Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A pillanat szorítása

 

Olvasónapló: Hannah Arendt és 1956

 

Hannah Arendt írta az egyik legszebb és legfontosabb tanulmányt az 1956-os magyar forradalomról. Az ötvenedik évfordulón, amennyire tudom, nem esett róla szó. Feltehetően nemcsak azért, mert a közbeszéd nem tudott és nem is akart túllépni a közvetlen politikai haszonszerzés imperatívuszán, hanem azért is, mert Arendt, a Heidegger- és Jaspers-tanítvány, akit leginkább a politikai filozófia foglalkoztatott, nem helyezhető el zavartalanul a könnyen kezelhető sémáknak az egyik vagy a másik oldalhoz tartozó rekeszeiben.

Mert Hannah Arendt ugyan vállalja zsidóságát, sőt aktívan részt vesz az „antifasiszták” mozgalmában azzal, hogy követi az Eichmann-pert, sőt könyvet is ír róla, másfelől viszont mindvégig, 1945 után is fenntartja a kapcsolatot, a baráti és szellemi kapcsolatot fiatalkori szeretőjével, a sokak által kiátkozott Martin Heideggerrel. S ami még fontosabb: nála fogalmazódik meg karakterisztikusan először az a fajta gondolkodásmód, amely - felülírva a politikai és ideológiai törésvonalakat - egy táborba utalja s egyként ítéli el a 20. század két nagy terrorisztikus rendszerét, a nácizmust és a kommunizmust. A vörös sárkányt, ahogyan legutóbb Joseph Ratzinger az apokalipszisre utalva megjelölte a jelenséget. Talán éppen ez a felülírás az oka, hogy Arendt filozófiai munkái magyarul alig-alig hozzáférhetők. Miközben a Heidegger és Arendt szerelmi viszonyát meglehetősen könnyed stílusban elbeszélő Elzbieta Ettinger-könyv viszont mindenki rendelkezésére áll.

A magyar forradalmat elemző nagy Arendt-tanulmány A totalitarizmus története harmadik kötetének függelékeként jelent meg 1959-ben, de aztán a könyv harmadik kiadásából, s így a későbbiekből is, váratlanul eltűnt. Hogy pontosan miért, nem tudom, inkább csak sejtem. Arendt totalitarizmus-tézise az 1950-es évek elején került bele a közbeszédbe. Lényege, hogy a két világméretű zsarnokság sok tekintetben hasonlít egymásra. Módszereik, eljárásaik, az egyént minden lehető módon felmorzsoló technikáik egyazon alapra mennek vissza. A kifejezés azóta többé-kevésbé meggyökeresedett, de még mindig, még ma is meg kell küzdenie a fasiszta-antifasiszta terminuspárral.

Friedrich Nietzsche beszél arról - a Túl jón és rosszon című kötetében, az akarat fogalmával kapcsolatban -, hogy a nyelv pontatlansága vagy renyhesége mennyire képes meghamisítani egész gondolkodásunkat. Az a gondolkodó, mondja Nietzsche, aki hibás megnevezésből, s ezáltal hibás premisszából indul ki, teljesen hamis gondolatépítményt hoz majd létre. Ennek a jelenségnek lehetünk a tanúi a fasizmus fogalmával kapcsolatban, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy itt nem a gondolkodás lustaságáról, hanem a Komintern tudatos manipulációjáról van szó. Amikor a Komintern az 1930-as években a Mussolini-rezsim terminusát kezdte alkalmazni minden szélsőjobb diktatúra megnevezésére a hitleri Nazional-Socializmus helyett, akkor nyilvánvalóan azt kívánta megakadályozni, hogy akár csak gondolatban egymás mellé helyezhessük a nácizmus és a szocializmus - Hannah Arendt szerint pedig nagyon is összetartozó - fogalmát.

Vagy-vagy. Alapvető kérdésről van szó. Vagy a két totalitarizmus százada volt a 20. század, vagy pedig a fasizmusé és a vele diadalmasan szembeszálló antifasizmusé. A nyelv hatalom: hogy a két terminus közül melyiket választjuk, vagy inkább: választják, az erőteljesen meghatározza világunk irányultságát - gondolkodását, belpolitikáját, külpolitikáját egyaránt. A magyar forradalom jelentősége innét tekintve nyilvánvaló. Október 23-a meghazudtolta, és legyőzte - ha csak eszmeileg is - a totalitarizmust.

Arendt szerint 1956 spontán, alulról szerveződő forradalom, amely sajátos és eredeti hatalmi formákat teremtett. Talán helytálló az elemzése, talán nem, mindenesetre érdemes volna újragondolni, különösen az ötvenedik évfordulón történtek nyomán. (Annyi bizonyos, hogy a 2006 októberében történteket elemző két jelentés közül egyik sem említi, egyik sem hasznosítja Hannah Arendt felfogását, pedig mindkettőnek hasznára vált volna.) Újragondolandó volna többek közt azért is, mert a filozófus egy másik fontos munkájában, a Beetween Pats and Futurben is szóba hozza a magyar forradalmat, mint a világtörténelem egyik kiemelkedően fontos eseményét. Ez a tanulmánygyűjtemény a kilencvenes évek derekán magyarul is megjelent Múlt és jövő közt cím alatt. Egyszer, talán egy évtizede, a kezemben is volt egy példány a Litea könyvesboltban, akkor nem vettem meg, később pedig már hiába kerestem, sem könyvesboltban, sem antikváriumban nem találom, még a kiadó honlapján sem szerepel. Hány példányban jelenhetett meg? Ezerben? Ötszázban? Háromszázban?

