gazdasági és Pénzügyi Unió megteremtése a közös célok között szerepeljen. Megismételte álláspontját az Európai Parlament közvetlen választásáról, amit a francia fél elfogadott. Két lényeges kérdésben sikerült London számára kedvező megoldást elérnie. Az egyik az Európai Regionális Fejlesztési Alap létrehozására vonatkozott, amelynek révén Nagy-Britannia jelentős összegeket remélt. A másik a közösség költségvetéséhez való brit hozzájárulás ügye volt. Ez utóbbinak részleteit az Európai Tanács 1975. márciusi dublini ülésén dolgozták ki, ahol Wilson, kollégáit némiképp meglepve meglehetősen rámenősnek mutatkozott. Az egyezmény lényege az volt, hogy elismerte valamely tagállam jogát arra, hogy visszatérítést kapjon a közösségtől, amennyiben a közös költségvetéshez történő részesedésének aránya és az egy főre eső GDP-jének a többi tagországhoz viszonyított aránya közti különbség egy bizonyos szintet meghalad. A tárgyalások során a brit kormány mindvégig lebegtette, bár kimondottan nem hangsúlyozta azt a lehetőséget, hogy kudarc esetén kilép a Közös Piacból.
A wilsoni taktikát és az elért eredményt több oldalról többen bírálták. A csatlakozás ellenfelei, Tony Benn, Michael Foot és mások továbbra is a brit szuverenitást látták veszélyeztetve, a belépés hívei úgy érveltek, hogy a korábbi feltételekhez képest kevés változás történt, miközben a kilépéssel való fenyegetőzéssel Wilsonnak sikerült magára haragítania a társországokat. De a júniusra kiírt népszavazásra tekintettel a miniszterelnöknek nemigen volt más választása, a hazája érdekeit keményen védelmező politikus imágójával könnyebb volt az elért változtatásokat jelentősnek láttatni a közvélemény előtt. Az Európai Közösség sem engedhetett meg magának egy olyan látványos kudarcot, amelyet az esetleges brit kilépés jelentett volna. A kompromisszum tehát létrejött, de a nem túl szerencsés entrée jelezte, hogy a régi tagállamok nagyobb rugalmasságra számítanak az újonnan érkezőtől, aki azonban e rugalmasságot a másik féltől várja. Ahogy Denis Healy, korábbi had- és pénzügyminiszter 1990-ben megjelent emlékirataiban a francia mondást idézve írja: „A későnek sosincs igaza.
A dublini csúcs után közvetlenül összehívott kabinetülésen a miniszterek 16–8 arányban úgy döntöttek, hogy az „igen válaszra buzdítják a szavazókat a népszavazáson. Az Alsóházban megtartott szavazás során a képviselők 396 igen szavazattal 170 nem ellenében amellett voksoltak, hogy az Egyesült Királyság az Európai Közösség tagja maradjon a kiharcolt új feltételek mellett. A Munkáspárton belül az elutasítók és támogatók aránya 145–137 volt, miután előzőleg az a döntés született, hogy a párt nem írja elő kötelezően a képviselők számára, hogy melyik opciót válasszák. A népszavazáson a bennmaradás hívei határozott fölényt mutattak, az „igen szavazatok aránya elérte a 67%-ot. Az eredmény kialakulásában sokat nyomott a latba a miniszterelnök egyértelmű állásfoglalása, és az a tény, hogy a kilépés mellett leginkább érvelők a Konzervatív Pártot is elhagyó Enoch Powelltől a Munkáspártban radikálisnak számító Tony Bennig a politikai élet szélein helyezkedtek el.9
Az újratárgyalásnak jelentős bel- és külpolitikai következményei voltak. Az előbbiek közül a Munkáspárton belüli mérsékelt, Európa-barát szárny – Roy Jenkins, David Owen és társaik – kezdődő elszigetelődése emelhető ki, amely folyamat 1981-ben egy új párt alapításával tetőzött. Az utóbbiak szempontjából az tekinthető lényegesnek, hogy a kivívott új feltételekkel sem oldódott meg a brit hozzájárulás problémája, bár e mögött részben az állt, hogy a hetvenes évek második felében relatíve is tovább romlott a brit gazdaság helyzete. Az egész ügy inkább hátráltatta, mint segítette erős brit pozíciók kiépítését az EGK-n belül. Young megállapítása azonban túlzásnak tűnik, miszerint Wilson az újratárgyalás miatt nem tudott országa számára vezető szerepet