Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Bűnbeesés után, megújhodásra várva 2.

Az amerikai hitelpiaci és értékpapír-piaci válság, banktermék-kibocsátás értékrendi deficitekkel kezdődött, s szakmai deficitekkel folytatódott. A haszonelvűség rövid távra szűkítése, az ókori Róma dekadenciájának kezdetét jelző „carpe diem” filozófia, a mértéktelen s gyakorta „gagyi” fogyasztás gerjesztése elszívta a társadalmi és egyéni energiákat a hosszabb távon megtérülő ráfordításoktól, a képzéstől, hitelességmegalapozástól, megtakarításoktól. Lehetetlen nem érzékelni a szoros összefüggéseket a fogyasztói düh ereje, a megtakarítások hiánya s a jelenlegi pénzügyi feszültségek súlyossága, külső pénzügyi függőség mértéke között - persze nemcsak Amerikában, hanem minden olyan országban is, ahol a megtakarítási hajlandóság rombolásával igyekeztek az amerikai mintát követni. A 17. században a londoni tőzsdén, miként a második világháború előtti magyar vidéki jószágvásárlásoknál az üzletet tenyérbe ütéssel kötötték. Az üzleti irányítástechnika értékrendi jellegű, tisztesség alapú volt. Globális gazdaságban, tömegtársadalomban az emberi kapcsolatok tömegszerűsége és mozzanatainak összefonódása mellett belső, értékrendi vezéreltség hiányában az irányításrendszeri feszültségek tendencia jelleggel növekvőek. Az új nemzetközi pénzügyi, sőt világgazdasági rend követése mind általánosabbá válik. Ennek szerves része azonban az új nemzetközi értékrend.

Az euroatlanti társadalmak történetében a társadalmi és egyéni vezéreltség sajátos fejlődési szakaszokat mutat. Mózes az agy, a törvények tiszteletét, Jézus a szív, a szeretet értékét, Marx némi leegyszerűsítéssel a gyomrot, az anyagiságot, Freud pedig az ösztönvilágot tartotta az irányítottság fő mozgatórugójának. Bár a konzervatív eszmerendszer Menenius Agrippa hajdani meséje nyomán e sajátos, anatómiailag is szemléltethető lejtő különböző szakaszainak összekapcsoltságából indul ki, lényegében a törvény és rend, valamint a szolidaritás értékeit hangsúlyozza. Az európai szociális és liberális, valamint az amerikai neokonzervatív megközelítések erősen táplálkoznak az utóbbi szellemi örökségből. Új nemzetközi értékrend esetleges összekovácsolása viszont nem hagyhatja figyelmen kívül a növekvő gazdasági és politikai súlyú ázsiai értékviszonyokat. Valamiféle harmonizáció kialakítása kívánatos még az Ázsia-központú világ várható kialakulása előtt.

