Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Európa a globális rendszerben

Tudjuk, vagy csak érezzük, hogy viharos évtizedek várnak ránk. A sokat emlegetett globális kihívások egy része már tragikus valóság, a reménytelen szegénység, a klímaváltozás, az AIDS és a más, új vírusok nem veszélyek, hanem tények. A hálózatként megszervezett terrorizmus megjelenésével megindult az aszimmetrikus háború, amelynek célja nem emberi vagy természetes erőforrások megszerzése, terület elfoglalása, hanem egy civilizáció megsemmisítése, értékvilágának, kultúrájának, életmódjának felszámolása.
Ebben az aszimmetrikus háborúban a megtámadott civilizációnak védekeznie, tehát harcolnia kell, nincs választása. Ez azonban nem menti fel ezt a civilizációt az alól, hogy keresse és megtalálja a háború mögötti okokat, hiszen ha meg lehet nyerni az aszimmetrikus háborút, akkor ez csak az okok pontos ismerete alapján lesz lehetséges.
Miközben a nyugati világ izgalmas értelmiségi vitákat folytat arról, hogy melyek a globalizáció előnyei és hátrányai, hogyan lehet és kell az előnyöket érvényesíteni és a hátrányokat tompítani vagy megelőzni, milliárdok nem tudják, hogy mi a globalizáció, ők csak valahol Szudánban, Ruandában, vagy másutt betegség vagy fegyverek által életüket vesztik, vagy egyszerűen éhen halnak. Fegyverekkel néhány évvel ezelőtt még Európa közepén is le lehetett – máig büntetlenül – sok ezer férfit és fiút hidegvérrel gyilkolni, igaz, ehhez a globális nemzetközi szervezet által küldött katonák nyújtottak passzív asszisztenciát. Mégis, a globalizáció igazi kárvallottjai azok, akik kimaradnak belőle. Őket ma már senki nem akarja sem kizsákmányolni, sem gyarmatosítani, egyszerűen elfelejtettük, hogy vannak.
Ami a nemzetközi kapcsolatok globális rendszerét illeti, a kétpólusú világrendszernek egypólusúvá történő alakulása meglepően simán és viszonylag kevés áldozattal történt. Az egyik szuperhatalom kivált a versenyből, és a másik globális domináns pozícióba került. A katonai szembenállás megszűnt, a nukleáris fegyverek kapacitása csökkent, és megnyugtató, hogy ma a teljes nukleáris fegyverarzenál már nem kb. tízszerese, hanem csak kb. hatszorosa az egész világ elpusztításához szükséges mennyiségnek. Az egyetlen szuperhatalom politikai, gazdasági és katonai ereje sem korlátlan, a korlátok nyilvánvalóak, legfeljebb nem mindenki méri fel azokat pontosan. Az igazi kérdés az, hogy a következő évtizedekben hogyan, milyen körülmények között és milyen következményekkel alakul át a jelenlegi lényegében egypólusú rendszer nem két-, hanem többpólusúvá. Sima lesz-e ez alkalommal is ez az átrendeződés, vagy a tektonikus mozgások nagyobb erejű földrengéseket idéznek-e elő. A feltörekvő ázsiai nagyhatalmak demográfiai, politikai, gazdasági és katonai súlyára, erejére sokan tesznek előrejelzéseket, általában elszaporodtak a pontosabbnál pontosabb növekedési és utolérési forgatókönyvek, csak azt felejtjük el, hogy eddig a történelem során egyetlen a jelenre vonatkozó adatok jövőre vetített extrapolációjára épülő előrejelzés sem vált be. (Talán azt sem kellene pontosan megmondanunk, hogy mikor érjük utol Ausztriát, elegendő volna tenni ennek érdekében.) Akárhogy is alakulnak a folyamatok, az erőviszonyok átrendeződése elkerülhetetlen, és ha ezt a világ nem tudja megfelelően kezelni és befogadni, akkor globális és végzetes lehet a veszély. Ezért mondják sokan, hogy a jövő talán legfontosabb kérdése, hogy globális kockázatok és veszélyek teremtenek-e olyan, „akaratlan közösséget, communauté involontaire-t (Mireille Demas-Marty), amely felismeri önmagát, azonosítja az érdekeit és globális közösségként kísérel meg védekezni e veszélyekkel szemben. E felismerés következménye lehet a globális kormányzás (global governance), amely egyelőre csak nyomokban fedezhető fel. A globális kormányzás pedig nemcsak a globális kockázatok és veszélyek felismerését és azonosítását igényli, hanem azoknak az univerzális és abszolút értékeknek a meghatározását is, amelyekre e veszélyekkel szembeni fellépést építeni kell, és amelyek elismerése tekintetében nem lehetnek civilizációs („kulturális) különbségek. Az univerzális és abszolút értékeknek az elismerése révén válhat az akaratlan közösség valóságos, világos felismeréseken és elhatározásokon épülő „communauté volontaire”-ré, amely tudatosan védekezik az alapvető értékeit, így az emberi életet, méltóságot és általában az emberi jogokat érő támadásokkal szemben. E tudatos közösségnek a felismert és elismert értékei alapján működő intézményekre és az értékeket kifejező normákra van szüksége, amelyek hatékony jogi eszközöket teremtenek meg akár a globális felmelegedés megakadályozása, akár a terrorizmus elleni harc, akár a globális pénzügyi rendszert fenyegető súlyos gazdasági egyensúlyhiányok és feszültségek kezelésének a területén.
