Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Mégis harmadik út - Huszár Tibor: Bibó estéje

Huszár Tibor legújabb kötetében Bibó István két írásával és az ahhoz kapcsolódó dokumentumegyüttessel foglalkozik: Bibó és Borbándi Gyula levélváltásával, amely Borbándi Der Ungarische Populismus című, a népi mozgalomról német nyelven írott könyvéhez fűzött kötetnyi terjedelmű hozzászólása kapcsán keletkezett; továbbá Arany Bálintnak, a Magyar Közösség egykori (a Magyar Közösség-perben elítélt) tagjának szóló válaszlevelével, amely abból az alkalomból született, hogy Arany Bibóhoz eljuttatta a perben halálra ítélt és kivégzett Donáth György utolsó szó jogán mondott beszédét, illetőleg az egykori mozgalom avató szövegét. Mindkét levél Bibó életének legutolsó szakaszához kötődik.

Bibó az 1979. május 10-én bekövetkezett halála előtti években nyugdíjasként gyakorlatilag teljes elszigeteltségben élt, egy-két, általa is jelentéktelennek ítélt művén1 kívül írásai nem jelenhettek meg. S ez nemcsak valamiféle passzív elzártságot jelentett, hanem bármely valamennyire is problematikusnak mutatkozó írása nyilvánosságra jutásának tételes elutasítását is. Illyés - aki a hetvenes években szinte egyedüliként vállalkozott arra, hogy Bibó emberi önbecsülését fenntartsa - 1977-ben a Magyar Rádió számára emlékezéssorozatot szerkesztett Németh Lászlóról, amelyben ragaszkodására Bibó is szerepet kapott volna. Bibó Németh és Szekfű életre szóló vitáját elevenítette fel, Németh Lászlónak Szekfű azon jellemzését, „amit Szekfű történeti koncepciójáról és ugyanakkor a mindenkori hatalomhoz óvatosan igazodó alapmagatartásáról” adott, s amely meggyőződése szerint „maradéktalanul helytálló”.2 Az emlékezés természetesen nem hangozhatott el, bár azt Bibóval javíttatták is, majd egy megalázó, kioktató visszautasító levélben közölték vele a döntést.3

1974-ben a genfi nemzetközi főiskola - ahol Bibó a harmincas évek közepén maga is tanult - három hónapos vendégtanári meghívást küldött Bibónak, amely hihetetlen módon felvillanyozta, s mondanunk sem kell, hogy milyen mentális és szakmai akkumulációt jelenthetett volna számára egy ilyen út. Útlevélkérelmét azonban első és másodfokon is elutasították, előbb az ország biztonságát veszélyeztető, később a kiutazás közérdeket sértő volta miatt.

Bibó a teljes elszigeteltség (ahogyan fogalmazott, „a közlési lehetőség terén való teljes sarokba szoríttatás”4) állapotában is tele volt írnivalóval, nemcsak eredeti szakmája, az állam- és jogelmélet, hanem a magyar és európai történelem, kultúrtörténelem és néhány apróbb irodalmi téma terén is. Ugyanakkor a szellemi közélet nyilvánosságában csak elveinek maradéktalan fenntartása, a rendszer nem demonstratív, de következetes elutasítása mellett lett volna hajlandó részt venni, amelyet jól érzékelhetően a kor hatalmasságainak tudomására is hozott.5 Életcélját ezért gondolatai napvilágra segítésében határozta meg, melyhez meg kellett találnia a megfelelő formát, hiszen, ahogyan arra röviden utaltunk, a nyilvános közlés lehetőségei elől el volt zárva. E kényszerhelyzetben születtek meg Bibó István - az anyag szövésének sűrűségétől függően - levéltanulmányai, -esszéi, ez az életének utolsó szakaszára oly jellemző műfaj. Ha már folyóiratokba nem írhatott, legalább a magánlevelek szűk nyilvánosságával meg kívánta osztani - talán meg is őrizni - gondolatait. E körbe tartozik tehát a Huszár-kötetben említett a Borbándi Gyulához és Arany Bálinthoz írott levele. S itt utalnánk a kötettel szembeni egyik hiányérzetünkre, egyelőre csak a puszta tényt említve, nevezetesen, ha már a könyv választott témája Bibó estéje és a népi mozgalom, akkor feltétlenül e körbe tartozik Szalai Pál Magyar gondolat - szabad gondolat című cikkére írt válaszlevele is. S bár a szerző hangsúlyozta a teljesség igényének hiányát, ezt az írást a téma szempontjából nem tekinthetjük megkerülhetőnek, hiszen az abban kifejtettek szerves folytatását, kiegészítését jelentették például a Borbándi-levélben foglaltaknak.

