Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A délnyugati sarokban

Személyes benyomásom szerint a magyar szellemi élet figyelme, amennyiben Németország kulturális eseményei, fejleményei iránt érdeklődik, nagymértékben Berlinre irányul. Lehetne hosszan elmélkedni, hogy mi az oka ennek a jelenségnek - talán Budapest megszokott túlsúlya Magyarországon, ami szinte automatikusan Berlinre vetül, valamint Párizs és London hasonló szerepe, ha két másik európai metropolisról van szó?

Mindenesetre a Németországról alkotott képet az ilyen jellegű érzékelés erősen eltorzítja, hiszen Németország hagyományosan föderatív szerkezete számos olyan központ létrejöttével járt, amelyik sok tekintetben - például a korábbi dinasztiák által alapított műgyűjteményeknél - egyenrangúak Berlinnel. (Elég, ha Münchenre vagy Drezdára gondolunk.) A központok mellett pedig rengeteg középváros kiemelkedő kortárs építészeti alkotásokkal lepi meg a látogatót. Ezen kívül léteznek még látszólag - legalábbis kívülről - intakt kisvárosok, melyek az óvilági, hétszilvafás fejedelmek uralma alatti, Madame de Staël szerint kissé faragatlan, de eredendően jószívű emberek által lakott Németországot idézik. Azóta fájdalmasan tudjuk, hogy e lelkes hölgy itt tévedett....

Hivatali munkám révén sokat járok kisebb-nagyobb városokban, és engem is meglep az a sokszínűség, amit a városépítészet, az építészeti kultúra terén tapasztalok. A közelmúltban Stuttgartban volt alkalmam körülnézni - a véletlen úgy hozta, hogy csaknem harminc éve jártam ott utoljára. Stuttgart nem tartozik azon városok közé, melyeknek központját konvencionális értelemben a „szép” jelzővel lehetne illetni - ehhez túlságosan tönkretette a háború, az újjáépítés építészeti értékeit pedig csaknem emberöltő óta tizedeli a hirtelen jött gazdagság, az autóipar „csillagos” és egyéb nagy és kisebb neveivel, a legendásan szorgalmas svábok kis- és középvállalkozásaival; az évtizedes jólét diktálta bontási és építési hullám. Igaz, a gépjárműiparra épülő monostruktúra éppen most kezd e régió komoly problémájává válni.

Vonattal érkezve maga a főpályaudvar az első építészeti élmény, Paul Bonatz 1911-ben tervezett, de 1914-28 közt fokozatosan realizált műve. A nagyvonalúan modern, az eklektikus sémákkal szakítva szabad tömegkezelésű, terméskő felületeivel a helyi anyagokat megmutató épület tornya szinte azonnal Stuttgart építészeti jelképévé vált. A pályaudvar, miután a háború után helyreállították, ma került veszélybe. A Deutsche Bahn AG a Párizs-München fővonal részét alkotó pályaudvart, az egyik gazdaságilag legfontosabb német régió forgalmi központját a műszakilag elavult fejpályaudvari megoldásról átmenő pályaudvarra akarja átállítani. A fejlesztők pedig a vasút nagy kiterjedésű területét készülnek részben lefedni, és az ily módon keletkezett térségnek adnának új funkciókat: üzleti, lakó- és zöldterületi feladatokat. A „Stuttgart 21 elnevezésű, a városépítési szakzsargonban „konverziós” mamutprojektnek elszánt ellenzői és hívei vannak, és noha évek óta vitatják (a városépítési kerettervet már 1997-ben jóváhagyták), mind a mai napig nem dőlt el, hogy végül is meg fogják-e valósítani. Mindenesetre a pályaudvar épülete elvesztené eddigi funkcióinak egy részét, valószínűleg egyik oldalszárnyát is. A legutóbbi önkormányzati választás után úgy tűnt, mintha a projekt ellenzői kerekednének felül, de 2009 decemberében a projekt irányítóbizottsága jóváhagyta a 4,5 milliárd euró (!) értékű beruházás költségét, és 2010. februárra irányozta elő a beruházás kivitelezésének megkezdését.

