Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Mit választott Lengyelország?

Ennek a különleges, és jelentős országnak sikerült bohócot csinálnia a közvélemény-kutató cégekből és főleg a keresztény konzervatív értékeket furcsállón fogadó külső megfigyelőkből. A legalapvetőbb túlzás volt október végéig a két Szolidaritás-múltú, győztes, jobboldali párt, a Jog és Igazság (PiS), illetve a Polgári Platform (PO) között éles különbségeket és erős ellentéteket keresni, még ha e sulykolás önbeteljesítő jóslatnak is bizonyult. A külföldön ismert személyek közül például a lengyel nemzeti bank volt elnöknője, a korábbi elnökválasztáson függetlenként, de radikális konzervatív katolicizmussal fellépő Hanna Gronkiewicz-Waltz a PO elnökségi tagja. Míg a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom hivatalosan a PiS-t támogatta, a legendás alapító elnök, aki pedig egyébként a Kaczynski fivérekéhez hasonlatos nézeteiről ismert – akárcsak az őt az államelnöki székben jelenleg követő Kwasniewski –, Lech Walesa is a PO-elnök Donald Tusk mellett volt, sőt egyik fia, Jaroslaw Walesa a PO országgyűlési képviselője lett.
A kormányzása kezdetén súlytalanná vált, leváltott baloldali kormánnyal szemben a két győztes abban is egyetért, hogy keményebb nemzeti érdekképviseletre van szüksége az országnak az európai szuperállammal szemben, de abban sincs nézetkülönbség, hogy az ország EU-tagságát nem kérdőjelezik meg. – Lévén a lengyel csatlakozás még az előzetesen leginkább ódzkodó vidéki kistermelők számára is sikeresnek mondható. Ennek magyarázata, hogy mint emlékezetes, annak idején a csatlakozási tárgyalások lezárásában az unió segíteni igyekezett felmutatható eredmények összehozásában a támogatottságát vesztett, kisebbségi balliberális kormánynak. Széles körben elterjedt az a félreértés azóta is, hogy a lengyel kormány harcolta ki kemény tárgyalásokon a kedvező feltételeket, pedig ez csupán a „hivatalos verzió.
A kisebbségi kormányzás – előre vállalt határidőre – október 31-én történt bejelentése ellenére a parlamentben megszerzett mandátumszámok alapján továbbra is ésszerűnek látszik a jobboldali nagykoalíció. A 155 képviselői hellyel rendelkező PiS-nek 76 mandátum kell a parlamenti többség eléréséhez, de ennyi csak a PO-nak van. Nem jöhet szóba sem a hitelvesztett, korrupciója miatt leváltott Demokratikus Baloldal Szövetség (SLD), és normális esetben az extrém Samoobrana sem. A Lengyel Családok Ligája és a Parasztpárt támogatása pedig együttesen sem elég.
A két győztes egymás elleni kijátszása a vitatott múltú, de mégis népszerű államelnök, Alexander Kwasniewski által a baloldalnak tett utolsó, a jogállamiságot megcsúfoló csínye. Az esedékes elnökválasztást úgy írta ki, hogy arra ne az országgyűlési választásokkal párhuzamosan kerüljön sor. Ehelyett az előbbi két fordulója csaknem egy hónappal megnyújtotta az egymásra utalt szövetségesek egymás ellen folytatandó korteshadjáratát. Ezzel a már jó ideje politikai legitimitását vesztett leváltott kormány ügyviteli időszaka is meghosszabbodott. A karácsonyig még hivatalban lévő államfő (széles körben ismert, állítólagos KGB-s fedőnevén „Olek”) október 28-án sietett közölni, hogy amennyiben a kijelölt miniszterelnöknek nem sikerül kormányát megalakítania, úgy alkotmányos kötelessége előrehozott választást kiírni jövő év január 15-ére. Hozzátette, hogy ezzel a fenyegető bejelentésével a PiS és PO tárgyalásainak felújítását szeretné „előmozdítani. Holott ekkorra a PO már konfrontatív politikát folytatott potenciális szövetségesével szemben, és ez az alkotmányos kötelességteljesítés inkább arra alkalmas, hogy a konszenzusképtelen jobboldali pártokkal szemben újra nagyobb súlyt, új lehetőséget kaphasson a már megszűnni látszott lengyel politikai baloldal, miközben az ügyvivő kormány hivatalban marad.
