Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Tévedések filmszemléje?

E cikk írásakor nem kezdődött el a 36. Magyar Filmszemle, de az előzsűrizésen már túl voltunk. Természetes, hogy ha az évi kétszáz filmre becsülhető nem fikciós filmtermésnek csak a szűk negyede kerülhet a műfaj terjesztésének megoldatlansága miatt túl nagy tétet jelentő filmszemle versenybe, akkor évről évre sok a vita a be nem válogatott filmek körül. Filmszerkesztőként nagyon sok dokumentumfilmet látok évről évre, s bizony sokszor fog el a mintha minden filmet láttam volna már-már csüggesztő érzése. Mégis, vagy éppen ezért kis hibaszázalékkal megérzem, ha különös, rendkívüli filmmel találkozom.
Ennek biztos jele, ha egy filmet végignézve magamban kezdem átszerkeszteni a műsorrácsot, hogy kollégáimmal helyet találjunk a filmnek, amely rendszerint nem gyömöszölhető bele a kötött televíziós perchosszakba. Így nem volt kérdés, hogy Jelenczki István négyrészes filmelégiáját, az Eszmélet utánt játékfilmhelyen és ünnepnap fogjuk vetíteni. Mert – s mért ne használhatnék nagy szavakat – egy ilyen film ünnep. Ünnep az elhangzó versek, ünnep a két rendkívüli színész, Latinovits Zoltán és Simon Péter miatt, a filmformákra és műfajokra fittyet hányó bátorság, az újítás miatt, a belefektetett emberfeletti munka miatt. Nem hittem, hogy lehet – mellesleg kollégákból álló – zsűri, amelyik vakon elmegy ennyi szépség, ennyi élmény mellett.
Tóth Péter Pál szintén kizsűrizett filmje, a Számvetés, kitaposott úton halad. Formailag nem revelatív, sőt. A négyórás változatát láttam, mégis megunhatatlan volt. Megunhatatlan, mert képes megmutatni végletes élethelyzetben az embert, az egyedüli példányt. A film hőse, Perczel Tamás a szocializmusban pszichológus, a kapitalizmusban befektetési tanácsadó volt. Korunk hőse, akinek életútja bepillantást enged a rendszerváltozás utáni – minek nevezzem? – amorf világ titkaiba. A kép, amit a politikai elitről, a politikai és gazdasági hatalom újrafelosztásáról rajzol – finoman szólva is – lehangoló, de nem csak ezért érdekes. Mélyebbre megy, mint a pletykalapok vagy az elbulvárosodott napisajtó, de természetesen nem éri el – nem is érheti! – a szociológia mélységeit. Ahol mélyebbre ás: az az egyéni létezés. Az élet és a halál iker csillagai.
A betegséggel, a rákkal küzd egy ember a kamera előtt, s a harc még csak nem is kétesélyes. Perczel tudja, hogy rövid időn belül meg fog halni, csak egy kis időt kér. A végén már csak öt hetet, hogy találkozhasson még bátyjával, hogy eladja az erdejét. S szeretné magát tisztázni a sajtóban megjelent privatizációs vádakkal szemben. Ükapját, Tisza Kálmánt idézi: Ha sarat fröccsentenek rád, ne próbáld letörölni, várd meg, míg megszárad… De neki már nincs ideje. Nem kevesebbel vádolják, mint hogy ellopta a KISZ-vagyon néhány milliárdját. Ül a kórházi ágyon, csontsoványan, és azt kérdezi: Hogy magyarázzam meg a tanítványaimnak, hogy nem vagyok tolvaj? Beszéljek egyenként mindenkivel? Hogy magyarázzam meg nyolcszáz pszichológusnak – az érdekvédelmi egyesületük elnöke vagyok –, hogy az elnökötök nem tolvaj? 1991 óta nem beszéljük ki, hogy mi is történt a KISZ-vagyonnal. S engem most összemosnak azokkal, akik 1966 és 2002 között tényleg ellopták az utolsó szögig. S Perczel elmondja, hogyan látja ő, akinek már nincs miért hazudnia. S elmondja vélelmeit a Fenyő-gyilkosságról is, hiszen belelátott a média-cézár ügyeibe, mivel tanácsadója volt. S elmond még sok-sok mindent az új-oligarchiáról például, amelyről nincs túl jó véleménnyel. Perczel hiú és narcisztikus ember volt. Nem a legvonzóbb tulajdonságok – s mégis, talán mert vállalja ezeket, közel kerül a nézőkhöz. Közel kerül hozzánk, mert ahogy a Kosztolányi-vers, a Halotti beszéd mondja: Nem volt nagy és kiváló, /csak szív, a szívünkhöz közelálló. Ahogy közeledik a halál, úgy hull le róla a gőg, a keménység. Talán csak a tárgyilagos racionalitás marad végig. Szinte restelli, hogy olykor elérzékenyül, nosztalgikus hangulatba kerül. Már nem fél a haláltól, inkább attól félek, hogy túl messze van – mondja. Szeretné elkerülni azt a lét széli vergődést, amikor már csak a sejtek harcolnak. Tárgyilagosan, már-már cinikusan latolgatja az öngyilkosságot, de elveti, mint számára való lehetőséget.
A film rendező-operatőre és Brády Zoltán riporter tapintatosan, empátiával oldják meg nem könnyű feladatukat. Mindvégig szinte lábujjhegyen járnak, ahogy nagy beteg körül szokás. Nem kérdéses, hogy ezen a forgatáson Perczel a főrendező. Annyit mutat meg magából és úgy, ahogy ő szeretné. Olykor ez nem válik a film javára, mégis el kell fogadjuk.
Nem lesz televízió, ami bemutatja – mondja Perczel szomorkás iróniával élete utolsó nagy vállalkozásáról. S mi tagadás, igaza lett. Épp ezért sajnálatos, hogy a filmszakma – amely a rendszerváltozás előtt partnere volt az alkotóknak a kimondhatóság határainak tágításában – ma a filmszemle szűk nyilvánosságát sem biztosította a Számvetésnek.
Almási Tamás Harmadik találkozás című filmje szintén kimaradt a szemléről, pedig – ha túl rövidre vágta is a rendező filmjét – a körkép, amit a negyvenes éveik elején járó korosztályról mutat, szembesítve őket tíz és tizenöt év előtti önmagukkal, több mint elgondolkodtató. S hogy Almási, aki eddig szinte zsinórban nyerte a filmszemlék kategóriadíjait, éppen most felejtett volna el filmet csinálni – nos, ez nehezen elképzelhető. Pedig kár nem észrevenni, mennyire fontos, hogy a dokumentumfilm most mintha ismét szinkronban lenne a jelennel, egyre inkább képes megragadni a legfontosabb társadalmi folyamatokat, emberi viszonyokat – a fikciós filmeket lényegesen megelőzve.



« vissza