Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Állam és államigazgatás a globalizáció feltételrendszerében

 

Az állam gazdasági szerepvállalásának fejlődéstörténeti szakaszai


 

Az egyéni tevékenységek szervezett együttműködésbe illesztése, a társadalmi alegységek összehangolása, a szervezett együttműködés szabályozása, védelme, működését veszélyeztető törekvések visszaszorítása a közhatalom, az állam feladata lett a történelem során. A közgazdaság-tudomány nagyszámú iskolája hosszú idő óta kíséri figyelemmel a szervezett emberi együttélést szabályozó intézmények fejlődését, az államszervezet és a piac szerepének alakulását.

Korunk dogmatikus ideológiai megközelítéseinek, „főáramának” már eddig is jól ismert következményei miatt nem felesleges utalni arra, hogy az emberek közötti kölcsönös cselekvéseket szabályozó intézmények szerepe történelmileg többször is változott az adott kor kihívásainak függvényében. A Római Birodalom erős állami jogosítványait több mint egy évezredes közhatalmi gyengülés követte. A nemzetállamok kiépítése, modernizációs folyamatok beindítása viszont erős államhatalmat igényelt, s nemcsak az újkor küszöbén, hanem a 20. század során nemzetállami függetlenséget szerző országokban is.

a) Több mint két évszázada Adam Smith az eredeti tőkefelhalmozódási folyamatból s a 18. század hatalmi mérkőzéseiből legerősebb pozíciókkal kikerülő Anglia erőfölénye, viszonylagos fejlettségi színvonala alapján már elméleti rendszerben foglalta össze a társadalmi-gazdasági szereplők maximális tevékenységei szabadságából és az állami szerepvállalás visszafogásából fakadó jótékony fejlődési hatásokat. A 19. század folyamán s a 20. század elején a piac és annak működését magalapozó tőke nagymértékben kivonta magát a korábbi társadalmi keretből, s a közhatalmat maga alá gyűrte. Elsődleges hajtóereje volt a szabad verseny keretében elérhető maximális haszon. Friedrich List, majd a német nemzetgazdaságtan történeti iskolája már a 19. század derekán hangsúlyozta, hogy a gazdasági áramlások megnövekedett szabadsága – ellenható erők hiányában – hierarchizálja a társadalmi-gazdasági élet szereplőit, s jótékony hatásai az adott kor legfejlettebb s legerőteljesebb hatalmi pozíciókkal rendelkező országára összpontosulnak.

A gazdaságból s társadalomból kivonuló, „éjjeliőr” szerepet vállaló állam-, valamint gazdaságműködési modell az 1929–33 közötti világválságig fennmaradt. A valóság néha vonakodik igazolni az elméleti tantételeket, a világválság azonban egyértelműen jelezte a szabályozás nélküli piacgazdasági rend működési zavarait, a vagyoni egyenlőtlenséget teremtő gazdasági rend és a szavazati egyenjogúság elvéből kiinduló politikai demokrácia ellentmondásait. A közjó megteremtésével összefüggő állami feladatok széles sávon kerültek ütközésbe a nagyobb haszon elérésére irányuló gazdasági logikával.

b) A demokratikus hagyományokkal nem rendelkező s lényegében a történelmileg elmaradott országok csoportjába tartozó Szovjetunió már a világválságot megelőzően a gazdaság és a társadalom szinte teljes államosításával remélte a gazdasági fejlődési illetve a világhatalmi célok, valamint a proletárdiktatúra megvalósítását elősegíteni. A túlállamosított, túlcentralizált, alacsony hatékonysággal működtetett szovjet modell a növekvő működésképtelenség, a század második felében felerősödő tudományos-technikai forradalom kihívásaira adott válaszok elégtelensége, a világhatalmi versenyhez szükséges erőforrások szűkössége, illetve a fegyverkezési versenyből fakadó gazdasági kivérzés következtében látványosan összeomlott az 1945. évi jaltai megállapodást eltemető 1989. évi amerikai–szovjet máltai konferencia nyomán.

c) A nyugati demokráciák a 20. század során a jóléti állam intézményrendszerének és célrendszerének kialakításával, az állam gazdasági szerepvállalásával, a gazdaság szociális dimenziójának erősítésével a jövedelmek, oktatás, szociális ellátás bizonyos színvonalának szavatolásával, a GDP újraelosztásával kívánták a felismert működési zavarokat, korlátokat kiiktatni. A közkiadások GDP-hez viszonyított aránya 1913–1980 között csaknem megötszöröződött. A jóléti gazdaság s társadalom, a keynesi elméletből kiinduló állami szerepvállalás dinamizálta a fejlett piacgazdaságok növekedési ütemét, amely 1950–1990 átlagában 4% volt a világválság előtti félévszázad 1,8%-os rátájával szemben. A nyugat-európai és a japán gazdaság növekedési ütemének hetvenes években kezdődő csökkenése a thatcheri–reagani neoliberális gazdaságpolitikai fordulattal, a közgazdaság-tudományban „főáramlatnak” elnevezett neoliberális doktrína uralkodó szerepének kialakulásával járt, amely az állam és az államigazgatás szerepének ismételt átértékelését hozta. Felerősödtek s helyenként monopoljellegűvé váltak az állam agóniáját, az állami hattyú halálát, az állami szerep kiürülését, az államigazgatás feladatnélküliségét hirdető nézetek és érdekcsoportok.


