Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Az impresszionizmus sodrában - Illyés Mária beszélgetése Szinyei Merse Annával, a kiállítás kurátorával

- Erre a beszélgetésre úgy került sor, hogy a Magyar Szemle megkért, írj egy beszámolót Az impresszionizmus sodrában. Magyar festészet 1830-1920 című, a KOGART-házban 2009 áprilisa és augusztusa között megrendezett kiállításodról. Te inkább az interjú formát választottad. Hogyan jött létre ez a kiállítás?

- A KOGART Művészeti Alapítvány vezetője, Fertőszögi Péter ismerte a 2000-ben Krakkóban rendezett hasonló című kiállításom katalógusát, és felkért arra, hogy kurátorként egy még átfogóbb válogatást állítsak össze számukra ebben a témában. Természetesen örömmel vállaltam a munkát: így alkalmam nyílt arra, hogy a nyugat-európai sikersorozat után végre Budapesten is bemutathassuk művészetünknek ezt az egyik legvonzóbb stíluskörét, méghozzá jelentősen kibővített formában. Szerettem volna elkerülni a krakkóival való címazonosságot, ezért először a plein air kifejezést javasoltam - ez végül is csak a katalógusbeli tanulmányom alcímébe került be: A magyar festészet plein air törekvései 1830-1920. Viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy engedélyt kérjek a frappáns „impresszionizmus sodrában"-formula használatához annak kitalálójától, dr. Kovács István egykori krakkói főkonzultól, akinek jóvoltából annak idején az az egész nagyszabású program megvalósulhatott.

- AMagyar Nemzeti Galéria állandó 19. századi kiállításának létrehozásában - és így a 19. századi magyar festészetről nyújtott legmérvadóbb szakmai kép kialakításában - neked fontos részed volt. Miért nem ott rendeztél ilyen kiállítást?

- Miután 1990-ben ott valósíthattam meg régi álmomat a Szinyei Merse Pál és köre című kiállítással, a kollégáim által gondozott többi nagy monografikus tárlat, az 1996-os centenáriumi Nagybánya-kiállítás, illetve a Galéria egyéb témájú nagy kiállításai mellett 2007-es nyugdíjba menetelemig erre már nem nyílt lehetőség. AGalériában én egyebek mellett a müncheni magyar művészet feldolgozását és bemutatását szorgalmaztam évtizedek óta - sajnálom, hogy ez aztán csak távozásom után valósulhatott meg. A19. század második feléből a realizmust és a plein air festészetet főként külföldi kiállítások céljára ajánlottam, hiszen nagy mestereink által ezen a területen bizonyíthattuk legmeggyőzőbben a magyar művészet korszerűségét, nagykorúságát, amint aztán ez be is bizonyosodott 1994 és 2002 között a sok elismerő külföldi kritika tanúsága szerint.

- Voltak anyagi korlátaid a képválogatásnál és a katalógus készítésénél?

- Mivel a felkérőknek maguknak is az volt az elképzelésük, hogy minél több magángyűjteményből és kisebb közgyűjteményből kölcsönzött festményt társítsunk a Magyar Nemzeti Galériától elkért fő művek mellé, nem korlátozták ilyen igényeimet. Az igazán nagy áldozatvállalást az amerikai Salgó-gyűjtemény egy-egy Szinyei- és Munkácsy-képének ideszállítása és biztosítása jelentette. Sőt, utóbbiak esetében még annak az anyagi terheit is vállalta a KOGART, hogy a kiállításuk zárása után év végéig a Galéria Szinyei-, illetve Munkácsy-termében nyerhessenek ideiglenes elhelyezést - a művek külföldi keletkezése és eladása óta először. Munkácsy képe amúgy már látható volt a Munkácsy a nagyvilágban című budavári kiállításon, Szinyeié azonban sohasem volt még Magyarországon. Akatalógust eleinte kisebb terjedelműre tervezték, de amikor kiderült, hogy csak nagy szakmai veszteség árán lehetne rövidíteni, belementek a teljes terjedelem közlésébe, még a nagyszámú szövegközti reprodukció esetében is, hiszen ezek mindegyike olyan műveket ábrázolt, amelyeket nem kaptunk meg a kiállításra. Azt is fontosnak tartom, hogy a teljes szöveg angolul is olvasható a katalógusban. Csak elismeréssel szólhatok együttműködésünkről: a KOGART kis csapata mindenben segítségemre volt, és én is igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni a dologból az idő szorítása ellenére is.

