Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Összeszedőlés előtt

Ezt az írást azoknak szánom, akik szívük mélyén egy sokat próbált és olykor már csupán a reménykedésben élő nemzet egységének és egészségének cselekvő gondjait hordozzák. Olyanoknak, akikben gonosz jóslatok ellenére sem gyengült meg öröklétünk Nagyboldogasszonyának óvó ölelése, s akik kimondva-kimondatlanul is életünk és sorsunk már régóta legelemibb és a legtöbb gondot jelentő kérdései felelősségében élnek.

Nem véletlenül választottam ezt a címet. Évtizedek óta, ha a magyarság dolgában gondolkodom, minduntalan egy Ady-vers jut az eszembe, A szétszóródás előtt négy versszaka, a maga lesújtó, megdöbbentő mondataival. Írásom célja mindazonáltal nem a lemondás erősítése - mint ahogyan az Ady-versé sem -, nem a magyar bánat újabb ragozása, bár ezt tesszük, voltaképpen szinte lehetetlen állapotba szorulva immár jó ideje mindannyian. Hanem a tények számbavétele. Egyes feltámadt gondolatok valóságával szembesülni a talpraállás reményében. Ezt a verset, amelynek lényege az a szó, hogy „elveszünk”, az elmúlt években többször, különböző társaságokban felemlegettem, és rá kellett döbbennem, hogy az emberek nagy része nem is tudja, hogy lényegében miről szól. Legtöbbjük nem is ismeri. Úgy gondolom tehát, jó, ha most mindenekelőtt felidézem.


 

A szétszóródás előtt


 

Hát népét Hadúr is szétszórja:

Szigorúbb istenek ezt így szokták,

Miként egy régi bánatos erdélyi

Prédikátor írásba rótta

Keresvén zsidókkal atyafiságunk.

Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,

Volt útonállók új útbanállóknak

S míg úrfajtánk egymást s a népet falta,

Tunya álmainkat jég verte

S még a Templomot sem építettük fel.

Helyünkön meg nem tudtunk állni

S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk.

Ma már nem mienk paráznás vérünk sem,

Jöhet a helyünkre akármi:

Megöltük és kibűnöztük magunkat.

És mi nem leszünk majd szétszórva

Árvult, de mégis győzedelmes fajta:

Minket korszakok tűz-dühe nem edzett

S fölolvaszt a világ kohója

S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.

 

Ez 100 évvel ezelőtt íródott. Nagyon kemény vers. Lesújt, de ösztökél is. Valahányszor szembesülök vele, újabb és újabb kérdések újabb és újabb gondja támad rám és keres elfogadható válaszokat. Nem hagy nyugodni. S adódnak is olykor válaszok.

Az egyik legfontosabb felismerést ezek közül az a megvilágosító gondolat adta, hogy végtére fel kell fognunk: a magyarság minden eddigi kutakodásunk ellenére nem elsősorban DNS-probléma. Több olyan tudományos (genetikai, marker stb.) vizsgálat történt az elmúlt évtizedekben - ezek javarészt nem magyar vizsgálatok voltak -, melyeknek többek között az is tárgya volt, hogy mi a magyar, ki a magyar? Ezek széles körű, eurázsiai léptékű vizsgálatok voltak, és azt mutatják, hogy vannak bizonyos biológiai értelemben vett azonosítható tulajdonságok, jelek, amelyek jellemzik a magyarságot. Nem mondom azt, hogy mint fajtát, mert ezt a szót igen óvatosan és pontosan szabad csupán használni. De kétségtelen, hogy van egy törzse ennek a jelenségnek - én így szeretem mondani ma már, hogy jelenség a magyarság -, hogy vannak testi, tehát anyagi jellemzői is e közösségnek. Mint gondolkodó és muzsikus ember azonban, én büszkébb vagyok arra és fontosabbnak is tartom, hogy a „magyar”-ság nem anyagi, hanem szellemi kategória, s hogyha mi az élet reményében élünk és gondolkodunk - márpedig remélem, igen -, úgy ehhez kell magunkat kötni, ehhez kell magunkat tartani. Mégpedig azért, mert minden, ’mi a világban van, szellemi meghatározottságok alapján van és aszerint is működik. A test, az anyag, akárha a gének, csak hordozórakéták. Ha mi elhagyjuk tehát szellemünket, ha nem ápoljuk ezt az egészben látó, sajátos ízlést és szellemiséget, amelybe születve élünk; ha nem ezt tartjuk fenn, nem ezt gondozzuk magunkban és közösségünkben, nem ezt építjük és fenjük tovább otthonosan - akkor fogunk valóban elpusztulni, akkor fog ez a jelenség - a magyarság - előbb-utóbb örökre szétporladni.

