Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nagy-Britannia az Európai Gazdasági Közösségben 1973-1990 2. rész

Az újabb kormányzati ciklusra 1983-ban mandátumot kapott Margaret Thatchernek az Európai Közösséggel kapcsolatos politikájában azzal is számolnia kellett, hogy partnereinek a brit követelésekkel szemben már említett, növekvő eltökéltségével párhuzamosan az integráció továbbfejlesztésének az igénye újból előtérbe került. Ennek egyik magyarázataként azt szokás felhozni, hogy az országa szuverenitását és mozgásszabadságát féltő Thatcherre a többség – elsősorban a franciák Mitterrand elnökkel az élen – így kívánt nyomást gyakorolni a visszatérítés vitájában. Ennél lényegesebb és mélyebb összefüggésekre utal John W. Young, amikor azt emeli ki, hogy az EGK 1973-as bővítése, illetve a hetvenes évek kedvezőtlen világgazdasági környezete miatt lelassult integrációs gépezetet dinamizálni kívánó erők léptek működésbe a javuló gazdasági feltételeket mutató nyolcvanas évtized első felében. Valójában a közösség fejlődésének, sajátos önmozgásának a törvényszerűségei nyilvánultak meg, amelyek hol az előrelendülés, hol a megtorpanás felé tolták az eseményeket, a belső erőviszonyoktól, a külső környezettől és attól függően, hogy az integráció az adott pillanatban milyen konkrét folyamatokban testesült meg. Stephen George szerint a belső reformokkal gyorsítani szándékozók táborát elsősorban az a félelem motiválta, hogy a fő gazdasági riválisok, az Egyesült Államok és Japán a jövőt előlegező új technológiák (számítógépek, robotok, számítástechnika, lézer stb.) terén jelentős előnyre tehet szert Európával szemben. És valóban, a Reagan megválasztását követően megugró védelmi kiadások feltornászták ugyan a költségvetési deficitet az óceán túlsó partján, de egyúttal államilag finanszírozott beruházásokat eredményeztek a „jövő iparágakba. Mintha Amerika egy új Marshall-tervet hagyott volna jóvá – ezúttal saját magának. (Ami abban az értelemben is igaz volt, hogy a magas kamatoknak köszönhetően hatalmas pénzek áramlottak Amerikába.)
Az EGK-n belüli együttműködés elmélyítését célzó kezdeményezések sorát a nyolcvanas években az 1981-es Genscher–Colombo-terv nyitotta meg, amely átfogó, a gazdasági kooperáción túlmutató intézményi reformokat és a Római Szerződést felváltó új egyezményt javasolt. Ebben a szellemben írták alá a tagállamok állam- és kormányfői 1983 júniusában Stuttgartban a konkrétan nem definiált Európai Unió létrehozását kilátásba helyező „Ünnepélyes Nyilatkozatot. 1984 februárjában az Európai Parlament elfogadta Spinelli olasz szenátornak az EGK központi intézményeinek erősítését és az Európai Parlament hatáskörének növelését szorgalmazó európai uniós szerződéstervezetét. Thatcher Stuttgartban nem apprehendált a föderalista szelleműnek tekinthető „Nyilatkozat” ellen, abban bízva, hogy a benne foglaltak, a korábbi hasonló szándéknyilatkozatokhoz hasonlóan, csak óhajok maradnak. Ugyanakkor kijelentette, hogy semmilyen más probléma megoldásához nem járul hozzá, amíg a brit költségvetési hozzájárulás kérdését nem rendezik véglegesen.
Az 1982-es patthelyzet óta a felek álláspontja nem közeledett, de az időközben tovább romló, és a küszöbönálló spanyol illetve portugál csatlakozással növekvő igényű költségvetés egyfelől, Mitterrand felvetése a brit tagságról az integrációs reformok egyidejű sürgetésével másfelől megtette a hatását. Az utóbbi azért is működött, mert bár a brit versenyképesség javulásához fűzött remények egy évtized távlatából túlzottnak látszottak, 1973 óta a viszonylag alacsony munkabéreknek is köszönhetően jelentős amerikai és japán tőke érkezett a szigetországba. A korszerű technológiát meghonosító beruházásokkal elsősorban nem az 55 millió körüli brit, hanem a közel 400 milliós EGK-piacot célozták meg. Ha Nagy-Britannia valamiféle másodlagos státust kap a közösségen belül, vagy de facto perifériára szorul, ezek az előnyök könnyen elveszhettek. A kompromisszum feltételei tehát érlelődtek, a politikusokra nehezedő ez irányú nyomás pedig fokozódott.