Nem célszerű vitát folytatni arról, hogy a jóléti állam működési zavarainak, teljesítményromlásának hátterében exogén vagy endogén tényezők rejlenek-e, hiszen többszörös oksági összefonódásokat érzékelhetünk. A belső tényezők oldaláról kétségkívül elvitathatatlan, hogy a Nyugat-Európában kialakult jóléti állam a jövedelmek nagymértékű centralizálásával és újraelosztásával párhuzamosan egyre több szabállyal avatkozott be az állampolgárok életébe, egyre több tevékenységet kívánt ellenőrzése alá vonni, de ezzel egyszersmind egyre idegenebbé vált polgárai számára. A jóléti állam kiterjedt szolgáltatásaival, szociális kedvezményeivel, túlszabályozottságával ugyanakkor gyengítette a teljesítményi értékrendet, motivációs rendszert, társadalmi fegyelmet, sőt nemzetgazdasági teljesítményeket is. A fejlődés külső feltételeinek változatlansága esetén azonban e negatívumok időben elnyújtva jelentkeztek volna, s ebből adódóan lehetőséget kínálhattak volna a szükséges korrekcióra.

A történelem folyamatai azonban felgyorsultak s időben is sűrűsödtek. A második világháború utáni több mint négy évtizedes időszakban kialakult szembenállás a szovjet blokk és az úgynevezett nyugati demokráciák között felerősítette az együttműködést a piacgazdaságok között. Ezt növelte a tudományos-technikai forradalom eredményeinek szűk nemzetgazdasági kereteket szétfeszítő hatása, a nemzetállamokat korábban elválasztó gazdasági határok, korlátok – a GATT megalakulását követő – fokozatos lebontása, a nemzetállami kereteken átnyúló tevékenységek, illetve hatalomgyakorlási nemzetközi hálózatok kialakulása.

A nemzetállamok közötti gazdasági együttműködés nagyszámú korlátjának lebontása nyomán kialakult globális összefonódás mértékét jelzi, hogy a világ összevont kivitelének a világ GDP-jéhez viszonyított aránya 1937-ben 8%-ot, 2006-ban kereken 20%-ot tett ki. Ez az arány a szakosodásra nagyobb mértékben ráutalt kis országok, így pl. Magyarország esetében meghaladja a 60%-ot. A különféle pénzmozgások, átutalások halmazati összege a világ árukivitelének értékét mintegy kétszázszorosan múlja felül. A jelenlegi világgazdasági környezetben nem lehet kérdéses, hogy a globalizáció nem szabad választás kérdése, hanem megkerülhetetlen realitás.


 

Globalizációs kihívások


 

Az új realitások több területen jelentettek súlyos kihívásokat a klasszikus jóléti állam számára:

a) Az ár- és tőkeáramlási korlátok eltávolításának előnyeit – miként már List 170 évvel ezelőtt jelezte – mindig az adott kor legnagyobb alkuerővel rendelkező szereplői tudják kiaknázni. A fejlődés megnövekedett tőkeigényessége következtében e szereplők a világméretekben tevékenykedő kiterjedt erőforrásokkal, befolyással, érdekérvényesítő képességgel rendelkező transznacionális nagyvállalatok. E vállalatok egymásközti nemzetközi kereskedelme a világkereskedelem kétötödére, egyéb partnerekkel folytatott kereskedelme a világkereskedelem további egynegyedére rúg. Arányuk a világ tőkekivitelében, nem állami kutatás-fejlesztési ráfordításaiban meghaladja a négyötödöt. Így a nemzetközi gazdasági kapcsolatok összevontan több mint kétharmadában érvényesíthetők a transznacionális vállalatok érdekei. E vállalatok érdekeit sértette a teljesítményektől független jóléti jövedelmek mértéke, az államszervezet kiterjedt szabályozási tevékenysége. Az amerikai New Deal öröksége, illetve a hetvenes évekre kiterebélyesedő európai jóléti állam működtetése mind szélesebb sávon ütközött a transznacionális vállalati szféra ellenállásába. E szféra illetve az általa ihletett neoliberális eszmeáramlat és gazdaságpolitikai gyakorlat a jóléti államban növekedésfékező intézményt lát.

