Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A történelemfilozófia lehetőségei - Szmodis Jenő: Kultúra és sors

Ez a figyelemre méltó és szellemi életünkben jelentős új színt hozó könyv - amint azt alcíme, A történelemfilozófia lehetőségei is jelzi - a történelemértelmezés egy olyan sajátos formájával foglalkozik, amelynek fő kérdése: vajon felismerhetők-e a történelem menetében a nagyobb korszakokon, illetve a civilizációkon is átnyúló szabályszerűségek, illetve elvek. A jogász szerző, Szmodis Jenő már egy korábbi, szűkebb szakterületéhez kötődő munkájában, A jog realitásában (A jog realitása, az etruszk vallástól a posztmodern elméletekig, Kairosz Kiadó, 2005.) is részben a történelemfilozófia sajátos módszerével igyekezett feltárni a jog különleges kulturális jelensége különféle aspektusait, így a különböző társadalmakban betöltött eltérő szerepét, működését és változásait.

A szerző mostani könyvének, a Granasztói György és Hankiss Elemér által is melegen ajánlott Kultúra és sorsnak történelemfilozófiai fejtegetései tehát nem előzmény nélkül valók. Arra keresett választ a szerző, hogy az egyes kultúrák jogrendszereinek fejlődési folyamatai és a kultúra formái mutatnak-e rokonságot egymással. Választ kívánt kapni arra a kérdésre, hogy a különböző társadalmi és történelmi fejlődéseknek vannak-e törvényszerűségei, előre meghatározott útjai. A fejlődési folyamatokban felismerhetők-e bizonyos szabályszerűségek, vagy a történelmet csupán a vakvéletlen és a tudatos emberi akarat irányítja-e? Így jutott el a szerző a tisztán jogtörténeti-jogelméleti kérdésektől a történelemfilozófiai-kultúrantropológiai problémákhoz, új szempontokat is szolgáltatva egyúttal azok árnyaltabb értelmezéséhez.

A könyv négy nagyobb egységből áll. Az első rész, miután bemutatja a történelemfelfogások főbb típusait (a történelem esetleges alakulását valló történelemképet, a történelem bizonyos célra törekvését hangoztató álláspontot, valamint azt az elképzelést, amelyben a történelem nagyobb, egymáshoz igen hasonló ciklusokat hoz létre), a historicizmus problémáját veszi vizsgálat alá. Ennek során Burckhardt, Nietzsche, Huizinga és Karl R. Popper gondolatai nyomán azon felfogás kritikai bemutatását végzi el, amely szerint a történelem alakulásának nincsenek átfogó törvényszerűségei. Az első rész az emberi természet és a történelem néhány összefüggésének felvázolásával zárul, amelynek során a szerző többek között arra mutat rá, hogy az emberi természet bizonyos pszichológiai sajátszerűségei már önmagában ellentmondanak annak, hogy az emberiség történelmének, e történelem lehetséges alakulásának ne volnának törvényei, az emberi természet sajátosságaiban rejlő korlátai. A második rész a kultúra jelenségének néhány alapvető aspektusát tárja fel, kiemelve, hogy a kultúra legalapvetőbb rétegét nem a kulturális termékek, tehát az objektivációk, illetve az ezekről való vélekedések adják, hanem maga a világszemlélet, amely legtöbbször irracionális tényezők és beidegződések nyomán kölcsönöz vagy épp nem kölcsönöz sajátos jelentőséget a világ dolgainak és jelenségeinek. A szerző szerint minden, ami később mint magas kultúra létrejön, ebből a mozzanatból, nevezetesen a szemléletből veszi eredetét. A második rész vizsgálat alá veszi továbbá azokat a pszichológiai, szocializációs és éghajlati tényezőket is, amelyek a genetikai meghatározottságokon túl sajátos arculatot képesek kölcsönözni egy adott társadalom, illetve egy civilizációs rendszer szemléletmódjának. A harmadik rész a szerző saját történeleminterpretációjának vázlatát adja, amely Henry Maine-nek a stagnáló és haladó társadalmakról vallott gondolatát újítja fel. A szerző utóbbiakat egyúttal a Spengler által meghatározott ciklikus struktúrával véli leírhatóknak. A negyedik rész Mezopotámia bizonyos kulturális jelenségein keresztül igyekszik igazolni a harmadik részben bemutatott lehetséges történeleminterpretáció téziseit.

