Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy asszony a havason - Varga Katalin balladája

Olvastam, hogy Peter Strickland, a Varga Katalin balladája című film rendezője, írója és producere nem kevesebbet, mint nagybátyjától örökölt nyolcmillió forintját ölte bele élete első filmjébe. Eszembe jutott, hogy annak idején Szőcs István csak úgy tudta folytatni az Emberek a havason forgatását, hogy Ranódy László kölcsönt vett fel apósa lakására. Nem könnyű tehát a filmesek élete, kivált ha megszállottak. Az angol-görög származású, de pár éve Budapesten élő Stricklandnek már készen volt a forgatókönyve, amelyet Tarkovszkij és Tarr Béla hatására mindenképpen a kelet-európai tájban akart forgatni, amikor véletlenül az erdélyi havasokba keveredett, s eldöntötte, hogy csak itt és sehol másutt nem tudja elkészíteni a filmjét, amely amúgy a világ bármelyik részén megtörténhetne.

Egy nőt megerőszakolnak, gyermeke is ebből fogan, de férje nem tud a történtekről. Tíz év múlva valahogy kitudódik, s a férj - aki egyébként szereti feleségét és a kisfiút is - elzavarja a gyerekkel együtt. Az asszony elindul fiával - azt mondja, beteg anyjához kell menniük -, s elhatározza, hogy bosszút áll. Ám a bosszú természetéből fakad, hogy irányíthatatlan, és nem feltétlenül azt éri utol, akit célba vesz. A jogos, de elszabadult indulat thrillerszerű feldolgozása a forgatókönyv, olyasmi, amilyenből tucatnyit láthatunk bármelyik este a televíziós csatornákon. Hogy a film mégis zavarba ejtően más, teljesen szokatlan, az minden bizonnyal a forgatási helyszín diktálta „törvényeknek” köszönhető. A havasokban s az ott megbúvó falvakban a természet és a hagyomány az úr. Az asszonynak mennie kell a „fattyúval” együtt, mert a férfibüszkeség nem tűrné, hogy egy „kurva” férjének tartsák. S megy az asszony a kisfiúval egy szekéren, hegyen-völgyön át. Mennek, megszállnak házakban, kalyibákban, keresik az egykori tetteseket, s az emberben csak utólag merül föl a kérdés, hogy miért várt Katalin több mint tíz évet a bosszúra? Vajon ha képes együtt élni a szörnyű titokkal, s nem mondja el barátnőjének, s férje nem tudja meg az igazat, boldogan élnek, míg meg nem halnak? Lehet, hogy csak a másodszori megaláztatás, hogy az utcára kerülnek kisfiával, váltja ki belőle a gyilkos indulatot? Hiszen ő nem tehet semmiről, ha csak az életét beszövő hazugságról nem. Mindenesetre, amikor egy falusi kocsmai mulatságban megtalálja az egyik tettest - aki „csak” végignézte meggyalázását -, már nem ismer kegyelmet. S megy (sőt, mert fény derül tettére, már menekül) tovább, hogy megtalálja az erőszaktévőt. Nincs nehéz dolga, hisz társa nevet, címet adott, ráadásul elég karakteres megjelenésű férfi, akire rátalál. Másként viszont nem tűnik erőszakosnak. Udvarias, befogadja magukhoz éjszakára a vándorokat, s Katalin egy szerető, harmonikus házaspárt talál, akiknek egyetlen bánata, hogy nincs gyermekük. A férfi azonnal összemelegedik a kisfiúval, s a gyerek is vonzódik hozzá.

Katalin itt a pszichikai bosszúállást választja: a korábbi gyilkosság őt is összetörte. Egy csónakban ülve meséli a házaspárnak, hogy nem a férje a gyerek apja, s a legapróbb részletekre kiterjedően mondja el megerőszakolása történetét. Fölidézi azt a dalt is, amit a meggyalázói énekeltek. A feleség megrendülten, a férfi rémült döbbenettel hallgatja. Mindketten megérzik, hogy az asszony nem véletlenül mesél. A férfi csak fél, mert nem tudja, mi az asszony célja, felesége azonban reggelre felakasztja magát. A bosszú tehát célt tévesztett. S aztán a gyerekét az erdőben kereső Katalin is áldozat lesz, kiabálása nyomra vezeti üldözőit. Dramaturgiai szempontból nem nehéz logikus kérdéseket feltenni, könnyen találhatunk kifogásokat, s vannak apró műgondbeli problémák is: a kisfiú például nyelvjárást beszél, anyja nem. A Gyilkos-tónál zajló monológ vége pedig már-már a giccsig jutó stílustörés.

De azt hiszem, a rendező, aki azt mondja identitásáról, hogy „angolnak túl sok vagyok, görögnek túl kevés, Erdély épp félúton van” - nem is törekedett igazi autentikusságra. A sorstragédiák és balladák nyomán szőtt történet s a felvetődő súlyos morális kérdések hiteles terepe a választott helyszín. A szereplők minden mozdulatából látszik, hogy otthon vannak, ismerősök a fenséges tájban, mégis rejtelmes, félelmetes, a lélek állapotát visszatükröző minden. A felhők, a hold, az egyszerre tágas és mégis nyomasztó tér. S a táj mellett rendkívül fontos, filmben szokatlan főszerepet kapnak a hangok, neszek, zörejek. Elsősorban a szél, a fák, a füvek, a madarak, állatok hangja, ami mesterien húzza alá, irányítja a figyelmet a belső történésekre.

A berlini filmfesztiválon is ezt díjazta a zsűri, a mesteri, funkcionális filmhangot, mert ez a kalandosan, nehezen, szabálytalanul készült, lényegében amatőr rendezte film bekerült a Berlinale versenyprogramjába is. Aztán más fesztiválokról is hozott díjakat, színészit: Péter Hilda Sepsiszentgyörgyről, operatőrit: Győri Márk. S a rendező megkapta az Európai Filmakadémia felfedezésdíját is.  A siker után, amiért megküzdött, talán második filmjéhez könnyebben jut hozzá Peter Strickland. De azért jó lenne, ha továbbra is megmaradna megszállottnak. A film Budapesten február végétől látható.



« vissza