Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Variációk válságra

Hogy 2008 a válság éve megjelöléssel kerül-e be a majdani annalesekbe, még nem tudhatjuk, mert könnyen elképzelhető, hogy a neheze még hátravan. Mert válság az, amit nem lehet megoldani. Az a gazdasági visszaesés, amely miatt mostantól fedezetlen hitelből nem lehet fölösleges kacatokat vásárolni, még nem föltétlenül válság, sőt akár az emberiség életben maradását jelentő utolsó esély fölcsillanása is lehet. Ahogy a láz sok esetben a gyógyulás része.

Magyarország számára azonban a mai helyzet sok szempontból mást jelent, mint amit szerte a világban. A magyarság, a magyar nemzet számára jószerével a 20. század maga volt a válság. Ezt a helyzetet sikerült átmentenie a 21. századra is. Ám a történelmi folytonosságtól eltekintve is sokan állították-állítják, hogy Magyarország évek óta a válság állapotában él. Ezt jó néhány mutatós látványelem mind kifelé, mind befelé elfedheti, és el is fedte - mostanáig. Nem csekély részben azért, mert az úgynevezett válságot éppen az idézte elő, hogy a szakmai beszűkültség okán jólesett egyes, az úgynevezett fejlődést bizonyító adatokban gyönyörködni. Ehhez csak az kellett, hogy egy olyan gondolkodásmód keretein belül maradjanak, amelyben olyasféle adatok uralkodnak, mint a GDP-növekmény, hogy elhiggyék, az a jó, ha az állam nem tulajdonos, ha egy gazdaság a lehető legnyitottabb. A közgazdasági-pénzügyi teoretikusok világában rendkívül elterjedt növekedésvallásba vetett hit jegyében az üdvösség felé vezető út része. Ám e képzetrendszerről egyszeriben kiderült, hogy sokban téves, vagy legalábbis megalapozatlan - és még saját vonatkoztatási rendszerén belül sem feltétlenül igaz. Ami idáig történt, mindenkit megijesztett. Nem tudni, hogy ez már az a válság-e, amely elkerülhetetlen, mert tarthatatlan az a modell, amely véges rendszerben a végtelen növekedés illúziójára épül. (Ez ügyben a természet már jelezte, hogy visszavágásra készül.) De ami ennél valószínűbb, mert magának a gazdasági-társadalmi létezésnek a szférájában is hatnak egyetemes, a természeti törvényeknek megfelelő szabályok, hogy az előző törvényhez képest a felszín rendje is tiltakozik. Igaz, ennek kimondása sem lesz magától értetődő, hiszen csak néhány romantikus értelmiségi, kevéske álmodozó „zöld” s hasonló zugalternatívok dédelgetnek efféle gondolatokat. Mindenekelőtt azt, hogy a kozmosz legfőbb törvénye nem a növekedés, hanem az egyensúly. Ezt a tételt hágta át az elmúlt évtizedek gyakorlata, mert ennek értelmében minden olyan növekedés, amely egyúttal nem teremti meg a maga új egyensúlyát, szükségszerűen összeomlik, s a krízis addig tart, amíg ki nem alakul valamiféle új egyensúlyi helyzet. Ezt a törvényt hagyta kamaszos önhittséggel, önképzőköri magabiztossággal figyelmen kívül a mai világrend - hogy aztán ijedten lássa be, hogy valamit nagyon elrontott.

Kérdés persze, hogy ki és mennyire képes a belátásra, hiszen ezernyi mentség kínálkozik arra, hogy valamiféle véletlenekkel, személyes hibákkal, eseti tévedésekkel és hasonló, az egész rendszer kudarcának belátását elkerülhetővé tevő magyarázatokkal mentegessék a torzulások haszonélvezői az általuk működtetett rendszert. Nem kérdés, hogy mi magunk, mai civilizációnk ezen a rendszeren belül van. Ezért nagyon nem esik jól végiggondolni azt, hogy alapvető változásokra van szükség. Ha úgy tetszik, rendszerváltásra - bár ezt a szót az elmúlt húsz évben másra használtuk. Nem lesz tehát könnyű az életünket meghatározó elképzelések újragondolása. Már csak azért sem, mert a világnézeti egérutak keresésében az ember, különösen az, akinek felelőssége és hatalma van a legnagyobb rendszerek befolyásolására, fölöttébb tehetséges.