A védekezés globális intézmény- és normarendszerét valójában semmi nem pótolja. Ugyanakkor a globális fellépés önmagában nem elegendő, feltétlenül szükség van regionális, kontinentális szintű védekezésre és oltalomra is. A globális veszélyek megjelenése, az ezek ellen történő fellépés lassú, sok szempontból elkésett volta tehát az a legfontosabb tényező, amely a regionális integrációk szerepét és fontosságát felértékeli. De felértékelik e globális veszélyek azt az értékalapú civilizációs közösséget is, amelyet az atlanti szövetség, és az e mögött álló atlanti közösség és atlanti gondolat képvisel. Az európai integrációs folyamatnak tehát a következő évtizedekben nem gyengülnie, hanem erősödnie kell, többek között éppen azért, hogy a globális oltalom híján vagy annak kiegészítéseként védőréteget vonjon a tagjait kívülről fenyegető „kozmikus sugarakkal szemben. Ez nem valamiféle erődbe történő bezárkózást, hanem éppen ellenkezőleg, azoknak az értékeknek és annak a szerepnek a megőrzését és a világ felé történő kisugárzási lehetőségét jelenti, amely a mi meggyőződésünk szerint Európát Európává tette, és amelyet mi morálisan jónak tartunk. Ennek persze alapvető feltétele, hogy e morális ítélet kimondását vállalni tudjuk, tehát elfogadjuk és vállaljuk önmagunkat, nem szégyelljük és nem rejtjük el történelmünket, hagyományainkat, kultúránkat, értékeinket, azaz önmagunkat. Vállalnunk kell tehát európai voltunkat, amit csak akkor tudunk megtenni, ha vállaljuk a nemzeti közösséghez tartozást is. Ebben az esetben pedig újabb, talán nem elsősorban gazdasági és politikai, hanem ami ennél még fontosabb, kulturális és lelki oltalmat kapunk.
Nincs és nem is lehet szó európai vagy valamiféle atlanti vagy nyugati felsőbbrendűségről, de a civilizációnk értékeiben hinnünk kell, mert ha nem ezt tesszük, akkor sem magunkat, sem pedig a globális világ univerzális és abszolút értékeit nem tudjuk megvédeni. Más szóval a külső kihívásokkal akkor tudunk szembenézni, ha mindenekelőtt megbirkózunk a belső kihívásokkal és gyengeségeinkkel.
Az európai integrációs folyamat egyik legfontosabb feladata tehát a következő években és évtizedekben, hogy valóságos közösséggé, ahogy régóta mondjuk, a „közösségek közösségévé formálja magát, és a globális közösség részeként adjon védelmet és oltalmat tagjainak a kiszámíthatatlan és beláthatatlan globális folyamatok veszélyeivel szemben. Ilyen oltalmat az európai integráció és annak intézményei a tagállamok és a tagállamok polgárai részére eddig is nyújtottak. Unos-untalan ismételt tétel, hogy az európai integráció első és legnagyobb eredménye, hogy békét és biztonságot teremtett a világháborúkat követően a kontinens számára. (Jóllehet, nem hiszem, hogy az Európa Tanács- és NATO-tag Franciaország és Németország az Európai Közösség létrehozásának elmaradása esetén háborúba keveredett volna egymással.) De oltalmat jelent például a tagállamok számára a közös pénznem, hiszen nyilvánvalóan nehezebb az euróval szemben spekulálni, mint egyik vagy másik tagállam pénznemével szemben.
