Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Bisztrai Farkas Ferenc emlékezete

A parasztpárti politikus legidősebbb unokája, Farkas Judit válogatta és szerkesztette, egy másik unokája, Farkas Anna tervezte meg, igen jó ízléssel a Ráció Kiadónál 2007- ben megjelent kötetet, amely emléket állít nagyapjuknak, akit már egyikük sem ismerhetett meg személyesen.

A parasztpárti politikus legidősebb unokája, Farkas Judit válogatta és szerkesztette, egy másik unokája, Farkas Anna tervezte meg igen jó ízléssel a Ráció Kiadónál 2007-ben megjelent kötetet, amely emléket állít nagyapjuknak, akit már egyikük sem ismerhetett meg személyesen.

A könyvben Farkas Judit többéves kutatómunkájának az eredményét adta közre: tanulmányát Farkas Ferencnek a művészi könyvkiadásban végzett tevékenységéről, valamint beszélgetését Farkas Ferencről, a politikusról, az egykori kisgazda - most fideszes - Horváth Jánossal, az Országgyűlés jelenlegi legidősebb képviselőjével; ugyanakkor publikált a családi hagyatékból több kiadatlan iratot, levelet, parlamenti beszédet, és néhány már korábban megjelent cikket. Mindezt a kor eseményeire és szereplőire vonatkozó magyarázó jegyzetekkel látta el. Hogy Bisztrai Farkas Ferenc alakja plasztikusabban megjelenjék, közölt más helyekről ismert - de nehezen hozzáférhető - értékeléseket is: Kovács Imre megrendítően szép nekrológját, Farkas Ferenc unokaöccsének, Györffy Miklósnak személyes hangú, irodalmi értékű emlékeit, Kabdebó Lórántnak az akadémiai emlékülésen elmondott felszólalását és Csicskó Mária Farkas Ferencről szóló tanulmányának egy részletét. Akötet így elég változatos műfajú írásokból tevődött össze, és két részből áll: az első az emlékezésekkel, elemzésekkel, értékelésekkel valamiképp az utókor visszapillantó tekintetét jelenti, a második - ugyanakkora terjedelemben - tartalmazza a válogatást a családi hagyatékban fennmaradt korabeli dokumentumokból. Az utóbbiak Farkas Ferencnek elsősorban közéleti szerepét idézik föl, de annak elvékonyodásával egyre több mozzanatot a magánéletéből, 1945-től 1966-ban bekövetkezett haláláig. Akét rész kiegészíti és magyarázza egymást. Akötet végén néhány fénykép segít az olvasónak, hogy személyiségéről teljesebb képet kapjon.

Aki nem ír, hanem úr - adta a válogatás címéül a kötet szerkesztője. Szerb Antalnak ez az állítólagos - és talán nem minden malícia nélkül - elejtett bon mot-ja más megfogalmazásban tér vissza Csicskó Mária tanulmányának élén: Egy igaz polgár a parasztpártban. Azt gondolhatjuk, hogy az egyik kifejezés a népi írók, költők legközelebbi baráti körébe tartozó, de az irodalommal nem alkotóként foglalkozó szellemi embert, a másik viszont az „úrellenes" parasztpárt céljainak megvalósításáért küzdő közgazdászt, banki szakértőt, politikust jellemzi. Az egyik az 1930-as évek elejét-közepét, a másik az 1939-től, a Nemzeti Parasztpárt megalakulásától az 1957-ig tartó időszakot, Farkas Ferenc főtitkári megbízatásáról történt lemondásáig. Mindkettő valamilyen ellentétet sugall Farkas Ferenc életútjában: családi háttere és eszméi között.

Hogyan mutatkozik meg mégis karakterének egységében ez a kétoldali megvilágításban elénk állított személyiség: a művészetekért, a művészekért áldozatot hozó kiadói vállalkozó és a közügyekért áldozatot hozó politikus? Érezzük, hogy halála után több mint 50 évvel, alakjának bemutatása olyan további kérdéseket vet föl, amelyek - ha adott is rájuk választ a korábbi kutatás - újra és újra fölmerülnek.