A jelenlegi világválság legsúlyosabb s ma már felismerhető gócai a neoliberális társadalmi-gazdasági modell inkoherenciáiból, működési zavaraiból fakadnak. A három évtizede kibontakozó neoliberális-monetáris forradalom elméletileg kérdőjelezte meg az állam gazdasági szerepére vonatkozó, az akkori fejlett országokban általános keynesista és a fejlődő országokban elterjedt strukturalista gazdaságpolitikai gyakorlatot. Az állam tulajdonosi-felügyeleti-szabályozó szerepének leszűkítése a törvényes jogi és pénzügyi keretek kialakítására, makroszintű és versenykörnyezeti szabályozásra, a piaci mechanizmusok önszabályozó szerepére támaszkodás elméleti fordulatot jelentett, javította az erőforrások fogyasztói igények szerinti elosztásának hatékonyságát, csökkentette a pénzügyi egyensúlyviszonyok kiegyensúlyozatlanságát. A második világháború utáni időszakban - részben állami védernyő alatt - megerősödött nagyvállalatok időbeli egybeeséssel ugyancsak a hetvenes években látták elérkezettnek az időt mozgásterük kiszélesítésére, az állam gazdasági szerepének elsorvasztására. A törekvést hathatósan támogatták a bretton-woodsi ikrek, az IMF és a Világbank. A Szovjetunió összeomlását követő évtizedes amerikai növekedési diadalmenet, felgyorsult műszaki fejlődés sokáig elfedte a modell működési zavarainak szaporodását, kezdetben a „peremgazdaságokban”, majd a nemzetközi piacokon is. Az árfolyamok, valamint a kőolaj- és nyersanyagpiaci árak, sőt agrártermékek nemzetközi piacán tapasztalt hektikus mozgások már korábban is jelezték a piac önszabályozó szerepének korlátait. A hitel- és értékpapír-piaci válság ereje viszont nagyságrendileg már jóval súlyosabb működési zavarokat jelzett. Kiderült, hogy az állam mégsem kárhoztatható „éjjeliőr”-szerepre, a nemzetközi összeomlás veszélyét az erőteljes állami beavatkozás hárította el. Láthatóvá vált az összhanghiány a világgazdasági realitások, illetve az abból fakadó követelmények és az uralkodó eszmerendszerek, kormányzati gyakorlatok között. A liberális „láthatatlan kéz” ugyancsak rászorult az állami segítő kézre.

Sajátos módon a nemzeti társadalmak s gazdasági szereplők nagyobb megrázkódtatások nélkül vették tudomásul az állami szerepvállalás visszatérését. Természetesen a viharzónába jutás időszaka a cselekvés és nem az elméleti tisztázások időszaka. Ami eddig történt, az a cselekvési kényszer hatásának s nem elméleti újragondolásnak minősíthető. Ideológiailag persze a legeltérőbb gyökerű nyilatkozatok hangzanak el gyors lejáratú s korántsem forró búcsúról a „neoklasszikus forradalomtól”, a kapitalizmus vagy a piacgazdaság alkonyáról. Ugyanakkor az elmúlt három évtized világgazdasági és elméleti „főáram-rendszerének” érték- és érdekképviselői a pénzügyi összeomlás átmeneti elhárítása után siettek leszögezni, hogy a jelenlegi válsághelyzet nem a piaci szabályozatlanság, hanem éppenséggel a túlméretezett állami beavatkozás következménye. A piaci
szereplők csak tették a dolgukat és követték érdekeiket az állam által alkotott törvényes keretek között. Az állami szervek, a kormányok, jegybankok, felügyeletek viszont hanyagul látták el feladataikat. A piac működési zavarainak kiiktatásához - ezek szerint - nem szükségesek új szabályok, legfeljebb jobbak -, amelyeket természetesen a jelenlegi döntéshozók alakítanának ki hosszas viták után.

A válsághelyzet célszerű terápiájának taglalásánál természetesen érdemes emlékeztetnünk az einsteini figyelmeztetésre, miszerint nem várhatók más eredmények azonos szereplők azonos cselekedeteinek ismétlésétől. Válsághelyzetek a pusztító hatás mellett megújhodást is hoztak. Az 1929-33-as világválság felszámolta azt a liberális világrendet, társadalmi-gazdasági modellt, amelyben a szabályozás nélküli piacgazdasági rend működésképtelenné vált, a vagyoni egyenlőtlenséget teremtő gazdasági rend és a szavazati egyenjogúság elvéből kiinduló politikai demokrácia együttélése konfliktusokat teremtett s élezett, a közjó megteremtésével összefüggő állami feladatok széles sávon kerültek ütközésbe a nagyobb haszon elérésére irányuló gazdasági értékrenddel.

