Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Britannia ante portas 2. rész

 

Brit dilemmák a nyugat-európai integrációval kapcsolatban – 1945–1973

 

II.

 

Eléggé egyértelműnek látszik, hogy a második világháborút követő negyedszázad során a nemzetközösségi relációk háttérbe szorulása és Európa fölértékelődése a brit külpolitikában egymást logikusan erősítő folyamatok voltak. Az Egyesült Államokkal való kapcsolatok alakulása és a nyugat-európai integráció vonzerejének növekedése közötti összefüggés bonyolultabb. A Nemzetközösség „birodalompótló funkciójához fűzött remények elhervadásával és Nagy-Britannia gazdaságának relatív gyengülésével az az erő szűnt meg, amely az angolszász partnerségen belüli amerikai túlsúlyt ellensúlyozhatta volna. Jellemző módon a birodalmi örökség kényszerű feladása során elszenvedett kudarcok haszonélvezője (pl. Pakisztánban, Iránban stb.) gyakran éppen a hatalmi vákuumot betölteni kívánó újvilági nagy testvér volt. Az ebből adódóan a két állam között keletkezett konfliktusok legsúlyosabbika, a rövid időre kisebbfajta bizalmi válságot is okozó szuezi fiaskó után azonban a Westminster politikaformálói a „különleges viszony lazítása helyett annak szorosabbra fűzése mellett döntöttek. Az egyenlő felek párbeszédének csalóka ábrándját a „lehető legnagyobb befolyásolás jóval reálisabb, és főként nagyobb haszonnal kecsegtető módszerére cserélve. Az Európa felé fordulás tehát ekkor, a hatvanas évek elején alapvetően nem az amerikai kapcsolat alternatívájaként, még kevésbé azzal szembeni mozgásként értelmezhető. Az összefüggés éppen fordított, sugallja Macmillan életrajzírójának, Anthony Sampsonnak a miniszterelnök Kennedynél tett 1961-es látogatását összegző megállapítása: „Az a felismerés, hogy egy valódi tartalommal bíró atlanti partnerséghez vezető legrövidebb, netán egyedüli út Nagy-Britannia számára a Közös Piacon keresztül vezet, vélhetően nagyon fontos, talán döntő eleme volt Macmillan elhatározásának, hogy az Egyesült Királyság benyújtsa csatlakozási kérelmét. Az atlanti partnerségnek a brit belépési hajlandóság kialakulásában játszott jelentős szerepét nehéz kétségbe vonni, az amerikai diplomácia maga is számos alkalommal tanújelét adta ilyen irányú érdekeltségének. Az ellenben túlzásnak tűnik, hogy ez lett volna a legfontosabb motivációs tényező. Ahogy láttuk, éppen elég egyéb, a brit nemzeti érdekek szempontjából lényeges körülmény merült fel, amelyek magyarázatul szolgálhatnak a londoni fenntartások mérséklődéséhez. Ugyanakkor tény, hogy a London–Washington tengely a brit külpolitika legfontosabb pillére maradt az évtized során.
