Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szokásos válságaink egyike?

Elemzők és hivatásos tollforgatók az elmúlt néhány hónapban rengeteget írtak a világ pénzügyi zavarairól, rég nem látott gazdasági válság közeledtéről. Rosszmájúan azt is mondhatnánk: már annyit magyarázzák, hogy szinte maguk is értik. Sőt: hiszik is, amit érteni vélnek.

Pedig egy bonyolult és sokágú jelenséget majd csak a következményeivel együtt lehet jól leírni - a következmények nagy része pedig még nincs a szemünk előtt. Például még az sem áll vitán felül, hogy a világ pénzügyeiben valóban krízisről beszélhetünk-e, azaz olyan helyzet előállásáról, amikor az élet nem folytatódhat ugyanúgy, mint annak előtte. Még bizonytalanabb az ember az itthoni ügyeket tekintve: a magyar közéletben minden kommentátor és hivatalos személy válságról, vagyis a változás szükségességéről és elkerülhetetlenségéről értekezik, ám ezenközben a 2008. év karácsonyi üzleti adatai szerint a vásárlások terén minden változatlan. Ami az utca képét, a buszon egymás mellett zötykölődők viselkedését, a mindennapos kapcsolatainkat illeti, szintén minden úgy néz ki, mint annak előtte. Hol itt a krízis? Hol a cezúra a múlt és a jelen között?

Ámde ebből a látszólagos változatlanságból mégse vonjunk le messzemenő következtetést a honi válság meglétéről vagy hiányáról. Hiszen a mai magyar társadalomnak egyik megkülönböztető jegye éppen az, hogy az emberek hatalmas energiákat képesek megmozgatni azért, hogy a status quo ne nagyon változzon - miként a felkelni rest gyerek küzd a paplan csücskéért anyjával, holott tudja, hogy várja az iskola, és el is fog oda menni (de immáron megkésve...).

Maradjunk egyelőre annál, ami eddig történt, és ami történőben van. A világ pénzügyi központjából, az Egyesült Államok bankszektorából kiinduló turbulencia gyorsan átterjedt az egymással szorosan összekapcsolódó pénz- és tőkepiacokra, majd a pénzügyi zavarok - országoktól és gazdasági ágazatoktól függő mértékben - reálgazdasági megrázkódtatássá kezdtek átalakulni.

Először tehát a modern piacgazdaság érzékeny, de éppen ezért államilag erősen védett, egyébként pedig jól dotált és nagy presztízsű alrendszerében fejlődött ki a baj: a pénz világában. Ámbár azon nagyon is lehet vitatkozni, hogy egy részvénytőzsdén a tőzsdeindex egy év alatti megfeleződése kimeríti-e a válság fogalmát, ha előtte esztendőkön át rendesen emelkedett a tőzsdei index? Nem inkább régóta érlelődő korrekcióról van-e szó? A londoni lakásárak 18 százalékos csökkenése válság-e, azt követően, hogy több esztendőn át évi 10 és 20 százalék közötti mértékben nőtt az ingatlanok ára? Válság, krízis, korrekció - mondhatnánk, hogy ez mind csak játék a szavakkal, mert akár korrekció, akár globális krízis van a címlapon, ténylegesen már eddig is nagyon sokan és nagyon sok pénzt vesztettek.

Mégsem hiszem, hogy mindegy lenne a továbbiakat illetően az, ahogy az eseményeket megítéljük és elnevezzük: például korrekcióként nézve az eseményekre, sok tennivalójuk nincs a nemzeti hatóságoknak és a nemzetközi szervezeteknek, ha viszont válságnak gondoljuk azt, ami történőben van, akkor a felelős döntéshozók nem maradhatnak tétlenek.

Tény, hogy az amerikai, a brit, majd a francia és a legtöbb európai kormány hamar rendszerkockázatot hordozónak (mármint: a pénzügyi rendszert kockáztatónak) ítélte a 2008 őszén kialakuló eseményeket, és határozottan reagált. Olyannyira, hogy első tanulságként kimondhatjuk: válság idején minden kormány habozás nélkül a maga nemzeti érdekeit veszi előre, akár tartozzon nemzetközi integrációs szervezethez, mint az európai nemzetek zöme. A nemzeti fellépés következtében az Európai Unión (EU) belül a közös játékszabályokat különösebb bejelentés nélkül átmeneti időre felfüggesztették: ez megmutatkozott a bankok, biztosítók megmentését célzó csomagokban, a kulcsiparágaknak nyújtott állami garanciáknál, cégek államosításánál.

