Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hullámvasúton 2.

 

A társadalmi szerepvállalás ellentmondásai és kihívásai Magyarországon

II.
 

A szociális körlevelet követő évtized

A rendszerváltozás lezárásaként értékelhető Bokros-csomag 1995 márciusában véget vetett a Kádár-korszak puha és fájdalommentes áthidalhatóságával kapcsolatos illúzióknak. Egyfelől a gazdaság 12 évi növekedési pályára állt. Másfelől véget ért az informális egyeztetésekre és az érdekbeszámításra épülő politikai gyakorlat számos évtizede. A kiigazítás a szakmától és a külföldtől főleg dicséreteket kapott, az országon belül azonban - nem utolsósorban meglepetésszerű volta miatt és a reálbéreket 1995-ben 12%-kal, majd 1996-ban további 6%-ponttal csökkentő összkihatása okán - fölöttébb népszerűtlenné vált. Egyre gyakrabban vetődött fel az a kérdés, hogy mi is a rendszerváltozás értelme és célja, hova vezet mindez.

Az egyházon belüli gondolkodás, a Gyulay Endre püspök által felkarolt reformkezdeményezés belülről, a társadalmi elvárás kívülről megérlelte a püspöki kar szociális körlevelét, ami 1996 tavaszán jelent meg (Az igazságosabbb... 1996). Ez a körlevél annyiban jelent vízválasztót témánk szempontjából, hogy a magyar főpapság viszonylag kevés számú, átfogó és nem alkalmi helyzetértékelését(1) jeleníti meg a társadalom kérdéseiben. Mivel ennek értékelését egy korábbi konferencia - jórészt napvilágot látott - előadásai tartalmazzák,(2) e helyütt csak néhány, az összképet érintő észrevételre szorítkozunk. Ismétlem: nem a körlevelet, hanem az azóta eltelt több mint egy évtized tapasztalatait tekintjük át vázlatosan, a teljesség igénye nélkül.

1. A körlevélben először került sor a rendszerváltozás óta a társadalomban végbement folyamatok rendszeres értékelésére. A helyzetértékelés egyfelől a Centessimus annus gondolatait ismétli, másfelől a transzformációs válságot és a kiigazítást követően megsokasodott szociális nehézségekre irányítja a figyelmet. Tanulságos az is, ahogy a piac és a civil társadalmi mentalitás, az öngondoskodás eszméje továbbra is a háttérben maradt, holott a megváltozott társadalmi és gazdasági rend, valamint a II. Vatikánum dokumentumai és a nyugati példák az utóbbi kérdést akkor is a középpontba állíthatják. Akkor is, ha az elemzők nem az állami költségvetés kiadásainak visszametszése szempontjából tekintik át a folyamatokat. Ez a sajátosság - az állami szerepvállalás középpontba állítása és szorgalmazása - azóta is jellemző maradt az egyház és a félhivatalos minőségben megszólalók fölvetéseiben.

2. 1997-ben - Erdő Péter későbbi bíboros tevékeny részvételével és a kormányzat, valamint a nunciatúra informális kapcsolatrendszerének széles körű mozgósításával - létrejött a vatikáni konkordátum. Eza megállapodás - sok más országhoz hasonlóan - tartós keretet adott az állam és az egyházak viszonyának (akkor is, ha a nemzetközi szervezettel nem bíró többi egyház és felekezet más jogi keretben nyerte el az egyenlő elbánás elvéből adódóakat). Az egyezmény egyfelől a Magyarország nemzetközi kapcsolatrendszerének újrarendezését fő prioritásának tekintő Horn-kormány számára jelentett egyértelmű diplomáciai sikert. Másfelől viszont - a kormányzaton belüli fölvetések ellenében - széles teret adott az egyházak szociális, oktatási, sőt vallási tevékenységének egyértelműen közcélúként történő elismerésére, valamint az ennek megfelelő finanszírozási elvek(3) megfogalmazására. Ez bizonyos fokig fedezetet nyújtott az intézmények működtetésére, bár az egymást követő kormányok - különböző megfontolásból létrejött - nagyvonalúságára is szükség volt a gyakorlatban elfogadható mértékek megalkotására.

