Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Történelmi lecke a történelem leckéjéről - Hercegh Géza: Foggal és körömmel

A történelem úgy hozta, hogy szinte minden generációnak megvan a maga életregénye. (Van, amelyiknek egyenesen regényciklusa.) És akadnak, akiket alkatuk és sorsuk rákényszerít, hogy azt meg is írják. Van, aki erre valóban képes is. Herczegh Géza közülük való: alkotmánybíró, a Hágai Nemzetközi Bíróság tagja, nagyszerű történelmi esszék szerzője - és most egy regényt kínál olvasóinak. Nem veszélytelen vállalkozás ez: a máshol kivívott presztízs akár sérülhet is egy balul kiütött irodalmi vállalkozás nyomán. Le kell szögeznünk: munkája nyomán ettől nem kell tartania. Nem utolsósorban azért, mert bíróhoz illő alapossággal mérlegelt, amikor kialakította regénye karakterét. Nem akarta „irodalmi íróként” új alapokra helyezni a magyar regényirodalmat, de nem is (ön)életrajzi regényt írt. A maga történetét mondja el, alakját a regény kamaszhősében fel is ismerhetjük, de ő többet akart, mint a maga életének egy szakaszát elmesélni. Ha egy akár stilizált önéletrajzi regényformát választ, aligha mondhatja el mindazt, amivel szemlélete, tudása évtizedek során gyarapodott. Regényében inkább az a tudás uralkodik, amivel az egykori élményeket értelmezi, és nem az a szándék, hogy magukat az élményeket idézze fel. Ezért aztán nem is igazán regény, hanem inkább regényformába bújtatott történelmi munka, aminek alaprétegét ugyan valóban a gyerekkori élmények jelentik, de fontosabb az, ami ezekre épül: ahogyan mint történész azok akkor még nem felismerhető jelentését tárja föl.

Ez pedig a regénynek mint műalkotásnak esztétikai értékét eleve másodlagos kérdéssé teszi. Ugyanakkor mégis a regényforma az egyetlen, amelyben mindaz megjeleníthető, amit Herczegh Géza el akar mondani. Emlékek, történetek, portrék, a valahai beszélgetések fölidézése, a családi, baráti, társadalmi kapcsolatok rendszere, egy réteg illemkódexe, műveltsége, politikai tájékozódása és annyi minden más, ami a mindennapi élet teljességéhez tartozik, aligha jeleníthetők meg a maguk sokféleségében más formában. A szerzőnek tehát nyilvánvalóan az irodalmon túlmutató céljai vannak. Ezért a műélvezetre vágyó olvasónak is be kell érnie annyival, hogy a szerző tisztességgel megoldja azt a nem kis feladatot, amit egy ilyen sokszereplős, a helyi társadalmat átfogó tablót megmintázó regény megírása jelent. Művében nem távolodik el egymástól az élmény és az interpretáció, az regényként is működőképes. Dicséretére legyen mondva, hogy csak kivételesen érezhető némi didaktikus szándék az egykori gondolkodásmódot idéző párbeszédekben, történelmi helyzetképekben.

Végeredményben tehát a Foggal és körömmel hiteles képet ad egykori élményekről, egy gyerekként megtapasztalt világról és kataklizmáról, és az ábrázolásba épül az élmények távlatos értékelése. A választott regénymodell alkalmas arra, ami szerzőjének motivációjában különösen fontos lehetett: hogy törleszteni tudja tartozását. De kiknek is tartozott? Családjának, osztályának, egy valahai világnak, az orosz katonák által megerőszakolt cselédlány vagy az elhurcolt és a szökés közben agyonlőtt ismerősök emlékének? Valóban nekik tartozott - vagy önmagának, hogy elmondja azt, aminek látására ítélte a történelem? Inkább az utóbbira kell gondolnunk, hiszen gyermekként kétszeresen kiszolgáltatva ő aztán végképpen nem tehető felelőssé, „adóssá” mindazért, amit ő, az övéi, társadalmi közege, nemzete elszenvedni kényszerült. De egy világomlásban életben maradni mindig valamiféle tartozást is jelent. Annyiban feltétlenül, hogy a túlélőknek el kell mondaniuk azt, amit túléltek, és azt, amitől megfosztották őket. El kell mondaniuk: azok helyett, akik már nem mondhatják el.