A közös pénz természetesen nemcsak a kívülről jövő spekulációkkal szemben véd, hanem feltételezi és biztosítani kívánja a gazdaságpolitikák bizonyos mértékű összhangját és az államháztartási fegyelem meghatározott szintjét is. A stabilitási és növekedési paktum nem a tagállamok ellen irányul, éppen ellenkezőleg, azok közös érdekét fejezi ki, megszegése vagy parttalan enyhítése csak látszólag állhat egyik vagy másik tagállam érdekében, valójában az egész rendszer működését, ezen belül a közös pénznem stabilitását és hitelét veszélyezteti, ami viszont egyetlen tagállamnak sem állhat érdekében. Az államháztartási fegyelem és a költségvetési deficitek kérdésében egyébként sajátos módon az a hagyományos képlet sem működik, hogy az egyensúly időleges megbomlása, a deficit mértékének növekedése, és az ezzel összefüggő keresletbővülés segíti a növekedést, azaz az egyensúlyromlás ellentétele egy erősebb növekedési ütem lehet. A valóság ugyanis pontosan ennek az ellenkezőjét mutatja: az Európai Unió 25 tagállama közül ma azok gazdaságának nagyobb a növekedési üteme, amelyek betartják a stabilitási és növekedési paktum előírásait, és azok gazdasága növekszik lassabban, amelyek ezt nem teszik meg. Ez vonatkozik a 25-ökre együttesen, de vonatkozik a 15-ök és a 10-ek csoportjára külön-külön is. E tekintetben tehát úgy tűnik, nincs különbség az egyébként csoportként természetszerűen gyorsabban növekvő új tagállamok és a régi tagállamok között.
A közös pénz stabilitása mind az európai integrációnak, mind pedig a tagállamoknak elemi és alapvető érdeke. A világ pénzügyi rendszere törékeny, az amerikai gazdaság óriási kereskedelmi mérleghiánnyal küzd, és ezt a hiányt csak a kínai, japán és német pénzügyi befektetők elhelyezései tudják ellensúlyozni. Kis egyszerűsítéssel a világ legfontosabb gazdaságának egyensúlyát jelenleg a kínai kereskedelmi többletből fakadó bevétel finanszírozza, és ez a finanszírozás csak addig állhat fenn, ameddig Kína ezt a többletet elsősorban az olcsó munkaerőre épülő versenyelőnye következtében meg tudja őrizni. Más szóval a pénzügyi rendszer működése jelenleg néhány százmillió kirívóan olcsó és hatékonyan dolgozó kínai munkáján nyugszik, kérdés, hogy ez az állapot meddig tartható így fenn. (Mit fog ehhez szólni néhány év – vagy évtized – múltán az érintett néhány százmillió kínai?) Ha pedig a globális pénzügyi rendszeren komolyabb repedések mutatkoznak, akkor az euróra háruló nyomás is erősödni fog, és döntő kérdés lesz a közös pénznem, illetve a mögötte álló gazdaságok ereje és stabilitása. A globális rendszerben tehát minden összefügg mindennel, de az egyes szereplők nemcsak magáért a rendszerért, hanem – és legelsősorban – önmagukért is felelnek.
Védelmet kísérel meg nyújtani az Európai Unió a nemzeti kultúrák és nyelvek számára is, annak ellenére, hogy az egységes piac követelményei ma már gyakran ütköznek a kulturális és nyelvi sokszínűség fenntartására és erősítésére irányuló törekvésekkel, mivel az egységes piac megteremtésével kapcsolatos nyomós gazdasági szempontok és a kulturális identitás és diverzitás megőrzése közötti érzékeny egyensúlyt nem könnyű megteremteni. Sajátos módon a legutóbbi idők fejleményei inkább azt mutatják, hogy a nyelvi és kulturális sokszínűség szempontjával szemben az egységes piac erősítésének gyakorlati megfontolásai kapnak elsőbbséget. Az Európai Bíróság például általában nem mutat különösebb érzékenységet a nyelvi és kulturális identitás iránt. A jogirodalomban egyesek már arról panaszkodnak, hogy a nyelvi sokszínűség fokozatosan fikcióvá válik, van ugyan húsz hiteles, hivatalos és munkanyelv, megjelenik azonban az úgynevezett gyakorta használatos nyelvek kategóriája, amely csoport egyre inkább egyetlen nyelvre, nevezetesen az angolra korlátozódik. Az angol nyelvnek ez a térhódítása mind az európai integráción belül, mind pedig a globális világrendszeren belül hordoz magában bizonyos veszélyeket az egyes országok tradicionális, csiszolt jogi kultúrájára és fogalomrendszerére nézve. A jog ugyanis csak a nyelven keresztül tudja magát kifejezni, más eszköze nincs, és egész fogalomrendszere, gondolkodása nyelvi kifejezésekben jelenik meg. Itt tehát ellentét van az egységes közösségi jog – ami az egységes belső piac működtetésének alapfeltétele – és a nyelvi, kulturális sokszínűség alaptétele között. A dilemmára nincs tökéletes megoldás, de a közösségi intézmények is tudatában vannak ennek, és nem véletlenül támogatják különböző eszközökkel a kis és közepes országok nyelveit, köztük az alig használatos nyelveket is. A diverzitás, a sokszínűség fenntartása alapvető európai érdek, hiszen ez az európaiság lényege, ebben különbözünk a múlt és a jelen birodalmaitól. Vigaszul szolgálhat, hogy az a folyamat, amely veszélyezteti a nyelvi, kulturális és jogi gondolkodásbéli hagyományainkat, valójában nem specifikusan európai integrációs, hanem globális jelenség.
