Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Fal és torony

Idén ünnepeljük Németországban az újraegyesülés döntő előzményének, a „fal” leomlásának 20. évfordulóját. A jubileumot helyenként vegyes érzelmek kísérik - érdemes a kívülállóként elfogulatlannak tekinthető Neue Zürcher Zeitung 2009. január 3./.4.-i vezércikkét idézni: „Különösen azon jelenségnek kellene gyanút keltenie, hogy ott (Kelet-Németországban - B. J.) az egyedi érzelmi helyzet markánsan eltér a kollektív érzékeléstől. Noha sokan saját helyzetüket egész elfogadhatóként élik meg, harsány jajveszékelésbe esnek, ha az állítólag elhanyagolt, meg nem értett és gyámolt Kelet kerül szóba.” (ford. BJ) Valóban: az immár nem egészen „új” tartományok infrastruktúrája részben modernebb, mint Nyugat-Németországé, az autópálya-, út-, vasút- és telekommunikációs hálózat talán egész Európában a legjobb. Az új tartományok belső városrészeinek, történelmi városközpontjainak rehabilitációjára a fizikai összeomlás előtti utolsó pillanatban került sor, és ez a rehabilitáció a német egység helyenként valóban nehéz összerázódásának kifejezett sikertörténeteihez tartozik. Eddig (1971 óta) a szövetségi kormány kb. 12 milliárd eurót adott ki a városmegújítás támogatására, aminek durván a felét az új tartományok kapták - ezek a számok is jelzik az új tartományokban megoldandó feladatok nagyságrendjét. Elhanyagolásról tehát szó sem lehet, viszont sajnos igaz az is, hogy önfenntartó gazdasági fejlődést nem tapasztalhatunk az új tartományok egészében - noha olyan, kulturális szempontból is vonzó agglomerációk és városok, mint pl. Drezda, Lipcse, Jéna, Erfurt (csaknem kivétel nélkül az egyesülés óta a kereszténydemokraták által kormányzott Szászország és Thüringia tartományokban) megvetették lábukat és kedvező fejlődési pályán mozognak. Ez egyébként beszédes példája és igazolása a kortárs urbanisztika egyik tételének, miszerint a mai globális versenyben noha szükséges, de messze nem elegendő a „kemény” infrastruktúra. Mellette egyre fontosabb a városok imázsa, amelyet nagyobbrészt a kultúra, a vonzó táji környezet, a kutatás és oktatás színvonala és hasonló tényezők képviselnek. Megkockáztatom azt a hipotézist, hogy az új tartományok összességében a vártnál gyengébb teljesítési szint összefügg a több évtizedes „brain drain"-nel, a társadalom legaktívabb, kezdeményező szellemű tagjainak már az ötvenes években kezdődő, folyamatos nyugatra áramlásával (amit a „fal" sem tudott egészen meggátolni és ami a „fal" leomlása után átmenetileg szökőárrá duzzadt). Ilyen mértékű veszteséget a társadalom nem visel el súlyos szerkezeti károk nélkül. Más kérdés az, hogy a vegyes keleti közérzethez hozzájárul a demokratikus pártok lanyhasága a kommunisták utódpártja propagandájának ellensúlyozásánál, beleértve az utódpárti káderstruktúrák hatékonyságának súlyos alábecsülését. Szubjektív benyomásom szerint a kelet-nyugati irritáció elsősorban generációs kérdés: mintegy 15 éve oktatok fiatal mérnököket egész Németországból közigazgatási felsőfokú államvizsga-tanfolyam keretében - évről évre afféle magánszociológiai hosszmetszeti tanulmányban tudatosan próbálom megfigyelni, hogy viselkedésükön, szellemi habitusukon megismerszik-e még valamiféle kelet-nyugati különbség? Egyre kevésbé sikerül rájönnöm rákérdezés nélkül arra, hogy ki honnan jött. Tegyük hozzá: becsületükre válik, hogy teljesítményük évről évre jobb, keleten és nyugaton egyaránt.