Az államfő megválasztásáig érdemi koalíciós tárgyalásokat sem lehetett tartani, nemhogy az új kormányt megalakítani. Pedig a Demokratikus Baloldal Szövetsége (SLD) már tavaly megválhatott volna hatalmától, ha nincs az európai uniós csatlakozás. A tárgyalások lezárásának és a belépés viszonylagosan stabil körülményeinek biztosítása miatt irányíthatta eddig a súlyos politikai korrupciók sorozatába züllött SLD. (A leghírhedtebb botrány a PolSat tévécsatorna csúszópénzért való felkínálása volt a második legnagyobb példányszámú lengyel, liberális lapnak, a Gazeta Wyborczának, a médiamonopólium kialakítását gátló jogszabály megváltoztatása útján. Erről a televízión közvetített tárgyalásokon láthatta az ország az SLD miniszterelnökét, Leszek Millert vallani.)
A választópolgárok nagy többsége abban a biztos tudatban voksolt a két jobbközép pártra, vagy éppen a várható eredményben megnyugodva maradt távol az urnáktól, hogy a két szeptemberi győztes biztosan együtt fog kormányozni. A lefutottnak látszó választás okozta alacsony részvétel segítette a régi, biztosabb szavazótáborokkal rendelkező pártokat a várakozásokat jócskán meghaladó támogatottsághoz. Így került be a nemzetgyűlésbe a rendszerváltozás előtt is működött Parasztpárt 7 százalékkal, és ért el 11,3 százalékot az SLD (2001-ben 41%), amelynek szintén kétséges volt korábban a parlamenti helye. A két győztes párt viszont valamivel gyengébb eredményt ért el, valamint a PO-t – az elnökválasztással kétszer is – megtréfálták az újra és újra felsülő közvélemény-kutatók: a PO győzelmét jósolták, és így támogatói megnyugodva győzelmében nem is járultak a szavazóurnához.
Noha a 2005. szeptember 25-i választásokon elsöprő győzelmet arató két fő rivális a kampány idején kölcsönösen biztosította a másikat, hogy vele kíván kormányt alakítani, novemberig világossá vált, hogy a PO mégsem kívánja a viszony rendezését. Teljesíthetetlen feltételek sorozatát támasztotta tárgyalópartnerének. A kormányfői és az elnöki tisztség elvesztése után igényt tartott a házelnöki tisztségre, amivel egyetértett a Jog és Igazság, jelöltként Tuskra számítva. Azt azonban – előre hangsúlyozva – nem fogadta el, hogy a PO jelöltje az a Bronislav Komorowski legyen, aki az előző parlamentben a két párt közötti konfrontáció politikáját személyesítette meg. A Polgári Platform ennek ellenére ragaszkodott hozzá, és egyedül szavazott a Jog és Igazsághoz tartozó Marek Jurek megválasztása ellen. Folytatásaként a PO a szenátus élére is olyan személyt javasol, aki elfogadhatatlan a PiS számára. Niesiolowski éppen úgy a PO potenciális szövetségesével szembeni éles nyilatkozatairól ismert, mint Komorowski.