Az 1983 decemberében tartott athéni csúcstalálkozón mégis úgy tűnt, hogy a megállapodás messzebb van, mint valaha. A fő „destruktőr” ezúttal Mitterrand volt, akinek váratlanul merev magatartása mögött Thatcher – nem egyedül – azt a taktikát gyanította, hogy az elnök a megegyezést a következő év első félévének francia elnökségére időzíthesse. Az 1984. márciusi Európai Tanács-ülésen Brüsszelben a franciák elfogadtak egy olyan állandó mechanizmust, amely, a tagállamok által befizetett VAT emelésével párhuzamosan, megszabta volna, hogy egy országnak – befizetéseit és kivételeit alapul véve – mely esetben jár visszatérítés. A Nagy-Britanniának visszajáró konkrét összegről azonban nem született egyezség, elsősorban Kohl kancellárnak köszönhetően. A szokásos kölcsönös fenyegetőzés jegyében Thatcher az az évi brit befizetések visszatartását helyezte kilátásba, míg Mitterrand a kétsebességű Európa modelljére tett javaslatot, ahol is a lassabban haladni óhajtók a „második csoportba tartoznának. Végül az állam-és kormányfők júniusi fountainebleau-i találkozóján végre létrejött a rég várt megállapodás. Ez többé-kevésbé megfelelt annak a mindig hangoztatott brit követelésnek, hogy a problémát intézményesített formában, vagyis minden tagállamra vonatkozóan, kötelezettségeik és a nekik járó kifizetések arányában rendezzék. Eszerint ha valamely állam VAT hozzájárulása meghaladja a közösségtől származó jogosultságok összegét, akkor a különbözet kétharmadát jogosult visszakapni. Igaz, mindez csak addig maradt érvényben, amíg a megemelt VAT fedezni tudja a kiadásokat. Mégis, olyan precedens teremtődött, ami a későbbi viták alapjául szolgált. Egyszersmind London számára lehetővé vált, hogy ezután a közösség fejlődésének a saját elképzelései szerinti befolyásolására fordíthassa energiáit.
A fontaineblaeu-i alku megítélése a szakirodalomban vegyes. A pozitív értékelések a brit érdekek védelméért folytatott következetes politika sikerét olvassák ki a dokumentumból, amely egyúttal hozzájárult a szigorúbb pénzügyi gondolkodás elfogadásához, és megnyitotta az Egységes Európai Okmány felé vezető utat. A bírálók azt hangsúlyozzák, hogy a kivívott eredmény nem állt arányban azzal a veszteséggel, amit a túlzottan harcias diplomácia összességében okozott. Abban mindenesetre általános az egyetértés, hogy a brit visszatérítés ügyének rendezése az integráció továbbvitele szempontjából is szükséges volt. Az is széles körben osztott nézet, hogy a vele kapcsolatos viták részben a 1973-as bővítéssel együtt járó természetes „emésztési zavarok, részben inkább szimptómái, mintsem okai voltak annak, hogy az EGK belső fejlődése kedvezőtlen világgazdasági folyamatok miatt körülbelül egy évtizedre lelassult.
Az kétségtelen, hogy Fontainebleau-t követően Nagy-Britannia kezdeményezőbb szerepet vállalt lényeges reformok meghozatalában, mindenekelőtt a belső kereskedelemben, a nem vámjellegű akadályok felszámolását célzó egységes piac létrehozásában. Emellett a Thatcher-kormányok integrációs politikája a hátralevő időben a költségvetési fegyelem erősítésére, a föderációs tendenciák elhárítására, a külső partnerekkel való szabad kereskedelem biztosítására, a kül- és biztonságpolitikák összehangolására koncentrálódott. Thatcher de Gaulle-t idézve írja az emlékirataiban, hogy Európának a „nemzetek Európájának kell maradnia a jövőben is. Föderalizmusellenességében annyi újdonság volt elődeihez képest (Heatht is ideértve, aki a brit szuverenitás védelmét szintén elsődlegesnek tekintette), hogy a brüsszeli bürokrácia növekvő hatalmában szupranacionális köntösben jelentkező etatista tendenciákat látott, amelyek nemcsak saját neoliberális gazdaságpolitikájával állottak éles ellentétben, hanem annak kívánatosnak ítélt európai térfoglalását is hátráltatták. A szorosabb, túlságosan intézményesített nyugat-európai integrációt egyúttal olyan fejleménynek tekintette, ami gyengítheti a második világháború utáni világrend alapjául szolgáló euro-atlanti együttműködést, felidézve az amerikai izolacionizmus veszélyét. Ebben az interpretációban persze nem nehéz felfedezni azt a félelmet is, hogy a brit világhatalmi szerep egyik utolsó még meglévő elemét, az amerikai–brit különleges viszonyt veszélyezteti. Amely a közös politikai filozófiának, stratégiai gondolkodásnak és kölcsönös személyes rokonszenvnek is köszönhetően különösen szívélyessé vált Reagan elnöksége idején.