A jelenségnek, ami a magyarság, otthonos tudata és önszerveződése évezredes. Elemi természete, szemlélete, értékrendje és eddigi sorsa jól ismert mindnyájunknak, és korábban nem tűrt kétséget önmaga léte és fontossága felől. Könyvtárak, levéltárak, múzeumok, ősi szokások mélyén lapul eme hagyománynak, önismeretnek és öntudatnak azon hatalmas, érintetlen és időtlen anyaga, amelynek feledése ellen küzd évszázadok óta a magyarság egy gyarmatosító történelem közepette, s - úgy tűnik - mindhiába.
A nyelvünk ugyan él, meséink tán mesélnek, az ének és a tánc őrzi a kedély csodáját, ám a falak már alig állnak.

De mi újság most? Ezen írás szorosan vett tárgya ez. Egy szépítésmentes látlelet, túl egy pokoli évszázadon, a szétszóródás után. Egy szépítésmentes látlelet az összeszedődés előtt, mert a Templomot fel kell majd építeni, s látnunk kell, van-e még miből és hogyan.

Mert a magyar kultúra és művelődés mint tőkesúlyát vesztett hajó a harmadik évezred küszöbén a teljes hányatottság állapotába került. Céljavesztettsége és kallódása kialakulásának okát ki-ki másban látja - és erre már számtalan magyarázat született -, ám a lényeg, a végeredmény, a jelen mégiscsak az: felszínes, bár létfontosságú alkalmazkodásain kívül e forgószelektől átszabdalt térben és időben, ahol él, a magyar gondolkodás már nem autonóm és autentikus szellemiségként viselkedik és működik, s így nem is hat benne tényleges centripetális és centrifugális erő.

Szuverén ereje és hatása meggyöngülésének oka nemcsak abban a következetes európai politikai kiszorításban és elsorvasztásban rejlik, amely hosszú évszázadok gyötrelmes és ismert összhatásaként, mint egy vasmarok, fokozatosan szinte összeroppantotta, bár abban is. S ezen változtatni ma sem elegendő csupán a remény. Ám legalább annyira abból a meddő tudatvesztésből és elébertelenedésből következik, ahogyan a magyar szellemi erő, nem a politikában, hanem a politika mögötti és fölötti világlátásában, a szellemi és kultikus önfenntartásban erre méltatlanul, csupán önsajnálattal vagy dacos hetykeséggel válaszolt. Legalább annyira abban a hanyagságban és önfeledt lassú beszűkülésben, amellyel lemondott korábban vígan átlátott - sőt valósággal élvezett - panteisztikus dimenzióiról, a tradícióról.

Pedig ezek a dimenziók s e dimenziók makacs és szerves fenntartása bennünk - a testen és lelken és az egyetemes törvények kimondatlan ismeretén alapuló diszkrét és mozdíthatatlan szellemi uralom és bölcs beavatottság - az a nagy, passzív, már-már égi erő, az a féltve őrzött égi gravitáció, amely egyedül képes a létet kellő erőben és minőségben fenntartani. Ez az egyedüli, ami a romlásnak eséllyel ellenáll. Az egyetlen biztonság, ami ha meggyöngül, elsorvad, vagy gondozatlanul kipereg, akkor minden szokás, látás, jelkép, ornamens, ami eladdig benne oly ékes, feszes és betöltött volt, könyörtelenül kiüresedik. A lélek meghal, a szellem megvakul, és a következmények - mint Kurosawa Árnyéklovasában - mindent maguk alá temetnek.

Ma már a magyarság legjobb erőinek cselekvőképessége is önkorlátozott, szellemi akarata bizonytalan, az esztétika és erkölcs, amely kultúrájában megtestesült, alig azonosítható. Lassan az egész egy gyökérzetét és lombját vesztett, kilobbant, kopár fához válik riasztóan hasonlatossá, egy meddő és kétségbeesetten önző fához, amely - mert mindene lefosztatott - önmagából maga is kivonul. A magyarság, sorsával s az egyre prózaibb időkkel való birkózása során elkövette azt a „luxust” - mint profán vétséget és kozmikus hibát -, hogy nem böjtölte ki magában a belső épülést: egy titkos emelkedettség és tudás, a maga emelkedettsége és tudása fenntartását, amit szellemének s e szellem szentségtartójának, lelkületének mozdíthatatlanul rejtenie kell. Ennek fenntartását elmulasztotta, holott az élet emberi folyamatosságához ez szükségszerűen és kultikusan hozzátartozik. Így testben még túlélő, szellemben azonban már nem magas, nem titkos és kívánatos, a létet nem szervezi. S minden, ami ezután következik, most már ebből következik. Minden további lépés és cselekvés a léleknek e méltatlan elárulása és elherdálása fölismeréséből fakadhat csak, mint bölcs és ősi ellenhatás. A kiszikkadt öntudat s a destruktív örömök közepett, most már valóban egészen mást kell csinálnia. Újra a szellem lassú és néma honfoglalását magában, olyan nyitottan és pontosan és természetesen, ahogyan eszmélkednek a gyerekek.

Mert amit a világ ránk parancsol, ahhoz alkalmazkodni ugyan valóban szükségszerű, de lelkünknek és szellemünknek ezenközben mindig is és mégis úgy kell élnie, hogy az az örökkévalóságból való és örök időkre szól.
 