A kutatás tehát eredetileg a jog világára irányult, de a tényleges vizsgálódások abba az irányba mutattak, hogy választ kapjon a szerző arra a kérdésre: egy kultúra szemléletmódja miként hat a társadalmi törekvésekre. A sors kategóriájapedigSzmodis szerint azt a folyamatot fejezi ki, ami kevesebb, mint a végzet, de több, mint a korlátlan lehetőségek közül való tetszőleges választások sorozata.

A társadalom- és a kultúrafejlődés meghatározottságára-meghatározatlanságára vonatkozó kérdéseket a szerző a történetfilozófiai elméletek képviselőinek (az említetteken kívül pl. Spengler, Fukuyama, Huntington, Max Weber) megállapításain túl többek között a pszichológia (Jung, Piaget, Thorndike) bizonyos tételeit elemezve közelíti meg. Ezzel együtt azt kutatja, hogy a kultúra a társadalom történelmi folyamatának eredményeként alakul-e, vagy éppen a kultúra hat-e a formálás erejével a történelmi folyamatokra. Ezek az összefüggések vezetnek el ahhoz a kérdéshez is, hogy a kultúra hatással van-e az egyéb társadalmi realitásokra, s ha igen, milyen mértékben befolyásolja a társadalom rendszerét, egyéb tényeit.

A szerző tisztázni igyekszik, hogy van-e elvi akadálya a történelem és a kultúra olyan történelemfilozófiai megközelítésének, amelyben túl lehet lépni az események és az alkotások egyedi vizsgálatán, esetleg ezek szűkebb csoportjait érintő elemzéseken. Annak vizsgálatára törekszik, hogy mennyiben van létjogosultságuk az ún. antihistoricista ellenérveknek, amelyek óva intenek attól, hogy a történelem és a kultúra értelmezése során, az eseti hasonlóságok és analógiák tényein túlhaladva a sajátos rokon jelenségek között mélyebb összefüggésekhez jusson a kutató. Ezek az ellenvetések - amint a tanulmányból egyértelműen kitűnik - aggályosak, hiszen többek között olyan előfeltevéseken alapulnak, mint a racionalitás korlátlan hatalmába, illetve túlzott jelentőségébe vetett hit, illetve az ebből a hitből eredő idea az emberi akarat szabadságának mértékéről a cselekvés vonatkozásában. Az aggály fennáll továbbá abban a tekintetben is, hogy e szemléletben a spirituális tények a materiális jelenségeknek leginkább csak következményeiként tűnnek fel.

Szmodis Jenő áttekinti a történelmi felfogások főbb típusait, és igyekszik megvilágítani a kulturális hagyományok és a történelmi irányok néhány összefüggését is. Ennek során számba vesz olyan alapvető emberi jellemvonásokat, amelyek - álláspontja szerint - hosszú távon jelölik ki a lehetséges történelmi folyamatok korlátait.

A vizsgálandó kultúrák kiválasztása körében az a két tényező kap kiemelt hangsúlyt, hogy az adott kultúrák rendelkeznek/rendelkeztek-e viszonylag autochton urbánus kultúrával, illetve kifejlődhettek-e sajátosságaiknak megfelelően. Ebből következően a szerző vállaltan nem tér ki a törzsi kultúrákra, illetve az olyan kulturális entitások vizsgálatára, amelyek fejlődését derékba törte valamely külső elementáris vagy hódító erő (pl. dél-amerikai kultúrák).

A szerző arra az álláspontra helyezkedik, hogy a három nagy történelemfilozófiai szemléletmód közül a ciklikus (a kultúrák születését, felemelkedését és elhalását valló) felfogás az, ami a legtöbb meggyőző erővel rendelkezik. Többek között Spenglerre és Szerb Antalra való hivatkozással jut arra a következtetésre, hogy a lényeg e felfogásban nem a részletek pontosságában, hanem az egészben, magában a struktúrában, a fő irányok helyes felismerésében rejlik. A szerző azonban a ciklusos felfogás kiegészítéseként feleleveníti Henry Maine gondolatát a stagnáló kultúrákról is.

Ez utóbbiakat (kínai, hindu, valamelyest az iszlám, a japán) monisztikusoknak, egyedenként (tehát nem összességükben) viszonylagosan egységeseknek tekinti. Ezekkel állnak szemben a szerző által duális princípiumú kultúráknak nevezett entitások (sumer-akkád, pelaszg-görög, etruszk-italikus, mediterrán-nordikus, utóbbi voltaképp a Nyugat). Utóbbiak szerinte valóban a Spengler által vázolt ciklus szerint alakultak, alakulnak, illetve ezek Maine kifejezésével haladó társadalmaknak nevezhetők.