A két jobbközép párt még a választások előtt tisztázta, hogy a PiS programjához és arculatához illeszkedően mindenképpen igényt tart az igazságügyi és belügyi tárcára, míg a PO ennek fejében a gazdaság irányításában kap pozíciókat. Október végén viszont a gazdasági liberális PO teljességgel megfordította ezt az előzetes alkut, a PiS-re bízva a gazdaságot és magának követelve a bel- és igazságügyet, ami legalábbis olyan feltétel, mintha a magyar kisgazdapártnak le kellene mondania a mezőgazdasági tárcáról. A két párt viszonyának rendezése érdekében a már házelnökké választott Marek Jurek felajánlotta tisztségéről való lemondását, de a PO két vezére (Tusk és Jan Rokita) szerint „nem volt miről beszélni. A tervezett kisebbségi kormány névsorát tanulmányozva az is megállapítható, hogy a koalíció esélyének maradt háromfőnyi személyi garanciája. A november 10-én várhatólag a hivatalos kormányprogrammal együtt megerősíti a szejm Radek Sikorski honvédelmi és Zbigniev Religa egészségügyi tárcafő-jelöltek ugyanis inkább a PO-hoz köthető közszereplők. Ennek ellenére követeli a PO folyamatosan a PiS-től a Samoobranával való minden kapcsolat megszakítását – amire együttműködése esetén nem lenne szükség, illetve Lepper letételét a Szejm alelnöki tisztéből, ami viszont a PiS politikai szavahihetőségére volna katasztrofális hatású. A baloldali populizmusát nemzeti retorikával színező Samoobrana (Önvédelem) támogatói bázisa a sikeres uniós csatlakozás következtében – szinte változatlan választási eredmény mellett – a kis falvakban élők köréről a változatlanul kilátástalan helyzetű lakótelepi szavazókra tevődött át a választáson. A gyakorlatilag egyetlen személyre, elnökére épülő Samoobrana külső támogatása – ismerve Lepper eddigi minden, még illendőségi szabályt is felrúgó politikai tevékenységét – finoman szólva labilis ígéret. Ez nem lehet a PiS valódi szándéka, hisz ezáltal a választási programjában megfogalmazott alkotmányos reformról, az elnöki hatalom kiszélesítéséről, „negyedik köztársaságról is le kell mondjon a gyakorlatilag elérhetetlen kétharmados mandátumtöbbség reménye híján, amihez egy nagykoalíció esetén mindössze 19 képviselő hibázott volna a 460 tagú Szejmben. A két nagy pártnak – a józan ész szerint – valamilyen alkut kellett volna kötnie.
A külföldön megjelenő híradások – jobb híján – nagy hangsúlyt fektetnek bizonyos érzelmi elemekre a PiS-szel kapcsolatban. Ilyen többek közt a homofóbia vádja, aminek apropóját a PiS miniszterelnök-jelöltjének a Newsweeknek adott nyilatkozata adta. A közgazda Kazimierz Marcinkiewicz nem mondott semmi olyat, ami a klasszikus liberális eszmékkel ellentétben állana: kifejtette, hogy nem érdekli, homoszexuális-e valaki, csakis a cselekedetei alapján ítéli meg a személyeket. Hozzátéve azt: azonban, ha valaki másokat próbál szexuális irányultságára áttéríteni, akkor az államnak közbe kell avatkoznia a szabadság ezen megsértése ellen. A külföld libertáriánus felmorajlása nem vette figyelembe, hogy Lengyelországban nemrégen váltott ki általános felháborodást egy poznani kórusvezető pedagógus esete, aki évek hosszú során át rontotta meg tanítványait, azután is, hogy tudomást szerzett AIDS betegségéről – és számos kiskorút meg is fertőzött. Egy ilyen eset utáni közhangulatban nagyon is visszafogott a kifogásolt nyilatkozat egy keresztény-konzervatív politikus részéről, amelynek üzenetét kampányidőszakában a PO is osztotta.
A két párt kapcsolatának sajátos fejezete a Tusk nagyapjának múltjával kapcsolatos botrány, amely korántsem úgy zajlott, amint a győztes elnök támadói beállítják. A háború elején német gyári kényszermunkára hurcolt Jozef Tuskot ugyanis gdanski (Danzig) kasubként (elnémetesedett kis szláv nép a tengermelléken) besorozták a háború végén a Wehrmachtba, amit a második elnökválasztási forduló előtt felhánytorgatott Lech Kaczynski kampányfőnöke, Jacek Kurski. Mivel Tusk visszautasította a Lengyelországban sokaknak becsületsértéssel azonos vádat azzal, hogy nagyapja a szovjet felügyelet alatt működött Népi Hadseregben harcolt a szabadságért, Kaczynski azonnal elbocsátotta kampánycsapatából Kurskit. Nem várta meg azt a másnapi hírt sem, hogy néhány hónapot valóban a német hadsereg kötelékében szolgált a kényszersorozott felmenő, mielőtt szovjet oldalra jutott – sőt másnap a PiS etikai bizottsága a pártból is kitette a túlbuzgó aktivistát.