Huszár Tibor a Borbándi Gyula művéhez írott, kötetnyi tanulmánylevelét Bibó egész életműve szempontjából fontos adaléknak minősítette. Ezzel a megállapítással maradéktalanul egyetérthetünk, sőt a levélnek még ennél is nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, hiszen ezen inspiráció hiányában valószínűleg soha ilyen részletességgel nem ismerhettük volna meg Bibó véleményét és álláspontját arról a mozgalomról, amelyhez önmagát is tartozónak számította. Mert bár Bibó tervezte a népi mozgalomról szóló nagyobb lélegzetű munka elkészítését, az már nem valósulhatott meg. Az írás jelentőségére és méreteire figyelemmel ezért természetesen Huszár Tibor nem vállalkozott a teljes mű felidézésére, csak az általa különösen fontosnak ítélt megjegyzésekre.

Kiemelendőnek tartja Huszár Tibor Bibó azon megállapítását, amely szerint a népi mozgalom hangsúlyozottan baloldali jellegű volt - tegyük hozzá, Bibó önmagát is mindig baloldaliként határozta meg -, a levél erre vonatkozó részletét a kötet hosszan idézi. Sajnálhatjuk, hogy az idézett bekezdés utolsó mondatára már nem maradt hely, amely tovább árnyalhatta és pontosabban értelmezhetőbbé tette volna Bibó fenti megállapítását: „De a szó klasszikus értelmében nem mondhatjuk, hogy ez a reformifjúság valahol a baloldaliság és a jobboldaliság között lebegett; azt lehet mondani, hogy egy olyan reformlehetőség megfogalmazását hordotta méhében és ehhez legközelebb a népi mozgalom formájában jutott el, amelyik túlhaladja a hagyományos harci riadókat, főleg azt, amelyik kapitalizmus és kommunizmus közötti választásra szólít fel.”6

Talán nem véletlen, hogy Huszár Tibor a Borbándi-levél baloldaliság-momentumát emelte ki, hiszen Bibó életművének, gondolatrendszerének ez az a pontja, ahol őt a hagyományos baloldali, liberális körök leválaszthatónak tartják a népi eszmeiségről, s ahol a jobboldali, keresztény és konzervatív gondolkodók meghökkennek munkássága előtt, s némi hideg távolságtartással viseltetnek iránta. A kimaradt mondat ugyanakkor beszédes, jól mutatja e baloldaliság igazi tartalmát, amely Bibó megfogalmazásában a népi mozgalom lényegi jellegét adta, s amely oly közel áll egyébiránt a népi mozgalom más jelentős személyiségeinek, mint például Illyés Gyula, Németh László, Szabó Zoltán, Kovács Imre vagy éppen Borbándi Gyula gondolatvilágához. A népi mozgalom „baloldalisága” ugyanis messze esett a hagyományos baloldaliság-jobboldaliság szembenállásban való értelmezésétől. Bibó számára is nyilvánvaló volt e fogalom összezavarodottsága. Így a baloldaliság hangsúlyozása anélkül, hogy hozzáillesztenénk a bibói értelmezést, megtévesztő és zavaró. Bibó világában a népi mozgalom baloldalisága ugyanis - újabb, a Borbándi-levélből vett idézet szerint - nem jelentett mást, mint amelyet így foglalt össze: „Mindenekelőtt igenlően viszonyult (a népi mozgalom - P. B.) az egész francia forradalmi hagyományhoz, annak demokratikus szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavához, csak éppen annak eredeti értelmében és nem beléjük értelmezve azokat a torzulásokat, amelyeket azóta különböző ún. ideológiák ehhez kapcsoltak. Vagy a szabadság jelszavához nem kapcsolták hozzá a nagytőke és a nagy vagyon korlátlan hatalmát mint szabadságot, az egyenlőség fogalmához nem kapcsolták hozzá a centralizált államhatalmat, mint amelyik majd hivatott lesz ezt az egyenlőséget biztosítani. Az agrárkérdésekben volt egy világosan körülhatárolt jelszavuk, ami kb. abban állt, hogy a paraszti életforma szabadságát hirdetik meg, ez magában foglalta mind a magántulajdon szabadságát, mind a szövetkezés szabadságát. Magukévá tették a teljes parlamenti demokrácia egész követelményrendszerét, többpártrendszerrel és független bírósággal, sajtó-, gyülekezési és gondolatszabadsággal együtt. Világosan szembenálltak a nagybirtok és nagytőke bármiféle restaurálásával, teljességgel mellette álltak a munkástanácsoknak, és azoknak minél nagyobb szabadságot és függetlenséget akartak biztosítani.”7