A rendszerváltozást követő utóbbi csaknem két évtizedben előkerült tengernyi dokumentum, vallomás, életrajzi visszapillantás és elemzés hozama számunkra nemcsak az, hogy a 20. század második felének hivatalos történelemszemléletében eltorzított múltunkra friss tekintetet vethetünk, hanem az is, hogy lassan, legalább önmagunk számára, el tudjuk végezni az újraelemző, újraértékelő munkát. Ennek a könyvnek kapcsán elgondolkodhatunk az egyéni erőfeszítések közösségi hasznán túl azon is, hogy a parasztpárt célkitűzései milyen kiutat jelentettek az ország számára a magyar történelem három nagy fordulóján: a harmincas évek végének társadalmi mozgásaikor, az 1945-1947-es évek koalíciós kormányzásában, és az 1956-os forradalom fellángolásakor; és hitelüket vajon mennyire tették próbára az azóta eltelt évek, illetve milyen nagyobb eszmeáramlathoz lehetnének ma kapcsolhatók érvényességük megőrzésével.

Ugyanígy gondolkodásra késztetnek a legkézenfekvőbb kifejezések. Ugyanis Farkas Ferenc szellemiségét és egyéni sorsát tekintve az említett címek értelme bizonytalanná válik. Mert ki az úr és ki a polgár? Ha „úr" az a férfi, akinek „tartása", akinek „becsülete" van, akkor Farkas Ferenc természetesen úr volt a szónak ebben a köznapi értelmében. Az emlékezések tükrében láthatóvá válik külső megjelenése: lazán elegáns öltözködése, viselkedésének és ezt a viselkedést irányító erkölcsének kifogástalansága. Tartózkodó fegyelmezettsége, tekintélyt adó föllépése, a személyiségéből áradó emberség. És a legfőbb udvariasság: a másik ember iránti figyelem. Akik még ismerték, jól emlékeznek arra, hogy ez a ráfigyelő képesség volt legjellemzőbb vonása, ez tette szeretetreméltóvá.

De milyen társadalmi értelmet tulajdoníthatunk a polgár szónak, amikor tudjuk, hogy a fakitermelésből meggazdagodott, erdőbirtokos családban született Farkas Ferenc négy év elméleti közgazdasági tanulmányok, majd egy év bécsi banki gyakorlat után nem folytatta a vagyont gyarapító polgári hagyományt, a rá eső örökségét nem fektette be jól menő vállalkozásba vagy üzletbe, hanem ehelyett - Kovács Imre szava szerint - „díszes művészeti munkák kiadására elpazarolta"?

Farkas Judit leírja, hogy az 1930-ban megvásárolt Bíró Miklós-nyomda átalakítása kiadóvállalattá, ráfizetéses művészeti lapok: a Magyar Grafika és az Új Szín, valamint magas szellemi és esztétikai mércével előállított könyvsorozat kiadása - éppen az általános nagy recesszió idején - előre látható anyagi csődöt hozott a számára. Találkozása a dúsgazdag, a bibliofil kiadványokat létrehozó Sacelláry Pállal indította el a közgazdaságtól, a pénzügyektől a szellemi világ felé: a könyvkiadás irányába. Genthon Istvánhoz, az akkor új esztétikai és tudományos igénnyel föllépő fiatal művészettörténészhez fűződő barátsága pedig a művészet és a kortárs művészek közelébe. Nincs megírva a magyar művészet története? Történelmi kincseink egy része a határokon kívülre került és nincs fölmérve? Genthon tudományos munkásságát ez ösztökélte. Farkas Ferencet, mint ennek a nagy nemzedéknek többi tagját, szintén a trianoni veszteség ébresztette rá a magyar értékek megbecsülésének fontosságára. Saját maga elé kitűzött szellemi feladatot hajtott végre az anyagiak háttérbe szorításával. Más területen, más léptékben, de Genthon István elgondolását követve: a száz kötetre tervezett Ars Hungarica könyvsorozatban az egész magyar művészetet szerette volna fölsorakoztatni a kezdetektől fogva. Hogy ambiciózus tervét 1936 után már nem tudta folytatni, a kor lehetőségeit tekintve nem volt kudarc. Odaállt a nagy kezdeményezők mellé szellemi és anyagi erejével.