biztosítani a francia–brit együttműködésre építve, amely Heath alatt lehetségesnek látszott. Ennek okaként, ahogy arról már szó esett, sokkal kézenfekvőbbnek látszik a gyengülő gazdasági erő és a megkésett csatlakozás. A Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt által újrakovácsolt francia–német tengely megbontása pedig azért nem volt reális, mert ahhoz a háború utóhatásaként mindkét országnak elementáris érdeke fűződött. Amit Párizs 1946-ban még kívánatosnak tartott: egy francia–brit szövetségre épülő nyugat-európai rendszert, az mostanra lekerült a napirendről. Más kérdés, hogy az európai elkötelezettség iránt több fogékonyságot mutató, együttműködőbb brit diplomácia kialakítása az ország érdekeinek hatékonyabb képviseletét szolgálandó miért nem kapott nagyobb prioritást a Downing Streeten. Miért volt az, hogy meg sem kísérelték egy francia–német–brit trió kialakítását Stephen George a különállásra hajlamos attitűd tipikus példájaként említi azt, amikor Őfelsége kormánya vonakodott az EGK közös delegációjában részt venni az energiaügyi világkonferencián, arra hivatkozva, hogy az északi-tengeri olajkincs miatt hazájuk különleges helyzetben van. A már említett belpolitikai szempontok mellett nyilvánvalóan a külpolitika hagyományos beidegződései (splendid isolation immár a kontinensen), valamint a Heath bukása után ismét jobban előtérbe kerülő Amerika-barátság is szerepet játszottak a dolgok ilyetén alakulásában.
A Wilson váratlan lemondása után 1976 áprilisában őt követő Callaghan nem kívánt változtatni az elődjétől örökölt Európa-politikán, amelynek alakításában külügyminiszterként maga is tevőlegesen részt vett. A CAP reformja, a közös költségvetés és a közös halászat ügye, a szupranacionalizmus veszélyének elhárítása és ezzel összefüggésben (a föderalista áramlatoknak, a központ erősödésének ellensúlyaként) a mediterrán tagjelöltek felvételének támogatása – ezek a kérdések maradtak London érdeklődésének középpontjában. A font zuhanórepülése, majd a megszorító intézkedéseket igénylő IMF-hitel felvétele amúgy is válságmenedzselésre kényszerítette a kormányt, energiáinak jó részét felemésztve. További problémát jelentett, hogy az 1975-ös megegyezés ellenére a brit nettó hozzájárulás a közösség költségvetéséhez a vártnál lényegesen több lett, 1979-re elérte a 780 millió fontot. Nagy-Britannia, az egy főre eső adatok szerint ez idő tájt az EGK harmadik legszegényebb tagja Nyugat-Németország után a második legnagyobb befizetővé vált.
Callaghannek, aki fél szemmel állandóan pártja egybentartására ügyelt, két régi-új integrációs fejleménnyel kapcsolatban kellett állást foglalnia. Az egyik az 1974-es párizsi csúcson született elvi döntésnek megfelelően az Európai Parlament képviselőinek közvetlen választása, a másik az Európai Monetáris Rendszer életbe léptetése volt. A közvetlen választást eredetileg Olaszország és a Benelux-államok szorgalmazták, a kormányközi együttműködés keretei között érvényesülő francia–német dominancia ellensúlyozására. Callaghant ezúttal nemcsak a Labour balszárny rutinszerű ellenkezése korlátozta, hanem az is, hogy a csekély parlamenti többség miatt a Liberális Párttal 1977 tavaszán kötött paktum következményeit figyelembe kellett vennie. A liberálisok ugyanis az őket sújtó brit választási rendszertől eltérő arányos választási szisztémát kívánták az Európai Parlamentben meghonosítani. Ebben a helyzetben a kormányfő azt javasolta, hogy a munkáspárti képviselők, sőt a kormánytagok is egyéni belátásuk szerint voksoljanak a parlamentben. Az Alsóház ezután megszavazta, hogy az Európai Parlament tagjait közvetlenül válasszák, de elvetette az arányosság elvét, és azt csak egy újból beterjesztett törvényjavaslat formájában fogadta később el. A brit késedelemnek volt köszönhető, hogy az európai választásokat a tervezett időpontnál egy évvel később, 1979-ben tarthatták meg.