A népi mozgalom baloldalisága és az arra történő hivatkozás a hagyományos és mai értelmezésünk szerint ezért nem sokat mond, s ha pontosak akarunk lenni, a mozgalom „baloldalisága” a bibói megfogalmazás szerint egyébiránt a népiek többsége számára vállalható, nem véletlen, hogy Illyés Gyula búcsúbeszéde szerint a népi mozgalomnak adott „világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert”8. Illyés búcsúbeszédében nagyon egyszerűen mutatott rá arra, hogy Bibó István volt a népi mozgalom teoretikus személyiségei közül az, aki a népiségben megtestesülő három nagy eszmerendszert - a magyar reformkori liberalizmus legjobb hagyományait, egy nemzeti-plebejus demokrata, illetve a kereszténységen nyugvó világképet - szintetizálta és egyetemes szinten összefoglalta. Bibó e teoretikus szerepét és pozícióját lényegében a második Válasz időszakában foglalta el, amikor a népiek (az Erdei-Darvas vonalnak a kommunisták felé húzódása, Kovács Imrééknek, Németh Lászlónak és Kodolányi Jánosnak pedig a kényszerű belső vagy külső emigrációba történő szorulása miatt) egyre szűkülő palettáján lényegében Illyéssel vállt vállhoz vetve fogalmazták meg a mozgalom válaszait a kor legfontosabb kérdéseire.

Bárhogyan kívánják is tehát leválasztani Bibót a népi mozgalomról, vagy egy más törekvés szerint eszméit kizárólagosan személyének tulajdonítani, azaz a népi eszmeiséget „bibótlanítani”, Bibó egész életében mindig is e politikai-eszmei mozgalomhoz tartozónak vallotta magát, s minden számottevő népi értelmezés szerint mindig is ide tartozott, egyes történelmi pillanatokban annak meghatározó figurája volt. Levelét is ezzel a mondattal zárja: „Ne vedd rossz néven, ha helyenként erélyesen képviseltem saját álláspontomat abban a meggyőződésben, hogy egyben a népi mozgalom álláspontját is képviselem.”9

S itt érkezünk el a kötetben megkerült harmadik levélhez, a 70-es években Illyést bíráló Szalai Pál-cikkre adott válaszához, amelyben így összegezte a népiséghez való viszonyát: „...a népiek valamennyire is komolyan vehető kollektív állásfoglalásait ma is elfogadhatónak és kifogástalannak érzem. És az egész mozgalomhoz való személyes kapcsolatom lényege nem az, hogy minden állásfoglalásukat kritikátlanul magamévá tegyem, hanem az, hogy túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonylatokon, az tudniillik, hogy egy olyan radikális mozgalmat testesítettek meg, amelyik egyszerre foglalta magába a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek, amelyek mind a szabadság központi ideológiájából vezetik le magukat anélkül, hogy ezt a kielégítő szintézist létre tudnák hozni. Elsősorban ez az én idetartozásomnak a motívuma.”10