Farkas Judit szakszerűen föltárja, hogyan került nagyapja kapcsolatba az Ars Hungarica kiadása során a KUT, majd egyre inkább szűkítve ennek körét, a Gresham-társaság művészeivel. Asorozat megvalósult tizenkét kötetének tematikus fölépítése kiegyensúlyozott: a két művészettörténeti korszakot tárgyaló könyv, a tíz kortárs művésznek szentelt kis monográfia, közülük két szobrász és négy-négy „nagybányai" illetve a „konstruktív" hagyományt folytató festő kiválasztásában a „tiszta" értékek iránti igényesség vezette. AGresham-kör művészei rövidebb-hosszabb kalandozás után letértek a nyugat-európai avantgárd útjairól, és szerettek volna megformálni, a nagybányai alapokra építve, egy „magyar nyelvű" művészetet, a hazai hagyományokra visszatekintő, jellegzetesen magyarországi festészetet. Véletlen-e, hogy Farkas Ferenc hamarosan ahhoz a politikai formációhoz kapcsolódott, amelyik következetesen vallotta a magyarországi adottságokhoz szükséges alkalmazkodást, a harmadik utat?

Akötetben közölt több mint hatvan dokumentum és a hozzájuk fűzött jegyzetanyag - közvetve és utalásszerűen - fölfedi, hogy Farkas Ferencet kikhez kötötte baráti érzés - már a 2. világháború után. Cs. Szabó László, Veres Péter, Szőnyi István, Vilt Tibor, Schaár Erzsébet, Tamási Áron, Ferenczy Béni, Borsos Miklós, Ottlik Géza, Bibó István, Illyés Gyula és mások ebben a kötetben egy-két levéllel kaptak helyet. Ami azonban a mélyebb történéseket illeti: a magyar képzőművészek, írók és költők legjobbjaihoz fűződő kapcsolatának eredetét és részleteit ma úgyszólván már csak a szóbeli családi hagyomány őrzi. Pedig egyéniségének és barátságainak részletezőbb rajza méltó lehetne akár egy újabb tanulmányra. Itt, ebben a kötetben is, de másutt is, például Szabó Lőrinc és Bernáth Aurél levelezésében, Szabó Lőrinc Vers és valóság című könyvében, Németh László levelei között és egyéb, az elmúlt évtizedben megjelent kiadványokban találhatunk további adalékokat egy ilyen teljesebb kép megrajzolásához, de sok életrajzi tény már talán kideríthetetlenné vált. Azt például tudjuk, hogy Szabó Lőrincet nyomdai munkái révén ismerte meg; néhány évvel később vendégül látta a bisztrai havasokban a már szétmorzsolódott családi jómód romjain, egy roskadozó vadászházban (Kabdebó Lóránt, 83-85). Szabó Lőrinc Shakespeare-fordítása, vagy az ott írt versei maradandóbbak lettek az azóta szétporladt deszkáknál és tégláknál. Barátságát Németh Lászlóval a szentendrei kert végi kis házban befejezett Galilei-dráma őrzi (83). Csak ebből a két példából is egyértelművé válhat az olvasó számára, hogy Farkas Ferenc a szellemi értékek erejébe vetette hitét, és ezt a hitet élte művészetpártolóként és a művészek barátjaként mindvégig.

Hasonlóan a szellemi értékekbe vetett bizalom (Kovács Imre szerint „hivatástudat") vezette őt a harmincas évek közepén a „forrongó-zsongó népi táborba", amikor részt vett a mozgalom „erőteljes kifejezési formáiban" (Kovács Imre 87-88). Tevékenységének ez a második korszaka - a harmincas évek végétől - egészen más helyszíneken zajlott, mint az előző, a művészeti könyvkiadásé. Fordulat történt, de ennek a fordulatnak a belső kialakulásáról, a motivációjáról szintén keveset tudunk. Atényt magát Farkas Ferencnek egy itt újraközölt interjúja rögzíti. Ő szervezte meg - bonyolult műveletek során - a párt fórumát, a Szabad Szót, melyet 1938-tól szerkesztett, és ott volt ő is a Nemzeti Parasztpárt megalakulásánál, 1939. június 29-én, Makó alatt, a Maroson úszó nevezetes dereglyén, a csendőrség fenyegető tekintetétől követve. Úr és polgár? Acsendőrséggel szemben? Így szólt az esetről: „...el voltunk készülve, hogy valamennyien bilincsbe verve... vonulunk Makóra." (141)