A társadalmi-gazdasági fejlődés menete mindig magában hordja az aránylazulás, a túlterjeszkedésből fakadó szétpukkanás kockázatát, és időnként történelmi korrekciós kényszereket mozgósít. Az 1929-33-as válság ebben az értelemben a legújabb kor első nagy történelmi korrekciós folyamata, amely a klasszikus liberalizmus társadalmi-gazdasági modelljének gyengeségeit, pénzügyi zabolátlanságait, válságelhárítási és megoldási képességeinek deficitjét erőteljes modellváltással korrigálta. A korrekciós folyamat változatos formákat öltött. A demokratikus hagyományokkal nem rendelkező Szovjetunió a gazdaság és a társadalom szinte teljes államosításával, a válság következményeivel összefüggésben hatalomra jutó nemzetiszocialista Németország a hadigazdálkodási, illetve nagymértékben centralizált irányítási rendszer kiépítésével, több közepesen fejlett, főleg dél-európai ország, például Portugália, Olaszország, Spanyolország a korporációs vagy „hivatásrendi” modell kialakításával adott választ a világgazdasági válságra. Tartósabb ellenszert jelentett a roosevelti New Deal, majd a második világháborút követően kialakított európai jóléti állam angol, skandináv vagy rajnai modellje: a piaci folyamatok erősebb állami intervenció melletti szabályozása, szociális védőháló beiktatása, illetve a De Gaulle-i dirigizmus, amelyek az erőforrások stratégiai célzatú elosztásával több évtizeden keresztül feledtették a válságfolyamatokat, dinamizálták a társadalmi-gazdasági fejlődést (ld. Kádár Béla: Állam és államigazgatás a globalizáció feltételrendszerében, Magyar Szemle, 2007. június, 60-79.).

A Nyugat-Európában kialakult jóléti állam ugyanakkor egyre több szabállyal avatkozott be az állampolgárok életébe, kiterjedt szociális kedvezményeivel, túlszabályozottságával gyengítette a teljesítményi értékrendet, versenyképességet, s idővel a nemzetgazdasági teljesítményeket is. A thatcheri-reagani gazdaságpolitikai folyamat három évtizede a második, társadalmi-gazdasági modellváltást hozó történelmi korrekció volt, amely bizonyos változásokkal visszatért a klasszikus liberális gyökerekhez. A neoliberális modell ugyanakkor a klasszikus liberalizmus időszakában tapasztaltnál jóval gyengébb értékrendi bázisra, emberi-társadalmi minőségre támaszkodott. A tv-civilizáció elterjedésétől és a társadalmi oktatási-nevelési rendszer gyengülésétől korántsem függetlenül az állam beavatkozásától, gyámkodásától mentesített „magányos tömeg” az éleződő versenykörnyezetben csak korlátozott mértékben tud racionális gazdasági és politikai döntéseket, életvezetési stratégiákat kialakítani, öngondoskodási képességeket kifejleszteni. Miként A rózsa neve című világsikerű mű szerzője, Umberto Eco hangoztatta: „A világ a globális fogyasztói társadalom keretében elindult a globális tudatlanság felé.” E fejlemény is rendszerinkoherenciákat teremtett.

Az országok és az országokon belüli fejlettségi szintkülönbségek, polarizációs jelenségek mind súlyosabb tehertételt jelentenek a politikai demokrácia intézményrendszerének működtethetősége szempontjából. A „nyertes mindent visz” elosztási alapelv erőteljesen szűkítette a társadalmi szolidaritás érvényesülését és érvényesíthetőségét. Politikailag, a társadalmi igazságérzet figyelembevétele esetén mind nehezebben képviselhető egy olyan modell, amely privatizálja a gazdaság hasznot hajtó tevékenységeit, a profitot ugyanakkor társadalmasítja, miként a jelenlegi válsághelyzetben államosítja a tőke működési veszteségeit, illetve áthárítja azokat az adófizetőkre.