- Az impresszionizmus sodrában kifejezés igen tág fogalmat sugall, szinte az egész 19. századi tájképfestészet belefér. És valóban, a kiállításon Barabástól Mészölyig, Mednyánszkyn át Kosztáig kilencven év legkülönbözőbb magyar festőitől állítottál ki műveket. Milyen elvek vezéreltek abban, hogy ilyen tágra vetted a stílus- és a korszakhatárokat?

- Szinte két évtizede egy olasz-magyar cserekiállítás tervezésekor vetődött fel először bennem az a gondolat, hogy egyszer végre egyetlen vonulatként kellene bemutatni az új természetszemlélet 19. században és a 20. század elején kibontakozó különféle megnyilvánulási formáit. Amagyar anyag nagyjából a KOGART-kiállításéhoz hasonlókból állott volna, de több köz- és kevesebb magángyűjteményből válogatva, utóbbiak külföldi kölcsönzésének nehézségei miatt. A rokon elvek alapján összeállított olasz cserekiállítás a posillipói iskolán és a toszkán foltfestőkön keresztül az észak-olasz divizionizmusig ívelt volna. Maguk az olaszok sem rendeztek még sehol ilyen tárlatot, így ötletemet azonnal magáévá tette római kurátortársam is, és a teljes tervezetet elfogadásra nyújtottuk be az illetékes szerveknek. Sajnos nem született döntés, a római kolléga közben meghalt, és az olaszok valóban hiánypótló tárlata végleg elmaradt. 2002-ben megvalósult viszont a Magyar Nemzeti Galéria általam rendezettkiállítása, méghozzá a firenzei Pitti-palota Modern Művészeti Galériájában, ahol szép gyűjtemény látható a Markó család festményeiből, és ahol nagy érdeklődést mutattak tervezetem iránt. ASzínek és fények nyomában - magyar festők 1832-1914 címmel Firenzében kiadott katalógus - és persze maga a tárlat - valódi előzménye volt a KOGART-énak. Aközvetlen korai kapcsolódási pontokat is kipuhatoló kutatásaimnak egyébként a magyar szakirodalomban is van előhírnöke, hiszen már Hoffmann Edith felhívta a figyelmet a fiatal Barabás Miklós itáliai akvarelljeinek meglepő modernségére. Az előzmények között persze a Markó-tanítványoknak is szerepük van - mindez bővebben olvasható a katalógusban.

Nehezebb és talán vitathatóbb kérdés a „Kitekintés" gyüjtőfogalom alá vont festői életművek idesorolása, hiszen ezek példái a legfelső emeleten valóban sok irányban jelezték az impresszionisztikus törekvések esetleges folytathatóságát vagy végpontját (lásd például a pointillizmust vagy az expresszionizmust), ami után már az impresszionizmus tagadása, az avantgárd művészek sok mindent megkérdőjelező, lázadó attitűdje következett. Ezazonban már egy másik történet. Amagam részéről viszont nem szerettem volna a kiállítás végéről kihagyni azokat a mestereket, akiket a 20. század elején szívesen nevezett a kortárs kritika impresszio-nistának.

- Számomra a kiállítás fő vonzerejét azok a képek jelentették, amelyek kevéssé ismertek vagy még ismeretlenek is. Nyilván nem volt egyszerű ezeket felkutatnod és kölcsönzésre megkapnod magángyűjteményekből, vidéki eldugott múzeumokból, sőt külföldről. Melyek jelentettek valódi fölfedezést?

