Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Reménység a sötétben

Van egy valójában földhözragadt ábrándom. Eszerint, ha valaki azt kutatná, hogy úgy általában milyen világban szeretnének élni az emberek, nem valamiféle ködös Nagy Utópia képét vázolnák elébe. Azt gondolom, hogy egy olyan társadalom képe rajzolódna így ki, amelyben pozitív formát kap mindaz, ami a mai életünkből hiányzik. Ezt a világot azoknak a normáknak a működése jellemezné, amelyek sérülése miatt ma annyira elégedetlen. Szerepet kapnának ebben a képben a fogyasztási javak, de végeredményben mégis másról szólna. A biztos, értelmes tevékenységet, tisztességes bért kínáló munkahely, pihenéshez, szórakozáshoz, nyugodt családi élethez megfelelő teret biztosító lakás, személyi, vagyoni biztonság, egészséges környezet, a világban való szabad mozgás lehetősége, a jövendő nemzedék testi-lelki-szellemi fejlődését biztosító anyagi és intézményi feltételek, az új generáció számára vonzó és megfelelő kilátásokat kínáló munkahelyek, a kulturális közösség és örökség megőrzése, fejlődésének biztonsága - és hasonló praktikus dolgok gyűjteménye nem pusztán a fogyasztásról szólna. Lehet, hogy érthetetlen idealizmus ez, de szeretném azt hinni, hogy vágyaink ma sem az eszközök megszerzésére, hanem az általuk elérhető metafizikai valóságra irányulnak. Még akkor is, ha sokszor kisiklanak.

Azt is hiszem, hogy a kívánságok közt nem szerepelnének olyan célkitűzések, amelyek a politikai közbeszédben már-már a legfőbb jó jelentésében bukkannak fel. Nem tudom elképzelni, hogy valaki arról ábrándozzon, hogy „hatékonyan vegyünk részt a globalizáció folyamatában”, vagy hogy „dinamikusan növeljük a GDP-t”, még csak azt sem, hogy „emelkedjék a közösség toleranciaszintje”, vagy „a másság tiszteletére már a bölcsődétől neveljük a posztmodern piaci viszonyok közötti munkavállalókat”. Pedig ezek, az önmagukban pozitív tartalmakat jelölő kifejezések rendre olyan összefüggésben jelennek meg a közbeszéd szerepében tetszelgő médiazsivajban, mintha bennük a legfőbb közösségi álmok öltenének testet.

A fenti tételek természetesen sokféleképpen megfogalmazhatók, és más változataik, más elemek biztosan jobban is kifejezhetik mai valóságunkat, pontosabban jeleníthetik meg korunk diskurzusait. De azt hiszem, hogy e néhány példa is kifejezi azt, hogy mély szakadék választja el a két beszédmódot egymástól. És ezen alig változtat az, ha elmagyarázzuk: itt kétféle szemléleti formáról, más szintekről van szó, hogy ezek nem kizárják egymást, hanem összetartoznak, együtt fejezik ki napjaink valóságát és így tovább.

Az efféle magyarázatokban nagyon sok igazság van - de azt hiszem, az igazság maga hiányzik belőlük. Mert a gondolkodásnak, fogalmazásmódoknak más szintjei absztrakciójukban valóban eltérnek, másként egyetemesek. De úgy illenék, hogy - amennyiben csak együtt alkalmasak világunk képének rögzítésére - ne szakadjanak el egymástól. A baj az, és az ebből fakadó problémákkal napról napra szembetalálkozunk, hogy nemcsak a valóságot ábrázolni akaró két nyelv szakadt el egymástól, hogy nemcsak kétféle szótárral dolgoznak, hanem az is, hogy kategóriáikat nem lehet egy kétnyelvű szótárban egymáshoz rendelni.

Amikor a magyar valóság kettészakadásáról, megannyi törésvonaláról, társadalmunk szétesettségéről szólunk, erre a világlátási törésre is gondolnunk kell. A közügyektől való elfordulás gyakori panasz, de a közélet nem nagyon tesz ellene. Sőt mintha azon dolgozna, hogy minél kevesebben figyeljenek másra, mint saját ügyeikre, és az amúgy egyre inkább leértékelődő választásokon való részvétel minél kisebb legyen. (A Ferencvárosban a mai krízishelyzetben, amikor a társadalom az elszabaduló indulatok egyre több aggasztó jelét mutatja, csak minden negyedik választó élt jogosultságával...) Korántsem állítjuk, hogy a tömegdemokrácia a minden lehető rendszerek legtökéletesebbje, de mai tudásunk szerint nincs jobb. És mert ebben élünk, ezt tartjuk a legüdvösebb modellnek. Eközben azt kell látnunk, hogy a tömegdemokráciából elvész a tömeg. Ám ezen az úton a demokrácia is elvész, és ezzel összeroppan az a pillér, amire a világunk épül.

2009-ben az új magyar demokrácia kialakulásának huszadik évfordulójához érünk: az, ami 1990-ben megvalósult, az előző évben, 1989-ben formálódott. A?rendszerváltás szimbolikus pillanatai megelőzték a közjogi megformálását. A Kádár-rendszer egyik legfontosabb, de jelképesen döntő tétele 1956 forradalmának ellenforradalommá nyilvánítása volt. Ennek a doktrínának a visszavonásával dőlt el, hogy a pártállam a maga részéről föladta a harcot, innentől volt nyilvánvaló, hogy egy korszaknak vége. Ám egy államrezon csődje után az államot működtetők nem menekülhetnek kollektív öngyilkosságba. Nem is tették: két évtized tapasztalatával leszögezhetjük, a rendszer lecserélésével azok jártak a legjobban, akiknek módjuk nyílt e csere nyélbeütésére.