Az európai államjogi és kulturális hagyományoknak azonban az felel meg, hogy amikor a válság (avagy: csupán alapos és fájdalmas korrekció) első hulláma levonul, akkor a tagállamok visszatérnek a saját maguk által korábban elfogadott és követett szabályokra; vagy ha az élet azokon már lényegileg átlépett, akkor intézményesítik az új status quót. A bankbetétek állami garanciáinak kibővítése, pénzintézetek állami feltőkésítése, bankállamosítás egy sor nyugat-európai országban - mindez megmutatta, hogy éles döntési helyzetben a demokratikus felhatalmazású kormányoké az irányítás. Azonban a döntéseknek mindig van utóéletük. Technikai szinten nyilván az lesz az egyik következmény, hogy a szakapparátusok, az üzleti körök, a nemzetközi szabályozói közösség fontos intézményei (IMF, BIS, OECD, WTO) módszeresen sorra veszik az állami intervenció kérdéseit.

A kormányzati válságkezelés technikáin túl különösen izgalmas és fontos ügynek érzem azt is, hogy a tágan vett közvélemény, a politikai elit, az akadémiai közösség mit gondol magáról a gazdasági rendszerről, és milyen következtetést von le az eseményekből. Idáig a talán leggyakrabban előforduló értelmiségi vélemény (és nemcsak a mi zavaros hazai közéletünkben) az volt, hogy a mostani turbulencia igenis válság, egyebek mellett a neokonzervatív ideológia csődje, az uralkodó világfelfogás („mainstream”) válsága. A politikai baloldalon állók (természetesen nem a magyar színtérről van szó, ahol a gazdasági világképet tekintve végképp nem ad eligazítást az, hogy ki gondolja magát bal-, és ki jobboldalinak) örvendezve konstatálják, hogy a fejlett piacgazdaságok kormányai szinte szabályos keynesi gazdaságpolitikai csomagokat jelentenek be: állami pénzköltekezéssel igyekeznek növelni az aggregált keresletet, ezzel élénkítve a gyenge konjunktúrát.

Ugyanakkor ez ideig nem jelent meg a színen egy új Keynes, aki rendszerbe foglalná a mai helyzetre alkalmazható gazdaságpolitikai elméletet. Mondhatjuk: John Maynard Keynes is csak 1936-ban publikálta nagy művét (Általános elmélet), amikorra a fejlett világ egyik felében (nevezetesen az Egyesült Államokban) az addigi normákat felrúgva már igen aktív, pénzköltő politikába fogott az állam - míg Németországban egy másfajta rezsim négyéves fejlesztési tervekkel vette kezébe a nemzetgazdaság zilált ügyeit. Hivatkozhatunk elismerően Keynesre, az aktív állam teoretikusára, és megegyezhetünk abban, hogy mára a neoliberális ideológia és gazdasági gyakorlat megbukott, ám mindebből még nem derül ki, hogy mi is a teendő ma a piacgazdaság rendszerszerű ügyeivel. Az 1950-es és 1960-as évek keynesiánus gazdaságpolitikai doktrínája és kormányzati gyakorlata sokáig valóban sikeresnek bizonyult, mégis jó oka van annak, hogy az 1970-es évektől a monetarizmus, a kínálati oldal gazdaságpolitikája, a racionális várakozások gazdaságelméleti irányzata és egy sor más nézet lépett a Keynes nevére hivatkozó aktivista állami gazdaságfelfogás helyébe.

Keynes ugyan szétzúzta 1936-ban az addigi gazdaságpolitikai ortodoxiát, amely az egyensúlyban tartott államháztartással letudni vélte az állam legfőbb gazdaságirányítási teendőit, és bemutatta: elégtelen társadalmi költekezés mellett az egyébként ugrásra kész kínálat erőit az állami kiadások megnövelésével fel lehet szabadítani, ám ugyanakkor veszélyes eszközt adott a politikusok kezébe. Azt minden politikus megértette, hogy pangó üzletmenet idején az állam jót tesz a nemzetgazdaságnak egy kis többletköltekezéssel, de azt már kevésbé hallották meg, hogy viszont a jó üzleti ciklus idején kell visszapótolni a válságos évek során elköltött forrásokat. Azt azonnal megértették, hogy egy kis pénzügyi lazítás (kamatcsökkentéssel, pénzbőség teremtésével) segít a pangás idején a foglalkoztatási bajokon, de hajlamosaknak bizonyultak elfelejtkezni az inflációellenes fellépésről a rákövetkező ciklusszakaszban.

Mindennek a vége infláció, az állampénzügyek egyensúlytalansága, pénzügyi krízis, majd stagnálás lett az 1970-es években. Addig-addig sikerült tehát elsimítgatni a kisebb visszaeséseket, a keynesi állami keresletösztönzés és (ritkábban) keresletszűkítés eszközeinek alkalmazásával elkerülve a piacgazdaságban gyakori kilengéseket, amíg 1973 után valódi válság fejlődött ki, ami elsöpört egy sor régi, elfáradt struktúrát, egyben elavulttá tette a keynesi gazdaságpolitikát, megnyitva az utat a szabadelvű irányzatok különféle változatai előtt.