Az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlását akadályozó, nem vámjellegű korlátok felszámolása és az ezzel együtt járó dereguláció megfelelni látszott a szabad kereskedelmet – ha nem is töretlenül (lásd 1932-es vámtörvények) – előnyben részesítő brit hagyományoknak és Thatcher decentralizációs törekvéseinek. Egyúttal előnyösnek ígérkezett a brit gazdaság olyan szegmensei számára, amelyek jó eséllyel szállhattak ringbe a legerősebb konkurenciával is: ilyen volt a bank- és biztosítási szektor, a légi közlekedés és néhány más terület. A politikus asszony tisztában volt azzal, hogy a tervezett reformokhoz nélkülözhetetlen a Miniszteri Tanácsban a többségi szavazás kiterjesztése és a bizottság hatáskörének növelése, úgy vélte azonban, hogy ennek kizárólag az egységes belső piac érdekében kell működnie. Ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy az adózás, a nem EGK-országokból történő bevándorlás, a terrorizmus elleni intézkedések, a bűnüldözés (és kiemelten a kábítószer-kereskedelem), bizonyos egészségvédelmi jogosítványok ne kerüljenek a többségi szavazás hatálya alá. „Ennek, úgy éreztem, teljesen praktikus oka volt: mivel sziget vagyunk – ahol ráadásul idegen az olyan tekintélyelvű gyakorlat, mint amilyen a kontinensen a személyi igazolvány, vagy az ottani rendvédelmi rendszerek – magunk szeretnénk ellenőrizni kikötőinket és reptereinket. Nyilvánvaló, hogy a sziget nemcsak geográfiai, hanem mentális kategória is az idézetben, jelezve a birodalmi időket túlélő inzularitás és különlegességtudat erejét a brit identitásban. Kérdés, hogy lehetett-e előre látni, hogy a döntési mechanizmusban történő változtatások, illetve a belső piac liberalizációja újabb, az integrációt elmélyítő strukturális reformok felé tolja az Európai Közösséget? Második miniszterelnökségét utólag elemezve Thatcher azt írja, hogy noha tisztában volt a „centralista törekvésekkel, akkor nem érezte, hogy komolyan veszélyeztetnék az általa támogatott fejlődési irányt. Ezt az elemzést közvetve megerősíti Ken Cosgrave is, aki szerint a korabeli brit megfigyelők jó része szintén nem látott radikális lépést az egységes piac kialakításában. Ugyanakkor a témát kutatók többségével megegyezően rámutat arra a nehezen cáfolható összefüggésre, hogy az Egységes Okmánytól egyenes út vezetett Maastrichtig.
Az 1984. decemberi dublini Tanács-ülésen a jelenlévők elfogadták azt a brit javaslatot, hogy az addigi gyakorlattal ellentétben ezentúl a költségvetés összegéről való döntés után kerüljön sor a mezőgazdasági termékek árainak a meghatározására. Ez azért volt fontos határozat, mert lehetővé tette az agrárlobbi túlméretezett érdekérvényesítő képességének a jövőbeni csökkentését. A következő, brüsszeli csúcstalálkozón, 1985 januárjában a tagállamok vezetői megbízták az újonnan kinevezett Bizottságot a francia Jacques Delors-ral az élen, hogy készítsenek jelentést az egységes piac megvalósításának lehetséges menetrendjéről. Ennek felelőse a Thatcher által kinevezett brit biztos, Lord Cockfield lett. Milánóban, az Európai Tanács júniusban tartott ülésén megállapodtak abban, hogy az új rendszer kialakításának határideje 1992 legyen. Ugyanakkor az NSZK, Franciaország, Olaszország és a Benelux-államok kezdeményezésére a közös piac gyakorlatilag teljes liberalizációját szélesebb körű intézményi reformokkal kötötték össze. Elfogadták az egy évvel korábban e célból felállított Dooge-bizottság ajánlását a Római Szerződés módosításához szükséges új szerződés kidolgozásáról, és e célból egy kormányközi konferencia összehívását szorgalmazták. Thatcher – a másik két „antiföderalistával”, Dániával és Görögországgal egyetemben (a harmadik renitens címére gyakran Írország pályázhatott) – nem értett egyet ezekkel az indítványokkal, de nem is vétózta meg őket. A résztvevők által az 1985-ös luxemburgi csúcstalálkozón elfogadott, 1986. február 18-án aláírt, és 1987. január 1-jén életbe lépett Egységes Európai Okmány őt látszott igazolni. A dokumentumban szerepel az Európai Unió, mint végső cél, és a Gazdasági és Pénzügyi Unióról is van egy utalás, de minden konkrétum mellőzésével. A többségi szavazás kiterjesztése – ami