b) A világméretű áru- és tőkeáramlás korlátainak fokozatos lebontása ugyanakkor felgyorsította a korábban elmaradott országok bekapcsolódását a nemzetközi gazdasági együttműködésbe. Már a Szovjetunió és a nyugati hatalmak közötti szembenállás időszakában felerősödött a verseny a fejlődő országok támogatásának megnyeréséért. Ennek keretében már 1964-ben az első UNCTAD konferencia jelentős kedvezményeket nyújtott s helyezett kilátásba a fejlődő országok korábban jelentéktelen ipari kivitelének ösztönzésére. Így a nemzetközi nagyvállalatok gyorsuló ütemben telepítették ki termelési telephelyeiket a magasabb költségszintű, erőteljesen szabályozott jóléti országokból az alacsonyabb költségszintű fejlődő országokba. E folyamat kiteljesedéseként ma új világgazdasági realitást jelent a mintegy hárommilliárdos lakosságú ázsiai országok kínálatának megjelenése a nemzetközi munkapiacon, s ma már nemcsak az ipari, hanem a szolgáltatási piacokon is

c) A gazdasági tevékenységek folyamatos kitelepülése, a fejlődő országok, különösen az ázsiai országok áru- és tőkeelszívó hatásának erősödése, illetve a piacok globális liberalizálása világméretekben kiélezte a versenyt. E versenyben a jóléti, szociális ellátási terheket csak kismértékben viselő fejlődő és egyéb országok versenyelőnyökhöz jutnak a magasabb költség- és társadalmi teherszintű országokkal szemben. E verseny különösen azon munkafolyamatokban kiélezett, ahol a munkaerő szakképzettsége, teljesítményi színvonala alacsony s a fejlődő országok költségelőnyei egyértelműek. A verseny kiéleződése megköveteli a társadalmi-gazdaságpolitikai célrendszerben a versenyképesség újraértelmezését, felértékelését s a globalizációval együtt járó irányításrendszeri feszültségek oldását. A jelenlegi nemzetközi kapcsolatrendszerben ugyanis a gazdaság, tudomány és kommunikáció fejlődése globális; nincs viszont globális jóléti állam. A fejlett piacgazdaságok, OECD-tagországok jelenleg GDP-jük tört részét, mintegy 0,5%-át fordítják önérdektől egyébként sem mentesített nemzetközi segélyakciókra. Ez a nagyságrend aligha alkalmas az elmaradottságból származó szociális feszültségek enyhítésére, ugyanakkor egyes fejlődő országok megnövekedett versenyképessége nyomán a fejlett országok munkapiacáról kiszorulók nemzetközi szociális támogatásra nem számíthatnak.


 

A korszerű államigazgatási szerepfelfogás ösztönzői


 

A klasszikus jóléti állam működtetésének beszűkülő mozgástere kétségkívül elvezet az állam és az államigazgatás szerepének újragondolásához. A transznacionális szféra és a neoliberális eszmeáramlat, valamint gazdaságpolitikai gyakorlat szerepfelfogása nem oldja meg a feszültségeket, s a globalizációs kihívásokra javasolt válaszai kockázatosak. A javasolt államtalanítási vagy finomabb megfogalmazásban államkarcsúsítási terápia a jóléti államtól eltérően elsődlegesen nem külső, hanem rendszeren belüli korlátokba ütközik.

a) A kiélezett versenynek kétségkívül jelentős hatékonyság- s teljesítményjavítási, dinamizáló, inflációleszorító, választékbővítő hatása van. Mind másfél százados elméleti felismerések, mind történelmi tapasztalatok hangsúlyozzák, hogy e jótékony hatások rendkívül egyenetlenül oszlanak meg, s a jövedelmeket gyorsított ütemben csoportosítják át a társadalom és gazdaság legversenyképesebb, legnagyobb alkuerő-érvényesítési képességgel rendelkező szereplői számára. Ugyanakkor a társadalom és a gazdaság gyenge versenyképességű szereplői folyamatosan peremhelyzetbe szorulnak, egyéb ellensúlyozó mechanizmusok hiánya esetén felerősödnek egyes országok, települések, kistérségek, lakosságcsoportok, társadalmi rétegek, korosztályok között  a differenciáló, sőt polarizáló hatások. A gyorsított ütemben kiéleződő verseny követelményeivel csupán a népesség kisebb része tud lépést tartani, felgyorsul a világgazdasági integrálódás környezetében a belső társadalmi dezintegrálódás, kialakulhat a 20+80%-os társadalom, ahol a társadalom túlnyomó többsége részlegesen vagy teljesen kiszakad nemcsak a gazdaságból, hanem a kultúrából, politikai s közösségi társadalomból. A dezintegrálódó, atomizálódó, polarizálódó társadalom nemcsak irányítási, hanem stabilitási, biztonsági problémákat vethet fel.

