Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A színész: létünk tükörképe vagy bábu

Ha sokszor morgolódunk is a színházi előadások nívója miatt, csak ritkán okolhatók érte a szereplők. Nem kétséges, kiváló színészeink vannak. Rendszerint a rendezők állítják őket olyan feladat elé, amely egy álságos koncepció része. Kiszolgáltatottak. Néha viszont épp ők mentenek meg egy semmitmondó vagy épp mesterkélt produkciót.
Sokszor leírtuk már, Peter Brookkal együtt „holt színháznak” érezzük a puszta szövegfelmondó színjátszást, a kiüresedett, muzeális előadásokat, de még ártalmasabbnak ítéljük az oda nem illő, túlburjánzó ötletspekulációkat, az öncélú önmegvalósítást. Modernizálás címén, sajnos, gyakran van részünk benne. Így aztán ritka az olyan színházi alkalom, amikor a kritikus egy-egy premier után örömének adhat hangot.
A színészek játéka győzött meg a Radnóti Színház Osztrovszkij-előadásán (Farkasok és bárányok). A 19. századi orosz drámaíró, kortárs kritikusának, Dobroljubovnak a szavai szerint, más darabjaival egyetemben (leghíresebb A vihar) a „sötétség birodalmát”, azaz a korrupció soha nem látott mocsármélységében üzelmeiket bonyolító orosz birtokosok, zugügyvédek és egyéb mihasznák panoptikumát tárja elénk. Valló Péter nem túl leleményes rendezésében brillíroznak a színészek, Almási Éva és Szervét Tibor kiváltképp. A minden hájjal megkent Murzaveckaja (Almási Éva), a világ előtt az ájtatos(kodó)-jótékony(kodó) asszony álorcájában ördögi tervet eszel ki, miként ugraszthatja egymásnak a helyi nagyságokat, hogy becsapva őket, saját vagyonát gyarapítsa. Kihúzott derékkal utasítja alárendeltjeit, fenyegeti zugügyvédjét, kétrét görnyed viszont a dörzsöltebb földbirtokos Berkutov előtt, aki Szervét Tibor képében nála jóval fondorlatosabb, nagyvilágias. A színész könnyedén odavetett mondataival, takarékos gesztusaival megzsarolja a törvénytelen akciókban addig lubickoló Murzaveckaját, aki saját vermébe esik. Pazarul karikírozza a kiskaliberű zugügyvéd pénzéhségét, alázatoskodását és gyávaságát Szombathy Gyula.

Ki ne ismerhetné föl mai elvadult kapitalizmusunk jellegzetes figuráit bennük a mai Magyarországon is?

Moliere Mizantrópjának címszerepét játssza Gálffi László az Örkény István Színházban. Vállán viszi az előadást, amelynek rendezését Gothár Péter jegyzi, aki nem tudni, miért, „japánosra” veszi a játékstílust, idegen-mereven mozgatva a színészeket. (Ha ez lenne a cél, meglehetősen erőltetett és nehezen indokolható.) Minden jelenet kimódolt, s nem is kínál támpontokat a megfejtéshez. Gálffi viszont mentes minden mesterkéltségtől; semmi körmönfontság, semmi manír, őszinteségét természetes föllépése szavatolja, a szemünk láttára születik meg Alceste minden gondolata. Önveszejtő szókimondásával magányra kárhoztatik. Mint minden időkben. Kevesen akadnak manapság, akik nem hátrálnak meg a kicsinyes, álnok és törtető környezet előtt, ha elvekért kell kiállani. Mácsai Pál (Oronte) a túlzott önérzetében sértett, hiú fűzfapoéta amúgy alacsonyan szálló szellemének pompás karikatúráját nyújtja.

Panelfüggöny sivár kivágásaiban bukkannak föl rendre Heinrich Böll Katharina Blum elveszett tisztességének jelenetmozaikjai a Pesti Színházban. Hegedűs D. Géza brechtiesen távolságtartó, ironizáló játékstílust választott a Böll-darab előadásához. A sajtóban indított rágalomhadjáratban megszégyenült Katharina Börcsök Enikő alakításában a szemünk láttára, lépésről lépésre omlik össze - mindennemű „látványosság” nélkül, anélkül, hogy a színésznő rájátszana a tragikus momentumokra. Egyenes derékkal, emelt fővel áll szembe hitvány kihallgatóival; alig mozdul, rezzenetlen arccal is méltóságot, dacot, megkérdőjelezhetetlen tisztességet sugall. Védtelenséggel párosuló eltökéltsége heroinává növeli a néző szemében.

Nem vonhatjuk a kimagasló alakítások kategóriájába a Nemzeti Színház Oresztész-előadásának két főszereplőjét. Rába Rolandot és Péterfy Borit az igazgató Alföldi Róbert hívta és szerződtette át a Krétakör társulatából. A szereposztás szemlátomást antihősöket célzott meg. Csak hát ez az antik dráma ellenáll a rendező kívánta vulgarizálásnak. Alföldi kíméletlenül ráerőlteti hamis elképzelését egy olyan tragédiára, amely két kor (a matriarchátus és a patriarchátus) egymásnak feszülését, s a velejáró tragédiát önti szavakba. Mindkettő a maga eszményeinek, hitének akar megfelelni. A rendező változatában ennek nyoma sincs. Hajléktalanba oltott huligánként, a lehető legegysíkúbban, a legcsekélyebb lélektani árnyalás nélkül üvölti végig Rába Roland Oresztész szerepét. Ezzel vélhetőleg azt kívánják jelezni, hogy ma már nincsenek hősök, csak cinikus, elvtelen, élvezetekre utazó gyilkosok - legalábbis ilyennek mutatkozik a férfi főszereplő. Csakhogy ehhez más darabot kellett volna keresni, vagy megírni. Hasonló „anti-értékrendet” képvisel Élektra szerepében Péterfy Bori is, aki végigordibálja szövegét, s játékával édeskeveset nyújt. Egyszerűen bőrükből kiforgatott vadembereket látunk a Nemzeti színpadán, akik kínosan randalíroznak és krimik gátlástalanul öldöklő diszkópatkányait juttatják eszünkbe, akikben nyoma sincs az Euripidész-tragédia és a görög mítosz királyfia pusztító önvádjának - legfönnebb az üvöltve szajkózott szavak szintjén. A lerobbant kamion, amely a tanyájuk, csak tovább szítja gyanúnkat: valamely hajléktalan-életformát (régebb így mondtuk volna: csöves) megcélzó, x-edik aluljárófilm szereplőibe botlottunk. Ez a modernség teljesen félreértett, vulgarizált változata. S ha már Euripidész Oresztészéről van szó, korántsem az antik dráma egyik főtémájának (melyik a súlyosabb bűn, a Klütaimnésztra által elkövetett férjgyilkosság, vagy az Élektra által fölbujtott Oresztész anyagyilkossága?) színpadi illusztrálását várnók el, hanem a túlhaladott vagy történelmileg előbbre mutató eszmék ütközésének - ám legyen - korunkra való vetítését. Korántsem vulgáris majomemberek környezetében. Remélhetőleg nem ez az „új hang” fog érvényesülni a Nemzeti Színház további életében.



« vissza