lényeges engedmény volt brit részről – döntő mértékben az egységes belső piaccal kapcsolatos területeket érintette, a London által igényelt, már korábban említett mentességekkel. Az Európai Parlament és a Bizottság hatásköre kismértékben növekedett, de ez a meglévő döntéshozatali szisztémán csekély mértékben változtatott. (A Parlament a Tanács határozatait ezentúl módosíthatta, de azt a Bizottságnak is el kellett fogadnia. A módosítást a Tanács egyöntetű szavazással felülbírálhatta.) Összességében, a Temze partján úgy érezhették, hogy a közösség a Nagy-Britannia által óhajtott irányba halad. Stephen George szerint lehetségesnek látszott a francia–német–brit tengely.
1990. november 28-án, amikor Margaret Thatcher lemondott, a francia–német tandem erősebb volt, mint valaha, és az Egyesült Királyság újból a vonakodó partner szerepében találta magát, igaz, az „Európa beteg embere címkét már senki sem emlegette vele kapcsolatban. Illúzió volt tehát az, hogy a szigetország úgy legyen meghatározó tényezője az Európai Közösségnek, hogy egyúttal annak fejlődését az általa kívánt keretek között tartsa? 1988 közepéig mindenesetre semmi olyan lényeges fejlemény nem történt, ami látványosan cáfolta volna ezt a lehetőséget. Thatcher, aki Churchill óta kétségkívül a Downing Street legkarakteresebb lakója volt, a hivatalában eltöltött kilenc év alatt sikerrel járt a tekintetben, hogy – a szintén számba vehető kudarcok ellenére – hazája világpolitikai súlyát növelje. Ennek jele volt az amerikai külpolitikára gyakorolt, az ország tényleges erejét meghaladó befolyása Reagan elnöksége alatt (aminek persze jól látható korlátai voltak: pl. a Szovjetunió elleni gazdasági szankciók, Grenada stb.), a Nemzetközösségben, illetve a még meglévő gyarmatokhoz kötődő ügyekben folytatott eredményes diplomácia (Rhodesia, Hongkong), és az antikommunista retorika és gyakorlat mellett a nyolcvanas évek közepétől kibontakozó brit „keleti politika (Gorbacsov „felfedezése és a vele ápolt személyes jó viszony, látogatások Magyarországon, Lengyelországban és Moszkvában).
A brit integrációs politikát befolyásoló belső tényezők, a gazdaság állapota és – jórészt ebből következően – a kormány belpolitikai helyzete nagyjából 1989-ig kedvező volt. A GDP növekedési üteme 1985 és 1990 között meghaladta az EGK-országok átlagát, ami – ötéves ciklusokat nézve – először fordult elő 1960 óta. 1987-ben és 1988-ban a bővülés elérte az 5, illetve a 4,7%-ot. Az infláció 1988 második feléig csökkenő irányt mutatott, 1988-ban 4%-on állt, a költségvetési hiány is lefelé mozgott 1989-ig. A Scargill vezette nagy bányászsztrájk veresége (1985. március) után komolyabb munkabeszüntetésekkel nem kellett számolni. Thatcher 1987. májusi – immáron harmadik – választási győzelmét követően Kinnock irányításával a Munkáspárt középre húzódott, és az évtized végére a brit EGK-tagságot is elfogadta. Lélektanilag a folyamat fontos momentuma volt, amikor 1988-ban a TUC (Szakszervezeti Kongresszus) küldöttek előtt a Bizottság elnöke, Jacques Delors, aki a francia szocialista pártból érkezett a nagypolitikába, vastapssal fogadott, nagy hatású beszédet tartott a szociális dimenziónak az Egységokmányban is említett jelentőségéről. (1974 novemberében a Munkáspárt kongresszusán Helmuth Schmidt jól sikerült felszólalása segített erősíteni a belépéspártiak táborát.) 1990-ben a brit külkereskedelem fele realizálódott a közös piaci országokból az 1970 körüli 22%-kal szemben. A nyolcvanas évek végére a MORI közvélemény-kutatónak arra a kérdésére, hogy az országnak ki a legfontosabb partnere, az Európai Gazdasági Közösség 50%-ot kapott, az Egyesült Államok 20%-ot, a Nemzetközösség szintén 20%-ot. A 70-es évek elején ezek a számok 20%, 1/3, 1/3 voltak. Igaz, az 50% elmaradt az 1975-ben a bent maradás mellett voksolók 2/3-os arányától, de annyit mindenesetre jelzett, hogy a brit közvélemény legalábbis tudomásul vette a közös piaci tagságot, és a tendencia az ezt elfogadók további növekedését vetítette elő. Ugyanakkor a társadalom jelentős része osztotta Thatcher idegenkedését mindenféle föderalizálódással szemben, és támogatta ennek megakadályozására irányuló politikáját.
