Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A lengyel példa

A majd fél évszázadig ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadseregről nem sokat tudtunk. Leggyakrabban állami ünnepeken emlékeztek meg róluk a vezércikkekben, de hogy magánéletük is van az itt katonai szolgálatukat töltő kiskatonáknak és tiszteknek, arról legfeljebb suttogások, pletykák keringtek, főleg azokban a városokban, községekben, ahol a laktanyák voltak. Szökést megkísérlő kiskatonák, esetleg nemi erőszak híre röppent fel olykor, amiért természetesen főbelövés járt, a nép jogérzéke szerint. Magam a pestújhelyi szovjet katonai kórház szigorú, szögesdróttal koronázott betonkerítése mellett jártam nap mint nap iskolába a hatvanas években s úgy emlékszem, gyerekként inkább sajnáltam az ott bent rekedt katonákat, mintsem féltem volna tőlük. Szemükben, ha nagy ritkán találkozott a tekintetünk, valami félelemmel vegyes kíváncsiságot láttam, mint a Vörös Hadsereghez illő rettenthetetlen bátorságot. Azt meg végképp nem értettem, hogy miért kell disznókat tartani egy kórház területén. Mert disznókat is tartottak, de arról csak az időnként érződő penetráns bűz árulkodott. Apám, aki nagyon fiatalon több mint két évet töltött orosz hadifogságban, beszélte kicsit a nyelvet, s olykor különös csereüzletekbe bonyolódott tisztekkel, de ez inkább már a hetvenes-nyolcvanas években volt. A kilencvenes évek elején pedig kiszolgáltatott sorsú nők tűntek fel a környéken, többnyire ápolónők, akik semmiképpen nem akartak visszatérni a Szovjetunióba, következésképp mindenre képesek voltak egy névházasságért, a magyar állampolgárságért.

Különös, de Lukáts Andor Három nővérét és egy-két dokumentumriport-filmet leszámítva az elmúlt két évtizedben nem foglalkozott a megszállókkal sem a filmművészet, sem az irodalom. Igaz, a Kádár-korszakot, talán mert még nem ért véget valójában, nagy ívben elkerülik a filmesek.

Ezért is néztem felfokozott kíváncsisággal a Kis Moszkva és a Repedés című lengyel filmeket a 9. Wrocławi Nemzetközi Filmfesztiválon, mert mindkettő bátran nyúl nálunk még feldolgozatlan témához. Kis Moszkvának azt a lengyel várost, Legnicát hívták, ahol egy többezres orosz garnizon állomásozott öt évtizedig. Ide érkezik Jura, a szovjet repülőtiszt szép, fiatal feleségével, Verával a hatvanas évek közepén. Egy műsoros ünnepségen Vera feltűnést kelt énektudásával. Egy lengyel kultúrtisztnek azonban nemcsak az énekhangja tetszik. Hevesen udvarolni kezd az asszonynak, aki azt kezdetben elutasítja. De a férfi kitartó, s még azt is megszervezi, hogy közösen készüljenek egy országos versenyre, ahol ő lesz Vera zongorakísérője. A flörtből szerelem lesz, titkos találkákkal, féltékenységgel.

Egy napon az asszony helyett a politikai tiszt várja Michalt a próbateremben. Tőle tudja meg, hogy Vera veszélyeztetett terhességgel kórházba került. S azt is, hogy mivel Jurának nem lehet gyereke - ezért nem lehetett űrhajós - viszonyuk immár ország-világ előtt lelepleződött. Michal beszökik a kórházba, s megígéri, hogy leszerel, s elmennek az ország másik végébe s élnek boldogan, Vera csak vigyázzon a gyerekre. Hiába, hogy a férj megértő, egy orosz tiszt felesége nem válhat el és mehet hozzá egy lengyelhez. Koholt vádak alapján akarják a fiút perbefogni, aki szökni próbál, s kiugrik az ablakon. Nem hal meg, de halálhírét keltik, mondván, baleset érte a csehszlovákiai hadművelet közben. 1968-at írunk. Vera megszüli kislányát, de rövidesen öngyilkos lesz. A történet részleteit a már felnőtt lány és nevelőapja együtt derítik fel, azután, hogy az oroszok kivonultak Lengyelországból.