A külső veszélyekkel szembeni védelem tényleges érvényesítésének azonban két alapvető feltétele van. Az egyik az, hogy az integrációs folyamat ne egyszerűen védekezzen, válaszoljon a kockázati tényezőkre, hanem előre felmérje, mintegy anticipálja azokat, és határozott, egységes cselekvéssel ne egyszerűen hárítsa vagy csökkentse, hanem megelőzze a bajt. A másik, ezzel persze szorosan összefüggő feltétel, hogy törékeny szerkezettel, s még törékenyebb tudati és lelki állapottal nem lehet időben, határozottan és egységesen cselekedni. Ez alkalommal nem elsősorban az európai integráció sokat emlegetett válságáról van szó, hanem a tagállamok demokratikus rendszerének és e rendszer mindennapi működésének a törékenységéről. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy az európai integráció válsága kizárólag az európai integrációs folyamatban, annak intézményrendszerében, versenyképességében, demográfiai állapotában és más, az európai integrációval összefüggésben emlegetett kihívásokban gyökerezik. Miután már sok szó esett az integrációs folyamat nehézségeiről és válságáról, érdemes most már meggondolni, hogy melyek ennek a válságnak a valóságos okai, nincs-e valami mélyebb természetű baj azzal a rendszerrel, ami minden vitán felül továbbra is kiemelkedően a legjobb (vagy a legkevésbé rossz), nevezetesen a modern demokráciával. A törékenység és a „deficit korántsem az európai intézményrendszer kizárólagos jellemzője, az integrációs intézmények demokratikus működésének fogyatékosságai végső soron csak visszatükröződései a tagállamok demokratikus rendszerében mutatkozó ellentmondásoknak. Nagyon sok minden vezet a „törékeny demokrácia állapotához, ami ma a tagállamokat általában jellemzi. Bizonyára szerepe van a politikai marketing politikacsináló szerepének, de igaza van Jose Maria Aznar-nak, aki „leadership light”-ról beszél, de minden valószínűség szerint Bernard Henri Levynek is, aki a tudatlanság szenvedélyére (passion pour l’ignorance) mutat rá. Ha nem értjük meg ezt az alapvető összefüggést, nehezen tudjuk feloldani például az európai alkotmányozó szerződés francia és holland leszavazásával kapcsolatos paradoxonokat. Az egyik ilyen paradoxon, hogy az alkotmányozó szerződés által célzott intézményi változásokat mindenekelőtt a sokat bírált demokratikus deficit csökkentése tette szükségessé, a változásokat magukat pedig az hiúsította meg, hogy a nép azokat demokratikusan elutasította. Az integráció, ha beteg, akkor azért beteg, mert a tagjainak egészségével is gondok vannak, és amíg ezeket a gondokat nem orvosoljuk, nehéz lesz az integráció bajain, válságán túllépnünk. Mindez persze nem azt jelenti, hogy az integrációs szinten nincs szükség cselekvésre, annál is inkább, hogy az integrációs folyamat előrelendítése a mélyebben fekvő gondokat is enyhítheti, és a tagállami, valamint az integrációs szintű folyamatok egymásra hatása kölcsönösen segítheti a deficitek csökkentését.
Az európai integrációval baj van, de korántsem akkora, amint ezt sokan megkísérlik elhitetni velünk. Való igaz, hogy ma már minden, amit az európai építkezés az elmúlt fél évszázad során elért, természetes, „taken for granted, tehát érdektelen és unalmas. Eltűnt a lelkesedés, eltűnt az alapító értelmiségi és politikusi generáció és eltűnt az az államférfiúi hivatás- és küldetéstudat, ami a nagy világégések után morális és intellektuális erőt, hitet adott sokaknak. Európa, úgy tűnik, veszít súlyából, gazdasági, de legfőképpen szellemi és lelki erejéből. Megindult már évekkel ezelőtt a relatív zsugorodásunk, mind demográfiai, mind pedig gazdasági értelemben, és szellemi erőnket, „Európa lelkét sem tudjuk már a korábbiakhoz hasonló erővel kisugározni. Csökken az európai versenyképesség, növekszik a munkanélküliség, válságban vannak a tagállamok által működtetett nagy elosztási rendszerek, nem kis mértékben a demográfiai folyamatok és a népesség elöregedésének következményeként, teret veszítünk a globális rendszerben.