Bonatz személye jelzi a húszas években bekövetkezett törést a modern építészet mérsékelt, a századfordulós reformarchitektúrában gyökerező, a helyi építési kultúra hagyományaira is figyelő irányzata és a Bauhaus-irányzat „fehér modernsége” között. Amikor a Deutscher Werkbund a később méltán a modern építészet ikonjai közé sorolt stuttgarti Weissenhofsiedlung előkészítéséhez, a tervezők kiválasztásához fogott, Bonatz neve is szóba került. Ő azonban a „stuttgarti iskola” szellemében szerveződő Kochenhofsiedlung vetélytárs kezdeményezéséhez csatlakozott. Korántsem volt véletlen, hogy a Bauhaus-követők számon tartották Bonatzot: az 1920-as években a Neckar folyó szabályozásánál épített duzzasztógátak, zsilipek és erőművek elegánsan modern kialakítását ő tervezte. Mintha furcsa belső törés futott volna keresztül Bonatz szellemén: míg a lakó- és középületeknél ragaszkodott a regionális hagyományok újraértelmezett, de következetes alkalmazásához, addig az infrastruktúra műtárgyainál - leszámítva a műszaki kötöttségeket, vagy éppen ezek által inspirálva - szabadon kezelte a tömegformálást, és egészen újszerű megoldásokat talált. A Neckar egyik-másik duzzasztóműve - például Hirschhorn és Heilbronn városokban - szinte Le Corbusier egyes térplasztika-jellegű épületeire emlékeztet.

Bonatz a náci korszakban is az autópályák tájba illesztése, a pihenőhelyek igényes kialakítása révén szerzett érdemeket. (A kollaborációban nem ment olyan messze, mint stuttgarti kollégája, Paul Schmitthenner, aki sajátos intellektuális naivitással azt képzelte, hogy ő fogja diktálni a náci rezsimnek a követendő városépítési és építészeti elveket - mire pedig rájött, hogy kikkel van dolga, már késő volt, és neve, egész addigi életműve hosszú évtizedekre kompromittálódott. Újabban az 1914-17 közt Berlin-Staakenban épült kertváros minőségét ismét értékelik és elismerik.) Bonatz 1943-ban Törökországba emigrált, és csak 1954-ben tért haza - az ötvenes években még több épülettel hagyta keze nyomát Stuttgart városképén.

A város múltjában fontos szerepet kapott a náci korszak bűneivel való szembenézés. Stuttgartban tette 1946-ban a német evangélikus egyház történelmi jelentőségű bűnvallomását, melyben elismerte, hogy többségében nem volt elég erős hite ellenállni a gonosznak. Az ötvenes években Stuttgart evangélikus főtemplomát, az 1944-ben lebombázott Stiftskirchét, e román kori eredetű, de késő gótikus templomot, az eredeti háromhajós, kőboltozatos tér helyett fa dongaboltozattal, egységes, egyhajós térként építették újjá. Mintegy negyven év múltán a templom renoválásra szorult, amit építészeti huszárvágásra használtak: a dongaboltozat helyére filigrán acéltartók közti könnyűszerkezet került, melyen üveglamellák, ahogy a helyiek mondják, „vitorlák” függenek. Elrendezésükkel jelzik az eredeti, elpusztult térszerkezetet. Bernhard Hirche építész 1999-2003 közt kivitelezett alkotását sokan támadták, a templom belső tere viszont rengeteget nyert: ha nem is építették újjá a templom eredeti formáját, de jelezték eredeti terét. Ezzel egész más megoldást találtak, mint a drezdai Frauenkirche esetében (lásd a Magyar Szemle 2005. decemberi számában), amely a Frauenkirche kirívóan egyedi építészeti értéke és történelmi jelentősége miatt a műemlékvédelem módszertana szempontjából elfogadható és érzelmileg mélyen megragadó, általános példaként azonban nyilván nem szerepelhet.

