Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Mert miénk az Országh

Mert miénk az Országh” - Tandori Dezső után meg a miatyánk után, szabadon. A virtuóz Tandori-versben („Mert enyém az Országh”) Országh László korának országa (szótárszavaiból képzett fel-le bukdácsoló világa) jelenik meg, Országh-látásmódú világmenettel és szószedetes civilizációdiagnózissal.

De ha Országh László a miénk, akkor voltaképpen kiké?

Általában mindenkié, a kezdő angolos szótárhasználótól a Magyar nyelv értelmező szótárát forgató emberen át a tudományos munkáit hasznosító tudósig. És olyan szellemi kiválóságokig, mint Tandori Dezső - merthogy Országh László maga volt a rendkívüli volumenű és finom hangolású műveltség, a nyelve és kultúrája igazi mélységeit érző és kutató magyar, egyszersmind a felülemelkedésre képes világpolgár, valamint a szigorú etikájú ám nyitott és demokratikus szellem. Mindezt olyan módon és színvonalon képviselte, csaknem mindeme vonatkozásban ellenséges időkben, hogy ez őt a magyar szellemi elit legnagyobb képviselői közé emelte.

És kifejezetten szerencsések voltak azok, akikhez még szorosabb értelemben tartozott (mert tanáruk, munkatársuk volt) Országh, hiszen ilyen módon a lehengerlő felkészültség, a lefegyverző emberkapcsolati kulturáltság közvetlen közelébe kerülhettek. Természetes közegükké vált a szakmai hitelesség és szuggesztív tanári/emberi jelenlét. Például „az érsekiek”, mert Országh 11 évig tanított a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban; a „pázmányosok” 4 éven át; az „Eötvös-kollégisták” 10 esztendeig; az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársai 10-12 éven át. Utoljára hagytam magunkat, „a kossuthosok”-at, nemcsak illendő szerénységből, mert debreceni vagyok, a Kossuth Lajos Tudományegyetem volt hallgatója, hanem mert szerénytelenül azt kell mondanom, hogy Debrecen volt a legszerencsésebb. 1946-50-ig (1950-ben ugyanis a demagóg megszállottság bezárja a vidéki egyetemek nyugati tanszékeit), majd az 1957-es újraindulástól Országh 1969-es nyugdíjba vonulásáig Debrecen jelentette az ő főállású professzorságát, az anglisztikai-amerikanisztikai oktató- és kutatómunkát, melyet, mint maga leírta, egész életében tudományos pályája céljának és fő irányának érzett. Egyetemi tanárként teremti meg Magyarországon és vezeti be az angol szakos képzés tantervébe az amerikanisztikát; egyetemi tanárként tud szíve szerint elmélyülni négy kedvenc kutatási területén: az angol széppróza történetében, az amerikai irodalom történetében, a Shakespeare-filológiában és az angol-magyar szellemi érintkezések feltárásában.

Hogy miért ragaszkodik hozzá, halála után is, aki valaha a tanítványa volt, vagy egyáltalán valamilyen módon a közelébe került, esetleg csak a hírét hallotta? Talán mert kapott tőle. Ne áltassuk magunkat azt illetően, ki az egyetemi hallgató. Egyetemi hallgatónak is mindig csak a java számít igazán. Az igazi hallgatót viszont ne nézzük le! Mert a java, az igazi hallgató - tökéletes ítélőképességű szellemi lény. Nem azért jön az egyetemre, hogy felfuvalkodott pojácákkal, eredeti gondolkodásra képtelen konjunktúralovagokkal meg magas polchelyezést elért lakájokkal töltse az idejét. Hanem hogy a nagysággal találkozzon. És az igazi professzor sokkal több a jó tudósnál, a közéleti szereplőnél, az egyetemi menedzsernél: szellemi-emberi minta, példakép; a puszta jelenléte minden erőfeszítésre képessé teszi a hallgatót, aki nem fogja méricskélni, mennyit kell dolgoznia.

A nyelv és irodalom, az anglisztika és amerikanisztika, a szótárszerkesztés és szótártudomány legendás alakja ugyanakkor nem holmi lila ködbe veszett filosz volt, hanem szilárdan a földön járó, az élet kisebb-nagyobb, ügyes-bajos dolgaiban éppoly jól eligazodó és eligazító embertársa barátnak, kollégának és diáknak, mint amilyen kristálytisztán és illúziómentesen felmérte a nagy képletet, vagyis azt, hogy mi fortyog a politikai pokol bugyraiban - el egészen addig, hogy kik igyekeznek még a tanszéki szobája kulcslyukán át is politikailag szemmel tartani őt.

Olybá tűnik: magát, tudományterületét, tanszékét óvó politikai óvatossága passzivitásra kárhoztatta, hiszen Országh csak a legmegbízhatóbbnak ítélt keveseket részesítette abban a kiváltságban, hogy politizált velük. Ha ez volt a látszat, akkor ez a látszat nem csalt. Viszont remek fedezékül szolgált annak eltakarására, hogy ő valójában a tettek embere volt. Nem a földalatti mozgalom értelmében, hanem a csukott tanteremajtó mögötti tanári szabadság sokat kockáztató, rendíthetetlen nyugalmával. És a tettek embere volt olyan értelemben, amilyen értelemben nem szokás „a tettek emberé”-ről beszélni, még ennyi évvel a totalitariánus rezsim összeomlása után sem. Komoly tett volt ugyanis a sötétségben egyáltalán látni. (És ő tökéletesen látott.) Bátor tett volt nem tenni olyasmiket (Országh nem tett olyasmiket), amilyen tettekre, a hivatalos ideológia szerint, állandóan „harcra kész”-nek kellett volna lennie „a szocialista ember”-nek, és amely tettekre agyunk szüntelen és intenzív mosásával sarkalltak minket. Ha pedig az ember önmaga tudott maradni, az olyan teljesítmény volt, mely felért a fegyverténnyel. (Országh mindvégig önmaga tudott maradni.)