Az újraegyesülés reflexiójának irodalmi dimenziójába tartozik Uwe Tellkamp 2008-ban megjelent, Der Turm című nagy sikerű, erősen önéletrajzi színezetű regénye. A cím metaforikus, tornyon Drezda egyik, a kommunista rezsim alatt is privilegizált helyzetű, afféle polgári zárványként konzervált városrésze, a magasan az Elba fölött fekvő „Weisser Hirsch” értendő. A könyv számomra azon irodalmi alkotások közé tartozik, amelyekben egyetlen körülmény bosszant: az, hogy miért nem saját magam írtam?! Bevallom, hogy a regényt enyhén bűntudatos, voyeur-szerű élvezettel olvastam, hiszen mind a helyszínekhez, mind a szereplők által megjelenített életformákhoz és azok képviselőihez személyesen is volt szerencsém. A főorvosokból, irodalmi entellektüelekből, művészekből álló furcsa panoptikum egyrészt a háború előtti „Bildungsbürger”-életformákat próbálja kétségbeesett erőfeszítéssel fenntartani - házi zene, irodalmi estek -, másrészt állandóan kötéltáncot jár a rezsimmel szembeni konfrontáció és a vele való kollaboráció között, mely utóbbiba erősen „belesegít” az állambiztonság, ha valaki magánéleti ballépés folytán zsarolhatóvá válik... Szüleimnek két barátja lakott a „toronyban”, mindkettő színes egyéniségű építész professzor, egyikük kifejezetten művészi, másikuk inkább műszaki hajlamú - és mindketten furcsán skizofrén lelkiállapottal reagáltak a rezsimre, melynek lehetetlenségét egyrészt tisztán látták, amely másrészt viszont különféle privilégiumokkal mindkettejüket magához láncolta.

A panoptikum egyik jellegzetes alakja volt Manfred von Ardenne, a könyvben alig álcázva Arbogast báró néven, aki a háború előtt sokat ígérő fiatal fizikusként kezdte - jelentős része volt többek között az elektronmikroszkóp és a televízió feltalálásában -, majd a háború végén jóvátétel címén az oroszok magukkal vitték és afféle aranykalickában maguknak dolgoztatták (hasonlóan az amerikaiakhoz, akik többek között Werner von Braunra csaptak le). Visszatérve Németország keleti részébe, a közben megalakult NDK vezetése jól felszerelt természettudományi kutatóintézetet bocsátott rendelkezésére a „Weisser Hirsch” városrészben, ahol a szerteágazó érdeklődésű kutató az alkalmazott fizikától a rákkutatásig mindenfélével foglalkozott. Drezdában legendás volt az a történet - amit a könyv is megerősít -, hogy a szocializmus kellős közepén mindenkitől - a pártfuncionáriusoktól is - elvárta (és meg is kapta!) a „báró úr” megszólítást. Ilyen furcsaságok kísérték még a nyolcvanas évek késő NDK-ját is, amely lassan, de biztosan haladt a bukás felé.

Saját drezdai fiatalkorom nagyrészt a hetvenes évekre esvén, a végkifejlethez már nem volt személyesen szerencsém, de én is furcsa, nosztalgiával vegyes tartózkodó érzelmekkel gondolok vissza az akkori Drezdára. Arra gondolok, hogy a kétségtelenül színvonalas, a rezsimváltásokat és világégést túlélő polgári életforma ugyanakkor kissé a világtól elzárt, steril jellegű volt. Emlékszem apám eklektikus villákban lakó kollégáira, előttem vannak a meisseni porcelánnal terített asztalok, az elődök portréi a falakon (a hölgyek festményen látható ékszereit néha a család aktuális hölgytagjain lehetett eredetiben viszontlátni), a „Dehio”-kötetekkel megtömött könyvespolcok, a rituális opera- és koncertlátogatások, a teniszezni járó feleségek és lovagolni járó lányok, az ápolt kertekben ugrándozó, még jobban ápolt kutyák... Szellemi kitörési lehetőségeket a modern világba a nyugatnémet Deutschlandfunk többnyire igen nívós rádióadásai kínáltak (Drezdában nem lehetett a nyugatnémet televíziót fogni), a fiatalabb generációnak pedig a gyakran a betiltás mezsgyéjén egyensúlyozó egyetemi diákklubok rockzenéje. A konzervált légkört Tellkamp szép allegóriával ragadja meg: a „torony” egyik villájának lépcsőházában a volt tulajdonos által csaknem két emberöltővel korábban gyűjtött, tarka egzotikus lepkék láthatók olyan üvegszekrényben, amelynek kulcsai már rég elvesztek... Nehéz a demokratikus tömegtársadalomba az efféle „múló világ” értékeit átmenteni, hiszen a szocializmussal furcsa módon ennek a polgári zárványnak is befellegzett - Tellkampnak könyvével ez azonban ragyogóan sikerült, mindannak pedig, ami visszavonhatatlanul elmúlt, méltó emléket állított. Érdemes felidézni egy másik, ragyogóan fanyar humorral előadott Tellkamp-féle víziót: valahányszor fontos dolgokat kellett megbeszélniük, a „toronyban” lakó házaspárok nem mertek saját négy faluk közt nyíltan beszélni, hanem sétálni mentek a környéken, ahol többnyire hasonló ügyben járó más házaspárokkal találkoztak, mindaddig, amíg a sok egyedi halk beszélgetés harsány, messzehangzó zajjá duzzadt... Nosztalgia ide vagy oda, jobb olyan társadalomban élni, ahol erre nincs szükség.



« vissza