*
 

A lélek és a szellem gondjai sokkal szorongatóbbak mint a politikáé. S a csodák eltűntének egy új, megkövesedő, rögeszmés gondolkodás lett a következménye, olyan feketén és fehéren logikus, hogy végképp eltűnik minden csoda, ami a mennyiség halálos és prózai uralmától megmenekítené az Életet. A szellem dolga mindig megelőzi az egzisztenciát.
A lélek pedig hűen követi azt. A túlélésnek szellemi és lelki elsődlegességei vannak. Először ezeket kell rendbe hozni. Az anyagi javak csak ingatag csónakok, amelyek mit sem érnek, ha nincs csónakos, vagy ha az elbutult, eltunyult.

Ahhoz, hogy egy kultúra ismét megvethesse lábát az időben, paradox módon: az állandóságban kell megkapaszkodnia. S az általános nyerészkedés idültté vált elmebaja idején ez a szellemi erőnek és tájékozódásnak az időtlen rend köreiben való új honfoglalását s a kultúra ilyetén újraalapozását jelenti. A tényleges megújulásra csak ennek belátásával és az ennek nyomán történő következetes épüléssel nyílik valóban történelmi esély. Minden más magatartás csak a dolog önző, rest elodázása.

Korábban a magyar gondolkodásban (mint ezt a nyelve, a hiedelemvilága, a művészete, a legendái és főleg a meséi egyaránt jelzik) megvolt a teljesség szemléletéhez kötődés eredendő hajlama és metafizikája. Ennek mindenekelőtt való tiszteletét és aszketikus fenntartását azonban - végtelen felelőtlenséggel - éppen a magyarság legfelsőbb rétege hanyagolta el, amely aztán az évszázadok során e vékony rétegnek szükségszerű felhígulásával, megfogyatkozásával és fokozatos eltűnésével járt. Juliánusz baráttól kezdve, a pálosokon, Vitéz Jánoson, Kőrösi Csomán, poklot és mennyeket járt költőkön, az újkori rokonítókon, Csontváryn, Bartókon, Babitson, vagy egy magyar vallás alapításának oly elszántan visszatérő kényszerein át, egészen a mai magányos óceáni hajósokig, ez a magasztos hajlam, jellemző módon - és továbbra is taps és pénz nélkül - bár megnyilvánult, ám mindinkább külföldre, önnön világán kívülre sodródott, olykor szinte menekült, jelezvén azt a belső feslettséget és ambivalens viszonyt, amellyel a magát magyar felsőbbségnek tartó, uralkodó méltatlan intellektus ehhez és minden önmagából fakadó, hasonlóan magas szellemi minőséghez viszonyult. Ezt a viszonyulást, az ebben való lelepleződést, és ennek az okát nem lehet áthárítani semmire. Ez közvetlenül az értékek elbagatellizálásából, és különösen az önérték iránti alázat hiányából, lelki ápolatlanságból és tiszteletlenségből, a magasrendűség iránt való gőgből, no meg egy súlyos, önpusztító féltékenységből fakadt. Amely végül az építmény elhanyagoltságához, elgyengüléséhez és a fenntartó erők aggasztó elbizonytalanodásához vezetett. Elsősorban ennek a következménye mindaz a kallódás és elesettség, mindazok a rossz döntések, az az önpusztító skizofrénia, amely a szerves és egészséges változatosság sokszínű gyönyörűsége helyett a magyar világban oly régóta, s ma is uralkodik.

A magyar kultúra kettős (hierarchikus és szemléleti) lefejezettségét különösen látványosan jelezte az a jelentőségében igazán máig sem felfogott, de hovatovább végzetes tény, hogy szellemének világát - csakúgy, mint annak sajátos és természetes hierarchikus rendjét - mindmáig nem egy hiteles szellemi elit, nem egy állandóságban látó, nagyszerű és passzíve ható szellemi elit emelte és tartotta, emeli és tartja fönn szemléletben, szokásban, vallásban, kultúrában az évszázadok során. Nem közismert vagy csendben tisztelt bölcsei révén. Miként az egy autentikus, harmonikus kultúrában és életképes közösségben mindig is természetes és törvényszerű volt. Hanem ez a feladat is az amúgy is kifosztott és vészesen fogyatkozó, ám a nyelvét pompásan és kitartóan őrző televényre hárult. Korábban a földmíves, paraszti termelő rétegre - hiszen csak „termelő” ember bír méltó és teljes világszemlélettel! Ma már isten tudja, kire és mire, leginkább egy második népi elitre, akiknek legéberebbjei ugyanakkor azért is pöröltek, dohogtak, lázadoztak és némultak el olykor saját szellemi kasztjuk iránti végtelen és jogos bizalmatlanságukban, mert arra vártak, hogy a dolgok ebben a vonatkozásban is a természetük szerint follyanak. Arra, hogy a magyar gondolkodás, mint méltó szellemiség, mint egészben látó és teljességben érző, de nem kisajátító attitűd, mint bölcs lelkiismeret - végre valóban kiforrja magát, betöltse és kozmikus feladatának megfelelően valóban önzetlenül szolgálja azt a törvényszerű hivatását: egy kultúrát a teremtő egyetemességben és a legmagasabb éberség szintjén, a televénnyel együtt maga is gondosan tartsa fenn.