Amikor De Gaulle 1963-ban megvétózta Nagy-Britannia közös piaci belépőjét, indoklásként azt hozta fel, hogy a szigetország nincs felkészülve a tagságra, nem kötelezte el magát egyértelműen Európa felé. Konkrétumként a közös vámhatárt, az ország nem Európához – elsősorban a Nemzetközösséghez – fűződő gazdasági kötelékeit, és az Egyesült Államokkal fenntartott szoros viszonyt emelte ki. Utóbbinak apropójául a Kennedy és Macmillan által aláírt, a brit haderőnek az amerikai Polaris atom-tengeralattjárókkal és nukleáris hordozórakétákkal való felszerelését célzó Nassaui Egyezmény kínálkozott. Sajátos módon az európai elkötelezettség De Gaulle által említett hiányáról másfél évvel korábban a Guardian is értekezett, azt követően, hogy Macmillan az alsóházban bejelentette kormánya felvételi szándékát az Európai Gazdasági Közösségbe. A kritika hangja itt még erőteljesebb, mint a mégiscsak diplomáciai nyelven megfogalmazott párizsi elutasításban:… Amit Macmillan mondott, az mind igaz. De az a kényszeredettség, ami a beszédét jellemezte, eleve csökkenti a tárgyalások sikerének az esélyét. Lehangoló kezdet… Meg kell mutatnunk, hogy hiszünk a politikailag egységes Európa eszméjében. Ez az, amit Macmillan úr nem tett meg. De nem tette meg a munkáspárti vezér, Harold Wilson sem, annak ellenére, hogy a miniszterelnöki szék birtokában megváltoztatta korábbi óvatos álláspontját, és ezt pártjával is elfogadtatva, 1967-ben megújította az ország felvételi kérelmét. Jellemző módon a várható gazdasági előnyök ecsetelése és a szuverenitás elvesztése felett érzett aggályok eloszlatása mellett legfőképpen azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy nincs más alternatíva. Ugyanakkor mindössze két évvel a Szueztől keletre lévő brit pozíciók feladásának 1968-as bejelentése előtt még úgy nyilatkozott, hogy a brit érdekek határa a Himalájában van.
E furcsa skizofréniának és az „euro-optimizmus tartós hiányának egymással összefüggő jelenségei jobban érthetők, ha figyelembe vesszük, hogy helyzetének radikális újragondolása bizonyos szempontból nagyobb kihívást jelentett Nagy-Britannia számára a második világháború utáni években, mint ugyanez a feladat a három másik nagy nyugat-európai nemzetnek. Legalábbis abban az értelemben, hogy utóbbiaknál a kényszerek közvetlenebbek és nyilvánvalóbbak voltak, ezért a mégoly súlyos döntések is kevesebb előzetes mérlegelést igényeltek. A nemzetállami funkciók egy kisebb részének a közös intézmények javára történő átengedését és bizonyos történeti szerepek vagy szerepelemek elhagyását, illetve korszerűsítését az is relatíve könnyebbé vagy egyenesen kívánatosabbá tette ezekben az államokban, hogy nemzetállami múltjuk egészében kevésbé volt sikeres, mint a briteké. Ugyanakkor országaik integrációját éppen nemzeti érdekeik hatékonyabb védelme miatt szorgalmazták. Érdekes ezzel kapcsolatban Kissinger megjegyzése De Gaulle-ról: „Az 1960-as években, az Egyesült Államokkal való konfliktusának tetőpontján divatba jött a francia elnököt nagyzási hóborttal vádolni. De Gaulle igazi problémája azonban pontosan ennek az ellenkezője volt: egy olyan ország identitásának a helyreállításán fáradozott, amelynek a gondolkodását a kudarcélmények és a sebezhetőség érzése hatotta át. E rekonstrukció részeként persze biztosítani kívánta Franciaország politikai vezető szerepét a hosszabb távon a két szuperhatalom között a harmadik erővé válható Nyugat-Európában. Tulajdonképpen az európai hegemónia megszerzésére irányuló klasszikus francia külpolitika nyilvánult itt meg új köntösben. Nagy-Britanniának hagyományosan nem voltak ilyen céljai a kontinensen, diplomáciájának egyik alapelve éppen a hegemón törekvések megfékezése volt. A már említett egyéb okok mellett ez is közrejátszott abban, hogy az ötvenes években, amikor akkori adottságai még lehetővé tették volna, nem állt az európai egységtörekvések élére. Más kérdés, hogy amint az Európához való szorosabb kapcsolódás napirendre került, Londonban is felerősödtek a vezéri becsvágyak – ahogy azt George Brown már idézett megjegyzése jól illusztrálja.