3. Létrejött az egyházi intézmények széles köre, az óvodától az aggok otthonáig. Ezek működésében a hagyomány és a célszerűség, az evangelizációs igény és a fenntarthatóság szempontjai erőteljesen ütköznek. Egyfelől a gyakorlatban maguk az állami szervek is tudatában vannak annak, hogy az általuk megállapított normatívák nem nyújtanak fedezetet a kulturális és szociális intézmények színvonalas működtetésére. Másfelől viszont a törvények szakmai és pénzügyi részének összehangolatlanságát megemlíteni már-már a lapos közhelyek közé tartozik.

E tekintetben is joggal merül fel az a kérdés, hogy az elvi törekvések és a gyakorlati tapasztalatok mennyiben esnek egybe. Például olyan szerzetesi gimnázium, ahol az adott rend egyetlen képviselője van jelen, nyilván csak töredékesen képes a neki tulajdonított sajátos küldetést betölteni. Hasonlóképp a pusztán a hallgatói létszám alapján, vagyis az állami kínálat alternatív/bővítő voltából építkező egyetemek speciális keresztény szellemű értelmiséget képző funkciója - különösen tömegméretekben - még igazolásra vár.

4. Létrejött a korábban intézményesen korlátozott médiajelenlét. Ennek egyik része az állami gyámkodástól megszabadult - bár 19. századi értelemben kötetlennek nem mondható - sajtó és könyvkiadás. A mai világ igényeinek megfelelően létrejött az elektronikus média, a Katolikus Rádió és a Mária Rádió, valamint a Pax Tv. Érdekes lenne e csatornák hatékonyságáról szóló számszerű elemzéseket olvasni. Nem kevésbé fontos a „mezítlábas” jelenlét, vagyis a közszolgálati és a kereskedelmi médiában való megjelenés. Ez utóbbi - az igazi versenyterep. Ez az a terület, ahol az egyházakkal mindennapjaikban vagy családjukban nem találkozók szemhatárára is fölkerülhetnek a hit hirdetői. E megjelenések számossága és minősége vélhetőleg további elemzést igényel, a képzés már említett egyoldalúságai összefüggésében is. Szakadékszerűvé vált ugyanis az eltérés a fiatalság kifejezésmódja és befogadóhajlandósága, valamint a hagyományos egyháziasság kifejezéskincse között.

5. A fejlett országok többségét(4) erőteljesen átható jelenség ugyan, de Európát az átlag fölött érinti a vallástól való elfordulás, a szekularizáció. Már a 60-as évtizedtől kezdve megfigyelhetővé vált a fogyasztói értékrend terjedése és az individualizáció, ami a gyermekvállalási kedv csökkenésében és a házasságkötési kedv visszaesésében a demográfia által sokszorosan bemutatott jelenséggé vált Magyarországon. A társadalom különféle okok miatt mintegy kifutott az intézményes egyház alól.

6. A történeti részekben kifejtettek miatt a baloldali kormányzatoknak az 1988-2004 közti időszakban egyfajta bűntudatuk volt az egyházakkal, mindenekelőtt a rómaival szemben. Bocsánatkérésre, az üldözöttek kárpótlására nemigen került sor, és ez igaz az egyházi vezetésre is. A baloldali politikusok tudatalattijában ez a tényező mégis munkálhatott. 2004-től kezdődően viszont nemzedékváltás ment végbe a baloldalon. Ennek hatására olyan személyek kerültek vezető pozíciókba, akik koruk és személyes életútjuk alapján nem tekintik magukat részesnek a múlt bűneiben. A Kádár-korszakkal kapcsolatban a diszkontinuitást hangoztatják. A vallással általában és az intézményes egyházakkal szemben még inkább posztmodern attitűdöt alakítottak ki. Bűntudat és érzelmi értékelés híján kizárólag közvetlen és rövid távú, mérhető hasznossági és népszerűségi szempontok határozzák meg a döntéseiket. Ezért a korábbi időszak nem intézményesített, törvénybe nem foglalt nagyvonalúságainak visszametszése, konkrétan a finanszírozás mértékeinek szűkítő értelmezése(5) tartós irányzatként állandósul. Ezt a költségvetés mindig nehéz helyzete, mint automatikus hivatkozási alap, csak gerjeszti.