Ilyen értelemben a személyes sors nem magán-, hanem köztulajdon. Amiről Herczeg Géza beszámol, az nemcsak az ő élménye, nemcsak nemzedékének, még csak nem is annak a társadalmi rétegnek volt döntő élménye - pontosabban traumája -, amelyhez születése révén tartozott, hanem a magyarság és a régió egészét elérte. Ezért is el kellett mondania azt, amit maga tapasztalt meg belőle - még akkor is, ha a közösség megkínzatásának egyéni tapasztalásaiban mindig van valami közhelyszerű: hasonló történetek az adott időszakot meg- és túlélő kortársaival kivétel nélkül megestek. De az ezer arcában is egyetlen szenvedés szokásos elemei ismétlődéseik ellenére sem közhelyek, vagy legfeljebb olyan értelemben, mint minden születés és halál...

A történet 1944-1945 eseményeinek egy kisebb közösség életébe való behatolását, megszokott életvitelének széttörését, emberi és társadalmi tragédiáit foglalja keretbe. Egy Pest megyei településen élő vagy 1944 vészterhes nyarán odasodródott-menekült családok, rokoni-baráti szálakkal egybeszövődött társaságába vezeti olvasóját Herczegh Géza. Figurái a maguk egyéni vonásaiban is ismerősök, birtokosok, hivatalnokok, a vidéki elit jellegzetes, foglalkozásukkal nem feltétlenül jellemezhető alakjai. Többségükben egy polgáriasult világba illeszkedett dzsentrik, akik még őrzik az egykori nemesi társadalom e rendkívüli erejű hálózatának kapcsolatrendszeréből származó kötelezettségeket. És őrzik a Monarchia idejének gazdagságából megőrzött igényeiket is, noha az ahhoz szükséges anyagi hátterük már a múlté. Tágas, klasszicista kúriákban laknak, ám azok masszív pincéjük, kőalapjuk ellenére többnyire ugyanúgy vályogból épültek, mint a parasztházak. A családi ezüst még megvan, az elegancia is majdnem a régi - de az ünnepi alkalmakkor a naftalinból elővett díszmagyaron már utánzat az ékszer, és a hölgyek - némi helyi varrónői segítséggel - maguk állítják össze estélyi ruhájukat. A látszatok ellenére már a múlté az a világ, amelynek örökségét védik - de azért még működik. Nem mondhatni, hogy haldoklik, de teherbíró képességét elvesztette. Azt azonban sohasem tudhatjuk már meg, hogy ha a rajta kívüli erők kirobbantotta világhatalmi harcnak nem esik áldozatul, milyen sorsra jutott volna.

A Herczegh Géza mintázta képből ez nem derülhet ki. Célja az, hogy méltányosan ábrázolja ezt a közeget, amelynek nemcsak végnapjaiban, de utókorában sem volt szerencséje. Nem vállalkozik arra, hogy megírja a II. világháború után szétszórt hagyományos társadalom megsemmisülésének eposzi teljességre törő krónikáját. Olyasmit tehát, mint amilyen egy háborúval korábban - hogy két emblematikus példát említsek - Az elsodort falu vagy a Halálfiai volt.

E példák fölidézése nem művének jellegét, hanem annak fontosságát illetően lényeges. Azért, mert nagyon is világos politikai okokból a II. világháborús magyar tragédiáról, a társadalom és a nemzet hagyományos kereteit és tartalmait véglegesnek tűnő szétveréséről nem született olyan regény, amely 1919-1920 után még igen, amely az összeomlás természetéről átfogó művészi képet adott volna. De nem született ilyen történelmi szakmunka sem.