1970-re, három évvel a második De Gaulle-i vétó után, amikor Edward Heath megalakította kormányát, a brit gazdaság már nem a legerősebb Nyugat-Európában: a 60-as években helyzetének viszonylagos romlása folytatódott. A font 1967-es leértékelése, az ezt követő hitelfelvétel, a sztrájkok számának növekedése, a gyengülő versenyképesség mind azt jelezték, hogy a bajok nem átmenetiek. Az évtized elején Nyugat-Németország, a végén Franciaország előzte meg az Egyesült Királyságot az egy főre eső nemzeti össztermék terén. Ez a Temze partján sajnálatosnak számító fejlemény paradox módon egy vonatkozásban mégis kedvezőnek bizonyult: enyhítette a francia elutasítás ki nem mondott, harmadik okaként megjelölhető azon félelmeket, hogy a brit belépéssel Párizs kezéből kikerülhet a karmesteri pálca. Ezzel egyidejűleg, a francia szekunda kijavításának esélyeit ugyancsak növelve, előrehaladt a nem európai kötelékek lazulása. A 70-es évtizedre az egykori gyarmatbirodalmat néhány sziget és miniállam fémjelezte, a Nemzetközösséggel folytatott kereskedelem csökkenő tendenciát mutatott – az ide irányuló brit export aránya 1970-ben 23%-ot tett ki. Cecil Rhodes és Kipling utódai meglepően higgadtan szemlélték apáik és nagyapáik birodalmának végnapjait; a közvéleményben komolyabb hullámokat csak a volt fehér domíniumokkal való szálak gyengülése vetett. (Jól mutatja ezt az a felmérés, amelyből kiderül, hogy a válaszadók mely országokkal kívánnak szorosabb viszonyt: az első helyen Ausztráliát említették a legtöbben, 36%-kal, másodikként Új-Zélandot, 34%-kal, harmadikként Kanadát, 27%-kal. Egyetlen más nemzetközösségi állam sem kapott többet 2%-nál. Az Egyesült Államokra 17% voksolt.) A csatlakozás politikai feltételeinek vonatkozásában történt új fejlemények, a Párizsban és Londonban történt személycserék szintén afelé mutattak, hogy a harmadik nekifutás ezúttal sikerülhet. A változások legfontosabbika a briteket Amerika trójai falovának tekintő, reményeiket kétszer meghiúsító nagy ellenző, De Gaulle 1969-es lemondása volt. De a Downing Street 10.-be is olyan ember került Heath személyében, aki a szakirodalom egyöntetű véleménye szerint máig nyugodtan pályázhat „a leginkább Európa-barát brit miniszterelnök címre. Ahogy Cosgrave jellemzi, „azon kevés brit patrióták egyike, aki Európát második hazájának tekinti. Ez a mentalitás elődeinél fogékonyabbá tette arra, hogy a hagyományos brit Európa-politika szükséges módosításának az általa is támogatott világhatalmi szerepvállalással való összehangolását oly módon hajtsa végre, hogy az országának a Közös Piacba bevitelét a lehető legkisebb mértékben akadályozza.
Stephen George-nak minden bizonnyal igaza van akkor, amikor – még a második világháborút követő évekre vonatkoztatva – alaptalannak tekinti azokat a vádakat, mely szerint Nagy-Britannia a „nagyság illúziójának foglya lett volna. A Foreign Office-ban pontosan tudták, írja, hogy államuk nem versenyezhet az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval, különben nem szorgalmazták volna olyan határozottan az amerikai csapatok Európában tartását. Az amerikai erőfölény sem okozott elviselhetetlen traumát a kétoldalú kapcsolatokban – ahogy erről már volt szó –, hiszen a különleges viszony okán a britek „rokoni alapon részesülhettek a szuperhatalmi állapot kisugárzásában. Mindezek ellenére, mint láttuk, a régi nagyhatalmi státus legalább részleges megőrzésének az igénye, a törekvés, hogy az ország aktív szereplője legyen a két nagy között harmadikként a világpolitikai játszmáknak, végigkísérte a brit külpolitika mozgását az 1945 utáni negyedszázadban, sőt, tovább is. Nagy-Britannia azonban fáziskésésbe került a hasonló aspirációkkal bíró, a gloire és grandeur, valamint az örök német mumus árnyképével viaskodó Franciaországgal. Ott hamarabb érzékelték, hogy, ha Európába „visszazárva egyedül már nem is, de a nyugat-európai egység bajnokaként, közvetve még világhatalmi tényezők lehetnek. Hiszen az európai nagyhatalmak leértékelődése nem feltétlenül jelentette az európai térség leértékelődését, amely húsz évvel a háború után újból a glóbusz egyik gazdasági központja volt. Amikorra a körülményeiből és részben hajlandóságaiból adódó késéssel a brit politikai és gazdasági elit szintén levonta az ebből következő tanulságot, nem észlelte, vagy nem akarta észlelni, hogy a formálódó integrációban, ha nem is örök időkre, a főszerepek már elkeltek: a gazdaságit Nyugat-Németország, a politikait Franciaország kapta. Jelkép értékű, hogy a francia–német tengelyt legalább annyira szentesítő, mint megalkotó szerződést De Gaulle és Adenauer ugyanabban a hónapban írta alá, 1963 januárjában, amikor a francia vétó megszületett.