Az Európai Monetáris Rendszer (EMS) kiépítéséhez az első lépést közvetve az 1977 januárjában német és francia támogatással az Európai Bizottság elnökévé választott Roy Jenkins tette. Jenkins, aki a Munkáspárt jobb- és Európa-szárnyának vezéreként Benn fő ellenfele volt, ősszel egy beszédében felmelegítette a nemzetközi pénzügyi rendszer átalakulása és az olajárrobbanás miatt a hetvenes években félretett valutaunió tervét. A Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) létrehozásához a Werner-terv és az 1972-ben, indítása évében felfüggesztett valutakígyó kudarca óta ez volt az első érdemleges hozzájárulás. A javaslat azonban langyos fogadtatásban részesült, ami – a helyzet iróniáját mutatva – leginkább Londonban volt érzékelhető. 1978 elején Schmidt német kancellár vetette fel egy stabil valutazóna kialakításának szükségességét, aminek nyomán a tagországok még abban az évben elfogadták és a következőben életbe léptették az EMS-t. A rendszer legfontosabb eleméhez, az árfolyam-mechanizmushoz (ERM) egyedül az Egyesült Királyság nem csatlakozott. Ennek egyik fő oka az volt, hogy Callaghan a pénzügyminisztérium erőteljes támogatásával és a kabinet többségének egyetértésével nem óhajtotta a kormánynak a nemzeti valutával kapcsolatos mozgásterét korlátozni.15 Másfelől úgy gondolta, hogy az EMS az Európai Közösségnek és az Egyesült Államoknak a világgazdaságot érintő együttműködését zavarja. Végül a kormányfő döntésében az is közrejátszott, hogy nem akart támadási felületet nyújtani pártja baloldalának.
Amikor az „elégedetlenség telének sztrájkhullámait követő, 1979 májusában megtartott parlamenti választásokon az 1975 óta az ellenzéket vezető Margaret Thatcher került kormányra, az elemzők egy része úgy gondolta, a torykkal együtt Heath Európa-barát szelleme is visszaköltözik a Temze partjára. Ezt látszott alátámasztani például az a heves kritika, amellyel Thatcher az előző kabinetet támadta, amikor az ország kimaradt az ERM-ből. A konzervatív választási kiáltvány hangvétele is inkább pozitív a közösséget illetően, negatív bizonyítványt főként a Munkáspárt integrációs politikája kap. Igaz, az elmarasztalás ürügyén azért gondokról is értesülünk… őszintén és tevőlegesen együtt kell dolgoznunk az európai közösségbeli partnereinkkel… Együtt sokkal többet tudunk elérni, mint egyedül… Hiba lenne viszont azt mondani – amint azt a Munkáspárt teszi –, hogy Európa csalódást okozott nekünk… a munkáspárti miniszterek gyakran obstruktív és rosszindulatú magatartása gyengítette magát a közösséget is, Nagy-Britannia alkupozícióival egyetemben. A fejezet nagyobb része ugyanakkor a brit szempontból elsődlegesen felmerülő konkrét problémákat veszi sorra: a halászati és agrárpolitika reformját, a költségvetési mechanizmus ügyét, a brit hozzájárulás kérdését, a bürokrácia csökkentését és ezzel összefüggésben a vállalkozások szabadságának a biztosítását, a külpolitikák összehangolását. A felsorolás meglehetős kontinuitást mutat az előző Labour-kormányok hasonló listáival, egyedül a bürokráciára és a vállalkozások szabadságára történő utalások mutatnak – a gazdasági szemléletben rejlő – különbséget.
Az új vezetés valódi prioritásaira viszonylag hamar fény derült. Thatcher tulajdonképpen nem sokban tért el a wilsoni külpolitika fő irányaitól, de a maga vonalát határozottabban, erőteljesebb kontúrokkal képviselte, jobban hangsúlyozva, hogy Nagy-Britannia aktív világpolitikai szerepre tart igényt, és kész ebben az értelemben cselekedni. A leglényegesebb különbség talán abban volt, hogy a szovjet fegyverkezésre és terjeszkedésre (pl. Afganisztán, Afrika stb.) hivatkozva sokkal keményebb fellépést követelt a Szovjetunióval szemben, a védelmi kiadások növelését, a Nyugatnak (és ezen belül elsősorban a NATO-nak) az Egyesült Államok vezetésével történő szorosabb együttműködését szorgalmazva. Stephen George-nak az a mások által is osztott megállapítása, mely szerint Heath az európai kapcsolatokat helyezte előtérbe az amerikai relációval szemben, és ezt Thatcher fordította volna vissza, vitatható. Egyfelől, kérdéses, hogy Heathnek Európa felé fordulása és brit viszonylatban kétségtelenül szokatlan elkötelezettsége a kontinens irányába az amerikai kapcsolatok rovására, netán a különleges angolszász viszony helyettesítésére történt volna. Egy ilyen horderejű váltásra már csak a rendelkezésre álló rövid idő miatt sem volt mód, de magára a szándékra sincsen kellő bizonyíték. Másrészt az euro-atlanti vonal erősödése és ezzel párhuzamosan az euroszkepszis növekedése Wilson és Callaghan politikáját is jellemezte. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Heath-féle intermezzó után a dolgok mintegy visszatértek a normális kerékvágásba, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az Európára vonatkozó távolságtartás most már nem a kívülálló, hanem a résztvevő pozíciójából történt. Az kétségtelen, hogy – a fent elmondottaknak megfelelően – Thatcher idején a „különleges viszony felértékelődése és az EGK-n belüli viták látványosabban zajlottak, mint előzőleg. Nagy-Britannia az őt érintő minden fontos vonatkozásban (NATO, a Szovjetunióval való kapcsolatok, az Európai Közösség) reflektorfénybe került. A kérdés az volt, hogy a megnövekedett aktivitás és ambíciók együtt járnak-e a brit érdekek jobb érvényesülésével.