A levelekből kiemelt témák ismertetése ezért mintha arra helyezné a hangsúlyt, mely szerint Bibó és címzettjei, a felvetett kérdésekben elfoglalt álláspontok között jelentős és áthidalhatatlan ellentét feszülne, amely Borbándi Gyulával, a népi mozgalomról írott könyvével, vagy éppen Arany Bálint személyével kapcsolatosan semmiféleképpen nem állítható. Donáth Györggyel és a Magyar Közösség perével kapcsolatosan természetesen más a helyzet, hiszen ott valóban éles elvi ellentét fogalmazódott meg Bibó részéről, egyezően a Válaszban 1947-ben megjelent cikkében foglaltakkal. Mindezen baloldaliság és vélt különállás szemléltetésére a szerző tanulmányában kiemelte Bibó azon felszólítását, hogy Borbándi a népi írókat a „történelmi értelemben vett baloldalon helyezze el”, s a mozgalom folyóiratainak Borbándi-értékelését „szerecsenmosdatásnak” minősítette. Ennél azonban lényegesen árnyaltabb Bibó véleménye. Fontosabb azonban Huszár Tibor újabb megállapítására kitérnünk, amelyben Bibónak is ellentmond. Bibó ugyanis Borbándival egyezően pozitívan értékelte a Magyar Élet Kiadót, mely megfogalmazásában „egy kiterjedésű volt a népi írók mozgalmával”, s amely ismeretei alapján egyetlen olyan művet sem jelentetett meg, amelyik a „fajelmélet téziseivel együtthangzó téziseket képviselt volna”.11 Ez az értékelés azonban ebbe a baloldaliságképbe nemigen férhet bele, s cáfolatul Huszár Veres Péter írásait hozta fel, melyek véleménye szerint nem voltak mentesek „fajelméleti felhangoktól”. Az említett művel kapcsolatos kételyt csupán az jelentheti, hogy az ellenpéldaként idézett Veres Péter-kötetet eredetileg nem a Magyar Élet Kiadó, hanem a MEFHOSZ Könyvkiadó jelentette meg, így Bibó és Borbándi megállapítása és értékelése mégis helyénvalónak tűnhet.

Huszár Tibor a levélből még egy momentumot emelt ki, Bibónak a zsidókérdésben elfoglalt, a szerzőétől eltérő álláspontját. E téma tárgyalása önmagában túlfeszítené e dolgozat kereteit, ezért csupán egyetlen levélbeli tételt idézek, amely rámutathat arra, hogy Bibó és Borbándi álláspontja a népi mozgalom tagjainak zsidókérdésben elfoglalt nézeteinek megítélésében mégsem estek oly távol egymástól: „Arra több ízben utalás van a könyvben, hogy a népi mozgalmat bizonyos oldalról antiszemitizmussal vádolták, de a könyv erre röviden csak azt feleli, hogy a népi mozgalom ezt a vádat nem érdemelte meg, mert az egész hitleri, antiszemita ideológiától távol tartotta magát. Ez így lényegileg igaz, de a dolog nem ennyire egyszerű.”12 S e ponton idézzük a Litván-féle levélben foglaltakat, amelyben Bibó szintén kitért a népieknek a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjaira, lényegében védelmébe véve a teljes népi mozgalmat és az egyes alkotókat is az őket ért vádakkal szemben. „A népieseknek, pontosabban egyes népi íróknak és publicistáknak a zsidókérdéshez való viszonyát érdemes inkább egyénenként és árnyaltan elemezni, de a Te (Szalai Pál - P. B.) általánosításaid úgy érzem, itt sem állnak helyt.”13 Ezt az árnyalt és egyenkénti elemzést végezte el Bibó a Borbándihoz írott levelében, amelyet olyan jelentőségűnek érzünk, hogy annak legalább vázlatos ismertetésére itt és most feltétlenül sort kell kerítsünk.

Leszögezte, hogy a népiek közül kizárólag Erdélyi Józsefet tekinti olyannak, aki látványos módon dezertált és átlépett a hitlerista táborba, akinek ezt a lépését a népiek egyértelműen árulásnak tekintették. Ugyanakkor azt is rögzítette, hogy a népi mozgalom vezető tagjainak a zsidókérdésben elfoglalt árnyalt, sajátos álláspontja, amely „egyik esetben sem volt antihumánus (kiemelés: P. B.), de csaknem minden esetben eltért mind az életbevágóan érintett zsidóság, mind egy filoszemita humanizmus általános elvárásaitól”14.