Nem állapítható meg olyan tudományos igazság, hogy a jövedelmek valamilyen, átlaghoz viszonyított szintje felett megindul a társadalmi felzárkózás, kiegyenlítődés, integrálódás folyamata. Az Egyesült Államok ma a világ legnagyobb magas jövedelemszintű térsége, a legerőteljesebb neoliberális szellemiséggel, nagytérségi versenymechanizmusokkal. Ennek ellenére a térségi-társadalmi leszakadás folyamata az Egyesült Államokban nem zárult le, a jövedelem- és státusdifferenciálódási folyamat korántsem jutott végéhez.

Országvetületben a kitörés az elmaradottságból sike­res volt az ázsiai országokban, csökkent az euro-atlanti országokhoz viszonyított fejlettségi szakadék Kína, India, az úgynevezett kistigrisek esetében. Az persze fejlődésgazdaságtani csemege, hogy az ázsiai felzárkózást korántsem a neoliberális intézményrendszer, hanem erőteljes állami szerepvállalás, a „fejlesztő állam” segítette elő. A liberális modell rákényszerítése a nyolcvanas évek Latin-Amerikájára a növekedési ütem visszaesésével, társadalmi feszültségek kiéleződésével járt, s jelentős szerepet játszott a legutóbbi évek baloldali fordulataiban. A térségi, regionális leszakadás változatlan, sőt időnként felerősödő Afrika országaiban.

A neoliberális gazdaságpolitikai s társadalompolitikai célrendszer valamint állami szerepfelfogás az elmúlt negyedszázadban a polarizálódás, társadalmi dezintegrálódás folyamatait erősítette fel. Ma még nem bizonyítható, hogy a növekvő társadalmi feszültségek tompítását szolgáló egyenbutító tv-civilizáció, a rendhagyó társadalmi magatartásokkal, drogfogyasztással szembeni politikai engedékenység kiküszöböli-e a polarizálódásból fakadó destabilizációs veszélyeket, garantálja-e a politikai pluralizmusra alapozott irányítási rendszerek működőképességét, fenntarthatóságát. A főleg angolszász gazdasági és intézményrendszeri fejlődésből táplálkozó, a neoliberális eszmerendszer és gazdaságpolitikai gyakorlat keretében kialakult jelenlegi globális integrálódás nemzetgazdaságokon belül is a társadalmi polarizálódást erősítette. E folyamat ellenható erők hiányában hosszabb távon kérdésessé teheti a parlamenti demokrácia működtethetőségét. A közvetlen haszonelvűségre alapozott globalizálódás nyomán kialakuló társadalmi deficitek demokráciadeficitet hoznak s hozhatnak a felszínre, a nemzetközi kapcsolatrendszerben pedig felvetik a globálisan integrált piacgazdaság és a pluralista politikai rendszer exportálhatóságát vagy fenntarthatóságát a kevésbé fejlett országok esetében.

b) A társadalmi deficitek potenciális fejlődést fékező hatásainak jelentkezése mellett a korszerű fejlett gazdaság szerkezeti kiépítésének követelményei több területen ütköznek az államtalanítás feltételeivel. Másfél százada felismert törvényszerűség, hogy a gazdasági fejlettség magasabb fokán a kereslet eltolódik egyrészt a termelést közvetlenül segítő, másrészt a közjót szolgáló szolgáltatások felé. Másfél évszázad leforgása alatt a szolgáltató szektor aránya a legfejlettebb országok bruttó belföldi termékében egyharmadról háromnegyedre növekedett, a gazdaság társadalmi kapcsolatrendszere elmélyült, kiszélesedett. A ráfordítások és a megtérülések színhelye térben és időben eltávolodik, a közvetlen hasznosság köre szűkül a közvetett hasznossággal szemben. A magyar Scitovsky Tibor már fél évszázada jelezte az úgynevezett externáliák jelentőségének növekedését a gazdasági fejlődésben. A szolgáltatások jelentékeny hányadának piacosítása, közvetlen hasznossági alapú működtetése kevésbé fejlett országokban nehezen vagy nem oldható meg, részben az alacsony jövedelmezőség, részben a lassú megtérülés, illetve az erőforrások szűkössége következtében. Ahol nincs állami szerepvállalás, ott általános tapasztalat a közjavak iránti kereslet kielégítetlensége, infrastrukturális, oktatási, egészségügyi, környezetvédelmi és különféle biztonsági deficitek jelentkezése. E deficitek a parlamenti demokráciák többnyire négyéves politikai ciklusai alatt az azonnal érzékelhető pénzügyi egyensúlyhiányoknál jóval kisebb figyelmet kapnak, hiszen fejlődést fékező hatásuk közvetve, nagyobb időbeni eltolódással jelentkezik.

c) A jelenlegi neoliberális főáram állami szerepről kialakított felfogása közrejátszik a növekvő irányításrendszeri feszültségekben. A haszonelvűség alapján működtethető gaz­dasági folyamatok globális összefonódását irányító transz­nacionális nagyvállalatok, sőt nagyvállalati koalíciók érdekérvényesítési erejével szemben a Föld országainak túlnyomó többsége eleve korlátozott cselekvőképességű. Érdekeik érvényesítése eleve kilátástalan gyenge állam, megosztott közhatalom esetében. A nemzetközi kapcsolatrendszerben viszont az együttműködés szervezeti rendszere nem tudott lépést tartani a gazdasági-tömegtájékoztatási- technológiai folyamatok erősödő globalizálódásával.