7. A 2006. évi kormányalakítást követően megfogalmazódott a vatikáni szerződés felülvizsgálatának gondolata. A kormányfő által kiküldött, és az MTA Szociológiai Intézetének igazgatója, Tamás Pál vezette szakértői bizottság szeptemberi belső anyagában bizonyos rendszerességgel áttekintette az egyházfinanszírozás kérdését, és óvatos reformjavaslatokat fogalmazott meg.(6) A bizottság meglehetősen széles bázison működött, sokféle szaktekintélyt mozgósított,(7) és nem az egyházakkal szemben ellenséges alapállásból indult ki. Sőt, a munkájának lezárása óta eltelt egy év alatt az is kitűnt, hogy a kormányzat mérsékeltebb képviselői a javaslatokat sorvezetőnek tekintik.

Nem feladatom e helyütt e bizottság működésének, illetve az azóta folyó kormányzati tevékenység részleteinek az elemzése. Az azonban tény, hogy a bizottság határozottan elutasította a vatikáni szerződés felmondására, illetve egyoldalú módosítására irányuló eredeti szabad demokrata szándékot, hisz szövegszerű indoklást adott ezzel szemben. Az is igaz, hogy a szakértői csapat a finanszírozási gyakorlat megoldásai és mértékei tekintetében változtatási ötleteket is fölvetett. Utóbbiak jelentős része vagy tárgyalási alapnak tekinthető, vagy a hosszú távú megoldások kibontakoztatásához vezető gondolkodást indíthatja meg. Ehhez képest hivatalos helyről - többnyire más témájú újságcikkek mellékeseként - lényegében az elutasítás fogadta.

A kormányzat hónapokig nem nevezte ki képviselőit a vatikáni vegyes bizottságba, a katolikus vezetés pedig 2007-ben a nunciusra bízta a tárgyalásokat. A külvilág számára megismerhető álláspont nem ment túl a pacta sund servanda megismétlésén. Utóbbi ugyan helyes, de mint láttuk, nemzetközi egyezményből sosem vezethető le konkrét finanszírozási mérték. Ezért a 2006-2007-es időszakban milliárdos csökkentések mentek végbe az egyházi intézmények finanszírozásában (nemcsak a katolikusoknál). Ez bizony a korábbi helyzettel szemben válsághelyzetet vetít előre. A Vatikánnak ugyanis nincs eszköze pénzügyi mértékek kikényszerítésére, különösen a törvényhozási többség és a többnyire szkeptikus közvélemény ellenében, és a társegyházakra is kiterjedően nincs.


 

Az újrakezdés igénye és lehetősége


 

Az előadottakat úgy is értelmezhetjük, hogy a társadalomtudományokban kedvelt pályafüggőség esetével szembesültünk, amikor a múlt sokszálúan és közvetlenül határozza meg a jelent. A kibontakozás e tekintetben azt jelentené, hogy tudatos döntéssel más pályára állunk, ahogy annak a sikeres országok a maguk gazdasági életében, Írországtól Szingapúrig számos példáját adták. A korábban vázolt folyamatok előrevetítése ugyanis a tartós térvesztés folyamatát tenné megkerülhetetlenné és előrejelezhetővé.

1. Az első lépés a reális helyzet- és önértékelés lehetne. Ebben szükség lenne érvényt szerezni a II. Vatikánum ama felismerésének, mely szerint az egyház nem azonos a klérussal, és szélesebb körű szakértői elemzéseket és az érdekeltek bevonásával eszmecseréket folytatni. A hitélettel kapcsolatos szociológiai felmérésekből például jól látható, hogy az iskolai hitoktatás bevezetése nem járt azokkal a hatásokkal, mint amit az 1920-1945 közti időszak analógiájával föltételeztek. Hasonlóképpen értékelni kellene azt, hogy a súlyos utánpótlási gondok mellett a szerzetesrendek és a papság mellett miként tölthető meg élettel az egyházak tevékenysége, s ez milyen formában történjen. Mit igényel az ökumenizmus egy olyan történelmi korszakban, amikor már rég nem a dogmatikai eltérések a meghatározók, hanem az értékelvűség általános háttérbe szorulása ennek összes jól ismert következményével. Milyen alternatív formákban lehet ugyanazon célokat elérni akkor, ha a népegyház gondolata jól láthatóan már csak történeti értékű lehet?