Bibó alapvetően három viszonyulási módot határozott meg a népiek körében. Az első a zsidósággal szemben való ellenséges érzület volt. Esetükben a kizsákmányolók között fő helyen mindig zsidók szerepeltek. Ilyennek volt tekinthető Sinka István, aki azonban mindvégig a népi mozgalom teljes jogú tagja maradt Bibó véleménye szerint, és aki „soha egy pillanatig nem fogadta el a hitlerizmus akár német, akár magyar változatainak bármelyikét sem a nép ügyének”15. Ehhez hasonlónak érezte, bár sokkal kevesebb indulati elemmel, Veres Péter magatartását is, aki a „kizsákmányolók példaszerű felsorolásánál az Eszterházyak mellett mindig fölemlítette a Weiss Manfrédeket, de mindig ebben a sorrendben”16. Végül volt a zsidósághoz való viszonyulásnak egy jellegzetesen magyar variációja, a Bibó által Szabó Dezső-i álláspontnak tartott. „E szerint a nagyméretű és nagy tömegű zsidó és német asszimiláció a magyar nemzet számára egy túlzott, nehezen megemészthető és egészségtelen jelenségeket okozó folyamat volt (...).”17 Ezen áramlat legnívósabb képviselője Németh László volt, s ide tartozónak érzete Féja Gézát és Kodolányi Jánost is. Bibó levelében megfogalmazta azt az évek alatt kialakult véleményét, mely szerint a zsidóságra mint kollektívumra - ráadásul a hitleri árnyékban - irányuló kritika eleve hibás. Ugyanakkor hangsúlyozta azt is, hogy a népi mozgalom fennállásának egész ideje alatt azt az álláspontot képviselte, hogy a „szélsőjobboldali mozgalmak a zsidókérdés középpontba helyezésével az igazán égető és kulcsjelentőségű nagybirtokkérdésről akarják elterelni a figyelmet. Ez a szembeállás határozza meg a magyar népi mozgalom igazi és hiteles helyét.”18 A népieknek a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjáról nem feltételezett tudatos rosszindulatot, és az nem hasonlítható az antiszemitizmus „gyilkolásba és nihilbe vezető perspektívájá”-hoz sem. „Nem is a szó tömény értelmében vett antiszemitizmus, hiszen a zsidóknak nem tulajdonít központi vagy egyetlen szerepet: elsősorban az érzékenységüket sérti meg.”19 E véleményét képviselte 1945 után, amikor Németh Lászlóval, Féja Gézával, Kodolányi Jánossal, Sinka Istvánnal és Szabó Lőrinccel szemben (annak érdekében, hogy ezt az öt embert háborús bűnösként a vádlottak padjára ültessék) szellemi hajtóvadászat indult.20

E kérdéskör kapcsán még egy megállapítását kell idéznünk Bibó gondolatrendszere sajátosságának igazolására, mégpedig a Szabó Dezső kérdésében elfoglalt véleményét, amely a hetvenes években reveláló hatású, s amely alapjában tért el mind a hazai baloldali kánon által képviselt állásponttól, mind az ezzel tökéletesen azonosuló emigrációbeli baloldali-liberális véleménytől. Bibó a - később még külön említendő - Magyar Közösség ügyének tárgyalásakor is különös gondot fordított arra, hogy árnyalt képet fessen Szabó Dezső szerepéről az antiszemita kampányokkal kapcsolatosan, amit Borbándi Gyulához írott levelében így összegzett: „A Szabó Dezső ellen emelt fasiszta vádat érdemes volna pontosabban megformázni, helyére tenni. Világosan megmondani, hogy Szabó Dezsőnek mind a parasztság kérdésében elfoglalt álláspontjai, mind pedig magyar patrióta álláspontjai mérhetetlen és teljességgel mértéktelen romantikával voltak terhelve, ugyanakkor leszögezni, hogy a fasizmusból nem volt benne sem hatalomkultusz, sem diktátorkultusz, sem erőszakkultusz.”21 Emeljük ki mindezek után hangsúlyosan: Bibó, mind Németh László elítélt és megbélyegzett eszméi, mind Szabó Dezső egész munkássága, valamint a népieknek a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja tekintetében gyökeresen és teljességgel eltérő nézeteket vallott, mint akár a korabeli, akár a mai baloldali vagy liberális gondolkodók, s ezt a baloldaliságát világosan határoljuk el minden eddig megvalósult baloldaliságtól.

