Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy villanásnyi régi Németország

Igen, létezik még: a régi Németország, Wilhelm Raabe és E. T. A. Hoffmann Németországa, vagy ha úgy tetszik, Babits Németországa, melyet ő az „emeletes tető, faváz / cégérek, kancsók, ó kutak” zseniális, a giccs, a klisé és a paródia mezsgyéjén egyensúlyozó képével ragadott meg. Arégi Németország egy keskeny sávban létezik, a hajdani zónahatár nyugati oldalán: körülbelül azokban a kisvárosokban, amelyeket az angol és amerikai légierő valamilyen sajátságos okból nem tartott lebombázásra méltónak, és amelyek, még éppen nyugatra esvén, nem ítéltettek az NDK által lassú pusztulásra, szépségben elmúlásra. Az újraegyesülés ezt ugyan még az utolsó pillanatban meg tudta állítani, viszont a kisvárosok társadalma a középosztály módszeres tönkretételével visszavonhatatlanul felborult. Ismertem még az NDK idején a keleti oldalon is egy hasonló kisvárost: Schmalkaldent, Thüringia délnyugati csücskében. A Luther-ház, melyben a reformátor a szövetség megköttetése idején lakott, látszólag rendíthetetlenül állt 15-16. századi „Fachwerk” pompájában, földszintjén könyvesbolt, hátsó szárnyában - horribile dictu az NDK-ban! - magánnyomda, évszázada ugyanazon család tulajdonában. A nyomda nem élte túl a 20. századot: még a hetvenes évek utolsó államosítási hullámának esett áldozatul. Mikor 1990-ben hosszú évek óta először ott jártam, a nyomda épületét az állam egyetlen gép, sőt egyetlen ólombetű nélkül, üresre söpörve - az utolérhetetlen bürokratikus német kifejezéssel: „besenrein” - adta vissza a tulajdonosoknak.

A német kisvárosi társadalom keleten tehát nagyrészt összeomlott, nyugaton viszont a lassú erózió fenyegeti: az elöregedés, munkahelyek híján elvándorlás. Noha különféle városfejlesztési programokkal meglehetősen sikeresen kezelik mindennek tüneteit, alapvető változást legfeljebb demográfiai csoda hozhat. De térjünk vissza az említett városok láncára, mely mentális térképemen Wolfenbüttelnél kezdődik, majd dél felé folytatódik: Helmstedt, Eschwege, Wanfried, Alsfeld, Lauterbach...

A közelmúltban Helmstedtben jártam szolgálati úton. A húszezer léleknyi kisváros a hajdani 1. számú birodalmi úton fekszik, mely Aachent kötötte össze Königsberggel, és amelynek Berlintől nyugatra eső szakasza Aachenig rövidebb volt, mint a keleti, berlin-königsbergi szakasz. Ilyen történelmi reminiszcenciákon, többek közt a nácik jóvátehetetlen bűnein elmélkedtem a pályaudvarról szállodámba sétálva, amely egy macskaköves, szabálytalan alakú tér egyik falát alkotó favázas házak egyikének bizonyult, ahol a tulajdonos régimódi udvariassággal érdeklődött, hogy előre mehet-e szobámat megmutatni. A nem egész kétméteres belmagasságú szobába a mai fiatalok jelentős részét nehéz lenne bekvártélyozni...

Siettem a főépítészi hivatallal megbeszélt piactéri találkozóra, ahol a körséta után a minden, magára valamit is adó német város klasszikus intézményében, a „Ratskeller”-ben még sokáig elboroztunk-söröztünk a kollégákkal. Aséta valóban meglepetésszerű felismerésekkel szolgált. Helmstedtről korábban legfeljebb akkor hallott az ember, ha a zónahatár-átkelőhelyen a kommunista hatalom csahosai megint valamilyen ürüggyel késleltették a procedúrát és a rádió bejelentette az ezt követő torlódást. Pedig Helmstedt ennél sokkal többet „tud”. A hajdani 1-es főút átkelő szakasza a belvárosban életteli sétálóutca, nyugati végén a nagyrészt fennmaradt középkori városfal tornyos kapujával, melynek toronyszobáját házasságkötő teremként használják - talán azzal a sanda hátsógondolattal, hogy felmászás közben az ifjú párnak legyen ideje még egyszer meggondolni az egészet?