Farkas Ferenc indítékainak megértéséhez talán a parasztpárt eszméire kell utalni, kölcsönözve Bibó István szavait, melyek szerint ezt az eszmét nem „állították oly mértékben az osztályszempont uralma alá, hogy ne tudott volna visszhangot kelteni az értelmiségnek abban a részében, melyben az úri, középosztályi vagy polgári öntudat helyett komolyan élt az értelmiségi szerepvállalás gondolata". Az áldozathozatal és az elhivatottság érzése vitte és tartotta Farkas Ferencet a parasztpártban, később is, mind az 1945-1948-as szakaszban, mind az 1956-os rövid föllobbanásban. „Ő még ahhoz az értelmiségi politikus fajtához tartozott, aki a jelent csakis múlt és jövő összefüggéseiben képes látni" - ezt már Györffy Miklós írta róla ebben a kötetben (124).

Farkas Ferenc politikusi pályájának 1945-tel kezdődő szakaszát Csicskó Mária (először a Valóságban megjelent) tanulmányának az itt közölt második fele tárgyalja részletesen.

Ő úgy látja, hogy amikor 1945-ben „az élet megindítását magára vállaló Nemzeti Bizottságban a parasztpártot Farkas Ferenc képviselte, s hamarosan őrá testálták a főtitkári funkciót is... delegálása először kényszerűségből adódott", mert a párt első emberei nem voltak elérhetőek. Mégis, „Farkas Ferenc személyében rátermett és önzetlen ember került erre a posztra", ő „hordta vállain az NPP anyagi gondjait, gazdasági ügyeit", majd az Országos Földhitelintézet elnökeként és több más fontos szerepet betöltve „gyakorlatias javaslataival és racionális gondolkodásmódjával tevőlegesen hozzájárulhat(ott) az ország újjáépítéséhez, valamint a földreform utáni gazdasági rend alapelveinek kimunkálásához". (91)

A kötet második felében közölt dokumentumok szintén markánsan rajzolják ki azt, hogy az 1945-től 1947-ig tartó korszak volt Farkas Ferenc képességeinek és működésének a kiteljesedése. Neki megfelelő feladatokat kapott, két lábbal állt a földön, értett a gazdasághoz és a pénzügyekhez, volt válasza az infláció megfékezésére, a forint stabilizálására. Aparasztpárt „jobbszárnyán" még 1945 júliusában, a segesvári beszédében, radikális baloldali hangvételben szólalt meg, elhatárolódván a háború előtti politikai kurzustól. De egy évvel később, 1946. március 1-jén a Szabad Szóban kimondta, hogy az államosítások fékezésére, a kiszámíthatóságra és a jóvátételi szállítások értékelésének felülvizsgálatára van szükség (Tervszerű gazdaságpolitikát!). Az általa javasolt tervszerű gazdaság nem az 1949 után az országra ráerőltetett tervgazdálkodást jelentette, hanem a háború után szükséges kötött gazdaságot. Arészben ismert, részben forrásértékű adatok felvillantják saját félelmetes valóságában azt a hátborzongató korszakot, amikor a közéleti szereplők a háború és az ostrom utáni bizakodást követően néhány hónap alatt szembe találták magukat lehetőségeik egyre szűkebb - a visszavonulás, az emigráció, a börtön szabta - határaival. Farkas Ferenc azok közé tartozott, aki megpróbált küzdeni. Küzdelmébe diplomatikus képességeit és reálpolitikai engedményeit vitte bele.

A dokumentumok egy része, melyekre Csicskó Mária hivatkozik, nem szerepel ugyan ebben a kötetben, de helyettük Farkas Judit közzétett még nem publikált iratokat. Például nincs itt az 1946 nyarán megfogalmazott memorandum, amelyben a párt demokratikus többsége kifejezte, hogy vissza akarja szorítani a párton belüli kommunistákat (aláírói Farkas Ferenc, Kovács Imre, Illyés Gyula és Keresztury Dezső). Megtaláljuk viszont Farkas Ferencnek egy hasonló értelmű magánlevelét Veres Péterhez 1946 szeptemberéből, melyben tiltakozott a parasztpártba beszivárgó és - az ő diplomatikus szavaival jellemezve - „egy párton kívülálló szoros közösségi szellem irányítása alatt álló" csoport hatalomátvételi törekvései ellen. Van azonban olyan dokumentum, melynek a hiánya kíváncsivá teszi az olvasót. Ilyen „A paraszti pénzfeleslegek kérdéséről" szóló cikk (Csicskó Mária említi, 114, 41. j.), vagy az, amelyet Farkas Ferenc 1956 kora őszén egy Hazafias Népfront-vitára írt (említve 100). Egy teljes bibliográfia és egy teljesebb Farkas Ferenc-kötet nyilván még újabb vonásokat adna ennek az elsőrangú és színes egyéniségnek a szellemi arcképéhez.