Ami azonban a mai világ uralkodó rendjét egészben érinti, csak részben azonos azzal, ami az elmúlt évek hazai krízisében jelent meg. 2002 óta Magyarország egyre mélyebb válságba került, s ezt a ma (még) kormányzó erők szeretik úgy feltüntetni, hogy a polgári kormányzattal közös a felelősségük. Ez jelenik meg abban a rendkívül erős propagandában, amelynek hatása az, hogy a közvéleményben a két nagy politikai oldalról megerősödött az egyik kutya, másik eb ítélet, ami egyúttal az úgysem változik semmi képzetet erősíti. Nos, aligha vitás, hogy a polgári kormányzás utolsó évében észrevehető volt bizonyos egyensúlyromlás. Ez azonban jellemzően nem lépte át a szokásos választási költségvetések szintjét, nem fenyegetett végzetes billenéssel. Sőt: még mindig volt benne annyi tartalék, amely elegendő lehetett volna a mind égetőbben szükséges reformok beindításához. Ami utána következett, az maga lett a közgazdasági rémálom. Az emlékezetes választási stiklik (jogerős ítélet született arról, hogy az MSZP illegitim eszközöket is felhasznált a választásokon) után Medgyessy kormánya ciklusa első pillanataitól példátlan tékozlásba kezdett. Azt lehet mondani, hogy vele kezdődött a négy évre kiterjedő választási költségvetési ámokfutás, amely egyfelől mind halaszthatatlanabbá tette a reformokat, másrészt fölszámolta az azokhoz nélkülözhetetlen feltételeket (anyagiakat, humántőkét, közbizalmat).

Emiatt Magyarország roppant nehéz, e pillanatban megoldhatatlannak tűnő, tehát valóban válságos helyzetbe került. Ebben a krízisben sok olyan tényező is szerepet kapott, ami nem függ össze a világhelyzettel, nem feltétlenül rendszerszerű. (Ha mégis, annál rosszabb.)

A magyar helyzet kialakulásában sok szubjektív elem fedezhető fel. Nem szükségszerűen azért, mert a két évtizeddel ezelőtt végbement rendszerváltás forgatókönyvét az előző rendszer hatalmi technikusai állították össze, hanem azért, mert a forgatókönyv rossz volt. Túl nagy szerepet kaptak benne hibás ideológiai előfeltevések, és maga a rendszer nem korlátozta olyan negatív személyiségjegyek, mint korlátlan önzés és felelőtlenség, korrupció, hatalmi mámor, politikusi hiúság, a valóságon átgázoló, önkontroll és kétely nélküli, mániákus küldetéstudat, veleszületett, kétoldali korrupciós hajlam és társaik érvényesülését. Paradox módon ezért most abban kell reménykednünk, hogy a mai helyzetet ezek a hiányosságok, torzulások, netán bűnök idézték elő, s mindebben az egyéni vétkek szerepe a meghatározó. Ez esetben, bármennyire gigantikus károkkal kell is szembenéznünk, van remény a helyzet javulására. Ahogyan egyébként a pártállam hagyományozta csődtömeg elhárításában komoly eredményeket sikerült elérni, s maga a folyamat akár sikeres is lehetett volna. Ezt azonban korlátozta a korábbi hatalmi csoportok személyes és szemléleti restaurációja, illetve az, hogy az új modell sem tükrözte a helyi adottságokat, szükségleteket. Ezért támadt a társadalom többségében az az érzés, hogy eben gubát cseréltünk, hogy ugyanaz történik, mint a török kiűzése után, amikor az ország újjáalakítása nem a magyar érdekek, hanem a Habsburg-birodalom elképzelései szerint zajlott. „Tetszettek volna magukat felszabadítani!” - mondhatta volna akkor egy reálisan gondolkodó magyar vezető az elégedetleneknek, de ilyen nem akadt. Ám Bécs (vagy inkább Prága) ezt más hangsúllyal, fenyegetésként alighanem meg is tette...

Nos, ahogyan Magyarország akkor nem tudta felszabadítani magát, úgy most sem tetszett tudni neki forradalmat csinálni.

Magyarország a válságügyekben valóságos nagyhatalom lett. Amit ma élünk, abban láthatjuk: a globális krízishez hozzáadta a magáét - vagy fordítva. Ezért a helyzetről folyó diskurzusban nagyon is természetes, hogy a válság a leggyakrabban használt szó. Az a megnevezés tehát, amelyet a kormány kommunikációja évek óta kínos következetességgel igyekezett kerülni. Mindaddig, amíg a kérdésről döntő kommunikátorok rá nem döbbentek, hogy ez az a csodafegyver, amiről álmodoztak. Valóságos deus ex machina: az éppen lebukóban lévő gyújtogató lefülelése elveszti a fontosságát, ha egy vulkánkitörés nyomán a városra tűzeső hullik.