A tudatlanságra, a tömegtájékoztatás egyre alacsonyabb színvonalára és az irracionális ösztönökre építő politikai közegben pedig megszületik a válasz: mindezért az Európai Unió, tehát maga az európai integrációs folyamat a felelős, hiszen hasonló gondjaink fél évszázaddal ezelőtt nem voltak. (Hogy más, sokkal súlyosabb gondjaink voltak, arra ugyanúgy nem kíván a nyugat-európai polgár emlékezni, mint ahogy a „kelet-európai egyre kevésbé hajlandó a „létező szocializmus világának sivárságát, nyomorát és alávetettségét emlékezetébe idézni.) Így lesz a globalizációval szembeni védelmi rendszerből a globalizáció legfőbb aktora, így lesz a versenyképességet gátló, tagállami szinten és keretek között kiépített, egyébként tagállamonként lényegesen eltérő jóléti és szociális rendszer Brüsszel szüleménye (vagy Brüsszel éppen ezt akarja lerombolni), és így lesz a tagállamok többségében túlburjánzó állami szabályozás és beavatkozás részleges visszaszorítását és egységesítését célzó közösségi jog a bürokrácia és az állami beavatkozás legfőbb forrása. A munkanélküliségért nyilván az új tagállamok által teremtett (adó)verseny a felelős, nem is beszélve a nyugat-európai munkaerőpiacon megjelenő, már legendássá vált „lengyel vízvezeték-szerelőről, aki néhányadmagával egy olyan munkaerőpiacon jelent meg, amely csak vízvezeték-szerelőből több ezernyi hiányt jelez.
Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy az európai integráció és annak intézményrendszere tökéletes. Éppen ellenkezőleg, a felelőst azért lehetett az európai integrációban keresni és az Európai Unióban megtalálni, mert a sikertörténet úgy haladt előre, hogy a válságokat mindig csak részben és jórészt a felszínen oldották meg. Hatalmas előnyökkel járt a közös, majd egységes piac, valóban visszaszorultak az egymásnak ellentmondó tagállami szabályozások, de kezelhetetlennek bizonyult a brüsszeli szabályozási hajlam is, és az intézmények túlhatalma a demokratikus legitimáció csekély voltával párosulva akkor is rombolta volna az Európai Unió intézményeinek hitelét és tekintélyét, ha a tagállamok politikusai nem ragadtak volna meg minden lehetőséget arra, hogy saját tehetetlenségükért, rövidlátó politikai szempontjaik érvényesítéséért és az ebből fakadó bajokért az unió intézményeit tegyék felelőssé. A többit már tudjuk. Áttekinthetetlenné vált a rendszer, növekedett a demokratikus deficit, és többek között a bővítések miatt is egyértelművé vált, hogy az intézményi-jogi rendszert újra kell gondolni, világosabb, egyszerűbb és demokratikusabb szerkezetre és szabályozásra, hatékonyabb Európára van szükség.
Az alkotmányozó szerződés döntően a fenti gondokra kívánt megoldást találni. Nem tökéletesen, de józan, pragmatikus kompromisszumok útján, hiszen másként az európai építkezésben eddig sem lehetett a fordulópontokon megoldást találni. Be kellett ez alkalommal is látni, hogy nincs egységes, mindenki által osztott európai jövőkép, mint ahogy nincs egységes gazdasági és szociális modell sem. (Már csak azért is értelmetlen a „szociális modellre vonatkozó vita.) A pusztán kommunikációs okokból alkotmányozó szerződésnek nevezett új alapszerződés célja éppen az volt, hogy átláthatóbb és egyszerűbb rendszert, valamivel több demokráciát és nemzetközi szerepét tekintve erősebb Európát hozzon létre, illetve ennek teremtse meg az intézményi-jogi feltételeit. Ez most úgy tűnik, nem sikerült, győzött az irracionális és főleg a valóságos gondokat és félelmeket politikai célokra kihasználó politikai immoralitás. Az európai integráció sokak szemében így tehát a globalizációra adott válasz, megoldás helyett maga lett a probléma, sőt a bűnbak.