Az 1968-as születésű Waldemar Krzystek rendező az egyébként valóban megtörtént esetből sajnos igazi melodrámát csinál. Egy nagy szerelem, amely az adott körülmények között természetesen kudarcra van ítélve, túl sablonos. A terméketlen férj, aki olykor sokat iszik, olyan megértő és nagyvonalú hűtlen feleségével, ezért szinte motiválatlan az öngyilkosság. A„mindenki zsarolható, hiszen mindenkit megfigyelnek” szintén evidenciaként jelenik meg. A rendező kissé elfogult szemléletét tükrözi, hogy a lengyelek egyfajta erkölcsi fölényben élnek, hiszen hívők, emellett övék a megszállt terület. Angyali jósággal segítik a szerelmeseket, az oroszok pedig a férjet kivéve brutálisak, megalkuvók, s híjával vannak mind a hitnek, mind a szeretetnek. Szánni való szerencsétlenek a katonai fölény ellenére. Az egyetlen hitelesen, érzelmei bonyolultságában ábrázolt szereplő a lány, aki nemigen tudja megbocsájtani anyjának, hogy elhagyta őt egy szerelemért, s nem igazán képes megérteni apját sem, aki felnevelte őt mint saját gyermekét. Verát és lányát, két ellentétes karaktert, ugyanaz a színésznő - Svetlana Khodchenkova - formálja meg, kitűnően.

Csak az a vég, csak azt tudnám feledni.” A film befejezése: a nevelőapa, a lány és az igazi apa találkoznak az asszony sírjánál egy-egy csokor virággal, s ez még az addig kemény, tartózkodó lányt is meghatja, már-már giccsbe hajlik. Amit ha villanásokban is, de sikerül érzékeltetnie a filmnek, az az oroszok uralkodása a megszállt országokon. Nem kétséges, hogy a laktanyákban és elzárt lakótelepeken a többség számára rejtőzködve élő orosz hadsereg a legkisebb szuverenitást sem tette lehetővé tagjainak az életvitelben.

A másik lengyel film, a Repedés, sokkal szerencsésebben nyúl az egyik legkényesebb témához, a titkosszolgálat működéséhez. Nem remekmű ez sem, de a majdnem kamaradráma, egy házasság viszonyrendszerén belül jól képes érzékeltetni, milyen romboló ereje van a bizalmatlanságnak. Egy születésnapi vacsora után az ajándékok között az asszony talál egy videokazettát. Egy televíziós műsor van rajta, amelyben egy történész azt állítja, hogy az asszonyt, akinek apja híres tudós volt, a titkosszolgálat megbízásából vette el a férje, hogy bekerülve a családba jelentéseket küldjön róla. Az évszámok nem egészen stimmelnek, s ez eleinte megnyugtatja mindkettőjüket, de később az asszony nyomozni kezd. Egyfelől tudni szeretné, kitől van a kazetta, másfelől meg akar bizonyosodni az igazságról. Apja már rég meghalt, s kortársai is kevesen élnek, s nem emlékeznek semmire. Az asszony belebetegszik a történetbe, s elköltözik férjétől. A különélés sem segít rajta, s amikor megtudja, hogy férje infarktust kapott s kórházban van, úgy érzi, mellette a helye. Volt-e valóságalapja a riportban elhangzottaknak, ez nem derül ki egyértelműen. Tulajdonképpen nem is fontos, mert a lényeg az igazsághoz való viszony, felelősség és bizalom kérdése. Utóbbi negyven szépen leélt év után is megszűnhet két ember között. Nem is kell a bizonyosság, elég egy hajszálrepedés, hogy mindent tönkretegyen. A csöndes, eszköztelen, helyenként már-már unalmas film nagy erővel figyelmezteti a nézőt, milyen lélekölő a bizalmatlanság, s milyen méltánytalan, milyen megalázó arra kényszeríteni embereket, hogy visszaéljenek vele. Az abszolút főszerep a feleséget játszó Jadwiga Jankowska-Cieslaké, akit Makk Károly Egymásra nézve című filmjében ismertünk meg. A bizarrul csúnya, törékeny kis asszony képes a legárnyaltabban megjeleníteni a lélek mélyén zajló rezzenésnyi változásokat is. Mellette a férj kiszolgáltatott téblábolása, kétségbeesett küzdelme nem is annyira a becsületéért, mint inkább asszonyáért s az együtt leélt életért is meggyőző, de a filmet a színésznő „viszi el”, ahogy csúnyán és pongyolán mégis mondani szoktuk.



« vissza