Kutyaharapást szőrével, válságot válsággal gyógyíts - legalábbis verbálisan -, gondolták a kormányzókörök közléspolitikai homeopatái, és azóta minden arról szól, hogy mily ügyesen kezelik a krízishelyzetet. Szó, ami szó, a piros mezben játszó csapat tagjai vesztésre állva mindig jobb teljesítményt nyújtanak, mint akkor, ha véletlenül előnybe kerülnek. Ám ez csak a hátrány magabiztos őrzéséhez elegendő. Igen, ezt teszi, ha történelmi távlatokban is bebizonyosodott, hogy valamiféle hadikommunizmus működtetésében a legügyesebbek. A baj azonban az, hogy a hadikommunizmus alkalmatlan a jövőépítéshez, de még azoknak a problémáknak a megoldására is, amelyek miatt be kellett vezetni. Ebből pedig az következik, hogy hiába a reformszólamok, a magyar társadalom és politikai rendszere problémáinak megoldására sem a jelen vezetés, sem a környezet nem alkalmas.

A hirtelen jött, látványos bajok (a külső válság) pillanatnyilag elfedik a rendszer egészének a mélyebb problémáit (az akuttá vált, belső válságot), mindazt, amit a legutolsó pillanatig takargatni lehetett a növekedésre vagy annak ábrándjára hivatkozva. A mi, helyinek tekinthető válságunk kialakulásában kiemelkedő szerepe volt a jelenlegi kormányzóerők intellektuális és ideológiai válságának, a nemzeti stratégia egyre meghatározóbb hiányának.

Az elmúlt két évtized folyamataiból kiviláglik, hogy az a forgatókönyv, amely a nyolcvanas évek második felében az állampárt titkos műhelyeiben született, kizárólag a hatalom átmentésének feladatairól szólt. A nemzet, az ország, a társadalom jövőjéről szóló fejezetekre már nem jutott figyelem, akarat és képesség. Emlékezhetünk arra a gyűlölködő gúnyra, amellyel Antall József kormányának küldetéstudatát ostorozták a baloldal médiájának fürge liberálisai, majd egyenesen programmá tették a program hiányát, és Horn Gyula meghirdette a merjünk kicsik lenni doktrínát. Az eredmény most mutatkozik: a gazdaság már nemcsak a kívánatoshoz, nemcsak a lehetőségekhez, hanem önmagához képest is csökken (a stagnálás körül tervezett 2009-es GDP alighanem érzékelhetően zsugorodik majd), miközben a reálbérek kifejezetten brutálisan csökkennek, és jelentősen nő a munkanélküliség. Egyre kisebbek leszünk tehát, mert az utóbbi hat év kormánypolitikája megtiltotta, hogy nagyobbak merjünk lenni: a növekedés helyére a nagyotmondás politikája került.

A válság kezelésének technikái most világszerte azoknak a fogalmaknak rejtett vagy éppen nyílt rehabilitációját jelzik, amelyeket a Magyarországon uralkodó (bár monopóliumát már elvesztett) ideológia hirdetői idejétmúltnak, ásatagnak, túlhaladottnak minősítettek. A kormányfő egyik szezonális szózatában - nesze neked, értéksemlegesség! - fenyegető, az élet minden szféráját érintő konzervatív fordulatot vizionált, és azt mint az ősgonosz megjelenését utasította el. Eközben világszerte olyan, a hagyományosan konzervatívok által fontosnak tartott tényezők kaptak döntő szerepet a válságkezelésben, mint az állam és a nemzet, megrendült a piac önszabályozásába vetett bizalom, és világszerte fölmerült a piaci szereplők fokozott ellenőrzésének igénye. Az is kiderült, hogy míg a globalizáció nem volt képes olyan újszerű eszközöket fölmutatni, amelyek a válság enyhítését szolgálták volna, addig a globalizáció rendszere a válságot pillanatok alatt globálissá tette. (Sőt a multinacionális vállalatokat is a hátországukban azért kimutatható nemzeti érdekek jegyében próbálják támogatni - lásd az Egyesült Államok olyan autóipari óriásainak esetét, mint a General Motors vagy a Daimler-Chrysler.) És tegyük hozzá mindehhez: a nemzeti szempontok nemcsak a pénzügyi-gazdasági válság kezelésében mutatkoztak meg, hanem ezektől függetlenül halmozottan jelentkeztek az egyoldalú földgázfüggés miatt Európa nyugati felén nem kis fejtörést okozó földgázszállítási válságban is.