2. A helyzetértékelésből adódóan érdemes lenne hasznosítani azokat a tapasztalatokat, amelyeket a jobb anyagi helyzet ellenére hasonló gondokkal küzdő nyugati társadalmak és egyházak viszonyának elemzése nyújthat. Ennek egyik alapeleme lehet a vezetéstudományból ismert alapfeladatokra összpontosítás (core competences) gondolatának érvényesítése (Grosse-Kracht, 2006). A túlvállalástól sújtott szervezet megmentésének ugyanis az az útja, ha vezetése eldönti: mi is az az alapküldetés, aminek ellátásához ő és csakis ő a nélkülözhetetlen.(8) Épp a német viták kapcsán érdemes kiemelni, hogy ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az egyház úgymond „menjen vissza a serkestyébe”, hanem azt, hogy a megjelölt pontokon célirányosabban működjék, és főleg nagyobb hatásfokkal, mint eleddig. Az ifjúság megnyerése, vagy az életből eltávozók gondozása bizonyára ilyen terület.

3. Az új mediális lehetőségek kihasználására nyilván szükség van. Az internet korában nem lehet a füstjelzésekre alapozva kommunikálni. Mégis úgy tűnik, él még az a technikai fetisizmus, ami a 60-as években az űrkutatást, a kilencvenes években a biotechnológiát övezte, csak most az IT az új fétis. Mintha lenne olyan tendencia, ami az új technikák alkalmazását tekintené célnak és eredménynek, nem pedig az általa előmozdított tartalmi gazdagodást. A gazdaságban például régóta ismert, hogy az IT alkalmazása főleg a hagyományos ágakban történő hasznosulás és a fogyasztói hasznok szétterjedése révén érvényesül, és nem attól, hogy hány gépet alkalmaznak (Hámori-Szabó, 2006). Esetünkben mindez azt is jelenti, hogy a személyességet és a példát egyetlen társadalomban sem válthatja ki a kor mégoly fejlett technikája sem.

4. Többször szóltunk arról, hogy a polgári társadalom, főképp az individualizáció és az IT terjedése a társadalom egészét az önszerveződés alapelve irányába viszi. Ebben vélhetőleg nem hasznos a IX. Piusz idejében kialakított megoldásokhoz való merev, jogi alapú ragaszkodás. És bár a II. Vatikánum sem tudta megállítani az Európa-szerte megfigyelhető vallási apályt, a benne rejlő lehetőségek kipróbálást igényelnének. Ez nyilván a diakónia területén is érvényes.

5. Az elmúlt években az egyházak számára az egyik legveszélyesebb, és társadalmi hitelüket aláásó folyamat volt a folyó finanszírozás körüli, rendre elveszített, ámde nagy médiaérdeklődést kiváltó csatározás. Ezek megelőzésére és a föntebb vázolt krízis megoldására a tartós működés intézményes megalapozása szolgálhat. Utóbbi eszköze nem lehet más, mint a közigazgatástól való elszakadást megalapozó pénzbeni vagyon juttatása. Utóbbi révén a folyó kiadások/kiegészítések a fenntartás elenyésző részévé válnak, így a kölcsönös nagyvonalúság egyszer s mindenkorra lehetővé válik.

A függőségeken alapuló hűbériség megszüntetésekor a von Stein- és Hardenberg-féle porosz reformoktól a Meiji restaurációig szerte a világon eredményesnek bizonyult az egykori főkegyúri kiváltságok pénzbeli megváltása. Ez lehetővé teszi a demokratikus politika homlokterében álló folyó kiadások/bevételek köréből való kikerülést. Magyarországon az államnak még vagyonkatasztere sincs, a vagyonjuttatás ügyében pedig mindeddig nagyvonalúságot tanúsított (eltérően a költségvetési tételektől). Másfelől ez a forma lehetővé teszi azt, hogy a kedvezményezett helyben eldöntse, holnaptól inkább iskolát működtet, vagy öregek otthonát (függetlenül a terület 1943. évi demográfiai viszonyaitól). Minél nagyobb változások történtek és történnek még a múltbéli sérelmek elszenvedése óta, annál fontosabb a kötetlen fölhasználást lehetővé tévő finanszírozási alap megteremtése és átlátható, célszerűségi szempontokat számonkérhetően érvényesítő működtetése.