S ezen a ponton térhetünk rá a kötet második elemére, a Magyar Közösség és Donáth György szerepét taglaló, Arany Bálinthoz írott levelére. Abban itt is igazat kell adjunk Huszár Tibornak, hogy Bibónak ez az írása is személyiségének, erkölcsiségének ki-emelkedően értékes dokumentuma. Talán nem is azért, mert úgy gondolnánk, hogy a Magyar Közösség elveivel, célkitűzéseivel való éles szembenállása elhatárolná őt a harmadik út gondolatától, hanem mert éppen e téma kapcsán is megvilágíthatjuk sajátos harmadikutas eszmeiségét. Bibó - ahogyan arra már korábban hivatkoztunk - 1947-ben megjelent tanulmányában foglalkozott a Magyar Közösség ellen indított eljárásokkal, amelyben a kirobbant „köztársaság-ellenes összeesküvés”, vagy ahogy írták, a „Magyar Közösség” összeesküvésének ügyét elemezte22. A per a kisgazdapárt vezetése ellen irányult, amely a kommunista párttal leginkább szemben álló és a kompromisszumokat leginkább elutasító kisgazda politikus, Kovács Béla mentelmi jogának megsértésével, az eljárásban közreműködő orosz hatóságok általi letartóztatásával zárult. Bibó azonban mindebben a parasztpárt harmadikutas politikájával szembeni támadást sejtett.

A Magyar Közösség szellemi gyökerei a húszas évekre és Erdélybe nyúltak vissza, s az egy magyar érzésen alapuló szabadkőműves mozgalomra emlékeztetett23, amely Szabó Dezső és Németh László harmadikutas eszméiből merített, a magyarság teljes szellemi és egzisztenciális érvényesülésének programját mind a német, mind a zsidóság fokozott térhódítása káros jelenségként történő elítélését hirdette. A mozgalom egyik résztvevője híg- és mélymagyarokra osztotta az ország lakosságát, amely asszociációkra adott lehetőséget Németh László Kisebbségben című munkájában használt terminológiával. Németh Lászlót ezért egyes körök, felújítva az ellene emelt fasiszta vádat, az összeesküvés szellemi atyjának kiáltották ki. Bibó szükségesnek érezte leszögezni, hogy a Németh László által használt fogalomrendszer ugyan nem szerencsés, de ez az általa kialakított „terminológia nem ködös fantazmagóriákból, hanem egy valóságos, létező jelenségről beszél: arról a többnemzedéknyi kontraszelekcióról, ami a Habsburg-monarchiába való beleszorulás, különösen pedig a kiegyezés eredendően hamis osztrák-magyar konstrukciójában való lemerevedés folytán a magyar közéletben létrejött, s a trianoni megrázkódtatás és az ellenforradalom jóvoltából a Monarchia bukása után egyedül Magyarországon még huszonöt évig tovább élt.”24 Bibó világosan elhatárolta a népi mozgalmat, „minden belekeverési erőlködés” ellenére, a restaurációra törekvő, búsmagyarkodó csoportosulástól. Hiszen mindig is hangsúlyozta - a jobb- és baloldaliság szembeállításának visszássága ellenére is -, az irányzat, társadalmat racionálisan változtatni akaró törekvése alapján radikális jellegét.25

Bibó levelében, minden elvi fenntartása ellenére ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ezen tisztán elvi ellentét dacára „akár azt a módot, ahogyan ennek az ügynek a sovány tényállását fasiszta összeesküvéssé dagasztották, akár azt a bánásmódot, melyben a vádlottak a vizsgálat és a per során részesültek, akár azokat az ítéleteket, amelyeket ellenük hoztak és felettük végrehajtottak, a legkisebb mértékben is helyeselném.”26

E két fent említett levél bemutatását követően, a kötet több mint háromnegyed terjedelmét dr. Donáth György utolsó szó jogán elmondott beszédének hiteles gyorsírói jegyzőkönyve, illetőleg Donáthnak a Magyar Élet Pártja országgyűlési képviselőjeként 1939 és 1943 között elmondott beszédeinek válogatása teszi ki.