Nem alaptalan a kérdés, hogy bekövetkezik-e a történelem újabb nagy korrekciós folyamata a válságelhárítás és a távlatos megújhodás érdekében? Az erősödő ellenállás jelei jól körvonalazódnak, a megújhodási koncepció keretei jóval kevésbé. A válság tüneteinek sikeres kezelése, a válság esetleges gyengébb és rövidebb lefolyása átmenetileg háttérbe szoríthatja a korrekciós, megújhodási kényszereket. Nem zárható ki, hogy a jelenlegi nemzetközi együttműködés terápiaváltozatai leszűkülnek a pénzügyi szférára, anticiklikus politikára.

Pirandello művében hat szerep keresett egy szerzőt. Ha a válságelhárító programok megrekednek a pénzügyi és az anticiklikus tűzoltásnál, betöltetlen marad az értékmegújhodási, modellváltási, nemzetközi irányításrendszer kiigazítási szerepe. Gazdag történelmi példatár, így a magyar rendszerváltás története is szemlélteti, hogy évtizedes hatalomgyakorlási, szervezetműködtetési, haszonszerzési technikáktól az uralkodó „elit” csak teljes összeomlás esetén búcsúzik el. Eddig azonban a jelenlegi helyzet nem jutott el. Az eddigi mentő akciók a közvetlen pénzügyi omlásveszélyt hárították, a nemzetközi pénzügyi rendszerben azonban még nagyszámú kórokozó, buborék maradt. Mennél szűkítettebb szerepvállalásra korlátozódik a jelenlegi nemzetközi összefonódó válsághelyzet kezelése, annál nagyobb a valószínűsége a válság elhúzódásának, a megmaradt kórokozók további pusztítása esetén várható további elmélyülésének.

A nemzetközi kapcsolatrendszer architektúrájának mai és a várható erőviszonyokkal, kihívásokkal harmonizáló átépítése természetesen időigényes feladat, de dőreség elkezdését halogatni. A piacok önszabályozó képességéről szerzett legújabb tapasztalatok az irányítási gyakorlatban már eddig is az eddigitől eltérő megvilágításba helyezték az állami szerepvállalás jelentőségét és jellegét. A jelenlegi válsághelyzetben s a kialakuló világgazdasági környezetben ennek rendszerszerű újragondolása, gyakorlati megvalósítása elkerülhetetlen. Az európai vezetők november 7-i brüsszeli találkozóján már elvi egyetértés alakult ki arról, hogy egy piaci szegmens, egy ország s egy pénzügyi intézmény sem vonhatja ki magát az elodázhatatlan reformok, az arányos és megfelelő szabályozás vagy legalábbis felügyelet alól. A kirajzolódó ellenállás fényében ez biztató előjel, de csak része a szükséges gazdaságpolitikai koordinációnak s intézményátépítésnek.

Nagy bizonyossággal vélelmezhető, hogy a globális válság túlélése után és esetén már nem lehet visszatérni a korábbi helyzethez. Az újrarendeződési folyamatban feltehetően erőteljesen csökken a kereslet az eddigi neoliberális receptek, főárami tantételek iránt. Politikai, jogi, szervezeti, intézményrendszeri újjáépítés viszont nem lehet sikeres értékrendi megújhodás nélkül. Különösen szaporodó dekadenciajeleket felmutató nagyszámú euroatlanti országban követelmény a fogyasztás és megtakarítás, jogok és kötelességek, teljesítmények és hedonizmus, hosszú és rövid távú időértékek, törvényes rend és szabadosság megbillent mérlegének, a szellemi tőkeképzés, oktatás-nevelés-vezetés rangjának, két évezredes igazságok és erkölcsi értékek helyreállítása. A megújhodást önmagunkban kell elkezdenünk. Ehhez megfordíthatóság esetén felhasználható lenne az ez ideig káros hatású tv-civilizáció. Modellmegújhodási ihletként talán idézhető, hogy a piacgazdaság rajnai modellje még nem „vész ködbe”. A világ ma megújhodásra vár. Reménykedünk, hogy a megújhodásnak nem Godot lesz a neve.



« vissza