A Thatcher-kormányok integrációs politikájának első öt évét a brit befizetések ügye uralta. Noha az EGK közös költségvetése a tagállamok összesített GDP-jének csak kb. egy százalékát tette ki, az egyes országok által befizetett hozzájárulások abszolút értelemben azért elég jelentősek voltak ahhoz, hogy adott esetben kemény alku tárgyai legyenek. A szigetország esetében ez az összeg 1979-re elérte az egymilliárd fontot. Az első Európai Tanács ülésen, amelyen Thatcher részt vett 1979 júniusában Strasbourgban, sikerült elérnie, hogy a következő csúcstalálkozóra a Bizottság jelentést készítsen, és egyúttal javaslatot tegyen a kérdés rendezésére. Egyúttal vállalta, hogy Nagy-Britannia befizeti az Európai Monetáris Együttműködési Alapba a rá eső részt, és ezzel az Európai Monetáris Rendszer (EMS) három eleme közül kettőnek a működtetésében – a másik az európai valutaegység, az ECU volt – maga is részt vesz. Az ígéretes kezdetet kommentálva a kormányfő szereplésére a The Economist június 30-i száma egyenesen a communautaire jelzőt használta, ami csak a közösség ügyeiben nagyon együttműködő személyeknek járt. Az állam- és kormányfők következő, novemberre összehívott dublini találkozóján azonban a harcias és tántoríthatatlan Margaret Thatchert hallgatva a jelenlévők valószínűleg visszasírták a wilsoni és callaghani kellemetlenkedés éveit. A Bizottság által javasolt 350 millió fontos visszatérítést Thatcher kevesellte, egymilliárd fontot követelve. A franciák ragaszkodtak a 350 milliós plafonhoz, és az álláspontok az ezt követő tízórás vitában sem közeledtek. A brit politikus ekkor használta azt az elhíresült és később a sajtókonferencián is megismételt megfogalmazást, hogy „csak a saját pénzünket akarom visszakapni. Megpendítette továbbá a brit befizetések visszatartásának a lehetőségét, és azt, hogy nem járul hozzá a mezőgazdasági árak emeléséhez, ami különösen a választások előtt álló francia és német politikusokat érintette érzékenyen.
A dublini fiaskó utáni mintegy öt évben az Egyesült Királyságnak járó visszatérítés az Európai Közösség életének egyik meghatározó problémája maradt. Az 1980 áprilisában megtartott luxembourgi csúcstalálkozón London az előzőnél jóval kedvezőbb ajánlatot kapott – 760 millió fontot arra az évre és hasonló összeget a következőre, valamint ígéretet arra, hogy időközben egy hosszú távra érvényes megoldást dolgoznak ki. Saját külügyminiszterének és Jenkinsnek, a Bizottság elnökének rábeszélése ellenére, általános meglepetésre Thatcher nemet mondott. Végül elfogadta a külügyminiszterek értekezletén elért, valamelyest még előnyösebb feltételeket biztosító, három évre szóló egyezményt, amelynek értelmében a szigetország a befizetéseinek mintegy kétharmadát visszakapta.22 Taktikája azon alapult, hogy a közös költségvetés bevételei – főként a CAP gyorsan bővülő forrásigényei miatt – egyre kevésbé fedezték a kiadásokat. Úgy gondolta tehát, hogy az idő neki dolgozik. 23 1982 májusában a britek beváltották korábbi fenyegetésüket: miután a visszatérítés kérdésében nem történt előrehaladás, Peter Walker mezőgazdasági miniszter az 1966-os luxemburgi kompromisszumra hivatkozva megvétózta az agrárárakra vonatkozó tervezetet. (A még de Gaulle által kiharcolt, sosem kodifikált, de mindenki által elfogadott megegyezés szerint ha egy tagállam alapvető nemzeti érdekeire hivatkozva egyhangú szavazást kér, akkor azt el kell fogadni.) A többiek azonban nem vették figyelembe a vétót, mondván, hogy a mezőgazdasági árak megállapítása nem érint „alapvető nemzeti érdeket. Nem sokkal ezután az új francia elnök, Francois Mitterrand egy nyilatkozatában azt indítványozta, hogy Nagy-Britannia a teljes jogú tagság helyett valamiféle különleges státust kapjon. Thatcher az Alsóházban elmondott beszédében elutasította a felvetést, leszögezve:… Teljes jogú tagok vagyunk, és azok is kívánunk maradni. Az idők változását mutatta, hogy majdnem tíz évvel a csatlakozás után a brit miniszterelnök a kilépést már taktikai fegyverként sem használja a közösséggel folytatott vitákban. Igaz, a „négyek bandájától megszabadult, balra tolódó Munkáspárt Foot vezetése alatt újból a kiválás mellé tette le a garast, de azután ők is fokozatosan – a nyolcvanas évek végére – visszahátráltak a bent maradás programja mellé.