Egyértelműen Nyugat-Európa és az európai integráció volt az a térség, ahol a leginkább tétje volt Nagy-Britannia számára annak, hogy a megnövekedett világpolitikai presztízs és a javuló gazdasági teljesítmény felhasználható-e a brit pozíciók erősítésére, és ha igen, hogyan. Mivel az Egyesült Államokkal való viszonyban a két fél érdeke (aminek értelmezése persze jórészt a politikai, gazdasági, kulturális stb. elitek közvetítése által történt) és gondolkodásmódja viszonylag sok területen közel állt egymáshoz, ezért erős érdekérvényesítés igénye itt ritkán merült fel. Ahol pedig az Egyesült Államok eminens érdekei kerültek szóba, ott Nagy-Britannia amúgy is korlátozott lehetőségekkel rendelkezett. A megmaradt gyarmatoknál és a korábbiak utódainál a meglévő befolyást vagy az arra épülő, új ügyekben kamatoztatott diplomáciai közvetítést bizonyos gazdaági előnyökre lehetett átváltani – ahogy ezt például a hatalmas kínai piacra ideális hídfőállásként kínálkozó Hongkong esete mutatta. A Szovjetunióval és a szatellita országokkal folytatott kapcsolatépítés a Nyugat bajnokának és érdekkijárójának a hálás szerepén túl megint csak gazdasági haszonnal járhatott, különösen hosszabb távon. Ezek az előnyök azonban korlátozottak voltak, hiszen e területek a brit külkereskedelem egészéből szerény mértékben részesedtek.
A nyolcvanas évek utolsó két és fél évének felgyorsult európai fejleményeinek fényében aztán kiderült, hogy a közösség integrációját nagyjából az egységes belső piac kiépítésére, továbbá a kül- és biztonságpolitikák összehangolására szűkíteni akaró brit törekvéseken túlszaladt az idő, és ezen a tényen a nagyobb nemzetközi tekintély és befolyás, valamint az erősebb, és a versenytársakhoz képest valamelyest javuló helyzetű nemzetgazdaság sem tudott változtatni. Mielőtt ezzel szembesülnie kellett, az Egységokmány életbelépésétől (1987. január 1.) a hannoveri Európai Tanács-ülésig (1988 júniusa) tartó másfél évben Thatcher még egyszer megmutathatta a brit oroszlán újraélezett körmeit. Az alkalmat természetesen az újfent kifulladóban lévő költségvetés szolgáltatta. A Bizottság 1987 elején egy javaslatcsomagot tett le az asztalra, ami az eddigi bevételi formák mellé egy negyediket, az ún. GNP-forrást kívánta bevezetni, kilátásba helyezte a CAP reformját az agrártámogatások csökkentésével, a regionális alap megduplázását és a Fontainebleau-ban kiharcolt visszatérítési mechanizmus újratárgyalását. Az Európai Tanács brüsszeli ülésén 1987 júniusában Thatcher csak az indítványok némelyikét (mindenekelőtt a CAP reformját) támogatta, míg a többiek az egész csomagról akartak szavazni. A politikus asszony álláspontjával teljesen elszigetelődött (11:1 arányban), mégsem volt hajlandó a kommünikétervezetet aláírni. A vita, amelyben Thatchert partnerei (főként Chirac, az új francia kormányfő) a brit hozzájárulás növelésével revolverezték, végül a rendkívüli, 1988 februárjára összehívott brüsszeli csúcstalálkozón kompromisszummal ért véget. A fountainebleau-i egyezmény érvényben maradt, elfogadták a CAP módosítását, de egyúttal a GNP-forrást és a regionális alap megkétszerezését is. A költségvetés szerkezete összességében a londoni óhajoknak megfelelő irányba mozdult, ami kétségtelen stratégiai siker volt, de a brit befizetések abszolút értelemben nőttek.