Annak észrevétele, hogy Nyugat-Európa egyfajta harmadik erővé válhat a szuperhatalmak mellett, nem Heath érdeme, erre Macmillen már egy 1955-ben írott levélben felhívta a figyelmet a messinai tárgyalások kapcsán, igaz, ekkor ezt még mint megakadályozandó alternatívát emlegette. Ugyancsak ő ismerte fel néhány évvel később, hogy ha Britannia a tengerekről kiszorulván már csak az Óvilágban „uralkodhat, akkor ehhez a korábbi döntőbírói attitűd többé nem elég, aktívabb politizálás szükségeltetik – noha ennek részleteivel jórészt adós maradt. Heath azt értette meg, hogy az a magatartás, amely a vezéri ambíciók, a remélt előnyök és a helyzet elkerülhetetlenségére történő utalások sajátos keverékeként az előző két miniszterelnök csatlakozási politikáját jellemezte, kevés a sikerhez. Nem mintha maga nem úgy gondolta volna, hogy hazájának a nyugat-európai kórusba illesztése egyúttal a nagyhatalmi rang visszaszerzésének útja. De el volt szánva a szükséges kompromisszumok megtételére, és nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ezt megfelelően kommunikálja. Mai szóhasználattal azt is mondhatnánk, tisztában volt a PR munka fontosságával. Arra törekedett, hogy vezetése alatt az Egyesült Királyság egy olyan ország képét mutassa, amely egyértelműen elkötelezett az európai integráció mellett. Ennek érdekében még arra is hajlandó volt, hogy bizonyos távolságot tartson az Egyesült Államoktól, magát a „különleges viszony kifejezést sem igen használta. Az Európai Gazdasági Közösség és az Egyesült Államok közti kereskedelmi vitákban pedig az EGK-t támogatta. Ezzel természetesen nem a transzatlanti angolszász szolidaritás kipróbált intézményét kívánta felszámolni vagy gyengíteni. Inkább arról volt szó, hogy az immár lényegében kétpillérűvé lett brit külpolitikán belüli hangsúlyokon igyekezett változtatni Európa javára. Amelynek önbizalmában megerősödött, magát immár Amerika gazdasági vetélytársának tekintő nyugati fele egyre több jelét adta annak, hogy az amerikai atomernyő ellenére politikailag sem tekinthető egyszerűen Washington meghosszabbított kezének. Igaz, De Gaulle erőfeszítése, hogy a Közös Piacot némi Amerika-ellenes éllel a francia külpolitika eszközévé tegye, nem sikerült; de öröksége enyhébb formában utódai alatt is éreztette hatását. A Brandt hatalomra kerülésekor, 1969-ben meghirdetett Ostpolitik, amely a 70-es évek détente-jának egyik ösztönzője lett, arról tudósított, hogy Nyugat-Németország szintén nagyobb mozgásteret igényel magának. Ugyanebben az évben az EGK hágai csúcsértekezletén először vetődött fel konkrétan a gazdasági és monetáris unió (EMU) terve, amelynek részletes kidolgozására létrehozták a Werner-bizottságot. Heath jól érzékelte ezeknek a tendenciáknak a jelentőségét, amelyekben saját politikájának az igazolását láthatta. Az euroatlanti stratégiai szövetséget nem megkérdőjelező, de Amerikától kissé távolodó Nyugat-Európához egy ellenkező irányba mozgó Nagy-Britanniának nyilván nehéz lett volna csatlakoznia.