A brit vétó kudarca jelezte, hogy az erők maximális kihasználására, az eltökéltségre és erőszakosságra épülő konfrontatív érdekérvényesítésnek az a módja, amivel Thatcher eddig sikerrel operált, elérkezett lehetőségei határához. Látszott, hogy újabb jelentős pozícióelőny szerzésére nincs mód, minden ilyen kísérlet a vele szembeni ellenállást növelné. Látható volt az is, hogy az EGK intézményeinek és működési mechanizmusainak a brit igényekhez való közelítését a továbbiakban csak együttműködőbb, valódi kompromisszumokra kész politikával lehet elérni. Ez vonatkozott a brit csatlakozás egyik fő hajtóerejének, a nagyhatalmi szerep megőrzésének a kérdésére is, hiszen az ezt szolgáló eszközök, így a kül-és biztonságpolitikáknak London által mindig szorgalmazott összehangolása szintén lehetetlen volt a kooperáció egy bizonyos szintje alatt. A nagyhatalmi szerep másik attribútuma, az angolszász „különleges viszony szempontjából sem volt mellékes, hogy a szigetország milyen befolyással bír Nyugat-Európában, hiszen egy fajsúlyosabb Nagy-Britannia nyilván nagyobb értéket képviselt Washington szemében. És fordítva: megbízhatónak tartott közös piaci partnerként komolyabb eséllyel léphetett fel az itteni érdekek képviselőjeként az Atlanti-óceán túlsó partján.
Ebben az új helyzetben sok függött attól, hogy Thatcher, politikai szövetségeseivel egyetemben, képes-e ugyanolyan eltökéltséget tanúsítani a kompromisszumok kimunkálása terén, mint amilyet a konfliktusok vállalásakor mutatott. Legalább ilyen fontos volt, hogy a kormány belpolitikai helyzete kellőképpen szilárd legyen, hiszen erőteljes diplomáciához erős hátország szükségeltetik. Ehhez a közvélemény nagyobb részét kellett meggyőzni arról, hogy a kormány, a választási ígéreteknek megfelelően, jó úton halad a brit gazdaság több mint negyedszázada tartó nemzetközi leértékelődésének a megállításához, illetve visszafordításához. Ami nélkül egyébként az európai vagy euroatlanti brit pozíciók megszilárdítása is illuzórikus volt. A GNP kétévi csökkenés (3,4 és 1,6%-os) után 1982-ben 1,7%-kal növekedett, az infláció pedig az 1979-es 13%-ról a felére, 6,6%-ra mérséklődött. A költségvetés hiánya a GNP-nek 1979-ben 5%-a volt, 1983-ban 3,2%-a. Igaz, a munkanélküliség ugyanezen idő alatt 5,1%-ról 12,4%-ra nőtt, a társadalmi támogatottság szempontjából azonban az előzőekhez képest ez utóbbi bizonyult a kevésbé fontosnak. A Konzervatív Párt szerényen javuló népszerűségi mutatói a falklandi győzelem (1982 júniusa) után egyértelműen kedvezően alakultak, és ez elegendő volt ahhoz, hogy egy év múlva a toryk a kiválások miatt meggyengült Munkáspártot és a kétpárti rendszert ostromló SPD– Liberális Szövetséget egyaránt legyőzzék.
(Folytatjuk)



« vissza