Szmodis abból kiindulva, hogy a kultúra alanya az ember, arra a belátásra jut, hogy sem a történelmet, sem pedig a kultúrát nem lehetséges az általános emberi természettel szemben építeni a tartósság igényével. A történelem menetének és a kultúra fejlődésének az emberi természet adja a medrét. Az általános emberi sajátosságok az emberi természetben rejlő sajátos medrét is jelentik mind a kultúra, mind pedig a történelem fejlődésének. A szerző szerint e korlátokkal nem vetnek számot a diktatúrák és a túlzottan ideologikus rendszerek.

A történelmi fejlődés bizonyos összetevőit és az ember általános és specifikus jellegeit összevetve jut arra a következtetésre Szmodis, hogy amennyiben az egyes specifikumok a közösség tagjaiban kellő számban megvannak, azáltal ezek a specifikumok kultúra- és történelemformáló, egyúttal kultúrkört alkotó tényezővé válhatnak. A szerző szerint egy kultúra fejlődési folyamata a kiindulóponttól a végső fázisig szigorú belső törvényeknek van alávetve, mégpedig a jungi lélektan törvényei szerint. Mindezt abból a modern pszichológia és szociálpszichológia által felfedezett tényből látja következni, hogy az ember valójában távolról sem olyan mértékben racionális lény, mint azt a felvilágosodás korának máig ható emberképe velünk elhitetni szeretné.

A kultúrák specifikumait a szerző szerint egy sajátos gondolkodás- és látásmód, a lét megélésének érzelmi, indulati módja alkotja. A létmegélési mód változása sem esetleges tényező. E változások többnyire a szellemi elit gondolkodásában jönnek létre, alapvetően a pszichológia törvényei szerint, és kulturális-szocializációs csatornákon keresztül válnak társadalmi eszmékké.

Mindebből következően - Szmodis szerint - a történelem alakulása és a kultúrák fejlődési útjai nem racionálisan szabadon választottak, sem pedig véletlenszerűen esetlegesek. Mind a történelem, mind a kultúra olyan belső mozgatóerőktől indulnak el, amelyeket visszafogni vagy fokozni képes az értelmi tényező, de amelyek hatalma alól az értelem sem vonhatja ki magát teljesen. A szerző a környezeti meghatározottságoknál nagyobb jelentőséget tulajdonít az olyan tényezőknek, mint például a szemlélet és az igény. Annak igénye például, hogy tenni szükséges valamit, aminek megtételére korábban nem került sor. S hogy az igény mire irányul - a szerző szerint -, merőben a szemlélet dolga. A szemlélet és az igény azonban - állapítja meg a szerző - „nem annyira materiális, hanem inkább spirituális tényezők”. A tudati folyamatok és jelenségek összefüggései meghatározzák - vagy legalábbis jelentősen befolyásolják - a köznapi értelemben vett kulturális jelenségeken túl az adott társadalom rendjét (benne a jogrendszerét) és annak fejlődési irányát is.

Igen érdekes egyúttal az a szerzői felvetés, amely Hartmann ontológiája nyomán a kultúra öt, egymással többé-kevésbé oksági kapcsolatban álló szintjét különbözteti meg. Ezek: a szemléletmód, a cselekvések, az objektivációk, az objektivációk alapján alkotott komplex elvont fogalmak, valamint a kultúráról alkotott vélekedések szintje. A kultúrát alkotó „szintek” körében - mint említettük - a szerző a szemléletet tekinti alapvető jelentőségűnek. Azt a tényezőt, amely az egyes alkotók tudatában sajátosan formálja meg az érzékelhető valóságot. A szemlélet egy sajátos értelmezés, interpretáció és egyúttal érzelmi viszonyulás, amely értéket vagy értéktelenséget kölcsönöz a tapasztalatnak, illetve, amely a tapasztalat tárgyainak különleges értelmet, jelentőséget ad. A szemléletmód nemcsak végigkíséri az egyes kultúrákat, de voltaképp teremti is azokat - állapítja meg Szmodis. Hangsúlyozza, hogy - bár minden személynek megvan a maga sajátos világképe is -, az egyéni képzetrendszerek a társadalmak és a kultúrák szférájában közös vonásokat mutatnak fel. E közös vonások leginkább az értékrend vonatkozásában érhetők tetten.

A történettudomány és a történelemfilozófia ellentmondásai feloldásának lehetősége Szmodis szerint abban a körülményben áll, hogy mindkét tudományterület az emberiségnek mint közösségnek a tényeit kutatja. A kultúrák létalapja - állapítja meg a szerző - a sajátos szemlélet. Ez ugyan nem önálló organizmus, mégis valahogyan benne van a társadalom döntő többségének személyes lelki valóságában.