Ha igaz Truman külügyminiszterének, Dean Achesonnak 1962-ben keletkezett aforizmája, miszerint „Nagy-Britannia elvesztett egy birodalmat, és még nem talált helyette másik szerepet, akkor elmondható, hogy Heath mindenesetre sokat tett azért, hogy a keresés eredményes legyen. A kormánya által 1971. július 7-én kiadott Fehér Könyv a kívülmaradás mellett agitálók álláspontjának veszélyeire apellálva így fogalmaz: „Ez azt jelentené, hogy egy generáción belül feladtuk a birodalmi múltat, és egyszersmind elutasítottuk az európai jövőt. Barátaink mindenütt csalódnának bennünk. Joggal éreznék úgy, akárcsak mi magunk is, hogy jövőbeni helyünk a világban bizonytalan. A tárgyalások kezdetén, 1970 júniusában Heath helyzete nem volt könnyű: a Hatok felé nem mutatkozhatott túl merevnek, ha sikert akart elérni, a csatlakozásellenes otthoni közvélemény előtt viszont nem tűnhetett engedékenynek. Annál is kevésbé, mivel Wilson, aki De Gaulle lemondása után a belépési kérelmet megújította, támogató álláspontját elvileg fenntartva, egyértelműen belpolitikai okokból most visszatáncolt, arra hivatkozva, hogy Heath mindenáron be akarja vinni az országot a Közös Piacba. Figyelembe véve, hogy a tory többség mindössze harminc főt tett ki, és a párt jobbszárnya Enoch Powell vezérletével ellenezte a tagságot, a kormánynak nagyon ügyesen kellett manővereznie. Wilson érvelése annyiban megfelelt a valóságnak, hogy Heath az EGK adott struktúráját olyan realitásnak tekintette, amin, legalábbis a tagság elnyeréséig, nincs mód változtatni. Ez az álláspont azonban a már az előző, munkáspárti kabinet által kidolgozott feltételekben is tükröződött, amelyeket a brit delegáció változtatás nélkül vitt magával Luxemburgba, a megbeszélések színhelyére. E szerint London elfogadta az EGK addig kötött szerződéseit a közös mezőgazdasági politikával (CAP) együtt. Anthony Barber, a küldöttség vezetője ugyanakkor síkraszállt amellett, hogy egy átmeneti időszakot jelöljenek ki a közös vám bevezetésére, a Nemzetközösségből importált áruk egy részének kedvezményes behozatalára, és néhány más terület vonatkozásában, továbbá aggodalmának adott hangot amiatt, hogy Nagy-Britannia nettó befizető lehet. Ez utóbbi nagyon valószínűnek látszott, mivel a hazai nemzeti össztermék igen jelentős mértékben a külkereskedelemben realizálódott, aminek csak mintegy 22%-a irányult a Hatok felé. A többi országból érkező áruk vámja a tagság elnyerése után az EGK rendtartása szerint a közös költségvetést illette. Hasonlóképpen forráskivonásra lehetett számítani a CAP-val kapcsolatban, mivel az agrárium súlya a szigetország nemzetgazdaságán belül viszonylag alacsony volt.