6. Az előadottak föltételezik és igénylik az egyházak vagyongazdálkodásának professzionalizálását. A református egyházban például rég bevett gyakorlat az elszámolás mellett működő világi gondnok intézménye. Az ehhez kötődő átláthatósági szabályok bevezetése ellen a részérdeken és a megszokáson kívül semmi se hozható fel. A Vatikán gyakorlata is hosszú idő óta a szakemberekkel végzett pénzgazdálkodás mellett szól.


 

Záró gondolatok


 

Összegzésképp ismételjük vállalkozásunk korlátozott céljait és eredményeit.(9) Az előadottak bizonyára sok tekintetben vitát gerjeszthetnek, annyi azonban megállapítható: minél inkább meg vagyunk győződve az egyházak társadalmi értékőrző és -alkotó tevékenységének fontosságáról a jövőre nézve, annál fontosabb az ehhez szükséges feltételek korszerű formákban történő és főleg fenntartható biztosítása. Ehhez szükség van arra, hogy az örök érvényű üzenetet a mai kor nyelvén, személyükben is hiteles emberek jelenítsék meg. Másfelől nem kevésbé szükséges, hogy a változó demográfiai feltételek, a változó feladatmeghatározás és az önszerveződéssel járó sokszólamúság igényeit egyaránt megjelenítő pénzügyi keretek jöjjenek létre.

Ehhez bizony le kell számolni a korona és az oltár Nagy Theodosiosra visszavezethető szövetségével, mert az a következő ezer esztendőben már csak a múlt emlékeként lesz értelmezhető. És le kell számolni azzal az illúzióval is, hogy az ideológiailag semleges állam a választópolgárok többsége számára nem egykönnyen átlátható feladatú, hivatású egyházak tevékenységét teljes körben és automatikusan közpénzből fenntarthatónak ítéli. Minél inkább úgy gondoljuk, hogy az állam a közfeladatoknak csak egy kisebb részét képes és hivatott közvetlen finanszírozással biztosítani,(10) annál kevésbé reális, hogy akár a hagyományokra, akár a nemzetközi egyezményre hivatkozva az illetékesek elzárkózzanak a tárgyalásoktól. A megoldás ugyanis nyilvánvalóan csak az állami köldökzsinórról való leválás útján, a felelős és elszámoltatható gazdálkodás intézményesítése és a hitélettől való elválasztása révén található meg. Ez lenne ugyanis az útja az áldatlan és tekintélyromboló viták megelőzésének. Utóbbi révén megnő az esélye annak, hogy a valódi, a lelki üzenet is meghallhatóvá válik - azok számára is, akik már nem eleve a meggyőzöttek közt voltak. Ez a felismerés vélhetőleg más egyházak és más országok esetére is érvényes lehet.

 

Irodalom:


 

Az igazságosabb és testvériesebb világért (1996). A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a szociális kérdésről. Budapest, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék könyvkiadója - a továbbiakban SZIT.

Beresztóczy Miklós (1970): Húszéves a katolikus békemozgalom. Budapest, Ecclesia.

Casaroli, A. (2001): A türelem mártíromsága. Budapest, SZIT.

Csaba László (1994): Az összeomlás forgatókönyvei. Budapest, Figyelő Kiadói Rt. (újranyomva 1995-ben is).

Csaba László (2002): A magyar modell - tündöklés és bukás. Competitio (Debrecen), 1. évf. 1. szám, 3-12. o.

Diós István, szerk. (2000): A II.Vatikáni Zsinat dokumentumai. Budapest, SZIT.

Diós István, szerk. (2005): II. János Pál pápa megnyilatkozásai, 1978-2005, I-III. kötet. Budapest, SZIT.

Fukuyama, F. (1997): Bizalom. Budapest, Európa Kiadó.

Fülöp Mihály-Sipos Péter (1998): Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, Aula Kiadó.

Grosse-Kracht, H-J. (2006): Naechstenliebe allein kann nicht genügen. Zeitschrift für Staats- und Europawissenschaften, 4. évf. 2. szám, 269-283. o.