Farkas Ferenc parlamenti beszédei (például az 1946. december 6-i felszólalása a szövetkezetekről szóló törvényjavaslat általános vitájában, [151], vagy hozzászólása a kereskedelem- és szövetkezetügyi tárca 1946/47 évre szóló költségvetési vitájában, 1947. február 19-én, [165]) jól bizonyítják, milyen kiváló szónok és debatter volt. Ugyanakkor kifogyhatatlannak látszó energiájával rengeteg feladatot látott el (többek között főtitkára 1945-től a Magyar Művészeti Tanácsnak, elnöke az Országos Földhitelintézetnek, a Válasz folyóirat kiadója), és a közölt szövegek meg tudnak győzni bennünket arról, hogy javaslatai megvalósítható kiutat jelenthettek volna az ország akkori válságából.

Legfontosabb számára a földosztás utáni földkérdés megoldása volt, valamint maga a szövetkezeti mozgalom, mint az önkormányzati demokrácia „sziklaszilárd gazdasági alapja" (145). Aszövetkezeti mozgalmat a magyar agrárgazdálkodás legfontosabb céljának tekintette. Jól ismert tanulmánya a szövetkezeti mozgalom zsákutcájáról először a Válaszban jelent meg. Abajt a háború előtti felülről irányított szövetkezetek továbbélésében és abban látta, hogy az önkéntesség alapján kibontakozó mozgalmat sem a hitel-, sem a szervezési, sem az oktatási politika nem támogatta. Ezen a téren kialakított elképzeléseiről fontos dokumentumok tanúskodnak: egy interjú Az agrárpolitika kerüljön a gazdaságpolitika első vonalába címmel 1946 decemberéből, és a Válasz 1947. júliusi számából az Új magyar sorskérdés című tanulmánya, valamint nyitóbeszéde az Országos Szövetkezeti Hitelintézet alakuló díszgyűlésén - mintegy két héttel a kékcédulás választások előtt...

Már egészen korán föl kellett ismernie az ellenük működő erők túlsúlyát. Sőt, éppen reálpolitikusi képességei révén tisztábban kellett látnia az 1947 elején egyre jobban elsötétülő árnyakat. De talán éppen ez a józansága késztette „okos kompromisszumokra" - ahogy Csicskó Mária írja. Addig vett részt a parasztpárt munkájában, ameddig remélhette, hogy a megegyezésre való hajlandósága hoz valami eredményt. Azért állt ki - Kovács Imre kilépése után - a pártegységért, és azért maradt 1947-ben a parasztpártban, „mert bízott abban, hogy a vállalandó politika nem kíván tőle erkölcsi öncsonkítást", de „a szövetkezeti kérdés kommunista szempontú rendezése azután végleg el kellett hogy oszlasson minden illúziót önnön politikai cselekvésének sikerességét illetően". (Csicskó 96-97)

A dokumentumanyagot időrendbe állítva Farkas Judit jól ábrázolja nagyapja életútjának tragikumát. Sok momentumát megismerhettük a tanulmányokból és a méltatásokból, de az iratok szűkszavúságában válik a dráma igazán szívet szorítóvá. Az 1946-1947-es nagyívű politikai és gazdasági eszmefejtések után 1948-ban és 1949-ben egymás utáni lemondólevelekben vált meg politikai és gazdasági tisztségeitől. Majd előterjesztést tett egy Bibliofil Társulat életre hívásáért, Könyvművészeti Bizottság alakításáért. Lapengedély-kérelmet írt alá.