A nemzetközi szervezetrendszer mai működése egyes szakterületeken, így a világkereskedelem, egészségügy, föld­művelés terén tud ugyan kezelni bizonyos problémákat, de korántsem megfelelő gyorsasággal és hatékonysággal. A meglehetősen széles skálán kifejlesztett, de szűk szakosodású nemzetközi szervezetek tevékenysége nem kellően összehangolt, ami önmagában is koherenciazavarokhoz vezet a globalizált rendszer működésében. A kiterebélyesedő globális gazdasági rendszerben nincs globális közhatalmi ellensúly, amely a globális rendszer szereplőit az egyébként sem kodifikált globális közjó szolgálatára kényszerítené. A globális szervezeti együttműködésnek vannak ugyan eltérő hatékonysággal működő szakminisztériumai (FAO, WTO, WHO, ILO stb.), de összehangolt globális kormányzati tevékenység nem alakult ki. Belátható időn belül ilyen globális kormányzati szerep kialakulása nem is várható, így a közjó érvényesítésében a nemzetállami szervezetekre továbbra is jelentős feladatok hárulnak.

A világgazdasági folyamatokban érvényesülő transznacionális vállalati előretöréssel együtt járó koncentrált szervezeti hatalom növekedése, a transznacionális vállalatokon belüli irányítási centralizáció globális irányításrendszeri ellensúlyozó erők hiányában vagy gyengesége mellett hatalmas alkuerőtöbbletet tud érvényesíteni a legyengítésre ítélt nemzetállamok túlnyomó többségével szemben. Különösen a kisebb gazdasági potenciállal rendelkező s államszervezetileg legyengített országok védtelenek a nagyvállalati erőfölénnyel szemben.

A globális alkuerő-aszimmetriák növekedésének sajátos terepét jelentik a munka és a tőke világa közötti kapcsolatok. Részben a két rendszer közötti konfrontáció kimenetele, részben az ázsiai országok munkakínálatának megjelenése a nemzetközi piacokon a tőke pozícióit globálisan felerősítette. Az alacsony szakképzettségű munkaerő alkuerejének gyengülését a munkaerő egyébként is meggyengült érdek-képviseleti szervezetei gyakorta nem érzékelik, béremelésekre szűkített törekvéseik felerősítik az ipar kitelepítési folyamatot, illetve az ebből fakadó strukturális munkanélküliséget. A globális alkuerő-aszim­metriát kis országok államszervezete természetesen megszüntetni nem tudja, de közvetítői szereppel, átfogó érdekeltségi viszonyok és fejlesztési programok kialakításával enyhítheti.

d) A társadalom irányításában a közhatalom mellett jelentős szerepet vállalhat a történelmileg kialakult értékrend, amely az irányítási feladatok egy részétől tehermentesítheti az intézményrendszert. Már a történelem korábbi szakaszainak nagy gondolkodói, vallásalapítói felismerték, hogy a belülről, értékrendi alapon vezérelt ember nemcsak a társadalmi együttélés, hanem az egyéni boldogulás feltételeit is könnyebben tudja kialakítani. A gazdaság értékrendi és növekedési összefüggései korántsem új keletű felismerések. A kontinentális Európa, az angolszász világ és a nagy ázsiai országokban kialakított értékrendek egyszersmind intézményrendszeri sajátosságokban is lecsapódtak.

A globalizáció amerikanizált változatának megjelenése nagymértékben sorvasztotta el a történelmileg kialakult értékrendi elemeket, s a fejlett országokban – kisugárzó hatással – alapvető értékké tette a fogyasztást. Ez a Római Birodalom hanyatló szakaszában jelentkező hedonista áramlatokhoz hasonlóan a materiális értékek túlsúlyához vezetett a spirituális értékekkel szemben. E folyamat közvetlen gazdasági hatása jelentkezik például az euro-atlanti világ megtakarítási hajlandóságának jelenleg tapasztalható csökkenésében. Bár több világvallás hangsúlyozta a megszerzett jövedelem bizonyos hányadú megtakarításának szükségességét, az euro-atlanti világ valláserkölcsi színvonalának általános hanyatlásával párhuzamosan az évezredes intelmek feledésbe merültek. A megtakarítási hajlandóság euro-atlanti csökkenése nyomán a lakossági megtakarítások amerikai hiányának következményeit növekvő mértékben az ázsiai országok megtakarításaiból származó pénzügyi források enyhítik. A tv-civilizációval terjesztett esztelen fogyasztási düh erősödése a globálhatalmi pozícióval rendelkező Egyesült Államokban is növekvő külső pénzügyi függőséghez vezetett, nagyszámú kevésbé fejlett országhoz hasonlóan, ahol a koraszülött fogyasztói társadalom terhei a külső függőség mellett a potenciális hosszú távú fejlődési ütemet is csökkentik.