Stuttgart a „klasszikus” modern építészet követői által (néha jogos) gyanakvással szemlélt posztmodern építészet terén a nyolcvanas években egész sor épülettel, a „kulturális mérföld” (Kulturmeile) együttesével lett afféle posztmodern zarándokhellyé. A Staatsgalerie bővítése (1979-84), a Musikhochschule (1992-2002) és Baden-Württemberg történelmének háza (1999-2002) James Stirling és Michael Wilford angol építészek tervei alapján épült. Stirling elhunyta után fő tervezőként utóbbi folytatta a munkát.

Bármi elvi fenntartás legyen is az efféle „revival” építészet ellen: a három épület kétségkívül egységes koncepcióval oldja meg a földszint markáns, kissé erődszerű kiképzését a nagy forgalmú főútvonal mellett, a tömegkezelés pedig a rotunda visszatérő motívumával valóban emblematikus képeket alkot.

A kortárs építészet talán legelegánsabb alkotása Stuttgartban a Kunstmuseum üvegkockája a Kleiner Schlossplatzon, a belváros egyik városépítési csuklópontján a fő bevásárlóutca és a Neues Schloss előtere közt. Rainer Hascher és Sebastian Jehle 1999-ben nyertes pályázat alapján tervezett és 2005-ben átadott épületének magva mészkő burkolatú kubus, amely fölé különleges hővédő üveghéj került, a kettő között vezetik fel a látogatókat a negyedik emeleti étteremig, ahonnan szép kilátás nyílik a belvárosra.

Stuttgart közelében a városfejlesztés egyik aktuális problémájára, a volt katonai területek civil célokra történő hasznosítására találunk mintaszerű példákat. Ludwigsburg, a „sváb Versailles”, nemcsak a hajdani Württemberg hercegség (később királyság) teljesítőképességéhez képest óriási barokk kastélyáról ismert, hanem arról is, hogy itt volt a német birodalom egyik legnagyobb helyőrsége. Innen eredt a város másik mellékneve, a „sváb Potsdam”. A második világháború után részben az amerikai hadsereg, részben a Bundeswehr használta az összesen tizenöt (!) kaszárnyát. 1995-ben a Bundeswehr - miután az amerikaiak már elvonultak - ünnepélyes takarodó után bezárta az utolsó laktanyát, és elbúcsúzott Ludwigsburgtól. Legutóbb erre járva egy tipikusan Vilmos császár- kori, kincstárian takarékos nyerstégla homlokzataival meglepően elegáns hatású, szállodává átalakított volt katonai ellátóközpontban laktam. (Külön tanulmányt érdemelne ebben az összefüggésben a 18-19. századi erődépítészet célszerűség diktálta rafinált egyszerűsége, és az ebből eredő meglepően magas esztétikai értéke.)

A döntően 19. századi katonai létesítmények a film- és médiafőiskolától kezdve az irodákon át a lakóházakká építés széles spektrumát mutatják. A legsikeresebb valószínűleg a volt légvédelmi laktanya ágyútermének átépítése lehet. Mivel a volt laktanyaterület döntő részén lakóházak épülnek, meg kellett oldani az ideköltöző fiatal családok óvoda- és bölcsődeigényét. Erre a város a műemlékként védett, könnyű fatartókon nyugvó termet szemelte ki. Szellemes megoldással „ház a házban” koncepció alapján az óvoda-bölcsődét egyszerűen beleépítik a meglévő épületbe, és közben nem nyúlnak a tartószerkezethez, mint a műemléki védettség tulajdonképpeni tárgyához. Ez jelentősen megkönnyíti az energiatakarékosság követelményeinek betartását is. A külső héj és az új épület közti légtér „pufferként” működik, télen az áthűléstől, nyáron a túlmelegedéstől védi a belső építményt. Egy, a militarizmus jegyében született épületből most kisgyerekek birodalma lett: szép példája ez a bibliai „kardokat ekevassá” kovácsolásnak. Vajon utópia lenne hasonló jövőt kívánni minél több katonai létesítménynek az egész világon?



« vissza