Hámori Balázs-Szabó Katalin (2006): Információgazdaság. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Horányi Özséb (2006): És a golyó gurul. (Ferenczi A. interjúfüzére). Budapest, Kairosz Kiadó.

Horváth Richárd (1976): Embertől Istenig. Budapest, Ecclesia.

Kis János (1997): Az állam semlegessége. Budapest, Atlantisz.

Konrád György (1982/1989): Antipolitika. Budapest, CODEX Rt.

Kránitz Mihály (2002): AII. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából (1962-2002). Budapest, SZIT.

Marshall, G. (1946): Így győztünk. Budapest, a Franklin Társulat kiadása.

Mindszenty József (1974/1989): Emlékirataim. 4. kiadás. Budapest, SZIT.

Polónyi István (2005): Az egyházi közoktatás néhány oktatásgazdasági sajátossága. Educatio, 14. évf. 3.szám, 604-614. o.

Romsics Ignác (2004): Múltról a mának. Budapest, Osiris Kiadó.

Szabó Csaba (2002): Akatolikus egyház állami ellenőrzése és korlátozása az ötvenes években. Valóság, 54. évf. 1. sz. 87-96. o.

Szabó Csaba (2005): A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években. Budapest, SZIT és Magyar Országos Levéltár.

Szabó Csaba, szerk. (2007): A Kádár-korszak. Budapest, Kossuth Kiadó.

Várszegi Asztrik (2007): Zwischen Romantik und Realitaet (Interview mit Erztabt A.) VI. Ost-West Europaeische Perspektiven, 8. évf. 2. szám.

Vígvári András (2006): Közpénzügyi reformok megvalósításának egy lehetséges útja. Pénzügyi Szemle, 51. évf. 2. sz.127-146. o.

Wildmann János (2006): Egy reformzsinat üzenete. Budapest, Egyházfórum.


 

Jegyzetek:


 

1 Ilyennek tekinthetjük a választások előtti megszólalásokat, vagy a Magyarország lelki megújulásáért indított 2006-os imaévet, hisz az azt meghirdető januári körlevél is ugyancsak a közállapotok borús értékeléséből indult ki.

2 A teljes anyag Lukács László szerkesztésében a Sapientia Főiskola gondozásában jelenik meg.

3 A mértékek és az eljárások tekintetében - megjelenítve az állami szuverenitást - más szereplők, pl. a NATO vagy az EU sem léphetnek föl közvetlen igényekkel, mert az efféle konkrétumokkal való kitöltésnek a törvényhozás letéteményese, sőt az részben a pénzügyi kormányzat operatív döntési hatáskörébe megy át (a végrehajtó hatalom természete szerint). Például az a tény, hogy hazánk még sosem teljesítette a NATO-taggá váláskor tett 1%-os GDP-arányos katonai kiadási vállalását, nem járt semmiféle retorzióval.

4 Kivételt képez az Egyesült Államok és Izrael, míg igen erőteljes példa Japán és Kína is.

5 Az iskolaügyben emellett érvel Polónyi István (2005) professzor.

6 A vatikáni megállapodást elemző bizottság jelentése. Budapest, 2006. szeptember. Elérhető: www.tamaspal.hu, letöltve 2007. jún. 19.

7 Tagja volt például Lamm Vanda, az MTA l. tagja, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének igazgatója is.

8 Az effajta mission statement minden nagyobb cég, szervezet, de akár katonai vagy marketingegység, vagy új egyetemi kar számára alapvető jelentőségű.

9 Az előzetes kéziratot kommentálók közül különösen Szakolczai György és Lovas Rezső vetettek föl a szerző szűk és egydimenziós elemzési optikáján messze túlmutató kérdéseket, a cölibátustól a klérus és a pártok kapcsolatáig terjedő körben, és persze az egyes történelmi események értékelése tekintetében is. Tisztelettel elfogadva ezek jogosságát, biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi - immár nem csekély - terjedelmet szétfeszítő, monografikus kifejtés adna csak módot e jogos és a szövegből következő kérdések méltó továbbgondolására.

10 Lásd pl. Vígvári (2006).



« vissza