Ami ezután következett, az Thatcher számára nem volt más, mint „a kár minimalizálása, vagy, ahogy másutt megjegyzi: „stratégiai visszavonulások… taktikai győzelmekkel. A fekete levest az Európai Tanács 1988. júniusi ülésén szolgálták fel Hannoverben, ahol a brit kormányfő tiltakozása ellenére a jelenlévők többsége megszavazta, hogy Delors elnökletével a tagállamok központi bankjainak képviselőiből bizottság alakuljon, és egyéves határidővel jelentést készítsen a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) megvalósításának konkrét lehetőségeiről. Thatchernek mindössze annyit sikerült elérnie, hogy az eredeti tervekkel ellentétben a szövegből kimaradt az európai központi bankra és a közös valutára vonatkozó utalás. Ez azonban pirruszi győzelem volt, hiszen azt nem szabhatták meg előre, hogy a jelentés maga mit tartalmazzon. A vitában a másik oldalon joggal állapították meg, hogy a közös valutával értelmezett EMU az Egységokmány szellemének megfelelő, abból logikusan következő lépcsőfoka az integrációnak. Gazdasági haszna is eléggé megfoghatónak tűnt: az árfolyam-ingadozások megszüntetése, árstabilitás, a spekuláció csökkenése, az átváltási költségek kiiktatódása, tartalékok felszabadulása – és általában egy ösztönzőbb gazdasági környezet kialakulása, amely így jobb esélyekkel állhatja a versenyt Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel.
Thatcher gondolkodásában a font a nemzeti szuverenitás szimbóluma és biztosításának egyik lényeges eszköze volt. A közös európai valuta előszobájának tekinthető közös bankról így nyilatkozott: „Nem akarok ilyen bankot látni életemben, és jóval halálom után sem… Helyzetét nehezítette, hogy otthon is komoly vitába keveredett két kulcsminiszterével, Lawson pénzügy- és Howe külügyminiszterrel a fontnak az ERM-hez történő csatlakozásáról. Ráadásul a beléptetés érdekében 1987-ben Lawson kamatpolitikájával több mint fél évig követte a márkát – főnöke tudta nélkül. Thatcher utólag főleg ezt a manővert okolta azért, hogy az infláció hosszú idő után először, 1988 második felében emelkedni kezdett, és 1989-ben 8%-ra szökött fel, 1990 júliusára elérve a lélektani 10%-ot (1973-ban 13% volt). Ugyanakkor jelentős fizetésimérleg-hiány keletkezett, a munkanélküliség újból növekedésnek indult, a nemzeti össztermék növekedése lelassult, 1989-re 2%-ra, 1990-ben pedig 1% körülire – a gazdaság gyakorlatilag recesszióba fordult. A bajok egyik okaként az elemzők – maga Thatcher is – a gazdaság túlfűtöttségét említik, ami különösen érzékeny pontján érintette az e tárgyban kollégáinak gyakran szemináriumi leckéket tartó politikus asszonyt. De ennél is súlyosabb hibának bizonyult az önkormányzatok költségeinek részbeni fedezésére szolgáló, a sajtóban hamarosan „fejadó”-nak nevezett, rendkívül népszerűtlen kommunális adó bevezetése 1990 áprilisában, amit a korábbiakkal ellentétben személyenként egységesen, jövedelmi helyzettől függetlenül róttak ki.
A felhalmozódó gazdasági és belpolitikai nehézségek nem könnyítették meg a brit kormányfő ama törekvését, hogy megpróbálja fékezni a meglóduló Európa-expresszt, különösen, hogy most már saját emberei egy részét is a gyorsítók között láthatta. Igaz, a kormányon belül a vita csak az ERM-ről folyt, a monetáris uniót Lawson is elutasította. Egy 1989 januárjában mondott beszédében így fogalmazott: „Nyilvánvaló, hogy a gazdasági és pénzügyi unió nem kevesebbet jelent, mint európai kormányt – egy föderális kormányt –, és politikai uniót: az Európai Egyesült Államokat. De most egyszerűen nem erről van szó, és nem is lesz a belátható jövőben. 1988 szeptemberében Bruges-ben Thatcher nagyívű beszédben foglalta össze a brüsszeli európai szuperállammal szembeni ellenérveit. Utalt a képviseleti demokrácia hagyományaira, a csődöt mondott etatista kísérletre a Szovjetunióban, arra a tényre, hogy Európa nem korlátozódik Nyugat-Európára – mintegy visszautalva de Gaulle híres beszédére („…Európa az Atlanti-óceántól az Uralig terjed.) Egy kifelé nyitott, nem protekcionista Európa képét rajzolta fel, amely az „Atlanti Közösség része. Persze ennek a nyitottságnak is megvoltak a korlátai, hiszen ugyanebben a beszédében azt is kifejtette, hogy miért ellenzi a határátkelőhelyeken a vám- és útlevél-ellenőrzés megszüntetését a közösség belső határain.