A fentieken túl a fontnak a sterling övezet kulcsvalutájaként betöltött jövőbeni funkciója, illetve ennek a francia kívánalmak szerinti fokozatos leépítése, a brit–amerikai kapcsolatok, az EMU és a nemzeti identitások megőrzése voltak a tárgyalásokon felmerülő legfontosabb kérdések. Néhány ponton különösen nehezen sikerült eredményre jutni, így a nyugat-indiai cukor és az új-zélandi tejtermékek importját érintő átmeneti kedvezmények dolgában, vagy a brit hozzájárulás ügyében. Itt az volt a brit fél javaslata, hogy országuk részesedése az összes tagállam befizetéseinek maximum 15%-a legyen egy ötéves szakasz végére. A franciák 20%-ot akartak rögtön az első évtől kezdődően. Végül 19%-ban állapodtak meg, és maradt az öt év. A végső megegyezéshez a legfelsőbb szintű jóváhagyás a kétnapos párizsi Pompidou–Heath csúcstalálkozón született meg 1971 májusában. A még megoldatlan részletproblémákat a felek júniusban, egy miniszteri szintű egyeztetésen tisztázták. Az ezután kiadott, a megállapodás eredményeit összegző Fehér Könyv elismerte, hogy a csatlakozással a Nemzetközösséggel való kereskedelem csökkenni, az élelmiszerárak növekedni fognak. A várható technológiai, gazdasági előnyöket, az ország befolyásának gyarapodását azonban olyan nyereségként írta le, amely túlszárnyalja majd a veszteségeket. A közvéleményt a tekintetben is igyekezett megnyugtatni, hogy a nemzeti szuverenitást nem fenyegeti veszély. Ugyanakkor – érvel a dokumentum, s benne a kormány – a belépéssel hosszú tavú, az egész nyugat-európai térségre ható folyamatokat lehet befolyásolni, például az EMU fejlődését, vagy a Közösség külső arculatának, nyitottságának az alakulását. Ugyanezt emelte ki Heath a döntő fontosságú októberi parlamenti vitában, hozzátéve, hogy a világ legnagyobb kereskedelmi blokkját alkotó, a szuperhatalmakkal versenyezni képes Európai Közösségből nagy hiba volna kívülrekedni, amikor a nemzetközi életet amúgy is regionális hatalmi központok kialakulása jellemzi. (Friss példaként a potenciális óriás, Kína ENSZ-tagságát említette.) A szavazás a kormánypárt biztos győzelmével zárult: 356 igen szavazatra 244 nem jutott. Powellt követve 38 tory képviselő voksolt nemmel, de a Roy Jenkins köré tömörülő munkáspárti Közös Piac-pártiak 69 „nem voksa ezt bőven ellensúlyozta. 1972. január 22-én Brüsszelben ünnepélyes keretek között aláírták a csatlakozási szerződést. Ennek törvényhozási jóváhagyásával elhárult az utolsó akadály a csatlakozás előtt: 1973. január 1-jétől Nagy-Britannia az Európai Közösségek tagja lett.

 

Felhasznált irodalom:


Várkonyi Ágnes: Közép-Európa II. Rákóczi Ferenc politikájában. (Magyar Szemle, 2003, dec.).
John W. Young: Britain and European Unity, 1945–1992. (Macmillan, London, 1993.)
Henry Kissinger: Diplomácia. (Budapest, Pánem-Grafó, 1997.)
Winston S. Churchill: A második világháború. (Budapest, Európa Könyvkiadó, 1989.)
Stephen George: An Awkward Partner. (Oxford University Press,)
Die Erde. Taschenatlas. Veb Geographisch-Kartographische Anstalt Gotha, 1954.
A. J. Nicholls: Britain and the EC: the historical background. (In: The United Kingdom and EC Membership Evaluated, Szerk.: Simon Butler, Stephen George és Andrew Scott. St. Martin Press, New York, 1992.)
Egedy Gergely: Nagy-Britannia története. (Aula, 1998.)
Stephen George. In: Ken Cosgrave: The Odd Man Out: The United Kingdom’s Semi-detached Relationship with Community Europe.
International Relations, Volume XI, Number 3, London, 1992. dec. 276. l.
Eric I: Evans: Thatcher and Thatcherism. (Routledge, London and New York, 1998.)
Peter Jenkins: Mrs. Thatcher’s Revolution. (Pan Books, London, 1989.)
Britain 1964. An Official Handbook. 420. l.
W. Brandt: People and Politics. The Years 1960–1975. (London, 1978.) In: Nicholls.
Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról. (Magyar Országgyűlés, 1999.)



« vissza