- Az anyag becserkészésében néha a véletlen segített, amikor például egy hiányzó összekötő kapcsot jelentő képet egy ismerős család falán vagy egy épp akkoriban tartott aukciós kiállításon pillantottam meg. Aki ilyesmire vállalkozik, feltétlen ismernie kell a teljes szakirodalmat, a köz- és magángyűjteményeket, de az aukciós indexeket is, nem beszélve a gyűjteményismertetőkről, katalógusokról. Időhiány miatt komoly segítségemre voltak a KOGART-beli kollégák, hiszen mialatt én már készítettem a katalógust, ők több vidéki gyűjteményben helyettem is személyesen tájékozódtak, másokra meg én hívtam fel a figyelmüket. Sajnos állandóan változik a művek holléte, nehéz követni a tulajdonosváltásokat. Ahárom nagy aukciós ház (Kieselbach, Nagyházi, Virág Judit) munkatársai a saját árveréseikről kiválasztott művek felkutatásában segítettek, majd közvetítő szerepet is vállaltak az inkognitójukat megőrizni kívánó tulajdonosoknál. Utóbbiak közül néhányan sajnos megtagadták a kölcsönzést, más esetben viszont nem a kért darabot adták oda - így került az anyagba egy kakukkfióka. Olyan is előfordult, hogy a biztosra ígért, így a katalógusban reprodukált mű kölcsönzését az utolsó pillanatban vonták vissza.

Az egész művészettörténész szakmát, sőt a teljes művészetszerető közönséget is fájdalmasan érintő tapasztalatot jelentette számunkra az a tény, hogy a régebben, de akár a közelmúltban is aukcionált, általunk kölcsönözni kívánt képek mintegy fele már nem volt elérhető, és ez ismert gyűjtemények akár védett darabjaival is nemegyszer előfordult. Más festmények ahelyett, hogy hazai közgyűjteménybe kerülhettek volna, a közszféra pénzhiánya miatt külföldön kötöttek ki, ahonnan szintén lehetetlenné vált a kölcsönzés. Mindezek veszélyes tendenciák, előjelei az ország ilyen irányú elszegényedésének is. Nagy jelentőségű viszont, hogy néha fontos magángyűjtemények a maguk teljességében válnak közkinccsé, így tudtunk több érdekes, valóban meglepetést jelentő darabot kölcsönözni például Mosonmagyar-óvárról, az egykori Gyurkovits-gyűjteményből, mely most a Hansági Múzeum részét képezi, de sok más vidéki gyűjteményből is. Ezeket lehet, hogy sokan már ismerték, de ebben a kontextusban valóban másként mutattak.

- Konkrétan melyik képeket emelnéd ki?

- Nehéz kérdés, nagy a bőség. Talán Telepy Károly meglepően friss felfogású késői tájait, Pállik Béla vagy Baditz Ottó egészen korai plein air képeit, mecénás vendéglátónk, Kovács Gábor gyűjteményének jó néhány érdekes darabját, közöttük a plakátokon és a katalógus címlapján is reprodukált Nyilasy Sándor-féle csónakázós képet. Sok kevésbé felkapott nevet hozhatnék még példának. Persze a leghíresebb mesterek is számos ritkán látható darabbal voltak képviselve, kisebb múzeumok vagy gyűjtők anyagából. Aközönség és a szakma által is jobban ismert szolnoki és nagybányai eredményekből szintén szép darabokat kaptunk kölcsön. Az Amerikából most először ideszállított nagyméretű Szinyei-kép, az Anya és gyermekei tanulságos párost alkotott a festő müncheni barátja, Benczúr Gyula azonos témájú későbbi kompozíciójával, mely hosszú ideig ugyancsak külföldön lappangott. Érdekes volt aztán egymás mellett látni Plányi Ervin és Lakatos Artúr közelmúltban aukciókon felbukkant ritka pointillista képeit is. Végül Koszta József két tengerparti képét említeném, mint valódi unikumot: egyikük sok évtizeddel előtti aukcionálása óta sohasem volt kiállítva.

- Mennyire ismertek a kiállításon szerepeltetett egyes festők életművei? Hogyan áll a feldolgozásuk, műveik bemutatása?