S itt most egy új írást kezdhetnénk, amely Donáth Györggyel foglalkozna, és amely bemutathatná, hogyan vált éppen ő a koncepciós per főszereplőjévé, nemcsak I. rendű vádlotti státusa révén, hanem mert magatartása az első perctől kezdve a per valamennyi szereplőjét lenyűgözte. Hiszen mondandójában és jellemében oly magasan emelkedett ki, hogy a visszaemlékezők szerint varázsának olykor még a tanácselnök sem tudott ellenállni. A perben, az utolsó szó jogán kiváló szónokként elmondott beszédében nemcsak bátorságáról tett tanúbizonyságot, hanem logikai képességeiről, széles körű történelmi műveltségéről is. Mindezt a nyilvánvaló halálos ítélet árnyékában, megőrizve emberi méltóságát és szuverenitását, egy percre sem adva fel függetlenségét.27

Ez a történet azonban már nem tartozik Bibó estéjéhez.

(Huszár Tibor: Bibó estéje. Levelek, dokumentumok a népi mozgalomról és a magyar Közösség peréről. Corvina 2008.)

 

Jegyzetek:


 

1 Erdei Ferenc tanyakoncepciójának felelevenítése; egy összefoglaló mű a településfejlesztési hálózat és egy lehetséges közigazgatási területrendezés összefüggéseiről; bibliográfia a 18. század végén és a reformkor elején zajlott rendszeres országgyűlési munkálatok kiadványairól.

2 Interjú Bibó Istvánnal. In.: Bibó István (1911-1979) Életút dokumentumokban (Továbbiakban: Életút), 1956-os Intézet-Osiris-Századvég, Budapest, 1995. 555. o.

3 „Az Ön előadása mind Németh Lászlóval, mind Szekfű Gyulával, mind pedig a kettejük között lefolyt egykori vitával kapcsolatban elfogult és egyoldalú. Elhallgatja, illetve szubjektív módon interpretálja a tényeket, ezáltal ellentétbe kerül az objektív igazsággal, azaz a történettudomány és az irodalomtörténet által meggyőzően bizonyított igazságokkal” - írta elutasító levelében Dorogi Zsigmond az irodalmi osztály vezetője, 1976. december 20-án kelt levelében. In.: Életút. 630. o.

4 Uo. 557. o.

5 Bibó István Illyés közbenjárására egy alkalommal Aczél Györggyel is találkozott, amely teljességgel sikertelenül záródott, melyből Aczélék megérthették, hogy Bibónál semmiféle engedményt elérni nem fognak. Lásd erről Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István. In.: Forrás, 1993. 3. szám. 76. o.

6 Bibó István: Levél Borbándi Gyulához. In.: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. III. kötet 325. o. (Továbbiakban: Levél)

7 Levél uo. 364. o.

8 Illyés Gyula: Búcsú Bibó Istvántól. In.: Bibó Emlékkönyv, I. kötet 37. o. Századvég-EPMSz. 1991.

9 Levél uo. 373. o.

10 Litván György: Egy kései Bibó-levél. In.: Bibó Emlékkönyv, I. köt. 142-143. o. Századvég-EPMSZ. 1991. (Továbbiakban: Egy kései Bibó-levél)

11 Levél uo. 333. o.

12 Levél uo. 302. o.

13 Egy kései Bibó-levél uo. 141. o.

14 Levél uo. 302. o.

15 Levél uo. 304. o.

16 Uo. 304. o.

17 Uo. 306. o.

18 Uo. 307. o.

19 Huszár Tibor: Bibó István (továbbiakban: Bibó) - Magyar Krónika Kiadó, 1989. 82. o.

20 L. erről uo. 78. o.

21 Uo. 837. o.

22 Bibó reakciója szokatlanul gyors volt, hiszen a letartóztatásokra 1946 decemberében és 1947 januárjában került sor, írása pedig már a februári számban napvilágot látott.

23 Uo. 34. o.

24 Bibó: Összeesküvés... uo. 451.o.

25 L. erről Bibó-levél 839. o.

26 Bibó István levele Arany Bálinthoz a Magyar Közösség ügyéről. 1978. In.: Életút 693. o.

27 Lásd erről Török Bálint: Az akasztófa magasából. 100 éve született Donáth György. In.: Magyar Szemle 2004. 9-10. szám.



« vissza