A kérdés, hogy e valaha szerves és autentikus rendnek, szellemi hierarchiának a természetes viszonylatai mikor dőltek össze, és mentalitása mikor vált koncepciótlan, ügyetlen, önző materializmussá, ez most mellékes dolog. Az viszont annál inkább halaszthatatlan és lényeges, hogy ez a teljesség-szemléletű, nyelvében és ízlésében élő permanens mentalitás mindennek ellenére (és egy új status quo kaotikus hajnalán!) megint a legfőbb összefüggések birtokában legyen, hogy lassú és a dolog természeténél fogva rejtekező autenticitással végre újra magára leljen, és magabízó lelki nyugalma és kellő belső felkészültsége révén - mint mindig - továbbra is nyitott, élő és virágzó legyen.

 

*
 

Ez az újjáépítő munka azonban nem akármilyen dolog. Mindenekelőtt ritka, tágasabb benső adottságú szellemi embert kíván, a szellem született ritka emberétől pedig szinte emberfeletti és névtelen működést, passzív és hibátlan jelenlétet és látást. Olyan embert, aki hiteles és azt feddhetetlenül képviseli. S itt minden követelmény és minden fogalom egyaránt és egyenrangúan fontos. Mert valóban gyökeres változás elszánásáról van szó. Ennek követelményei pedig maximálisak és időtlenek. Mint mondtam - a feladat az állandóság szemléletének csöndes magvetése a rohanó változásban. Olyan állandóságé, amely élő, tágas és rugalmas. Teljes, rugalmas és jellegzetes, mint maga a világ. Ebben van az ereje és a stabilitása. Ezt átlátni és ennek időtlen szempontjait egy mindent átható passzivitásban fenntartani és képviselni: ez egy kultúrának, egy kultúra szellemének legbensőbb és legmagasabb ügye, s a szellem ritka emberének különleges feladata, amelyre kijelöltetni és ennek megfelelni nagyon is nehéz. Mert nem elég csupán a racionalitás szűkös egyoldalúsága és zárt szögletessége.

Ahhoz azonban, hogy ez az állandóság és ez a rugalmasság együtt meglegyen, s mint kultúra az időben újra mértékként álljon. Hogy ízlésén és mentalitásán át újra be tudja tölteni azt az eredendő szent emberi követelményt, hogy időtlen időkön át magától értetődő harmóniában működik együtt benne a természet, a szellem és a szokás; hogy ebben újra erős legyen, ehhez újra fölérjen és beleszippanthasson az emelkedettség és az egyetemes rend tiszta levegőjébe - vagyis az időtlen szeretet összetartó, tápláló és otthonos energiakörébe, hogy ezután mindent újra ezen az örök Renden át lásson és éljen - ehhez a ritka személyes rátermettség és tágas szemlélet csak az egyik, az első feltétel. Bár kétségtelenül a legfontosabb. Mint az egymásba kapaszkodó két szimbolikus „hal”: a yin és a yang egymást tükröző szemei, szükséges hozzá ezen alapeszme kettős természetének megfelelően két szolid intézmény létrehozása is. Meg kell alkotni a hagyományos kultúra és az élő kultúra (háttér-) intézményeit, amelyek a fennálló struktúrát érintetlenül hagyva, mindenek mögött kettős alapként, a sajátos magyar kultúra tényleges, állandó oszlopait, létének és szellemének támaszait jelentik, s amelyek államilag védettek és sérthetetlenek. Ennek a két intézménynek a létrehozása, folyamatos jelenléte immár nélkülözhetetlen a mai és a várható történelmi folyamatokban. Ezek a magyar kultúra világának feltámasztói és megerősítői lehetnek, ápolva otthonosságát és fenntartva szemléletét.

A két intézmény egyazon jelenség kettős természetét szimbolizálja és hordozza. Különbözőségük is az azonosság eme kettősségén alapul. Mert egy élő (és különösen egy megújulni vágyó) kultúra állandóságban gyökerező intézményrendszerét (annak minden ága-bogával) szerves alapokra kell helyezni. Ennek lényege pedig a hagyomány és a megújulás, az idő és az öröklét szerves egysége. Az a permanencia, amely egy egyetemes látomású ízlést és kedélyt, beláthatatlan idők óta mindmáig oly sajátosan emelkedett egyszerűségben tart. Egy fenn-tartás, amely éber és szabad, idillikus és erős, s amely puszta jelenlétével a néplélek teljes mezejére otthonosan kihat és abból is táplálkozik. Mert az idő és az öröklét egymástól el nem választható.