Leszámítva a diktatúra közismert arcait, az előző rendszer hatalmi elitje sikeresen mentette át magát az újba. Ehhez egyebek közt arra is szüksége volt, hogy ne csak azok a büntetőjogi kategóriák tűnjenek el, amelyekkel felelősségre lehetett volna vonni őket, hanem azok a közéleti és köznyelvi kifejezések is, amelyekkel vétkességük elmondható. Az általuk kialakított szellemi élet keretei között elbukott azoknak a nyelvi-gondolati szabadságharca, akik valami mást akartak, akik úgy gondolták, hogy nem holmi teoretikus és terminológiai tűzijáték szervezése, stiláris petárdák fölröppentése a feladatuk, hanem (minősíthetetlen parlagiassággal szólva) a közjóért folytatott harc: azoknak az igényeknek a képviselete, amelyek ennek az ábrándos írásnak az elején sorakoztak. És amelyek fölhánytorgatása a mai közéleti tolvajnyelvben populizmusnak minősülhet, hiszen csupán a nép (populus) vágyait fejezi ki.

Nos, a rendszerváltásból ezt a népet valóban a legkevésbé sem a forradalom-ellenforradalom, nemzeti érzés-proletár internacionalizmus és más effélék antagonizmusa foglalkoztatta, hanem az, hogy jobban szeretett volna élni. Nem tüntetni indult, hanem maréknyi valutájával a hiánygazdálkodás keretei között elérhetetlen ipari javakért igyekezett Ausztria felé. Lehet, hogy ennek az árát fizeti ma is? Hogy amikor meg kellett volna teremteni annak feltételeit, hogy a demokrácia tiszta lappal induljon, akkor fagyasztóládáért és videóért tülekedett?

A politikától való elundorodás azonban nem egyszerűen közöny, hanem - még - rejtett állásfoglalás is: elégedetlenség amiatt, hogy a rendszerváltást nem követte rendszerváltozás, hogy mindaz, ami történt, csak más keretet adott a kiszolgáltatottságnak. Amit a közbeszéd témáiról döntő közéleti és intellektuális körökben nem nagyon illik fölhánytorgatni, mert az erre alkalmas szavak nem mindig számítanak politikailag korrektnek.

Így aztán a pártállamtól való búcsú huszadik évében egy elszegényedett, demográfiai válságba süllyedő, frusztrált, jövőképét vesztett, korrupciótól sújtott, vezetőit megvető (vagy legalábbis bennük egyáltalán nem bízó), szellemi és politikai értelemben is kiszolgáltatott, anómiás, sértődött (mert megsértett), és befelé fordult társadalom éppen úgy ünnepelheti az elmúlt két évtized eredményeit, ahogyan gyászolhatja elveszett reménységét. Hiszen e két évtizedre visszatekintve ma semmi olyasmit nem talál, amire fenntartás nélkül büszke lehetne.

Ma ugyan nem kell Ausztriába mennie az immár korlátlanul bezúduló fogyasztási javakért. Ha nem dolgozni utazik a szomszédba, akkor, akinek telik rá, síelhet vagy remek kiállításokat nézhet meg. Eközben Kína és a többiek, de inkább csak Kína, a magyar piacot is ellátja a csúcstechnológia termékeivel. Ám az ország egyre lakhatatlanabb, egykori válságövezetei mind reménytelenül leszakadtak, az áhított szólásszabadság közömbösséggé sivárodott, a mégis kimondott szavak következmények nélkül, üresen konganak. A szabadnak mondott választásokon sem sikerült felelős és alkalmas vagy legalább tiszta kezű vezetőket állítani a mindennapok alakulását alapvetően befolyásoló helyekre, az elégedetlenség a jogállamiság fölrúgásában mindennap érezhető. A születésnapi tortán így nem szépen lobogó gyertyák, hanem bekormolódott gyertyacsonkok sorakoznak.

Ezt a szomorú képet most mégis valami szép, mindezek ellenére fölemelő passzussal kéne kevésbé lehangolóvá tenni. Valahogy úgy, ahogy Az ember tragédiájának végén áll, amikor az Úr bízva bízásra inti a teljes reménytelenségbe süppedő, ám életük folytatására ítélt teremtményeit. Igen, a személyes sors sokban függetleníthető a külső körülményektől. Polgári jómódban fölnőtt apám sokszor idézte föl élete példáján, hogy igazán akkor volt boldog, amikor még a villanyvilágítás is szünetelt. Az ellehetetlenülő külső körülmények elmélyítették emberi kapcsolatait, lélekben kiteljesítették, gazdagították. Bizonyítva mindközönségesen, hogy a lélek teljességéhez nem a tárgyak és a köznapi kényelem, hanem a szellem és a szeretet, a barátság a legfontosabb. Nem hiszem, hogy az ő példája, tapasztalata társadalmi méretekben is követhető modellnek volna fölmutatható, mégis fontosnak tartom, hogy fölidézzem. Elsősorban azért, mert legalább engem megvigasztal.



« vissza