A sétálóutcától jobbra és balra azonban rögtön a válságtünetek jelentkeznek: ápolt épületek közt üresen állók, a pusztulás első jeleként hellyel-közzel már betört ablakokkal - szerencsére még csak elszórtan, de félreérthetetlen figyelmeztetésként. A lakóépületek egy része egyébként meglepő frontszélességű, és igényes homlokzati alakítású, ami nem véletlen, hanem „professzori házat” jelez. A professzori házak azért viszonylag nagy méretűek kisvároshoz mérten, mert a hallgatók professzoraik házában laktak, asztalánál étkeztek, szemináriumokra jöttek vele össze. Vagyis mentoraikkal nemcsak oktatási, hanem egész életformájukat átfogó közösségben éltek, kissé az angol egyetemek „college”-aihoz hasonlóan.

Noha még a német intellektuális köztudatban is csaknem feledésbe merült, de Helmstedt hosszú ideig jelentős egyetemi város volt. Az intézményt 1576-ban alapította Julius wolfenbütteli herceg, és 1810-ben szüntették meg, miután az 1734-ben alapított és gyorsan magas szellemi színvonalat elért göttingai egyetem fokozatosan eljelentéktelenítette. Pedig egy ideig még egy olyan jelentős nagyság is Helmstedtben volt professzor, mint a később Rómában máglyahalált szenvedett Giordano Bruno.

Az egyetem épületegyüttese, az alapítóról elnevezett Juleum a német reneszánsz egyik talán legeredetibb alkotása. Az épületcsoport cour d´honneur-t alkot, érdekes módon a főépület nincs egybeépítve a két oldalszárnnyal, ehelyett be lehet sétálni a főépülettel lezárt hosszúkás udvarba. Az öt tengely szélességű és két tengely hosszúságú főépületben kerültek elhelyezésre az előadótermek. Az egyetem e központi funkcióját hatalmas, finoman tagolt ablakok jelzik, gondoskodva a kellő megvilágításról. A középtengelyt a lépcsőház ötvenméteres, oktogonális alaprajzú tornya foglalja el, a tetőtér két szélén gazdagon díszített oromfal emelkedik. Egyenesen pazar a főkapu felett az egyetem címere a zene, a grammatika, az aritmetika, a geometria és a csillagászat allegorikus szobrával. A szakirodalom szerint az 1966-70 közti restaurálás alkalmával feltárt eredeti színeket követi a homlokzatok jelenlegi színezése. Az alapszín erőteljes, barnás árnyalatú vörös, a kiemelkedő építészeti tagozatok fehérek, míg a címerek és egyéb díszítések arany, kobaltkék és más, a heraldika által meghatározott színfoltjai teszik rendkívül elevenné a kompozíciót.

Helmstedt másik építészeti fénypontja a St. Ludgeri volt bencés apátsági, jelenleg plébániatemplomhoz tartozó Szt. Péter és Szt. János kettős kápolna. A ritka épülettípus itteni példájának kezdete a karoling korra vezethető vissza, amely óta 1803-ig az apáti méltóságot perszonálunióban a werdeni (Essen közelében) hercegapát töltötte be. A reformáció óta ily módon létrejött a régi birodalomban nem is olyan ritka, sajátságos felekezeti kettősségek (a nemrég elhunyt Ralf Dahrendorf kifejezésével: ligatúrák) egyike - hiszen a Welf-dinasztia wolfenbütteli ága, mondhatni, „stramm” protestáns volt és éppen ez motiválta kultúrprotestáns egyetemalapító kezdeményezésre.

Helmstedtben a Szövetségi Közlekedési, Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium egy „modellprojekt” keretében ingatlantulajdonosi fejlesztési körzetet támogat - ezzel függött össze szolgálati utam is. Az ötlet lényege az angolszász országokból ismert, de a kontinentális Európában is egyre inkább terjedö „Business Improvement District” továbbfejlesztése: egy-egy háztömb egyes tulajdonosai közösséget alkotva, együttesen tesznek erőfeszítéseket házuk helyreállítására, a tömbbelső közös kialakítására, közös marketingre, ezáltal javítva a lakások és üzlethelyiségek bérbeadásának esélyeit. Ha úgy tetszik, az ötlet a „Münchhausen-elv” gyakorlati alkalmazása: az ingatlantulajdonosok saját hajuknál fogva húzzák ki magukat a mocsárból. Ellentétben az irodalmi példával, az ilyen típusú önkéntes kooperációknak, megfelelő szervezés és a résztvevők állhatatossága esetén a városfejlesztésben van esélye a sikerre. Szorítok Helmstedtnek, hogy itt is sikerüljön.



« vissza