- Ez valóban érzékeny kérdés: azt kell mondanom, hogy néhány jelentős mester monográfiájától eltekintve többnyire igen rosszul. Nem véletlen, hogy olyan lassan haladnak előre a szintén nélkülözhetetlen múzeumi szakkatalógusok vagy a kellő részletességű, nem albumszerű korszak-összefoglalók előkészítő munkái: hiányzik a felépítményhez elengedhetetlenül szükséges biztos alapozás (most természetesen a 19-20. század hazai művészetéről beszélek). Az alapkutatások évtizedek óta az ikonográfiai, esztétikai, szociológiai, filozófiai és egyéb irányú vizsgálódások felé tolódtak el, pedig a monografikus feldolgozások nélkül ebben a szakmában sem lehet A-ról B-re jutni. Gondoljunk csak bele: számos művész máig egyetlen használható szakirodalmát a két világháború között az egyetemi tanszékeken benyújtott monografikus doktori disszertációk képezik! Most miért nem kaphatnak ilyen feladatot a hallgatók? Pedig százával vannak olyan magyar festők, szobrászok, grafikusok, akik igenis megérdemelnék napjainkban is ezt a figyelmet. Apályakezdő művészettörténészek szakmai igényessége is jobban kifejlődhetne, ha kénytelenek lennének átvágni magukat egy-egy kevéssé ismert életmű kikutatásának és feldolgozásának sokszor bizony kemény akadályain vagy buktatóin. Feltétlen szükségesnek látom tehát ezeknek a munkálatoknak a felgyorsítását és mihamarabbi pótlását, mert hiányukban szakmánk nem lesz képes utolérni a világ legtöbb régiójában már messze előbbre tartó feldolgozásokat.

- A közönség évtizedek óta nem lankadó érdeklődéssel fogadja a 19. századi realizmus és impresszionizmus bemutatását. Te magad már a kilencvenes évek közepétől rendeztél több ilyen tárlatot külföldön a magyar festészetről, igen kedvező fogadtatással. Most is látható egy úgynevezett komparatív kiállítás a passarianói Villa Maninban, és úgy tudom, hogy ott is közreműködtél a magyar részben. Ennek a kiállításnak az a célja, hogy néhány elterjedtebb témában megmutassa azokat a párhuzamokat, amelyek a 19. század európai festészetében fellelhetők. Milyen a magyar festészet szakmai megítélése Európában? Változott-e ez valamit az elmúlt húsz évben?

- Az 1990-ben Kölnben, majd Zürichben megrendezett Landschaft im Licht című nemzetközi impresszionisztikus tájfestészeti kiállítás óta, mely első volt ebben a nemben, a szakemberek, de talán az értő közönség számára is egyre árnyaltabbá válik az egyes európai országok művészetéről kialakított kép. Az 1860-nal kezdődő ötven év művészetének nemzetközi összehasonlító vizsgálatával szinte négy évtizede foglalkozó kutatóként árgus szemmel figyelem a franciák ebbéli ténykedését. Meg kellett állapítanom, hogy az olyan páros kiállításaikon, mint mondjuk a Párizs-Brüsszel, Párizs-Róma, Párizs-Barcelona, bizony még mindig elsősorban a francia hatásokra kerestek bizonyítékokat a partnerek művészetében. Nem tartom véletlennek, hogy a közelmúltban több francia helyszínen is bemutatott „Magyar Vadak" kiállítást is olyan szívesen látták vendégül. Akorszakban valóban irányadó franciák mai utódai ragaszkodnak még a „centrum és periféria" fogalompárjához köthető, őáltaluk különösen szívesen hangoztatott értékítélethez, de lassanként ők is belátják, hogy nemcsak az epigonjaik érhettek el fontos eredményeket a többi régióban. Rippl-Rónait, mint a „magyar Nabi"-t - különösen a Magyar Nemzeti Galéria általam rendezett 1998-as S. Germain-en-Laye-i kiállítása óta - már nagyra értékelik, de nagyon nehezen fogadják el például Szinyei Merse Pál Majálisának az ő „Déjeuner sur l’herbe"-képeiktől független evolúcióját.