Ami egyébként az úgynevezett neoliberális doktrína kudarcát illeti, arról az a személyes véleményem, hogy neoliberálisok voltak és vannak (sőt a közgazdaságtan művelői között nagyon is számosan), de már konkrét neoliberális állami gazdaságpolitikai gyakorlatra (figyelem: gyakorlatra, és nem hirdetett ideológiára) nem is annyira könnyű tiszta példát találni. Vegyük magát a pénzügyi turbulenciákat elindító amerikai ún. sub-prime ügyet: a befektetési tanácsadók és bankárok mohóságát, a hatósági felügyelet gyengeségét lehet ugyan hibáztatni (és ezeken keresztül a neoliberalizmust), de a nem-príma (’sub-prime’) adósoknak nyújtott lakáshitelek ügyét nehéz volna egészében az elvadult szabadelvűség és féktelen profitéhség számlájára írni. Éppen hogy a kollektivista ’társadalmi mérnökség’ ideológiájában fogant állami elvárás, sőt adókedvezmény formáját öltő politikai akarat ösztökélte az ügyfeleket hitelfelvételre, a közvetítőket és a pénzintézeteket pedig arra, amit egy konzervatív bankár profitalapon nem tett volna meg: nyújtsanak hitelt marginális rétegeknek. A bankári felelőtlenség is tény persze, de azt megsokszorozhatta az a hit, hogy ha mégis baj támadna a politikailag motivált hitelnyújtásból, akkor a kormány talán kimenti a pénzintézeteket; és lám, pontosan ezt történt a Freddie Mac és Fannie Mae nevű jelzálogintézet államosításával, az érintett bankok egy részének kormányzati kisegítésével. No de az ilyen állami intervenció nem illik a szabadelvűség bármely elfogadott definíciója szerinti irányzatba sem.

Magam sosem voltam híve a neoliberális ideológiának (máig a szociális piacgazdaság rendszerét tartom követendőnek, amint ezeken a hasábokon többször volt is alkalmam arról véleményt formálni). Ami azonban az amerikai, brit vagy éppen az izlandi valóságban kudarcot vallott, az nem annyira a végletes szabadelvűség, mint inkább az a bonyolult, jóléti kompromisszumokkal teli, felelősséget szétterítő amalgám, ami az elmúlt időkben fejlődött ki az Egyesült Államokban és máshol. Állami aktivizmus ez a javából, amit Amerikában a gazdaság meglehetősen gyors - de belső ellentmondásokat hurcoló - növekedése tett lehetővé, vagy hozzánk közelebb az európai jó közepes konjunktúra. Vannak persze komoly országonkénti különbségek életmódban, megtakarítási hajlandóságban, az államhoz való viszonyban, a jóléti ellátástól való függőség fokában, de azért elég gyorsan terjed a szabadelvű hagyományok (öngondoskodás, vállalkozókedv, értelmes kockázatvállalás) világától távol álló etatizmus.

Éppen e kusza rendszer kompromisszumos jellege miatt állhat elő az a helyzet, hogy a mostani gazdasági és pénzügyi viszonyoknak Amerikában, Európában számtalan kritikusa van, de nem szólalt meg ez idáig erőteljes és konzekvens rendszerkritikus, aki felmutatna működőképes alternatívát, nem jött új Keynes. Lehet, hogy korán van még ehhez, mert nyilván más irányt vesz a kritikai gondolkodás, ha a gazdasági szereplők belső átalakulása, a struktúrák módosulása következtében a nagy gazdaságok rövid időn belül túljutnak a recesszión. És megint más következtetésre jutnak a véleményformálók, ha valódi krízis fejlődik ki a mai turbulenciából.

Talán az is tisztázhatja a gondolkodást, ha a nagy tablót kézzelfogható mozaikokra bontják, gyakorlatias választ keresve az élet által feltett kérdésekre. Ilyen tisztázandó kérdés az, hogy a pénzügyi közvetítőrendszert felügyelő országos hatóságok és nemzetek feletti regulátorok vajon miért bizonyultak elégtelennek. Az nem állítható, hogy a szabályozó hatóságok általánosságban nem jelezték volna előre a veszélyeket. Már 2007-ben tárgyalták a szakmai körök, hogy a világ számos pontján kifejlődött „pénzügyi buborékok” nem lesznek képesek csendes, megrázkódtatásmentes módon leeresztődni. Ismert közszereplők egy ideje nagy nyilvánosság mellett mondták el komor jóslatukat a fennálló pénzügyi viszonyok tarthatatlanságáról. Csak éppen alig történt valami 2008 őszéig. Most persze evidenciának számít az, hogy a döntéshozóknak cselekedniük kell. A politikai és üzleti körök vezetőinek nagy tesztje az lesz, hogy ha már a válságjelek megjelenéséig nem voltak képesek korrigálni, akkor most vajon betöltik-e az irányítói teendőiket.