A két háttérintézmény egy erős és átfogó mentalitás jegyében élő kultúra párosa tehát, mely páros külön működik, mert közös szolgálatában a kettő a maga dolgát így természetesebben és tisztábban teheti. A hagyományos kultúra intézete a múltat, a Törvényt, a sorsot és bölcseletet, az idők próbáját kiállt tárgyak, szokások, művészetek, rítusok és ceremóniák gyakorlatában is magát a szellemet őrzi és méltósággal képviseli; egy szemléletet és ízlést állít s tart fenn a változó dolgok vonulata mögött. Az élő kultúra intézete pedig azt a gyakorlatot élteti és figyelmezi, a bölcselet azon eszméletét, amelynek során ez az ízlés és kedély mindenekkel találkozik. Ahogyan a szelleme mindent birtokba véve a változatok vonulatában működik. Hiszen az élő kultúra a tudásnak és ízlésnek az a folytonos gyakorlata, amelynek során egy mentalitás folyamatosan megújulva mindeneken át fönntartja magát. Az az élő és éber gyakorlat, sőt sors, amelynek során eszmélete kultúrává válik, és ezáltal élő tudássá lesz. Ahogyan ez az immanencia él és gazdagodik.

A hagyományok az a lassú hajó, amelyen ez a mentalitás az emlékezet időtlen terein s a lét kultikus formáin át bölcsen evez. Miközben mindkettő látás és gyönyörűség és tapasztalat és beavatódás a teremtés értelmébe, amely maga az élő Élet.

S éppen ezért, harmadikként, az intézményi háttérrendszer eme funkcionális gondolatkörét egy ehhez méltó iskola létrehozása kell hogy teljessé tegye. Nem akármilyen iskola, egy autentikus iskola, amelynek koncepciója már talán készen is áll. S amelynek legelső, halaszthatatlan, valóban alapvető feladata, tisztázni és meghatározni, hogy kivé és mivé akarja nevelni gyermekeit. Mert a halállal oly régen eljegyeztetett magyarságot is, hasonlóképpen az öncélúságában fulladozó világhoz, az életre: egy emelkedettebb, belátóbb, örökebb életre kell ismét megtanítani.

 

*
 

Nem a politikáról szóltam itt tehát; az az idők külső és változékony vonulata. Az epizódok uralma és a betöltetlen terek betöltésének kényszere a politikusok dolga. Csinálják egyszer végre jól, ebben bízunk, s abban, hogy a politikának marad még éltetni való dolga, élő édes gyermeke. A tradíció fontosságáról szóltam, az időtlenről az időben. A sajátosság előnyeiről az egyetemesben. Ez a levezetés és látlelet inkább erről szól. Aggodalma ezt hordozza. Szárazdokkot adni egy kozmikus válság előtt.

Ám az elmúlt évszázadokban már túl sokat írtak és beszéltek a magyarság lassú fölszívódásáról, szétszóródásáról, magyarok és nem magyarok egyaránt. E sok vélemény, ha drámai hatású volt is a tüneteket illetően, a megoldás tekintetében meddő maradt, méltatlannak bizonyult egy nép és kultúra tényleges sorsához. Csupán a diagnózis gyönyöre - nem pótol Életet.

Márpedig ha a magyar szellem, a magyar gondolkodás - mint mondottam - még most sem képes fölfogni, hogy létéhez és átörökítéséhez egy hozzája illő erős és egyetemes elemi háttér nyugalma és magas boltozatú szellemi tere elengedhetetlenül szükséges, akkor tudni kell, hogy mindannak, amit ma még magyarnak hívunk és nevezhetünk, bizony valóban vége lesz. S alig marad miért és kiért aggódni és politizálni. Miként a legsekélyesebb tapasztalati, bölcseleti és történelmi tévedés volna, lassú öntudatlansággal és végképp lealacsonyodva: átadni magunkat annak a lassan ellentmondást nem tűrő, nyomasztó mai köztudatnak is, hogy tényleg csak hús az Ember, hogy valóban birtoklás csupán az Élet, s hogy pusztán felhalmozott anyag a Világ. A materialisztikus gondolkodás egy kultúrában mindig minden másnál sokkal inkább a halál előszele. S az „élni hagyni, és hagyatni” elv sem jelent mást ma már, csak napi stílust és némi esélyt. De nem stratégiát.

A magyar kultúra feléledésének és megújulásának egyetlen természetes igazi lehetősége a tudatos belső koncentrációnak és megnyílásnak ebben a föltámasztott kettős gondolatában rejlik; szelleme erejében és megemelésében, kinyílásában és önmaga megőrzésében. Egy olyan kiegyensúlyozott intézményi háttérben ugyanakkor, amely szolid voltában is képes számba venni, folyamatosan fenntartani és megújítani a látásmód belső minőségét és emelkedettségét, s amely az új évezred már ma is dúló nagy légáramlataiban és viharaiban egyedül képes körülölelni eme kultúra üzenetét, megóvni annak létét, sajátosságát és igényességét, és megőrizni tágas szemléletét.