A hagyományos értékrendek sorvadása, illetve a közvetlen hasznosság elvének diadalútja különösen érzékelhető módon jelenik meg a politikai értékrendben. A fejlett országok pluralista politikai rendszerben működtetett környezetében a politikai pártok vonakodnak szembenézni a valóságos társadalmi-gazdasági kihívásokkal. Alapvető céljuk egyre kevésbé az ország jó kormányzása, hanem a hatalmi pozíciókból származó előnyök kiaknázása, illetve ennek érdekében a következő választások megnyerése. A hosszú távú nemzeti és nemzetközi közös célok szolgálatának feledésével, a közvetlen hasznosság elvének érvényesítésével a politikai pártok mindinkább cserbenhagyják választóikat, az ebből fakadó deficit leküzdése szintén az államra vár.

Az állam gazdasági szerepe történelmileg tehát meglehetősen korspecifikus, mindig is szorosan összefüggött az adott korszak fő tartalmi kihívásaival. A szerepvállalás jellege és mértéke, társadalmi támogatottsága mindig is tükrözte a fejlődéstörténeti örökséget, a kultúra s az értékrend sajátosságait. Ennek megfelelően a közhatalom gyakorlásának eltérő formái alakultak ki, Európa különböző régióiban, illetve Ázsiában. Az állam funkcióit, a szerepvállalás intenzitását erőteljesen befolyásolja a gazdasági fejlettség adott színvonala is. A gazdasági fejlettség magas fokán, fejlett piaci mechanizmusok megléte s erőteljes civil szervezetek jelenléte mellett az állam és az államigazgatás feladatköre szűkülhet, a gazdaságfejlettség alacsony színvonalán viszont, különösen a történelmileg megkésett modernizáció és felzárkózás időszakában az állam gazdasági szerepvállalása nem nélkülözhető. E szerepet alakítja a gazdasági ciklus adott szakasza is. Válság, recesszió idején erőteljes társadalmi nyomás sürgeti az állami szerepvállalás kiszélesítését, felhőtlen konjunktúra esetén ennek fordítottja jellemző.

A történelmi fejlődés során tehát eltűnt az éjjeliőr szerepet vállaló állam, a létezett szocializmus időszakában kifejlesztett totális, gazdálkodó és tulajdonosi állam, a globális versenyben megroppant az úgynevezett jóléti állam. Az intézményrendszeri fejlődés végpontját azonban korántsem jelenti a transznacionális nagyvállalatok igényszintjén kialakított liberális szolgáltató állam elmélete s gyakorlata. E szerepfelfogást éppen a globális verseny nyomán kialakuló versenyképességi követelményrendszer kérdőjelezi meg.


 

Állam és versenyképesség


 

A közgazdaság-tudományban elmúlt negyedszázadban kialakult úgynevezett neoliberális felfogás szerint a versenyképesség vállalatgazdasági illetve pénzügyi kategória. Ezen túlmenően nemzetgazdasági versenyképesség kérdésében a neoliberális szemlélet agnosztikus jellegű, nem talál megfelelő definíciókat, mérőeszközül szolgáló mutatókat, bár a fejlődés-gazdaságtani iskolák ilyen ismérvekkel évtizedek óta operálnak. A versenyképesség fogalmi és gazdaságpolitikai értelmezését az a realitás sürgeti, hogy a világpiacokon közvetlenül termékek, szolgáltatások mérkőznek egymással, e verseny kimenetelét azonban nem egyszerűen a versenyző termékek ár-, költségviszonyai, szállítási, finanszírozási feltételei alakítják ki. Az egyes termékek költségszínvonalában, műszaki-minőségi jellemzőiben ugyanis sűrítve tükröződik a termék fejlesztésének, előállításának és forgalmazásának háttérkörnyezete, a mögöttes államigazgatási, oktatási, infrastrukturális, környezetvédelmi, társadalomellátási stb. alrendszerek teljesítőképessége.