A válságra frappáns válasz lett volna a hétéves költségvetési perspektívában történő megállapodás. Nem ez történt, és a kudarc ebben a helyzetben súlyosbítja a válságot, hiszen költségvetési viták korábban is voltak, és elsőre még sohasem sikerült megállapodni. A lélektani hatás mégis drámai, de van – lehet – egy nagyon pozitív következménye.
Mindenki előtt világossá vált az európai integrációs folyamat megújításának a szükségessége. Látjuk és tudjuk, hogy Európának ma új veszélyekre kell válaszolnia, új problémákat és gondokat kell megoldani. Közhelyként ismételjük már, hogy az európai polgárok akkor tudják az integrációs folyamatokat magukénak érezni, ha látják, hogy az integráció az ő valóságos gondjaikra ad megoldást, versenyképesebbé teszi Európát, munkahelyeket teremt, és a globális rendszer egyenrangú szereplőjének járó helyet biztosítja a kontinens számára. Lehet, hogy ezek a célok kevésbé lelkesítőek, de semmivel sem kevésbé fontosak, mint a fél évszázaddal ezelőttiek. Új helyzetben és új kihívásokkal szemben új megoldásokra van szükség, és ezekre a kihívásokra meggyőződésem szerint az európai integráció továbbfejlesztése adhatja a sikeres választ. Ne feledjük, Európa a béke, a biztonság és a bőség kontinense lett, ne engedjük, hogy mindezt a bizalmatlanság, a bizonytalanság és a balsejtelem váltsa fel. Új vízióra és új vezetőkre van szükség. És még valamire: az európai múlt és értékek tiszteletére, befogadására és vállalására. Paul Johnson idézi Paul Valéryt, aki szerint az európai építkezés „morális kérdés. Higgyük el, ennek az „unalmas Európának is van lelke, amit a mindennapokban is éreznünk kell.
Új alapszerződésre minden körülmények között szükség van, függetlenül attól, hogy azt alkotmányozó szerződésnek, vagy egyszerűen az Európai Unió alapszerződésének nevezzük. A hatásköröket világosan kell szabályozni, az intézményrendszert egyszerűbbé és áttekinthetőbbé kell tenni, egyesíteni kell a három pillért, egyszerűsíteni kell a jogforrások (közösségi, illetve uniós aktusok) rendszerét, erősíteni kell az unió szerepvállalását a globális rendszeren belül, és meg kell teremteni az ehhez szükséges intézményi és jogi feltételeket. Be kellene látni, hogy az alapszerződésnek nem feladata, hogy a gazdasági és szociális modellek kérdésében foglaljon állást, hiszen maguk az alkotmányok, de különösen a nemzetközi szerződések elsősorban értékek és alapjogok rögzítésére hivatottak, a gazdasági és szociális megoldásokat pedig a konkrét történelmi helyzetek politikai vitái és versengései kell hogy kialakítsák a mindenkori igények és erőviszonyok függvényében. El kell tehát fogadni, hogy Európa a gazdasági és a szociális modellek tekintetében is sokszínű, a „Gleichschaltung itt sem megfelelő megoldás.
Az európai integráció nem fog felrobbanni, és az is egyértelmű, hogy a jövőbeni fejlődése sem történhet minőségi ugrásokkal. A lassú széttöredezés és leépülés, valamint a további nehéz, de alapjában véve szerves fejlődés alternatívája azonban nyitott. Válság, krízis van. Ebben a helyzetben hatalmasra nő a mindennapok kisszerű csatáiba beleszürkült, fáradt politikai vezetők felelőssége. És hirtelen megnőtt az új tagállamok felelőssége is. Az elkövetkezendő hónapok és évek fogják megmutatni, hogy Közép-Európa valóban képes-e arra, hogy az európai építkezési folyamat megújulásának szellemi és gazdasági energiaforrása legyen.
Mi, közép-európaiak évek óta érvelünk azzal, hogy az Európai Unió kibővítése, valójában Európa újraegyesítése az egész kontinens érdeke, hiszen így juthat az európai építkezés egy olyan energiaforráshoz, amely új lendületet adhat az integrációnak és az egész kontinens gazdasági fejlődésének, kulturális és morális megújulásának, önbizalma és önazonosság-tudata megerősödésének. Igaz, gyakran hangot adtunk ezzel kapcsolatos kételyeinknek és bizonytalanságunknak is, mégis hittünk és a lényeget illetően hiszünk abban, hogy Közép-Európa be tudja tölteni ezt a különleges szerepet, és ezáltal visszanyerheti azt a történelmi helyet, amelyre a hagyományai, kultúrája, tudományos és korábbi gazdasági eredményei alapján rászolgál. Válaszolni tud-e tehát Közép-Európa erre a kihívásra, vállalni és teljesíteni tudja-e az ebből eredő felelősséget illetve feladatokat?