Ez a belső és külső megerősödés azonban nemcsak tőkesúlyt adhat ennek a folyton a borulás veszélyérzetében hánykolódó nagyterhű hajónak, hanem reményt is. Sőt esélyt teremt, hogy vitorlái a jövő szelein majd feszesebben dagadoznak. Egy olyan ízlés és gondolkodás szemléletének ad újra észrevétlen, belső világosságot, nyugalmat és megújuló erőt, amelynek értékei éppen onnan valók, ahonnan oly kétes okból és röstellt kétségbeeséssel menekül - már több évszázada - mohó és öncélú szellemi szomjában egyre veszedelmesebb és egyre romlottabb vizekre keveredő, győzelmeibe már-már beleszakadó öngyilkos modern világ.

S itt erről is szólni kell. Ez a gondolatmenet akkor válik teljessé, ha nem felejtjük el azt a szerencsétlen mai globális közeget, azt a felelőtlenséget és komolytalanságot, amelyben immár a világnak és benne nékünk a legnagyobb aggodalmak közepette kell élnünk. Engedtessék meg ezért, hogy még néhány improvizatív gondolatot fűzzek a fentiekhez.

Az egyik legfontosabb, hogy tudnunk kell, a Földön rövidesen valami katasztrofális eseménysorozat kezdődik el. (Lehet, hogy már el is kezdődött.) Ezt ma már mindenki sejti, aki egy kicsit is valóban globálisan gondolkodik. Mert minden jel erre mutat. Volt két igen tanulságos évem, amikor Balogh János professzorral a Duna Televízió képernyőjén 40 adásból álló ökológiai beszélgető műsorsorozatban vehettem részt. A két év alatt - ahhoz, hogy az ember ne hasbeszélőként szóljon milliónyi néző előtt - át kellett olvasnom, megértenem, felfognom nagy számban olyan jelentéseket, olyan információkat is, amelyek derűs alaptermészetem ellenére végül egyfajta tartós borúlátást, már-már depressziót okoztak. Ezek az anyagok nem magyar források voltak, hanem egytől egyig az Amerikai Egyesült Államok, egy vezető hatalom erre szakosodott intézetének világfelmérő adataiból valók. Ennek alapján mindhármunknak, akik ebben a 40 adásban részt vettünk, az a szomorú belátásunk és lelkiállapotunk alakult ki, hogy sajnos megkerülhetetlen egy nagy dráma itt a Földön. És úgy véltük akkor, hogy ez bármikor meg is indulhat, be is következhet. Úgy véltük továbbá, hogy ennek kirobbanásai valószínűleg ott várhatók, ahol a túlszaporodott, most még kb. 7 milliárdnyi emberiség a legnagyobb számban él, vagy ahol a mai civilizáció a legsérülékenyebb. S talán nem ott, ahol szinte már alig szaporodik. Mint a Kárpát-medencében. E tekintetben mi talán kevésbé aggasztó helyen élünk. Bár tudjuk, minden mindennel összefügg. És ebből következik az a relatíve vigasztaló, reménykeltő felismerés és az az ösztönös és tudatos feladat, hogy nekünk az azutánra kell felkészülnünk. Nekünk arra kell felkészülnünk, ami az élet továbbvitelét jelenti.

Tudnék mesélni egészen különös esetekről. Például egyik barátomról, akit a dalai láma környezete vagy 6-7 évvel ezelőtt kivitetett Tibetnek olyan területein lévő (buddhista) kolostoraiba (meglepő módon igen informált helyekre), ahova a kínai hatalom nem ér el, ahova évente csak kétszer-háromszor lehet feljutni. És ahol elmondták, mint többedmagával kiválasztott embernek, hogy milyen állapotba került a Földünk (mint égitest) energetikailag, s hogy ennek súlyos következményei lesznek, tektonikus mozgásokban, a növény- és állatvilágban, sőt az ember világában is. Ma már a világ tudósai sem látják ezt másként. Mivel a tibeti papok élőlénynek tartják a Földet (teljes joggal és okkal, hiszen minden, mi van, valamilyen szinten „él”), elmondták azt is, hogy ennek az Élőlénynek Magyarországon van az ún. szívcsakrája (szív-energiaközpontja), s akik itt élnek a Kárpát-medencében, azoknak akkor lesz majd különösen fontos dolguk, hogyha ezen a rebellión, ami a Föld és az egész emberiség megrázkódtatása, túllép majd az idő.