Monet-nak és társainak neve ugyan továbbra is az első számú közönségcsalogató Európa-szerte, ám úgy tűnik, hogy az olaszok jóval kevésbé elfogultak ebben az irányban. Bár a legszélesebb körű összehasonlításokra módot nyújtó nemzetközi kiállításaikat szívesen építik egy-egy „húzó" név köré, az anyagválogatásnál már a kvalitás a fő szempont, és katalógusaikban jó ízléssel emelik ki számos külföldi mester sajátos autonóm képi világát. 2002-es firenzei kiállításom katalógusa mintha Itáliában áttörést hozott volna a magyarok megbecsülésében. Atorinói téli olimpiát beharangozó Impresszionisták és a hó. Franciaország és Európa című tárlatukhoz engem bíztak meg régiónk hat országa havas képeinek felkutatásával és feldolgozásával. Eterületek addig teljesen ismeretlen festészete akkor olyan nagy feltűnést keltett, hogy most a Villa Maninban már egy egész kiállítást erre építettek (Courbet és Monet kora. Arealizmus és impresszionizmus elterjedése a közép- és kelet-európai országokban). Kiemelt mennyiségben kölcsönöztek magyar képeket, és amikor műválogatásuk szempontjait magyarázzák a katalógusban, nem győzik hangsúlyozni meggyőződésüket arról, hogy az új természetszemlélet elterjedése Európa-szerte a levegőben volt, de nem minden náció adott ehhez akkora tehetségeket, mint a magyarok... Úgy látszik, az olaszok értették meg legjobban törekvéseinket, de nem panaszkodhatunk, mert lényegében mindenütt komoly megbecsülés övezte válogatásainkat, ahány országba csak elvittük festészetünk e korszakának kincseit. Atapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ahhoz, hogy ne felejtsenek el bennünket, a kultúránkat bemutató idegen nyelvű könyveinkkel, katalógusainkkal állandóan jelen kellene lennünk sokfelé Európában, és időnként kiállításokat is kell szervezni, ha fontos számunkra nemzetünk napi politikától független jó híre.

- Visszatérve a KOGART-kiállításra, mennyi ideig dolgoztál rajta?

- Talán azt kellene mondjam, hogy harminc évig. Mert tulajdonképpen egy bő fél év állt rendelkezésünkre, hogy a képeket összeszedjük és megírjam a katalógust. Nyilvánvaló, hogy fél év alatt ilyet csak akkor lehet megcsinálni, ha évtizedek munkája előzi meg a kimerítő utolsó nagy hajrát.

- Meg vagy elégedve a fogadtatásával?

- A szakma sajnos csekély érdeklődést mutatott iránta, és a sajtóvisszhangot is kifejezetten langyosnak találtam, bár volt néhány lelkendező cikk is. Ahhoz képest, hogy korábban a Monet és barátaira sorban álltak az emberek a Szépművészeti Múzeumban, nagy csalódást jelentett számomra a viszonylag kis látogatottság, hiszen itt a franciák legjobb magyar kortársait sorakoztattuk fel. Kétségtelen, hogy aki megnézte, az általában el volt ragadtatva, és rokonait, barátait is odaküldte. Sokan az utóbbi évek legszebb kiállításának tartották. Ametróra, Nagykörútra koncentráló reklámok azonban sajnos nem érték el a valóban érdeklődőket, és a kiállítás zárása után sokfelé, még szakmai körökben is azt hallottam, hogy nem is tudtak a kiállításról. Leginkább a múzeumok éjszakáján és azt követően lendült fel jobban a nézőszám. Pedig ha az egy időben látható Turner-kiállítás révén a közeli Szépművészeti Múzeum és a KOGART, partnerség keretében kölcsönösen felhívták volna látogatóik figyelmét a másik kiállítására, biztosan hasznos lett volna mindkét fél számára ez az egyszerű és semmiféle elkötelezettséget nem jelentő együttműködés. Az állami és magánfenntartású intézmények között azonban ilyesmi itt szinte elképzelhetetlen...

 



« vissza