A tudásalapú társadalom és az intenzív gazdasági növekedés korszakában felgyorsult ütemben nőtt meg a forgalmazott termékek előállításában, az áramló pénzügyi és technológiai erőforrások abszorpciós kapacitás hatásfokában, a korábbinál magasabb szintű társadalmi és nemzetközi együttműködés szabályainak, mechanizmusainak érvényesülésében közrejátszó munkaerő, az úgynevezett humán tényező neveltségi, képzettségi, kulturális színvonala. Korunkban a versenyképesség mind komplettebbé váló követelménye messze túlnő a vállalatgazdasági kereteken vagy a könnyebben számszerűsíthető pénzügyi összefüggéseken. Keveset mondanak vagy egyenesen félrevezetők azon neoliberális megközelítések amelyek a gazdaságpolitikai célrendszerben elkülönítve foglalkoznak például az oktatás vagy szociális ellátás, az adóztatásra, üzleti-vállalatgazdasági környezetalakításra leszűkített versenyképesség kérdéseivel. Átfogó gazdasági-társadalmi versenyképesség nélkül a vállalati versenyképesség délibáb. A versenyképesség különféle s közvetlenül gyakorta nem számszerűsíthető összetevői csak a világgazdasági realitásokhoz és helyi adottságokhoz igazodó átfogó fejlesztésstratégiai célrendszerben hangolhatók össze sikeresen.

A nemzetközi és regionális szervezetekbe integrálódó, korábbi szerepkörének egy részét átadó állam gazdasági szerepe tehát nem tűnik el, csupán átalakul a korábbi jóléti funkciókból illetve azok részleges gyengülése mellett koordináló, harmonizáló, edző-nevelő, érdekvédelmi, piaci torzulatokat kiküszöbölő funkcióvá. Ez az új funkció nem sorvad, sőt erősödik a fejlettség magas szintjére jutó, tudás-intenzív pályán járó országokban is a különféle társadalmi-gazdasági folyamatok összetettsége és összefonódása nyomán, az államhatalmat gyakorló szervezetek szintjén ellátható feladatok sokasodása következtében. Az állam feltételezett elhalásának, elsorvadásának gyakorlati cáfolataként érdemes megjegyezni, hogy a chicagói, thatcheri neoliberális fordulat óta, 1978 és 2005 között az EU tagországainak átlagában a költségvetés által összpontosítható bruttó belföldi termékhányad 33%-ról 41%-ra, az Egyesült Államokban 27%-ról 29%-ra nőt. Sapienti sat!

 

Néhány megjegyzés a magyar államigazgatás szerepköréről


 

Ha elfogadjuk, hogy az országok, régiók sorsát a versenyképesség jelentős mértékben alakítja, s tudomásul vesszük, hogy az egyes országok GDP-jének megnövekedett hányadát az államszervezet centralizálja és osztja el, akkor nehezen vitatható, hogy az államigazgatás működése nagyfontosságú versenyképességi tényező. A globalizáció adott rendszerében az államigazgatás feladatai részben defenzív, részben offenzív jellegűek. Az ország jelenlegi pozícióinak védelme az alábbi kritikus területekre hívja fel a figyelmet.

a) A magyar állam működtetési költségeinek GDP-hez viszonyított aránya kereken 30%-kal magasabb, mint az unió tagországainak átlaga. A magyar államigazgatás az átlagosnál magasabb költségszinten működik. Ez a GDP 2%-ára rugó versenyhátrány. A magyar államigazgatásban foglalkoztatottak bérszínvonala az uniós átlagnál alacsonyabb, így a költségtöbbletek szervezési-vezetési gyengeségre, az államigazgatás diszfunkcionális, politikai jellegű túlterheltségére utalnak, racionalizálást sürgetnek.

b) Szervezési-vezetési okok tükröződnek az államigazgatás alacsony működési sebességében, a különféle államigazgatási eljárások európai átlagot felülmúló időigényességében, a felelősségelhárító magatartások elterjedtségében, az államigazgatásban dolgozók létbiztonsági és motivációs deficitjében is. E működési zavarok nem függetleníthetők az államigazgatás pártpolitikai irányítására irányuló mindenkori törekvésektől, vállalatigazgatási módszerek államigazgatásra erőltetésétől. Ma már elég világosan látható, hogy Magyarország gazdasági pozícióinak elmúlt fél évtizedben láthatóvá váló romlásában, különösen a fejlődés humán tényezőivel összefüggő kedvezőtlen teljesítményekben elsősorban a politikai szféra minősége, az átfogó értelemben vett vezetés gyenge színvonala tükröződik. A technokratikus, szakigazgatási vezetés politikai vezetéssel szembeni erősítése közvetlen teljesítményjavítási követelmény.

c) Ma még nem állapítható meg biztonsággal, hogy a magyar állampénzügyi betegsége, a jövedelemképződés és felhasználás közötti több mint másfél évtizedes, s választási években hirtelenül kitáguló rés csak politikai okokra vezethető-e vissza, vagy téves szakmai helyzetfelismerések, döntések, számítások, azaz az apparátusok és a vezetés felkészületlenségének következménye. Ez utóbbi esetben az államigazgatási felkészültség javítása, a francia ENA-hoz hasonló intézmény képzési-követelményi rendszerének érvényesítése elengedhetetlen.