Magam hajlamos vagyok szorosan belekapaszkodni ebbe az üzenetbe. Sorsfordító évtizedeket élünk. Nekünk a jövőre kell készülnünk. Nekünk az a dolgunk, hogy minden tudást megismerjünk, abba beavatódjunk, átlássuk, uraljuk is azt, és ápoljuk magunkban. Hogy immáron érthető okból, erre helyezzük a hangsúlyt; újra a mi minden-tudásunkra, és ne csak az irigyelt, ám lassan (sőt, egyre gyorsabban) szertefoszló jóléti társadalmi reményekre. Azonnal és halaszthatatlanul. Ilyen gondolatok mentén, egy ilyen látszólag előrángatott vészterhes szemléletnek a jegyében is gondolkodnunk kell. Lao-ce a Tao Te Kingben folyton arról szól, hogy a birodalmat hogyan kell fenntartani. Nem megcsinálni, mint célt, mint vágyat, mint hatalmat, hanem fenntartani. Első olvasatra az emberek azt kérdik, hogy melyik birodalmat? Milyen birodalmat? A Rómait, vagy a Kínait, vagy melyiket? Nem. Birodalom: minden, ami él és egységben és egészségben van. Az a birodalom. Én birodalom vagyok, Te birodalom vagy, a családunk birodalom, a hazánk birodalom, a kultúránk birodalom, a teremtett világ a Birodalom. Persze vannak aztán provizórikus birodalmak is. Volt a sok száz éves Római Birodalom, a Török Birodalom stb., de minden előbb-utóbb ugyanazt a pályát írja le: megszületik, bonyolódik, netán virágzik, utána meghal. A Tao Te King esszenciális foglalat, ezért ma nagyon fontos, aktuális napi olvasmány. Nekünk meg kell tanulnunk azt, hogy hogyan kell a birodalmainkat, a birodalmunkat fenntartani. Az életnek ez a parancsa, és nem a halál magunkhoz ölelése. Az életre kell berendezkednünk. A Teremtést kell követnünk. A Teremtőt kell követnünk. Azt a világos rendet kell megpillantanunk és felépítenünk, amely az életet jól fenntartó, életet elősegítő otthonosságunkat garantálja. Mert a teremtett világ intimitásban él. Nem más, mint az isteni intimitás kivetülése, s minden apró része kicsi intimitások terepe, birodalma, amely magasabb tudást igényel.

Ennek természetesen belső és külső feltételei és következményei vannak. Nyilvánvaló, hogy a belső a fontosabb, mert a szellem fenntartása és követése az ember dolga, és az ember ezt csak akkor tudja kellően elvégezni, ha megépíti önmagát. Ennek az első lépése az - megismétlem -, hogy tudomásul kell venni, bennünk nem a lét határozza meg a tudatot. A szellem elsődlegességét kell felismernünk, belátnunk és képviselnünk. Elsősorban a Teremtés szellemét. Be kell látnunk a szakralitást. Azt a szakralitást, ami voltaképpen mindennek megadja azt a tiszteletet, ami a teremtett világnak, mint szent állításnak, s mint szentséges műveletnek, mint szent alkotásnak a tisztelete. A tisztelet épít. A tiszteletlenség rombol. A világ (és minden kultúra) a kölcsönös tiszteleten nyugszik. Az önzés áthágja ezt a törvényt és rombol. Állítani kell tehát, és nem védekezni. Állítani az Egység, az Egészség, a Jóság, az Egzisztencia fundamentumán és annak képviseletével. Ez a legnagyobb, a legörökebb s a „legirigyeltebb” szervező erő. A fenntartás, a fenntartás ébersége, fegyelme és öröme azok a minimális benső értékek és teremtő erők, melyeket őriznünk kell, s amelyeket nem szabad elárulnunk soha. Nem máson, ezeken nyugszik egy valódi stabilitás.

Ám a 20. század tikkasztó gőgje után még mindig nem tesz egyebet a világ, mint szétszed, analizál. Elemezni akar, lefele kutakodni, titkok hatalmához jutni; és ezekkel vissza is él. Pedig az uralomhoz elsősorban erkölcs kell és világosság. Az uralom teljesebb, magasztosabb és stabilabb dolog. A hatalomhoz elég az erőszak és a homály. Be kell látnunk, hogy minden törvénynél magasabb törvény az erkölcs. Mert az erkölcs az, ami a világot összetartja és működteti. Ma azt hisszük, hogy az erkölcs azt jelenti, hogy nem csalom meg a feleségemet. Holott az erkölcs, mint fogalom ott kezdődik, hogy vajon a gravitáció összetartja-e a megtestesülést, az élő anyagot. Mert ha nem tartja össze - holott az a dolga -, akkor a gravitáció erkölcstelen. Miként ha a fogaskerekek bármelyike nincsen a többihez illeszkedően, anyagminőségben, munkában rendesen megalkotva, akkor az erkölcstelen, és az alkotója is erkölcstelen. A világnak, az életünknek minden pontján igaz ez az erkölcsiség. Ezt fel kell fognunk, és e szerint kell életünk értékrendjét hierarchikus rendbe, azaz a teremtő teljesség jegyében élő, alkalmas, helytálló rendbe tenni. Ez a szakralitás alapja.