Herczegh Géza nem akar a magyar élet egészét, részleteiben, mozgásaiban ábrázoló regényt írni. Nem kísérletezett azzal, hogy fél évszázad késéssel pótoljon valamit, amit talán akkor sem lehetett volna megírni, ha az irodalom természetes alakulását nem szorítják a kultúrpolitikának nevezett cenzurális rendszer gátjai közé. Az efféle regények részint kimentek a divatból, részint a legkevésbé sem lehetett olyan biztos pontot találni, ahonnan átlátható lett volna a megelőző évtizedek folyamatában is egyre áttekinthetetlenebb világa. Azt viszont nemcsak írói vagy történészi, hanem emberi szempontból is kötelezőnek tartja magára nézve, hogy tanúskodjon arról, ami szűkebb közegével történt.

Ehhez szüksége van arra is, hogy ne csak az eseményeket, hanem azok alanyát-tárgyát is bemutassa. Ezért a magyar úri középosztály, birtokosok, közigazgatási szakemberek, értelmiség, a hatalmi elit közvetlen reprezentánsait követő politikusok arca, jellemző frázisaik, emelkedett tudásuk, gyakorlati tehetetlenségük kulturális háttere már-már szociografikus pontossággal jelenik meg könyvében. Meglehet, nem a regényvilág szervezi így magát, hanem az alkotói szándék teremti meg ezt a rendet, de látható az is: ennek a világnak még voltak olyan normái, még működött az az értékrendje, amely szerkezetet és méltóságot adott neki. Az író(-történész) ezt a sajátos, a nemzet történelméből kinőtt szerkezetet működésén és működtetőin keresztül mutatja be. Története egyúttal az európai Nyugat perifériájának sorstragédiájaként jelenik meg.

Herczegh Géza nem ítélkezik, nem terheli rá a nemzeti katasztrófa felelősségét erre a társadalmi „elitre”, de nem is akar az apologétája lenni. Értékeivel, kiszolgáltatottságával, tehetetlenségével, többre hivatottságával és avultságával, változásra képes alakjaival és különceivel együtt láttatja. Nincs benne harag - de nosztalgia sincs (eltekintve természetesen minden emlékezés természetes nosztalgikus felhangjaitól). Ami jellemzi, az minden tisztességes igazságszolgáltatás elemi követelménye: a méltányosság. Ami annál is indokoltabb, mert a történelem maga nem volt méltányos ennek a nemes tradíciókat őrző szubkultúrának a perében. Egyáltalán, per nélkül ítélt fölötte, és ezután már fellebbezni sem lehetett. Ítélet persze az ő regénye is: ahhoz képest fölmentés, amit a részben nyíltan ellenséges, ezt a világot a maga legitimációja érdekében nemcsak likvidálni, hanem pusztulásában meggyalázni akaró pártállami ideológia, a történettudományt is propagandaeszközzé silányító kiszolgálói mondtak ki rá. De még ahhoz képest is az indokolt elnézés határozza meg, amit a jószándékú felelős vagy éppen bűnbakkeresés fogalmazott meg. Balsorsa beteljesedése okán nem tarthatjuk bűnösnek ezt az „elitet”, mert a kiszolgáltatottság és tehetetlenség nem bűn. A vétkeseken kívül azt tarthatjuk hibásnak vagy felelősnek, aki a lehetséges alternatívák közül bármely okból nem ragadta meg azt, amely saját és közössége számára kedvező lett volna. Ebből a könyvből is az világlik ki, hogy ilyen, választható kedvező alternatíva nem volt - és a sokszor jó szándékból is annyit kárhoztatott tehetetlenség nem előidézte, hanem sokkal inkább tükrözte ezt a helyzetet.