És ezért külön is szerencsések (minek tudatában örökre hálásak is) azok, akiknek a mentora volt. Nagyon könnyen sodorhatott volna minket az élet, az érdeklődéstől-tehetségtől vezérelt irányultság olyan szaktekintély mellé, hogy abba meghasonlik, érzelmileg sérül vagy egyenesen idegileg beleroppan a tanítvány. Hisz a kifordított világ olyan kifordult tanárokat, témavezetőket, professzorokat (is!) termelt és eresztett hallgatói nemzedékek nyakára, akikben ezer előre nem tudható vagy soha ki nem deríthető módon viszonyult egymáshoz az ideológus, a közszereplő, a tanár, az ember. És jó - habár az is éppen elég rossz újság volt -, ha ezekből csak a „mentor” egyik vagy egyik-másik énje volt a beteg korszak torzult, sérült, defektes tünete. Országh László viszont biztos pont volt, az ő tanítványaira nem leselkedett a meghasonlás réme valahol az út mentén, a professzor vezetésével végzett munkában. Hála neki, mi nem voltunk kitéve a tanítványt meggyőződésével ellentétes irányokba kényszerítő ideológiai erőszaknak, mely szembefordítja az emberben a tanár iránti lojalitást a szellemi szuverenitású azonosságtudattal.

Végső soron ez teszi igazán széppé ezt a centenáriumot is, Országh László születésének századik évfordulóját. Országh hívei sohasem bontottak különböző zászlókat, nincs szekértáborosodás. Ettől vagyunk igazán együtt, ahogy ő is szeretné. Ettől hívó szó a neve, hogy hallatán elmenjünk Budapestről, Egerből, Szegedről, Szombathelyről, Veszprémből Debrecenbe, Debrecenből és mindenhonnan máshonnan Budapestre. Hogy megálljunk egy főhajtásra a nagy rohanásban, és jól érezzük magunkat egymás társaságában. Mert úgy érezzük, hogy az ő társaságában vagyunk. Ma már csak emlékének társaságában, de szellemének feltétlen jelenvalóságával. Az ő érdeme tehát, hogy bensőséges szeretettel tudunk emlékezni rá.

Köszönöm Országh László híveinek - vagyis családja tagjainak, tanítványainak, tisztelőinek, az MTA Nyelvtudományi Intézetének, az Akadémiai Kiadó Rt.-nek, az egri Eszterházy Károly Főiskolának és a Debreceni Egyetemnek, külön szeretettel az Országh-centenárist Debrecenben és Budapesten szervező Emlékbizottságnak - a figyelmet, az energiát, más esetben a tanácsokat, a komoly szellemi és időráfordítást. És kellett az Országh-centenáriumhoz az anyagi erőfeszítés - (ábécérendben:) Akadémiai Kiadó, Amerikai Nagykövetség, Debreceni Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola, Nyelvtudományi Intézet - ahhoz, hogy a négy könyv megjelenjen; ahhoz, hogy szépen ünnepelhessünk, két nappal ezelőtt a Debreceni Egyetem „Országh László Emléknap”-ján, most pedig, Budapesten. Méltón emlékezhessünk a világ tíz legjobb élő nyelvészének egyikére (1970-ben ugyanis ezt jelentette a londoni aranyérem), a külföldinek adható legmagasabb brit kormánykitüntetés birtokosára (1979-ben lett Országh „a brit birodalmi érdemrend parancsnoka”), a legnagyobb presztízsű amerikai vendégprofesszorság (az Országh-katedra) névadójára - a legendás tanárra és nemzetközi tekintélyű tudósra, a szerény és karakán szellemi óriásra, Országh Lászlóra.

Neki pedig köszönjük azt, hogy hatalmasat alkotott; hogy - a ma itt megjelenteket átfogó fogalmazással: - a rokonai, barátai, kollégái, munkatársai, tanítványai, lakótársai, ismerősei lehettünk. Hogy olyan szilárdan állt a lábán, amikor a hivatalos Magyarország az „éber” angolellenességet, Amerika-ellenességet tűzte zászlajára. Az, hogy ma itt tartunk, hogy a régi időkhöz képest rendkívüli intézményi fejlődést és tudományos eredményeket ért el ez anglisztika-amerikanisztika, és hogy oly sok területre specializálódva is szilárd talajt érzünk a lábunk alatt, a szerény és karakán óriásnak köszönhető, aki emberfeletti munkabírással, rendíthetetlen elkötelezettséggel (stratégiával, programmal és jövőképpel) állta a sarat évtizedekkel ezelőtt. A szilárd talaj a lábunk alatt: az Országh-örökség, mindaz, amit tőle kaptunk, bármilyen formában, bármily hihetetlennek is tűnik ez ma már, egy egészen más világban, különösen az új nemzedéknek. Amikor majd felnézünk ennek a háznak a falára, úgy érezzük, velünk van. Valójában azonban ettől függetlenül is velünk van Országh László. Mindenben benne van, amink ma van, amit ma tudunk ezen a tudományterületen, meg amit majd letesznek az asztalra azok, akik az Országh-tanítványok tanítványai, ma, vagy lesznek holnap.

Mert ugyan miénk az általa teremtett „ország”, de övé marad érte a hatalom és a dicsőség. Mindörökké.

(Emléktábla-avató beszéd Országh László születésének 100. évfordulóján. Budapest, V., Balaton u. 12. 2007. október 29.)



« vissza