A belső feltételek azok, amelyekre a mi közösségünkben, kultúránkban, történelmünkben pillanatnyilag azt hiszem, a legnagyobb súlyt kell fektetnünk, és ennek az erkölcsiségnek közös jelképe, hordozója, benső és egyben külső szellemi foglalata is a Szent Korona és az azon alapuló törvényesség, alkotmányosság, hierarchikus rend. Erről azonban most nem kívánok beszélni. Nem vállalom, hogy belebocsátkozzam ennek részleteibe. Holott igazából mindannak, amiről eddig beszéltem, mégiscsak az az üzenete, hogy az életet és közösséget fenntartó, az idők próbáját kiállt e szakrális és szekuláris örök érvényű hagyományt vissza kell állítanunk méltóságába. Tisztelnünk kell, és élnünk kell hihetetlen fenntartó és egyesítő erejével. Rá kell döbbennünk, és meg kell magyaráznunk egymásnak, a családnak, a barátoknak; és a közéletnek is csak ezt kell mondani: nem látunk más megváltást első lépésként, a külső feltételek vonatkozásában sem, mint ennek a jogrendnek a visszaállítását, ennek a szakrális szabályozottságú életnek a szimbolikus és valóságos visszaállítását, amelynek jelképe a Szent Korona. Talpra állásunk e nélkül bizonyosan sikertelen. A nemzet mindig is őrizte, rejtette, és tudni kell, ma is rejti és éli a lelke és a szokásai mélyén ezt az otthonosságot, ezt az évszázadok alatt megalkotott, és példátlanul szép és magasztos szimbólummal uralt közmegegyezést, ami a Szent Korona és a Szent Korona-tan. Több-kevesebb viszállyal és harccal, de a közösség, a mi nagy közösségünk, történelme során ezt a nemes és harmonizáló rendet és aurát már sokszor helyreállította, és most újra helyre kell állítsa, ezt lassan győzelemre kell hogy vigye. Mert a szabadságnak ebben a szellemben megalkotott szakrális rendje egyben választ is ad korunk lehúzó eszméire. Ez fogta össze lelkileg, erkölcsileg és közösségben a nemzetet, az országot s az ország népeit is a múltban - de ez tartja fenn képletesen ma is azt a szellemet, azt a jelenséget, amit magyarnak hívunk.

Végezetül egy-két idézettel élek, melyek megvilágítják, hogy a fenti gondolatoknak már sok évtizedes történetük, múltjuk és globális hátterük van.

Az egyik idézet Hamvas Bélától való, mely így szól, egyszerű kis mondat: „A nép sorsát csak a szellemi kaszt irányíthatja.”

Igazából Magyarországon most már jó ideje nincs szellemi kaszt, amely e „jelenség”, a magyarság sorsát, szellemiségét, puszta önvédelmén túl őrizné, éltetné, fenntartaná. Úgy tűnik, az egész világon egyre inkább sikerült a nagy fűnyírógéppel eltüntetni ezt a minőséget. Mert ugyan mit képviselt és mit tett a szellemi kaszt az elmúlt időkben, a nyugati civilizációban, amelyben mi is vagyunk, és amelynek a függőségében élünk?

A másik idézet Lord Keynestől, a nagy nevű közgazdásztól való, egyiktől azok közül, akinek a teóriája alapján működik a mai világgazdaság. 1930-ban a következőt írta: „Még legalább 100 évig el kell hitetnünk magunkkal és mindenkivel, hogy ami jó, az gonosz, és ami gonosz, az jó. Mert a gonosz hasznos, és a jó nem az. A kapzsiság, az uzsora és a gyanakvás legyenek még egy kis ideig az isteneink, mert csak ők vezethetnek ki minket a gazdasági szükség alagútjából a napvilágra.” Igen, ez a földi élet deszakralizált mennyországának teóriája - ebből született a teljesen demoralizálódott kapitalizmus mellett a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus is.

Ernst Schumacher világos válasza erre az idézetre, 1980-ban: „Ez a kijelentés egészen közvetlen és gyakorlati értelemben hamis! Ha módszeresen elkövetjük az olyan emberi bűnöket, mint a mohóság és az irigység, annak elkerülhetetlen következménye nem kevesebb, mint az értelem összeomlása.” - És ez történik immár legalább két évszázada. S akkor még a tömegmészárlásokról, genocídiumokról, a gulágról nem is beszéltünk. (Indiánok, Ukrajna, Auschwitz, Katyn, Ruanda, Bosznia stb.) Amit Keynes ír, arról nekem a Bibliából Jézus megkísértése jut az eszembe, mely örök példaként szolgálhat és egyre aktuálisabb. Sajnos ezen tűnődni és okulni már egy kicsit késő. Ezt az ún. gazdaságkor (Czakó) elején kellett volna észrevenni és megtenni. Ennek a bibliai párbeszédnek utolsó momentuma a fontos itt. Sátán Jézusnak a teljes világhatalmat ajánlja fel (vagyis a globalitást, ugye!), ha követi őt. Az ajánlat olyan együgyű, olyan komolytalan, hogy Jézus nem válaszol, ezt komolyan sem veszi. Csak annyit mond: távozz tőlem, sátán! Ez az, amit nem tett meg az emberi szellem a mi fehér civilizációnkban. Az ellenkezőjét tette, s a mai napig még hatalmasabb intenzitással és gyönyörűséggel, ezt a világhatalmat próbálja építgetni és élvezni. Sajnos, ez lesz a veszte.

Befejezésül még egy bibliai idézetet szeretnék mondani, ami így szól: „Ahol nincs mennyei látás, ott a nép elvadul” - az elvadulás vége felé járunk, a katasztrófa utáni életünkre kell felkészülni már. Aki elébb kezdi ezt a felkészülést, azé a jövő!



« vissza