Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Lesből, halál

Szilágyi Domokos, a 20. századi erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja, 1976. október 27-én lett öngyilkos. Elképzelem a filmeseket, akik az évforduló alkalmából filmet forgattak a költőről, akinek kitüntetett helyét irodalmunkban a három évtized csak megerősítette: készülnek az interjúk barátokkal, ismerősökkel, irodalomtörténészekkel - és akkor, 2006 októberében, bombaként robban a hír: Szilágyi Domokos a Securitate ügynöke volt. Besúgó - mondjuk magyarul, mert tudjuk, hogy mifelénk ügynök is többféle van. Az egyik mindjárt a haza megmentője címre jogosult, a másik hősiessége megmutatására találta legalkalmasabb terepnek a III/III-as ügyosztályt.

Amikor megjelentek az első hírek Szilágyi Domokos érintettségéről, még a mocskolódásban határt nem ismerő magyar sajtónak is torkán akadt a szó, Igaz, mindjárt az elején minden másképp alakult, mint az nálunk megszokott volt. Nagy Mária, a költő élettársa, merőben szokatlan módon reagált. „Amikor arra a következtetésre jutottam, hogy kerüljön nyilvánosságra a teljes dokumentum, megnyugodtam. Legtisztább dolog a tények ismerete... Tudjuk, hogy mi van. Ezt tudni kell. Oda kell állni, meg kell mondani. Nincs mit takargatni, sunnyogni.” Hát ilyen egyszerű: a tények ismerete. Vajon nálunk miért nem jut eszébe soha senkinek odaállni és megmondani? Miért, hogy mindig a tények a legkevésbé érdekesek?

Az első film a Szemből, halál - B. Nagy Veronika szerkesztő-riporter és Sánta Ádám rendező-operatőr munkája - Bukarestből érkezett, még tavasszal. A film, vállaltan, a keserű szenzáció köré szerveződik, de nyoma nincs benne szenzációhajhászásnak, a bálványrombolásnak, ugyanakkor igyekszik elkerülni a szerecsenmosdatást is.

Szilágyi István, a barát és írótárs, nem véletlenül jogász és nem véletlenül regényíró, egy helyszíni szemle alaposságával eleveníti fel a költő halálának körülményeit. A legapróbb részlet sem kerüli el a figyelmét. „Az élő ember évtizedekig tartó birkózása a halállal itt ért véget” - mutat egy kiszáradóban lévő cseresznyefára az őszi erdőben. S szinte kísérteties hallani a verset: „Milyen színe van az utoljára látott falevélnek?” Szilágyi Domokos, illetve Bíró József színész előadásában halljuk a verseket meggyőzően.

A képi tolmácsolás már egyenetlenebb, vannak szép, de bántó megoldások is. Szerencsés a versek megszólaltatása, mert egyetlen pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy mindennek ellenére különlegesen jelentős költészetről van szó. Az író figyelmeztet: lehet, hogy divatos irodalomelméletek szerint szükségtelen az élettények ismerete a művek elemzéséhez, ám a 20. századi magyar költészet olyan alkotóinak, mint József Attila és Szilágyi Domokos, számos alkotása értelmezhetetlen, ha nem ismerjük az életüket. S valóban: ez az új tudás a költő életéről, a politikai titkosrendőrséggel való együttműködéséről való tudomásunk átértelmezi nemcsak a költő életét, de halálát is.

A fiatal történész, Stefano Bottoni, aki rábukkant a Szilágyi Domokos jelentéseit tartalmazó aktákra, elmondja, hogy az 1956-os események ébresztették rá a Securitatét, hogy Kolozsváron a kilencezer egyetemista és főiskolás s a hétszáz tanár ellenére csak hét beszervezett emberük van. Sürgősen hozzáláttak a szervezet bővítéséhez az egyetemeken, s főleg olyanokat kerestek, akik kompromittálták magukat a forradalomhoz való viszonyulásukkal.

A film legmegrendítőbb része Tatárné Péterfy Irén vallomása. Egyetemi évfolyamtársak voltak, szoros barátságban. A költő Irén legjobb barátnőjének, Váradi Emesének udvarolt. Mindkettőjüket ugyanazzal vádolták: az 1956-os magyarországi eseményekkel való szimpatizálás, stb. S aztán Emese neve már nem szerepel a vádiratokban. Irén nyolc évet kap, amelyből ötöt le is tölt. A szigorú ítéletben bizonyára része van Szilágyi Domokos terhelő vallomásának is. S többen gondolják úgy, hogy Emese megmentése is lehetett a költő tettének indítéka, de egyelőre erre bizonyíték nincs. Hiszen - ahogy lenni szokott - a beszervezés körülményeit tartalmazó dosszié még nem került elő. Az asszony szabadulása után csak vidéken lehetett ide-oda dobált helyettesítő tanár, s megfigyelését csak 1986-ban szüntették meg. Még sincs harag benne, csak mérhetetlen fájdalom. Mint mondja, az ő gondolkodáskészletében nem szerepelt a lehetőség, hogy aláírhatna. Csak az, hogy mindenáron meg kell úszni, hogy aláírja a beszervezést. Sikerült, de mindennek ára van. A szabadságnak is. Mert úgy érezte: ő a börtönben is szabad maradt. A megrendült asszony szavai Semprun Nagy utazását idézik, a fogoly és a börtönőr beszélgetését a szabadságról. „Ő szabadon is rab volt. Fáj. Nem az, hogy rólam írt, hanem, hogy így kellett élnie. Mérhetetlen szenvedés áradt belőle, aminek persze nem tudtam az okát. Ha valaki mondja, el sem hiszem.” S végül a legfontosabbat mondja ki az asszony: „Megrendítő és megdöbbentő, hogy most beszélünk róla, hogy ezt tette, de nem látom, hogy valaki is érdeklődne a háta mögött álló erőkről. Hogy ki fogja azokat az embereket kérdőre vonni, akik erre kényszerítették, s akik végül megölték. Hol lássak egyet is? Nem azért, hogy megbüntessék, csak hogy elmondja: Én hallgattam ki, én pofoztam meg, én kényszerítettem. Mindenki parancsra tett mindent, mint Auschwitzban.”