Az említett feszültségek kezelése a helyzetromlás megakadályozásához szükséges. A jelenben kialakult kritikus helyzet kezelésén túlmenően az ország hosszú távú fejlődése offenzív jellegű követelményeket is támaszt az államigazgatással szemben.

d) A versenyképesség társadalmi összetevőinek megjelenítése, az úgynevezett társadalmi versenyképesség jelentőségének növekedése olyan megoldásokat kíván, amelyek a közvetlen haszonelvűség alapján működő piaci intézményektől, üzleti világtól nem várhatók. A társadalmi hasznosság szolgálata nem közvetlen vállalati feladat.

A magyar felzárkózási folyamat sikere esetén elkerülhetetlen a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, a leszakadási folyamatok s az ebből fakadó destabilizációs veszélyek erősödése. A belső integráció elősegítése állami-államigazgatási feladat.

e) A magyar gazdaságpolitikának idestova két évtizede hiányzó dimenziója a fejlesztéspolitika, a gazdasági stratégia. Átfogó fejlesztésstratégia kidolgozása sem a piactól, sem a civil szervezetektől nem várható. A különféle PPP konstrukciók, eddigi tapasztalatai, a kormányzati feladatok ellátása szerződéses alapon nem ígéretesek. A fejlesztésstratégia nem azonosítható az Európai Unióból érkező pénzügyi erőforrások fogadásához szükséges rendszer kialakításával, ennek már illeszkednie kellett volna előzetesen kidolgozott átfogó fejlesztéspolitikai célrendszerhez. E feladat a felzárkózási időszakban semmilyen ideológiai koncepció alapján nem kerülhető meg, s bár utólag már nem szerencsés sorrendiség mellett haladéktalanul kialakítandó.

f) A globális világban mozgékony vállalatokkal szemben az államigazgatás feladata a nemzetpolitikai érdekek szolgálata, a Kárpát-medencében élő magyarság integrálása, érdekeinek védelme, az államhatárokon túlnyúló fejlesztéspolitikai koncepciók, regionális együttműködési struktúrák kialakítása. A határok nélküli Európában s a lakossági mozgások könnyítése esetén a közvetlen szomszédság prosperitásának elősegítése ráadásul nem egyszerűen nemzetpolitikai követelmény hanem belbiztonsági, stabilitási érdek is.Ez sem vállalati feladat.

g) Külgazdasági kapcsolatokra utalt, a nemzetközi gazdasági együttműködési rendszerbe mélyen beágyazott ország esetében az uniós csatlakozással együtt járó közös külgazdasági politika nem mentesíti az integrált nemzetállamot a közvetett külgazdaság-fejlesztési feladatoktól. A gazdasági növekedés gyorsításában s a világgazdasági integrálódásban oly nagy szerepet játszó külföldi közvetlen tőkebefektetésekért folyó éles nemzetközi verseny felkészült, hatékony, gyorsan működő, korrupciómentes államigazgatást követel. Hasonló követelményt támaszt az uniós tagságból fakadó erőforrásszerzése lehetőségek maximális kiaknázása is. Az egyes tagországok uniósforrás-kihasználási teljesítményeiben érzékelhető eddigi jelentékeny különbségek egyszersmind államigazgatási működési színvonalakat is jellemeznek.

h) Bizonyos magyarországi érdekcsoportok nem vesznek tudomást arról, hogy az Európai Unió közös külgazdaság-politikájának keretében a vám- és kereskedelempolitika közösségi illetékesség, nemzeti protekcionizmus nem folytatható. Ugyanakkor a tisztességtelen versennyel, piaci erőfölénnyel szembeni fellépés lehetősége adott. A környezetvédelem, fogyasztóvédelem, minőség-ellenőrzés, egészségvédelem úgynevezett paratarifális eszközként használható az ország érdekeit sértő versenyjelenségekkel szemben. Az e téren rendelkezésre álló gazdag eszköztár felhasználásához viszont szervezetileg s egyénileg jól felkészült államapparátus szükséges.

i) A nemzetközi együttműködés növekvő fontosságú pillére a bűnözés, a nemzetközi szabályozási mechanizmusokat nem követő magatartás, terrorizmus, korrupció megfékezése. E téren a magyar felkészültségi deficit mértéke kirívó.

Az állami szerepkör gazdagodása új típusú, megnövekedett jelentőségű feladatokkal, a kialakuló európai közigazgatási térségben teljesítőképes, „euro-intelligens” magyar közigazgatás megteremtése, a koncipiálási, végrehajtási, ellenőrzési kapacitás erősítése a magyar felzárkózás, jövőépítés sikerfeltétele. Kételkedhetünk-e tehát abban, hogy az államigazgatás előtt még hosszú jövő áll új feladatainak megvalósítására?



« vissza