Föl lehet éppen hánytorgatni, hogy ez a középosztály nem gazdálkodott igazán jól, hogy művelődésének pillérei az I. világháború után megroppantak, hogy tájékozatlan volt az éppen folyó háború kilátásait, a nagyhatalmak várható stratégiáját illetően, hogy nem volt forgatókönyve az elkövetkező időkre. De ez eleve részigazság. Mert nemcsak arra volt képes ez a társadalom, hogy példátlan összeomlás után működőképessé tegye a kis Magyarországot, hogy rendkívül sikeres oktatáspolitikát valósítson meg. És nemcsak a történelem menetében teljességgel jelentéktelen, páratlan irodalmi virágzás bontakozott ki itt, hanem egy jól felkészült, a nemzet legelesettebbjei ügyében is elkötelezett új generáció készülődött egy nagy modernizációs ugrás megvalósítására. Mindehhez az a regény alapszövetében megmutatott társadalmi csoport is hozzájárult, amely utóbb megsemmisült. Nem azért, mert ereje végére ért, hanem mert megsemmisítették. Ez pedig alapvetően más sors, mintha eredeti minőségében a kikerülhetetlen modernizáció folyamata számolta volna fel. Ehelyett a történelem úgy gázolt át az itt élőkön, mint elefánt a hangyabolyon...

Ennek a letiportságnak megrendítő képei határozzák meg Herczegh Géza regényének második felét: a megszállók brutalitását, a másoknak okozott kínok iránti közömbösséget - amit egyáltalán nem ment az (sőt...), hogy a maguk szenvedései iránt is meglehetősen közönyösek. Mert ebben a közönyben nemcsak a háború borzalma és elembertelenítő hatása jelenik meg, hanem a civilizációk és kultúrák különbözősége is. Az, hogy egy olyan hatalom tört be hadseregével Magyarországra (is), amelynek nemcsak általános fejlettségi foka, hanem az életről, az emberről vallott felfogása, antropológiája is más, és amely a maga szokásait az erősebb természetességével erőszakolja rá az itteni világra. Ezért oly jelképes a tényleges testi erőszak megjelenése, ahogyan a maga megvédelmezésében a helyi erkölcsök normái közt sikeres cselédlányt nyílt színen, gazdái és családjuk szeme láttára erőszakolják meg, rangfokozatuknak megfelelő sorrendben az orosz katonák. Eközben egyikük géppisztolyával játszva „biztosítja a helyszínt”, a győztes jogának történelem előtti korokból eredő, és a 20. századra már meghaladottnak gondolt érvényesítését. A jelenet, a háború borzalmas banalitásánál ettől lesz több: az európaiság finomultabb normarendszere semmiféle ellenállást nem tud tanúsítani a fizikailag diadalmaskodó fegyveres erőszakkal szemben. (Ráadásul a kínokat és megaláztatást tovább fokozza a tehetetlenség miatti önvád.)

A világ nemcsak annyiban változik, hogy a történelem az utolsó pillanatig a béke teljességének látszatát őrző idillt átmenet nélkül törve egyszeriben ízelítőt ad az apokalipszisből. C’ est la guerre. A fegyverek és az erőszak uralma következik, az életben maradás a tét. Ennek a fázisnak rettenetét az teljesíti ki, ahogyan utána a kiszolgáltatottság konszolidálódik. Az elrejtett értékeket professzionális biztonsággal találják meg a fosztogatók, felbecsülhetetlen értékű könyvekkel töltik fel a tönkretett utak gödreit, nemzedékek életét látott fákat döntenek ki, aztán úgy sietnek tovább, hogy nem kezdenek velük semmit. Maga a valósággá vált szürrealizmus, ahogyan a barbárság tobzódásában fölbukkan egy kifogástalan franciasággal csevegő orosz tiszt, aki valamiféle mentesítő passzust ír (az utóbb érkező favágók ezért nem vágnak ki - fölöslegesen - minden fát). A zavarosban halászó aljanép már megtalálja az új rendben való kiemelkedést biztosító kapcsolatokat, és ahogyan a németeknek voltak a zsidóvagyonokra éhes kollaboránsaik, úgy az oroszokhoz is hozzácsapódnak a zsákmánykommunisták.