E kérdésekre a végleges válasz adása még korai, annál is inkább, hogy hosszabb folyamatról van szó, amelynek során e kérdések egymást követően újólag és újólag felmerülnek, és egyben mindig újabb kérdésekkel és kihívásokkal is szembesülünk. Az újraegyesítés formális időpontja óta azonban már több mint egy esztendő eltelt, és bizonyos következtetések levonása már ennek a rövid időszaknak a tapasztalatai alapján is elkerülhetetlen. Nemcsak az a kérdés merül persze föl, hogy hozzájárultak-e már az új tagállamok az integráció fejlődéséhez, adtak-e új energiát az építkezés folyamatának, hanem az is, hogy ők maguk hogyan sáfárkodtak azokkal az előnyökkel, amelyek a tagságból fakadnak, hiszen, mint láttuk, az európai integrációba történő bekapcsolódás mindenekelőtt oltalmat ad a külső veszélyekkel szemben, és lényegesen megnöveli a külvilágnak az integráció részeseivel szembeni bizalmát. Az már az új tagokon múlik, hogy megőrzik-e és saját teljesítményükkel tovább növelik-e ezt a többletet, vagy éppen ellenkezőleg, felélik és elvesztik azt a bizalmat és hitelt, amelyet a világ vitathatatlanul legfejlettebb és legsikeresebb gazdasági és politikai integrációjához történő tartozásuk biztosít számukra.
Sajátos történelmi balszerencse, hogy az európai építkezési folyamat számára az újraegyesítést követően eltelt másfél esztendő korántsem tekinthető sikeres időszaknak. Az európai integráció éppen azt követően került vitathatatlanul komoly válságba, hogy az új tagállamok megjelentek, és ez egyesek fejében még akkor is a két fejlemény összekapcsolását eredményezi, ha nyilvánvaló, hogy a válság okai sokkal mélyebbek és sokkal régebbi keletűek. Az sem vitatható azonban, hogy a kibővítés is okozott problémákat, éspedig olyanokat, amelyek egy része alaposabb felkészülés esetén elkerülhető, vagy legalábbis lényegesen enyhíthető lett volna.
Ma már világos, hogy a 15-ök vezetői elmulasztották a közvéleményüket tájékoztatni és felkészíteni Európa újraegyesítésére. A téma alig-alig jelent meg a politikai közbeszédben, hiszen valószínűsíthető, hogy nem olyan kérdésről volt szó, amelyek folyamatos napirenden tartása választási sikereket eredményez. Két, egymással párhuzamos diskurzus alakult ki, az egyik a külkapcsolatok területén volt használatos, a másikat pedig a politikai vezetők a hazai közvéleményükkel szemben alkalmazták. Az elsőre a kezdetben óvatos, később azonban fokozatosan erősödő és egyre egyértelműbb politikai támogatás volt a jellemző, a másikra pedig leginkább a csend. Itt-ott megjelentek ugyan a tagjelöltek felkészültségét számonkérő, annak egyes hiányosságaira történő utalások, de a politikai elit legbiztosabbnak a kérdés elhallgatását tekintette. Ezek után megható volt a 2004. május 1-jét megelőző hetekben a nagy televíziós társaságok erőfeszítéseit figyelni, melyek arra irányultak, hogy a nyugat-európai közvélemény legalább az újonnan csatlakozó országok nevével és fővárosaival megismerkedjen. Május 1-jét követően pedig a médiában már egyre erőteljesebben jelentek meg a negatív események és értékelések, és így jöhetett létre az a helyzet, hogy az alkotmányozó szerződés elutasításának egyik – bár kétségtelenül nem a legfontosabb – oka a kibővítéssel szembeni szkepszis és főként a jövőbéli kibővítésekkel szembeni félelem volt.