De térjünk haza a mi saját krízisünkhöz. Ami a jelenségszintű ügyeket illeti: a devizaalapú hitelezés kockázatairól már jóval az ország 2008. októberi fizetési válságának kitörése előtt cikkezgettek, megszólalt a jegybank és a pénzügyi felügyelet. Mégis, az utolsó percekig tovább robogott a háztartások, a vállalatok és az államháztartás devizális eladósodása. Ám ez nem is lehetett másként, hiszen a mértéktelen államadósság mellett a forintkamatok olyan magasra emelkedtek, hogy aki csak tehette, és ameddig tehette, devizában adósodott el.

Hogy valóban fennállt-e a hirtelen fizetésképtelenség veszélye 2008 októberében, vagy csupán pánikba esett az államvezetés - nem tudjuk meg egy ideig. Talán a kormány inkább csak kényelmesebbnek találta a nemzetközi szervezetek gyámkodását elfogadni, áthárítva ezzel a döntések miatti felelősség nagy részét is? Megeshet. A válságkezelésben járatlan és ügyetlen vezetőink csupán összevissza improvizáltak? Ebben is lehet igazság. Végeredményképpen - ha már nemzeti stratégiai céljai továbbra sincsenek a kormánynak - egy bizonyos időkeret mostanra létrejött, hála a Nemzetközi Valutaalap kölcsönének. Amíg jön onnan a pénz, nem mehet az ország pénzügyi csődbe, és addig az IMF-hitel feltételei kényszerzubbonyként meg is óvják a kormányt attól, hogy önálló cselekedeteivel még nagyobb kalamajkát okozzon. A készenléti hitel 17 hónapig, 2010 márciusáig vehető fel, törlesztése 27 hónap után válik esedékessé. Az már a következő kormány dolga lesz.

Addig is zajlik azonban az élet, sőt igazából a válságok második szakaszában, a kezdeti dermedtség elmúltával indulnak be az izgalmas mozgások. Történelmi tőkehiányunk viszonyai között fontos kérdés az, hogy vajon visszatér-e a nemzetközi tőkeáramlás korábbi nagy korszaka. A pénzmozgások hirtelen befékeződése 2008 második felében komoly károkat okozott mind a tőkefelesleget felhalmozóknál, mind pedig a tőkét igénylők oldalán. A sok éve tartó tőkebeáramlás most hirtelen megtorpant a térségünkben, és nehéz előre látni, hogy mindez milyen további következményekkel járhat. Az üzleti szereplők egy pillanatra visszafogták stratégiai döntéseiket, felülvizsgálva pozícióikat. Ám a részvényárak esése következtében jó adottságú cégek és anyagi eszközök váltak mostanra igencsak olcsóvá; ilyenkor hamar megjelennek a vevők. Legfeljebb újabb szereplők tűnnek majd fel. A pénzügyi zavarok nem egyformán érintették a világot: míg sokan rengeteget vesztettek, mások éppen hogy nagy pénzeken ülnek. A pénz pedig a maga természete szerint megindul az ígéretes irányba.

A baj az, hogy az elmúlt időszak magyar gazdaságpolitikája miatt a külső adósság akkorára növekedett, hogy annak mértéke még szokásos kockázati viszonyok között is sérülékennyé teszi hazánkat; most pedig nagyon is nem-szokásos környezetben élünk. Az eladósodás ráadásul nem kizárólag a vele járó kockázatok miatt gond: egyszerűen túl nagy finanszírozási teher jár ekkora adóssággal. A kamatteher pedig lefojtja a magyar konjunktúrát éppen akkor, amikor gyors fordulatok követik egymást a világgazdaságban.

A fellendülésből való kimaradást nem szokás válságnak nevezni. Pedig az igazi nagy baj pontosan akkor történik, ha egy ország mellett elmegy a történelem. Ehhez képest akár még megújulási képességek is kifejlődhetnek abból a társadalmi életérzésből, mely szerint „ez így nem mehet tovább”. Most, ezekben a hetekben a magyar társadalom nagy része úgy tesz, mintha szinte minden változatlan lenne az egy évvel ezelőttihez képest. Holott már akkor, egy esztendeje is sokrétű válságban voltunk. A karácsonyi bevásárlási szezon elmúltával, a szürke hétköznapok során viszont már nehezebb tovább színlelni.

Nem fogunk unatkozni a következő egy-másfél évben.



« vissza