Az EGK-n belüli erőpróbák mellett az 1989-es év első felében a „Vaslady két újabb, nyugatról és keletről jövő kihívással találta magát szemközt. Az egyik fájdalmas újdonság az volt, hogy a hivatalba lépő Bush-adminisztráció Nyugat-Németországot tekintette fő partnerének az európai szövetségesek közül, és a közös piaci integráció szorosabbra fűzését is határozottabban támogatta, mint elődje. A másik, történelmi fejleményt a szovjet tömb eróziójának látható felgyorsulása szolgáltatta. Nem sokkal azután, hogy az Európai Tanács 1989 júniusában Madridban összeült, hogy a Delors-jelentést az EMU-ról megvitassa, augusztusban Lengyelországban a korlátozottan szabad választások után megalakult a Mazowiecki-kormány – a térség szovjetizálása után az első nem kommunista miniszterelnökkel az élen. November 10-én pedig „leomlott a berlini fal, és az év végére karnyújtásnyira került a német újraegyesítés, valamint a szovjet övezet demokratizálása. Mindez, sajátos módon, tovább gyengítette Thatcher pozícióit az integráció lassítását illetően, noha az eseményeket megpróbálta érvként felhasználni a „mélyítők ellenében – nem sok eredménnyel. A Delors-jelentés az EMU kialakítását három fázisban képzelte el. Az elsőben a monetáris és gazdaságpolitikák összehangolását, a valuták teljes konvertibilitását és a tőkeforgalom maradéktalan liberalizációját indítványozta. A második lépésben egy központi pénzügyi intézmény felállítását javasolta a közös valuta bevezetésének előkészítésére, amelyet a harmadik fázisra irányzott elő. Az európai parlamenti választásokon elszenvedett tory vereség, valamint a csúcstalálkozó előtt közvetlenül Lawson és Howe zsarolással felérő nyomásgyakorlása az ERM-hez való menetrendjét illetően szintén közrejátszott abban, hogy Thatcher Madridban – noha az alapkérdésben nem változtatott álláspontján – a teljes elutasítás helyett engedjen bizonyos dolgokban, hogy a fontosabbnak ítélt ügyekben ne kelljen engednie. Elfogadta a Delors-terv első fázisát 1990. júliusi határidővel, de sikerült elérnie, hogy a második és harmadik lépcső menetrendjéről ne döntsenek. Ugyanakkor ismertette azokat a feltételeket (alacsony infláció, kellő előrehaladás a Delors-terv első fázisával), amelyek teljesülése esetén a font csatlakozik az ERM-hez, anélkül, hogy – amint azt Lawsonék követelték – konkrét időpontot nevezett volna meg. 1989 decemberében a strasbourgi Tanács-ülésén Thatcher minden igyekezete ellenére lényegében elfogadták a német újraegyesítést, és az EMU-hoz szükséges új szerződés kidolgozása céljából egy kormányközi konferenciát hirdettek meg a következő év végére. A brit delegáció kivételével a résztvevők aláírták a Szociális Chartát, amely így csak tizenegy tagállamban volt érvényes.