Angolul, németül, franciául persze könnyen elérhető, fontos könyv, sokan hivatkoznak rá. A filozófus ugyanis olyan kérdéseket elemez ezekben az 1954 és 1968 között írott tanulmányaiban, amelyeknek jelentősége és aktualitása azóta csak még nyilvánvalóbbá vált. Az egyik ezek közül politika és igazság összefüggése. Egy másik az autoritás fogalmát járja körül, egy harmadik - itt említődik a magyar forradalom modellje - a működő politikai játéktér feltételeivel foglalkozik.

A politikai játéktér akkor működőképes, mondja a tanulmány, ha kellően meg van alapozva. A mintát, Arendt szerint, Róma adja (itt nem annyira Gibbon vagy Montesquieu, mint inkább Theodor Mommsen a legfőbb hivatkozása), ott ugyanis a politikai tér stabilitását három feltétel biztosította: a vallás, az autoritás és a tradíció. A kereszténység államvallássá emelése csak még szilárdabbá tette a struktúrát. A modern kor átrendeződései persze új megalapozásokat követelnek. A filozófus két pozitív példát hoz fel, mint amelyek erőteljesen s az időben messze hatóan megalapozták a működőképes társadalmi élet tereit, az első az amerikai, a második a francia forradalom. A harmadik lehetne a magyar.

Amennyiben, teszem hozzá, a lényeges elemeit mindenki elfogadja. A tanulmányban sorolt három feltétel közül a modern politikai szférában a vallás helyére nyilvánvalóan a társadalom által elfogadott és gyakorolt értékvilág léphet. Ha ezt a magyar viszonyokra vonatkoztatjuk, akkor a rendszerváltozás után ez az értékvilág - legalábbis a kereteit tekintve - hamar és pontosan megfogalmazódott: lényege a politikai demokrácia és a szociális piacgazdaság. Az 1990 novemberében megtartott párizsi EBEÉ csúcskonferencia ezt a két alapelvet rögzítette, megadva ezzel új világunknak a nemzetközi referenciát. Jóval több nehézséget jelent viszont a másik két feltétel elfogadása.

A modern kor egyik alapvető problémája ugyanis, fejtegeti a filozófus, hogy a tekintélyek és a hagyomány sokszor jogos felülvizsgálata és kritikája általában túlzott méreteket ölt, és a bírálatok féktelensége már-már minden hivatkozási pontot eltüntet. A19. század leghatásosabb gondolkodói, Kierkegaard, Freud és Nietzsche a kételyt csempészik a bizonyosság helyébe, a modern ember így abban a szűk résben próbálja élni az életét, amely múlt és jövő közt nyílik. Arendt két rövid irodalmi szöveg segítségével próbálja érzékelhetővé tenni a maga időproblematikáját. Az egyik a 20. század talán legnagyobb francia költőjének, René Charnak egy aforizmája, a másik Franz Kafka egyik rövid parabolája. Kafka parabolájának embere két erő közt sínylődik, az egyik roppant vehemensen taszigálja előre, a másik viszont ugyanakkor hátrafelé lökdösi. A névtelen hős vágya, hogy kitörhessen közülük, hogy föléje emelkedhessék. René Char aforizmája, mely egy olyanfajta örökséget emleget, melyhez testamentum nélkül jutottunk hozzá, tulajdonképpen ugyanazt a szituációt fejezi ki; nagy szükségünk volna bizony arra a bizonyos testamentumra, mert akkor hozzájuthatnánk az előlünk egyelőre elrejtett kincshez.

Fogalmi nyelvre lefordítva: a kincs, vagyis az igazság létezik, de ahhoz, hogy megleljük, előbb rá kell találnunk a testamentumra. Vagyis meg kellene tisztítanunk, hozzáférhetővé kellene tennünk a tradíciót, meg kellene jelölnünk és elérhetővé kellene tennünk a valódi tekintélyeket. Még tovább lépve: a politikai játéktér akkor lehetne igazán működőképes, ha meg tudnánk egyezni, mi elfogadható és követendő a hagyományból; ha el tudnánk fogadni, hogy vannak a részérdekek fölött álló tekintélyek; ha bizonyos kulcskifejezéseknek mindannyian ugyanazt a jelentést tulajdonítanánk.

Egyik esszéjében, amely még az ötvenes években íródott, a filozófus azt vizionálja, hogyan fogja szétverni a hagyományos iskolarendszert a minden autoritást károsnak és elvetendőnek ítélő gondolkodásmód. Nem tévedett. Egy másikban, a tömegkultúra teóriájának szószólóit bírálva, a kultúra elsekélyesedésének és eme elsekélyesedés következményeinek roppant veszélyéről beszél. S arról, hogy az iskola minősége, éppúgy, mint a kultúráé, nagyban meghatározza a politikai tér minőségét is.

Fátum? A nevelésben, a kultúrában éppúgy, mint a politikában? Korántsem, hiszen a gondolkodás ereje hozzásegíthet bennünket ahhoz, mondja Arendt, hogy kiemelkedjünk a pillanat szorításából. S akkor, ha tisztáztuk végre múlt és jövő közti helyzetünket, végre pontosan meghatározhatjuk teendőinket. De addig, de anélkül semmi esetre sem.



« vissza