A nyugati közvélemény jelentős részének Közép-Európával kapcsolatos tájékozatlansága azonban idővel csökkenni fog, és az újraegyesítés egyik jelentős eredménye éppen abban fog állni, hogy négy évtizedes tudati elszigeteltség is véget ér, legalábbis a most felnövő generációk számára. Ennél lényegesebb az, hogy hogyan alakul az új tagállamok belső politikai, gazdasági rendszere, hogyan alakul a felzárkózásuk, és főként hogyan illeszkednek be egy fél évszázada tartó szerves fejlődési folyamatba. Ebből a szempontból vegyes a kép, a pozitív és negatív elemek egyaránt jelen vannak. Nem kétséges, hogy a közép-európai új tagállamok gazdasági növekedésének üteme lényegesen meghaladja a 15-ök növekedését, és az is egyértelmű, hogy ezeknek az országoknak egy jelentős része a maastrichti kritériumok tekintetében is folyamatosan és biztosan közeledik az euróérettség állapotához, sőt néhányan már el is érték azt. Vannak azonban olyan új tagállamok is, amelyek nem ebbe az irányba fejlődnek, éppen ellenkezőleg, inkább távolodnak a kritériumok teljesítésétől. Egy olyan új tagállam például, amely már a harmadik esztendeje a megtermelt nemzeti összterméke 8–10%-ának megfelelő mértékben külső finanszírozásra szorul, az éves költségvetésében meghatározott államháztartási hiányt növekvő mértékben túllépi, egyetlen, sem a múltra, sem a jelenre, sem pedig a jövőre vonatkozó államháztartással kapcsolatos adata nem felel meg a valóságnak, és a való helyzettel történő szembenézés helyett a politikai retorika gyorsuló, egyre szédítőbb forgatagába menekül, fokozatosan feléli a bizalomnak és a hitelnek az uniós tagság nyújtotta többletét. E tagállam esetében az uniós tagság első esztendejének a legfontosabb hozama az volt, hogy elkerülte a pénzügyi összeomlást. Érvényesült tehát az európai integráció által nyújtott oltalom, és az unió teljesítette a regionális integrációk védelmi funkcióját a külső, globális kockázatokkal és veszélyekkel szemben. Ez az oltalmi funkció azonban korlátozott. Az európai intézmények jelenleg ugyanis nem elég erősek ahhoz, hogy határozottan kikényszerítsék legalább a saját maguk által felállított követelményeket. Ha pedig az intézmények nem avatkoznak be időben, akkor megteheti ezt később, általában irracionális hirtelenséggel és túlzással, a piac. Az intézményi beavatkozás célja éppen az lenne, hogy ezt a hirtelen, méretében és hatásában eltúlzott piaci reakciót megelőzze, annak veszélyét elhárítsa.
Vannak azonban az új tagállamokban más jellegű gondok is. Az állami bürokrácia, úgy tűnik, igen gyorsan hozzászokott a piacgazdaság és a demokratikus jogállam körülményeihez, sőt a „létező szocializmus természetbeni, jórészt csereszolgáltatásokra épülő korrupcióját felváltotta az egyre súlyosbodó, döntően pecuniárius természetű, politikai szempontoktól, így mindenekelőtt a pártfinanszírozástól sem független korrupció. A közép-európai országok politikai és bürokratikus elitje egyrészt felhasználta az ezen a téren kétségkívül fennálló „haladó hagyományait, másrészt gyorsan tanult a piacgazdaságra jellemző, új, korszerű technikák elsajátítása területén is. Az eredmény kiábrándító és valójában veszélyezteti a gazdasági, szellemi, kulturális és tudományos utolérés történelmi vállalkozásának a sikerét is.
A rendszerváltozások talán legnagyobb eredménye a demokratikus jogállamok megteremtése. Az intézmény- és jogrendszer működik, minden fogyatékosság és nehézség ellenére. A jogállamon azonban együttesen kell őrködnünk, tagállami és európai szinten egyaránt. Az európai intézményeknek ezen a területen példát kellene adniuk, hiszen csak ebben az esetben rendelkezhetnek azzal a politikai és morális tekintéllyel, amely ahhoz szükséges, hogy az egyes tagállamokban jelentkező hiányosságokra, torzulásokra eredményesen hívják fel a figyelmet, és érvényesítsék azt az oltalmi funkciót, amelynek nemcsak a külső eredetű veszélyekkel és kockázatokkal, hanem saját belső gyengeségeinkkel szemben is érvényesülnie kell.
A szó legszélesebb értelmében vett utolérés tehát nehéz és hosszú folyamat. 2004. május 1-je ebben a folyamatban nem a végpont, hanem egy nagyon fontos állomás volt, egy szakasz lezárása. A következő időszak akkor lehet sikeres, ha Közép-Európa erősödő önbizalommal rendelkezik, elfogadja magát, büszke hagyományaira, kultúrájára, saját valójára, fokozatosan megszabadul kisebbségi érzésétől, belső feszültségeitől, történelmi neurózisától. Fogadjuk el saját magunkat, álljuk az összehasonlítást bárki mással szemben. Ha ez sikerül, akkor semmi mást nem kell tennünk, mint Európa egészével elfogadtatni ugyanezt, azt, hogy Európa vállalja saját magát, értékeit, bízzon magában és jövőjében, mindenekelőtt az európai integrációs folyamat sikerében.



« vissza