Mármost ez az ideológiai-világnézeti átrendeződés megerősíteni látszik a konzervatív gondolat pozícióit. De nemcsak azt: fölfrissíthet különféle piacellenes és akár a tervgazdaságok felé mutató elképzeléseket is. Vagyis: e pillanatban a korábbi neoliberális dominanciát a teóriák közti egyensúlyi helyzet felé mozdulás követi - mert úgy látszik, az egyensúlykeresés egyetemes törvénye még ezen a téren is érvényesül.

Kérdés, hogy itthon mindez befolyásolja-e, és ha igen, miként és mennyire a kezdődő év pártpolitikai mozgásait. Az alaphangot, a magát változatlanul nem saját értékeivel, hanem az általa ellenfeleinek tulajdonított szörnyűségek elutasításával meghatározó kormányfő már megadta. Jellemző kettős kommunikációjában a konzervativizmus fenyegetéseivel riogatva megkísérelte a bankállamosítást célzó bankmentő csomag parlamenti keresztülverését - ezt azonban az elátkozott konzervatívok és a kikapós szövetséges liberálisok megakadályozták. (Aki esetleg nem tudja követni az oldalak, ideológiák, parlamenti szembenállások kombinációját, ne ijedjen meg: nem benne van a hiba.)

Tudom, a (poszt)modern politikaelméletek éppen úgy óvnák a politikusokat és a választópolgárokat az értékszempontok e rendszerben való kereséstől, ahogyan a művészettörténész céh teoretikusai kiirtanák a szépség fogalmát a művészetekhez való befogadói viszonyból. Sajnálatukra azonban, alighanem súlyos evolúciós okokból az ember természetében ott van az értékek és a szépség iránti igény - ahogyan szeret hazamenni, ahogyan a szeretteihez bizonyos kárhozatos elfogultságok okán olyasféle pozitív attitűddel fordul, amelyből kimaradnak (kirekesztés!) az idegenek. Sőt: egy fölmérés szerint „teljesen indokolatlanul” pozitív érzelmeket vált ki belőle a saját vagy szülei neve, közelebb érzi magához egykori iskolatársait, vagy a szülőföldjéről származókat, mint másokat, akik ezeken a (Lukács György valahai szép szavát idézve) partikularitásokon kívülről közelednek hozzá. Ám kevésbé személyes, de éppen ilyen, a totalitással vagy globalitással szemben partikulárisnak minősülő szempontok alapján szavaztak meg kormányok akár sok száz milliárd dolláros vagy eurós segélycsomagokat a hozzájuk (bizony nagyon is nemzeti alapon) közel álló vállalatcsoportoknak vagy bankoknak.

Hogy mindezt összevéve a múlt vagy a következő évek lesznek-e jellemző módon válságévek - nem tudhatjuk. Ahogyan azt sem, hogy a problémák miként oldódnak meg, megoldhatók-e egyáltalán. Az elmúlt évtizedek roppantul elkényeztettek minket: az a látszat keletkezett, hogy világunk a lehető világok legjobbjaként úrrá tud lenni bajai felett. Ami úgy általában talán igaz is volt, a lenyűgöző technikai haladás, a mindennapok kényelmét újraértelmező eszközök mellett a Kelet-Nyugat szembenállás idáig békés feloldása is ezt a hitet erősítette. Ám ha valami konkrét helyzetet kellett megoldani, már nem ilyen derűs a kép. Európa például máig nem akar tudni arról, hogy a Balkánon középkori háborúk borzalmait felidéző szörnyűségek történtek, hogy a környezeti, energetikai krízis kezdetén járunk, hogy a szegénység világprobléma, hogy a ma legfejlettebb régiók demográfiai válsággal küszködnek, az elöregedés és munkanélküliség a korábbi egyensúlyi rendszer felborulásával fenyeget - és más efféle csacskaságok. A válságok e sokasága közt a kis magyar válság szinte csekélység - talán még van is valami mélyebb igazság abban, hogy előidézői szívesen elbagatellizálják. A baj csak az, hogy éppen ők teszik - és a válságok, nagyok és kicsik, a mi életünket tehetik tönkre.



« vissza