Ezen érzelmeket megragadó részleteknél nagyobb politikai jelentősége van, hogy a baloldali párt széthullása és összeomlása után ennek kapcsolatrendszere és gazdasági holdudvara a két szóba jöhető alternatíva közül a PO-t kényszerült választani. A külföldi hírek egy része is nyilván annak köszönhető, hogy a régi rezsim embereinek kádertemetője a lengyel diplomáciai testület, akik Kaczynskiék által valóban fenyegetve érezhetik státusukat. Tudni kell azt is, hogy Lengyelország választási kampányait legnagyobb részben a kis- és középvállalkozók finanszírozzák. Természetesen ebben a kelet-közép-európai országban is megtörtént a rendszerváltozáskor a politikai hatalom gazdaságiba transzformálása. Mégis a kampány időszakban szinte csak elvétve lehetett SLD-plakátokat látni – több volt a Parasztpárt, vagy a Samoobrana hirdetése is. Mindenfelé a PO és PiS ragaszai uralták az utcákat, hisz a teljességgel esélytelen baloldalnak még erre sem akadt támogatója. Fémjelzi ezt az is, hogy még a leváltott baloldali kormány idején a közszolgálati lengyel televízió vezetése úgy alakult át, hogy a kampányok során bevallottan PO-túlsúly érvényesült a legnézettebb lengyel híradókban. Mindez a gazdasági-politikai-ideológiai bázis valóban okozhatja a PO balliberális irányba való eltolódását.
Pedig az ország két jobbközép pártot választott, hogy kormányozzanak együtt. Egy konzervatívabbat és egy liberálisabbat. Mégis október végén Lengyelország két út között ingadozott. Végül nem sikerült megállapodnia két jobbközép pártnak a koalíciós kormányzásról, ami határozott erős, biztos többségű kabinettel esélyt adott volna a lengyel politikai rendszer stabilizálására. A PO kettős vereségéből származó kettős frusztrációja nem elég magyarázat az olyan javaslatok sorozatára, amelyek célja csakis az lehetett, hogy a PiS semmiképpen se fogadhassa el – nem is maradt ez vita nélkül a Polgári Platformon belül sem. Jan Rokita alelnök, aki az előző ciklus idején csatlakozott kis szabadelvű-konzervatív pártjával a PO-hoz, nyíltan nevezte a megkötendő koalíciót történelmi esélynek a hagyományos lengyel jobboldaliság szövetségére a korszerűsítő erőkkel, ezzel az elmaradt koalíció miatt a PO belső meghasonlása is témává vált a lengyel sajtóban. Nem lehetünk még biztosak abban sem, hogy nem ismeri-e fel az Európai Unió, hogy a PiS-szel szemben meglévő bizalmatlanságán nem kellene-e felülemelkednie, hogy a következő évek lengyel magatartására ne a nyíltan unióellenes, külső kormánytámogatók szándékainak legyen erős hatása. A PiS kisebbségi kormányzásba kezd két euroszkeptikus párt, a Lengyel Családok Ligája, illetve a Samoobrana külső támogatásával, ami folytatja az ország mindenkori vezetésének bizonytalan lavírozásra kényszerült hagyományát. Az előzetes információk szerint a kisebbségi kormánynak bizalmat szavaz talán még a Parasztpárt is, de a folyamatos alkuról alkura folyó kormányzás kódolja a PiS eredménytelen hatalomgyakorlását. Tusk most ettől reméli, hogy pártja a pártok váltógazdálkodásának új nyertese lehet erős értelmiségi és médiabázisával. Ma azonban még megjósolhatatlan, hogy a – talán nem is négy év múlva történő – következő hatalomátváltás idejére elfelejtik-e a lengyelek nyilvánvaló választói akaratuknak ezt a kijátszását.



« vissza