A német újraegyesítés kézzelfogható realitása – amit az Egyesült Államok támogatása és a Szovjetunió beleegyezése 1990 elejére egyértelművé tett – felerősítette azokat a motivációkat, amik a francia–német tengely integrációs elkötelezettségét eddig is jellemezték. A franciák a német túlsúlytól való félelmükben akarták a minél szorosabb kötelékeket, a németek pedig annak bizonyítására, hogy az egyesült Németország nem fordít hátat az európai együttműködésnek, és továbbra is annak keretében tervezi a jövőjét. Másfelől Párizs azt remélte, hogy a közös európai valuta éppen hogy növelni fogja valamelyest saját monetáris politikájának mozgásterét, csökkentvén a márka dominanciája miatti túlzott függését a német pénzügypolitikától. Mitterrand 1989 novemberében felvetette, hogy az egész Európa sikere és stabilitása érdekében az Európai Közösségnek politikai unióvá kell fejlődnie. Bush a Gorbacsovval folytatott máltai tárgyalásai után a brüsszeli NATO-csúcstalálkozón mondott beszédében határozott támogatásáról biztosította a nyugat-európai integráció elmélyítését. A beszéd teljes mértékben beleillett a második világháborút követő évtizedek amerikai politikai irányvonalába. Noha Washington a hatvanas évek végétől gazdasági riválist látott a Közös Piacban, annak erősítését az európai stabilitás megőrzésében játszott szerepe miatt alapvető amerikai érdeknek tekintette – és ez a szempont a szovjet hatalom eróziójával sem vesztette el aktualitását. Nagy-Britannia jól láthatóan minden irányból elszigetelődött az Európai Közösség továbbfejlesztésének kérdésében. Ezt hangsúlyozta a lemondott Lawson és a más posztra áthelyezett Howe helyébe lépő John Major és Douglas Hurd, amikor arról igyekeztek meggyőzni Thatchert, hogy a többség által ösztönzött változtatásokat elfogadva könnyebb azok irányát és sebességét befolyásolni. A politikus asszony csalódottan vette tudomásul, amikor 1990 áprilisában Major már nemcsak az ERM-be való belépést szorgalmazta, hanem azt is javasolta, hogy a brit kormány fogadja el a Delors-terv részletesen kidolgozott második és harmadik fázisát, de oly módon, hogy a tagállamoknak módjuk legyen a harmadik lépcsőhöz akkor csatlakozni, amikor a feltételeket alkalmasnak tartják. A saját kormányán belül is egyre inkább kisebbségbe kerülő Thatcher utolsó, nem teljesen megalapozatlan reménye az volt, hogy a németek nehezen válnak meg a német gazdasági csoda jelképétől, az évtizedeken keresztül stabil márkától. A politikai megfontolások azonban – különösen az újraegyesítés fényében – erősebbnek bizonyultak, a közös valuta tervét mérsékelt lelkesedéssel figyelő Bundesbank-elnök, Pöhl erejéből kritikus megjegyzéseknél többre nem futotta.
Az 1990 júniusában tartott dublini Európai Tanács-ülésen a résztvevők a „szokásos 11:1 arányban megszavazták, hogy decemberre az EMU-ról tartandó kormányközi konferencia mellé egy másikat is összehívnak a politikai unióról. Ezt megelőzően Major egy alternatív javaslattal házalt több tagország fővárosában, amelynek lényege egy „kemény, a nemzeti valutákkal versengő ECU lett volna. A többiek azonban ekkorra már túlságosan elkötelezték magukat az EMU mellett. Hiába lépett be a font október 5-én az ERM-be, a három héttel később Rómában tartott csúcstalálkozón a tagállamok vezetői a brit „nem ellenére döntést hoztak arról, hogy a Delors-terv második fázisa 1994. január 1-jén életbe lép. Margaret Thatcher stílszerű, drámai elemeket sem nélkülöző november 28-ai lemondása után az utódnak, John Majornek a külvilág kíváncsi tekintetétől övezve egyebek közt azt a kérdést kellett megválaszolnia, hogy folytatható-e a thatcherizmus – Thatcher nélkül.


 

Felhasznált irodalom:


 

Rubicon, Budapest, 2003, 3–4.
J. Nicholls: Britain and the EC: the historial background. In: The United Kingdom and EC Membership Evaluated. szerk. Simun Butler, Stephen George és Andrew Scott. St. Martin Press, New York, 1992.
Peter Jenkins: Mrs Thatcher’s Revolution. Pan Books, London, 1989.
John W. Young: Britain and European Unity, 1945–1992. Macmillan, London, 1993.
Horváth Zoltán: Kézikönyv az európai Unióról. Magyar Országgyűlés, 1999.
Ken Cosgrave: The Odd Man Out: The United Kingdom’s Semi-detached Relationship with europe. International Relations, Volume XI, Number 3, London, 1992, Dec.
Stephen George: An Awkward Partner. Oxford University Press, 1998.
Margaret Thatcher. Tájékoztató Füzetek, Batthyány Alapítvány, Budapest, 1993.
Margaret Thatcher: The Downing street Years. HarperCollins, London, 1993.
Egedy Gergely: Nagy-Britannia története. Aula, 1998.
European Economy. European Commission Director-General For Economic And Financial Affairs.



« vissza