A szerző által vázolt történeleminterpretáció túl azon, hogy Maine és Spengler elveit egységbe hozza, azokhoz képest számos újdonságot tartalmaz. Azzal, hogy a stagnáló kultúrákat monisztikusokként, a haladóakat duálisokként azonosítja, egyúttal válaszolni is igyekszik arra a mainei kérdésre, hogy mi lehet az oka a kétféle kulturális-társadalmi létmódnak. Szmodis szerint két eltérő kulturális entitás intenzív kölcsönhatásának feszültségéből - a Hérakleitosz és Jung által leírt elvek szerint - alakul ki a fejlődés jelensége. Ezzel szemben ott, ahol az eltérő kulturális entitások nincsenek egymással beszélő viszonyban, vagy arányaik egymással nem összevethetők, alkotó feszültség és ezzel összefüggésben látványos fejlődés nem jön létre.

Szintén elgondolkodtató az a felvetés, amely azt mondja, hogy a haladó-duális kultúrák az élettartamuk kétharmada táján jelentkező csúcspontjukat követően „kultikus centrumaikat” kihelyezik egy tőlük nem teljesen független, ám mégis viszonylag érintetlen régióba (lásd a mezopotámiai kultúra hettita utóéletét, a görög kultúra hellenisztikus, alexandriai periódusát, a római kultúra bizánci következményeit, valamint a Nyugat Amerika-jelenségét). A kultúrák fejlődésük végleges konzekvenciáit itt vonhatják le, itt teljesedhet ki az a folyamat, amelyben a kultúrát addig vezérlő értékek ellentéteikbe fordulva elenyésznek. A szerző szerint így válik az északiasan racionális és mediterrán módon érzelmes Nyugat irracionális és sokszor a cinizmusig pragmatikus eszmék szülőjévé - Észak-Amerikában, amely a modern Nyugat Alexandriája lett a 19. században.

A könyvben a történelmi viszonylatok, a történetfilozófiai álláspontok újszerű megközelítése, az értékek összevetése és az érvek ütköztetése, a kérdések többoldalú megvilágítása, a kultúrák sajátosságainak, azonos és az eltérő vonásainak elemzése új értelmezését adja a történelemfilozófia 20. századi megállapításainak. Ennek eredményeként jut el a szerző azokra a következtetésre, amelyek a történelemfilozófia és a jogtudomány számára egyaránt új szemléletet és interpretációs lehetőséget biztosítanak. „Létezik - állapítja meg összegzésként a szerző - maga az emberiség, amely történelmi léte során két alapvetően fontos és eltérő formációt öltött: a haladás ciklikus és a stagnálás állócsillagszerű tüneményét. Ez két teljesen eltérő kulturális létmód még akkor is, ha különbségeik jelenleg valamelyest kiegyenlítődni látszanak.”

Egy Mezopotámiáról írt esszével, mintegy példaelemzéssel zárul a könyv, bemutatva többek között a mezopotámiai és egyiptomi transzcendenciaképzetek merőben eltérő vonásait, valamint a szinte már feudális jellegű hettita társadalmi szerkezet és a jogrendszer talányát is, amelynek a mezopotámiai fejlődéssel való feltételezhető összefüggéseire is rámutat a szerző.

A könyv tehát merészen nagy ívet fog át, a mezopotámiai kultúrától a napjainkig terjedő időszakot. Elismerésre érdemes a munka azért is, mert a művészetek évezredes távlatában és a különféle stílusokban otthonosan mozog, és meg tudja jeleníteni a nyugati és keleti kultúrák egyedi, sajátos varázsát.

A munka a kutatási eredmények összegzésével vezet el ahhoz a kérdéshez, hogy a Nyugat társadalma, joga és kultúrája a jövőre nézve milyen kilátásokat körvonalaz. Ennek a problémakörnek kifejezetten a jogtudományra vonatkozó lehetséges következtetéseit a szerző egy külön tanulmányban is vázolta. (A nyugati jog alkonya? Állam és Jogtudomány 2007. I. 69-98.) Az Utóhang szerint a szerzőnek a „görög csoda” világára, a római kultúra többgyökerű alapjaira és sajátos fejlődésére visszatekintő további kutatásait várhatjuk, illetve választ arra, hogy mi a „Nyugat”? Hogyan és merre halad?

(Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Mikolc, Bíbor Kiadó, 2007.)



« vissza