Vagyis a háború nemcsak abban szörnyűséges, amit maga közvetlenül jelent, hanem abban is, amit hoz. Részben rögtön, részben hosszabb távon, ahogyan ezt a regény első felében megismert szereplők némelyikének érzései vagy ismeretei megsúgják. Mert az csak az első feladat, hogy a harcok kritikus pillanatait túl kell élni. Bizonyos értelemben talán még könnyebb is, mert némely szerencsés pillanatok vagy szerencsés döntések a gyorsan jelentkezett fenyegetést gyorsan elhárítják, de maga az élet, a következő generációk élete, a már kezdetben majdnem elpusztított értékek maradékának őrzése, átmentése élethosszig tartó erőfeszítést kíván. Így a túlélés öröme sem igazi öröm: azt jelzi, hogy az élet maga a vitális értékek világára zsugorodott, ami efölött volt tudásban, szépségben, tartalomban, az elvesztette egykori szerepét, és ezzel maga is elveszett.

Ám a puszta túlélés még ebben a redukált létezésben sem volt egészen bizonyos. „Malenkij robot” - mondták, és a kis munka gyakran idegen földön végzett, halálig tartó robotot jelentett. Olyan sorsot, amelyet hétszáz évvel korábban a tatárok, aztán a törökök szántak a meghódított területek rabszíjra fűzött lakóinak.

A történet 1945 tavaszán véget ér, éppen egy évvel a csalóka idill után. Már semmi sincs abból, ami sérthetetlennek és nélkülözhetetlennek látszott. Anyagi, szellemi, külső és belső értékek semmisültek meg. Aki és ami megmaradt, csak a szerencséjének vagy az isteni kegyelemnek köszönheti - nem a maga érdemének. A túlélők megkapták az első leckét az elkövetkezendőkből: a maguk teljesítménye alig számít, sorsukról valójában rajtuk kívül álló erők döntenek. Mégis, meg kell próbálniuk múltjuk maradékából újrateremteni, élhetővé tenni életüket, mert minden nyomorúság ellenére is ők a szerencsések, akik túlélték azt, ami korábban túl-élhetetlennek látszott. Kevesen tudják, hogy az a világ, ami életüknek nemcsak keretet, hanem tartalmat is adott, nincs többé, és nem valószínű, hogy valami ahhoz hasonló még életükben kialakulhatna. Megtapasztalják, hogy a „valóság túltesz a rémhíreken”. A múlt egyszeriben érvénytelenné vált, s ezzel minden korábbi tudás, tevékenység, várakozás is érvényét vesztette. Ami ezután következett, azt már nem lehetett az előzmények alapján elképzelni, a jövő többé nem volt tervezhető vagy előre látható. Ezért válik jelképessé, hogy a romhalmazzá tett Budapestre visszatérőben, a hol döcögő, hol elakadó, agyonzsúfolt vonat tehervagonjában a jövő generációját, a továbbélést jelentő fiúnak éppen a szeme sérül meg. Úgy-ahogy bekötözik - és csak remélhetik, hogy egyszer még látni fog vele. És azt is csak remélhetik, hogy lesz még valami, amit néznie érdemes. Addig pedig a halványka reményen túl marad, mint a magyar történelemben annyiszor, a túlélés, a megmaradás programja, s a hit, hogy lesz még egyszer ünnep a világon, s hogy jőni fog, mert jőni kell, egy jobb kor...

És addig, ahogyan a fiú apja, a regény legszélesebb látókörű, pontos ítéletű hőse mondja, a védekezés ideje következik. „Kiszóródtunk az út szélére, mint a gyomnövények magja, de védekezni fogunk. Szívósan, keményen, hátunkat a falnak vetve, védekezni foggal-körömmel, míg lélegzetvételnyi erőnk van.”

Igen, ilyen kor következett. Hogy mi volt a megmaradás ára, ez a fenti sorokból is kiolvasható: a nemes mag sorsa is a gyommagvaké lett. Maradt a gyom-lét, s az egykori nemesség csak a recesszív génekben őrződhetett, a jobb időkre várva. De mondhatjuk-e nyugodt lélekkel, hogy mára eljöttek ezek a jobb idők?

(Herczegh Géza: Foggal és körömmel. Bp. 2008. Helikon)



« vissza