A festő Páll Lajos arcán - aki pedig különösen megszenvedte a szamosújvári börtönt - is csak feltétlen szeretet van, és valami áthatolhatatlan csodálkozás, értetlenség. „Szisz” (ahogyan a költőt barátai nevezték) nagylelkű volt - mondja -, amikor nélkülöztek, akkor sem érezte a szegénységet. Ragaszkodásban és hűségben kitartó volt. És még akik készebbek a moralizálásra, mint Szőcs Géza, azok is azt mondják: jóllehet megkötötte a fausti alkut, nem kapott cserébe semmit. Éppen csak élni hagyták. Sem lehetőségeket, sem díjakat, sem privilégiumokat nem kapott. Nem volt földönfutó, de nélkülözött. És vannak, akiket a tények sem győznek meg: „Igen, ez az ő kézírása, és tényleg baracklikőrt is ittunk azon a találkozón, de hamisíthatták is” - mondja például Tibád Levente. S mások is, mint Bogdán László író, foggal-körömmel védik az illúzióikat, hogy nem írhatta ugyanaz a kéz a besúgó jelentéseket és a verseket.

De Szőcs Géza és a kételyeikbe kapaszkodók már egy másik filmben szólalnak meg.

Az utolsó maszek, Maksay Ágnes és Marius Tabacu filmje kronologikusan követi végig a költő rövid életét. Sok-sok archív felvétel hivatott megidézni a világ- és belpolitikai kontextust, olykor kissé didaktikusan. Az egyes életszakaszokat versek is kísérik, többségükben értő, érzékeny tolmácsolásban. S külön öröm, hogy fiatal színészek mondanak verset magas színvonalon. Mégis, a film epizódokra hullik, s a költő pokolba zárt élete középiskolás fokon jelenik csak meg.

Azonban mindkét film szemléletében, tárgyához való viszonyában van valami megnyugtató, amiért érdemes szólni róluk, s ami fájdalmasan hiányzik a hazai politikából és művészetből akár a „temetetlen múltról”, akár a jelen történéseiről beszélünk. Az ember szinte ámulva nézi, hogy itt valahogy minden a helyére kerül. Rég értelmüket veszített szavak ragyognak régi fényükben. Bűn és bűnhődés. Senki nem mondja, hogy Szilágyi Domokos nem követett el bűnt. Kimondatik feketén-fehéren, hogy az aláírást meg lehetett tagadni. „Megúszni” - ahogy végtelen szerénységgel Péterfy Irén mondja.

Szilágyi Domokos vétkezett, de - sokakkal ellentétben - nem tudta felmenteni magát. Tettének súlya agyonnyomta. Ahogy Szilágyi Júlia irodalomtörténész fogalmazott egy írásában: halálra ítélte magát, amikor aláírta a beszervezési nyilatkozatot. Felfüggesztett ítélet volt, tizenkilenc évre. De a két évtizednyi haladék félelmek vermeivel szegett létezés volt. A költő tragédiáján keresztül az erkölcs alapkérdései modellálódnak. Ha a bűnt bűnhődés követi, lehetséges a megbocsátás. Az elárult barátok nem az elmúlt három évtized miatt bocsátanak meg a költőnek, s nemcsak azért, mert szerették s szeretik, hanem mert pillanatra sem tudta sem tagadni, sem feledni bűnét, amely végül felőrölte.

Nálunk nem tud helyreállni az erkölcsiség, hiszen a napvilágra került bűnt nem követi sem beismerés, sem bűnhődés, s szükségképpen megbocsátás sem. Nálunk folyamatosan a lét elárulása folyik, hogy Hamvas Bélát idézzem. Besúgóból csak úgy lehet hős, ha „jónak tünteti fel a rosszat, vonzónak az ocsmányat, igazságosnak az igazságtalant, a mi esetünkben azt a tényt, hogy a két kéz ölt, rabolt, a nyelv hazudott, de az ember ezt a társadalmi berendezkedés igazságtalanságára hárítja.”



« vissza