Majd következik 1956. APetőfi Párt rövid történetét négy dokumentum illusztrálja: Farkas Ferenc két rádiónyilatkozata, a Szovjetunió nagykövetéhez írt levele, és egy 1957. januári jegyzőkönyv, mely szerint a parasztpárt működését „ügyeleti minimumra" szűkítették. Tudjuk, hogy ezt még megelőzte két - itt nyilván terjedelmi okokból nem közölt - memorandum, az egyik 1956 novemberéből Farkas Ferenc fogalmazványa, a másik decemberből Bibó, Farkas, Rácz Jenő és Varga István közös munkája. Majd itt közölve újabb kísérletek, hogy a könyvkiadás felé húzódjon vissza: lapengedély-kérelem megújítása a Magyar Írás folyóiratra, majd lemondás ugyanerről, feljegyzés Akultúra világa című könyvsorozat kiadására, majd lemondás ugyanerről, végül lemondás a parasztpárt ideiglenes főtitkári megbízatásáról is. Aközéletből történt kivonulását tanúsító dokumentumok nemcsak kiútkeresését mutatják a kulturális élet felé, hanem azt is, hogy ami Farkas Ferenc pályája elején lelkesítő cél volt, művészeti kiadványok létrehozása, tervezett folyóirat, most menekülés lett.

Van párhuzam az 1950 utáni és az 1957 utáni történések között. Míg azonban 1953-tól a Pedagógusok és Tanulók Takarékpénztárának vezetőjeként kapott csekély, de mégis valamilyen feladatokat, 1957 után újabb tervei nem valósulhattak meg. Afogyó levegőben csak a barátságok megtartó erejére támaszkodhatott. Hiszen ami a legszűkebb családi és baráti körén kívül esett, az egyre bizonytalanabbá vált. Györffy Miklós azt mondja: „besúgókat gyanított maga körül", „holtbiztos, hogy... voltak" (123). Ő maga meg 1961-ben azt írja Veres Péternek: „hétszámra nem megyek be Pestre... azok, akik korábban a legnagyobbat süvegeltek, most óvatosan elnéznek, ha megpillantanak." Öt évvel később tették sírba.

Mi az, ami belőle mégis megmaradt? „Alakját szeretettel és megbecsüléssel őrzik mindazok, akik ismerték" - írja Csicskó Mária (110), de tudjuk, hogy az a férfi, aki egész életén át Magyarország anyagi és szellemi fölemelkedéséért dolgozott (és aki belehalt abba, hogy ez nem valósult meg), nem fogadná el, hogy csak emlékeket őrizzünk róla. Egész lénye és példaadása arra késztet - és ez az ösztönzés talán ennek a kötetnek a ki nem mondott végkövetkeztetése -, hogy ennek a korszaknak általa is vallott eszméit, céljait és érvényességüket újra nagyító alá helyezzük.

A harmadik út - bár akkor is, azóta is változatos politikai és gazdasági elképzeléseket értettek rajta - korának legmodernebb válasza volt, többek között a kapitalizmus és a szocializmus fogyatékosságainak feloldására, a kettő közötti szakadék áthidalására, ahogy ezt például a gaullista gazdaságpolitika is megmutatta. Magyarországra és korunkra vonatkoztatva pedig Salamon Konrád hat éve megjelent munkájára kell hivatkoznunk (A harmadik út küzdelme, a népi mozgalom, 1944-1987, Korona, 2002), melyben utal arra, hogy a „harmadik utas megoldás" ma sem veszítette el időszerűségét (343). Ezeket az elképzeléseket ért minden elmarasztalás ellenére is, gazdasági téren aktualitásuk feltétlenül megnőtt a mai nemzetközi bankválság sötét felhőinek tornyosulásakor. Általánosabb értelemben nézve pedig bizonyos az, hogy a harmadikutas alapelvek mind beleférnek abba az eszmeáramlatba, amely szembehelyezkedve a globális mentalitással, de elfogadva annak meg nem kerülhető kényszereit, az embert nem kívánja környezetéből kiszakítani, a helyit képes szervesen beleépíteni a nagyobb struktúrákba, tiszteli a fenntartható fejlődés elvét, amelyben az önkormányzati demokrácia és az ökologikus elv számít ökonomikusnak az eluralkodó globalitás egyeduralmával szemben, és ahol az egyik legfontosabb szempont a kultúra kétirányú megerősítése: az elit és a szélesebb rétegek felé egyaránt.

Mindezek megvalósítására gondolni talán nem utópia. És esetleg születnek majd tanulmányok Farkas Ferenc ilyen gondolatairólis. (Aki nem ír, hanem úr - Bisztrai Farkas Ferenc emlékezete - Tanulmányok, visszaemlékezések, dokumentumok. Válogatta és szerkesztette Farkas Judit. Bp. 2007. Ráció)

 



« vissza