Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szembeállítások és szembesítések - Széchenyi Ágnes Lélegzetvétel című könyvéről

A szerző, mielőtt a kötet bevezetőjében a szokásos tiszteletkörök futásába, hálájának lerovásába kezdene, előre elhárítja magától a vádat, hogy nem használja a modern irodalomelméleti iskolák fogalmi készletét, szakszavait. Tudatos döntésnek mondja ezt, így nyilván azt is alaposan megfontolta, amit hozzátesz: hogy számít viszont - és itt egyedül, a címeket nem számítva, dőlt betűkkel szedetett szó következik - a medialitás kutatóinak észrevételeire. Hogy miért éppen az övékére? Hogy az írott nyelven túl milyen közvetítő eszköz - kép, hang stb. - vizsgálata szükségeltetik a választott témához, a Válasz 1946 és 1949 közötti történetének elemzéséhez? Bármi más kérdés felvetésével, illetve a rájuk adódó válaszkísérletekkel sem igen juthatni közelebb a megoldáshoz. Egyetlen lehetőség sejlik föl: ama kutatók a régi folyóiratszámok belső tartalma helyett a mai monográfia külső megjelenítése szerint alkotnak majd véleményt. Vajon egyetértenek-e a borító fényképeinek elhelyezéséből adódó értékeléssel? Azzal, hogy a legmagasabb helyre, az elsőre Bibó István kerül, őt Sárközi Márta követi, s csak harmadikként szerepel Illyés Gyula. A látvány sugallata: ha nem is trón-, de rangfosztás. Annak megfelelően, ahogy a dolgozat arányai diktálják: külön fejezetben húszlapnyi se Illyés munkáinak, ötvennél is több pedig Bibó Istvánnak. És ahhoz illően, ahogy a szembeállításokra épülő szerkezetben már-már refrénszerű rendszerességgel a költő mint felelős szerkesztő szerepe szóba kerül. Ami előbb úgy fogalmazódik meg - aligha ellenőrizhető tárgyszerűséggel, még kevésbé elismerő hangsúllyal -, hogy Illyés „jelenléte” a lapban „hol erősnek, hol kevésnek látszik”, az utóbb, a meg nem nevezett „sokan” vélekedésére hivatkozva úgy módosul, hogy lényegében nem ő kormányozta a folyóiratot, hanem Sárközi Márta. Molnár Ferenc lánya, a két világháború közötti Válasz első számú emberének, Sárközi Györgynek az özvegye - íratik le - volt az „érdemi szerkesztő”. Hisz - szól az érvelés - hetekre, hónapokra egyedül maradt a hol párizsi tudósítóként, hol meghívólevéllel, ösztöndíjjal külföldre ment, protokolláris utazáson Párizsban, Genfben, Bulgáriában részt vett kolléga miatt. De ha ő itthon volt is, akkor is sokszor rábízta a lapot az alkotómunka vagy a kikapcsolódás - így! - „ürügyén”. Eme ürügyszerkesztővel szemben még az a megmosolyogtató érv is felmerül bizonyságul, hogy az asszony az egyik levelében a Válasz első számát mint „újszülöttömet” említi - mintha egyedül az ő gyermeke lett volna. Hasonlóan az utolsó „merész és provokatív” számhoz, amely csak akkor készülhetett - mint a monográfia állítja - Illyés „tudta nélkül”, ha a monográfus kivételesen nem ad hitelt Sárközi Márta a könyvben is közölt visszaemlékezésének. Ez esetben kétségbe vonja, „Farkas Ferencék izbégi kertjében” a szerkesztők valóban együtt határoztak-e a lap megszűnéséről, valamint arról, amit „csak úgy mellékesen” vetett oda a társának, hogy „érdekes tanulmányt” fognak közölni Hajnal Istvántól.

Nemcsak a hasonló önellentmondásokra s a források önkényes használatára lehetne még példákat hozni, hanem arra is, hogy az eltérő, egymásnak ellentmondó vélemények szembesítése vagy az egymást kiegészítő, árnyaló vélemények bemutatása elmarad. Egy nézőpontból látszik, ami többől is látszhatna. De kettőből legalábbis. Illyésnél maradva (és persze annál az Elöljáróban hangsúlyozott monográfusi szándéknál, miszerint igyekezett „felmutatni a folyóirat problémáinak mai relevanciáját is”), magától értetődő lett volna idézni Sárközi Márta emlékezése mellett az övét is, a hízelgő mondat társaságában: az újraindulást az ő „erkölcsi és szellemi tekintélye tette lehetővé”. Kabdebó Lóránt más vonatkozásban hivatkozott interjúja, A háborúnak vége lett relevanciáját fölösleges tán magyarázni az alábbiak után: Illyés szerint az „új” Válasz indítása szorosan összefüggött a régi, még Sárközi György szerkesztette lap egynéhány munkatársa ellehetetlenülésének veszélyével, azzal, hogy más „folyóiratban nem fogadják el őket”. A történetet így mesélte el: rajta volt, hogy a nemrég alakult Írószövetségnek mindazok, akiket a korszak nagy írónak tekintett, tagjai legyenek, ám nem tudta, végül is kiket vettek föl. Csak akkor értesült erről - folytatja -, „meg kell mondanom, milyen meghökkenéssel, mikor Kárpáti Aurél, Bóka László, majd Zsolt Béla és még nem tudom, kik, kiléptek az Írószövetségből, tüntetően első oldalas újságcikkekkel tudatva: nem hajlandók egy társaságba ülni Szabó Lőrinccel és Németh Lászlóval. Szerintük az Írószövetség demokratikus intézmény, és azokkal, akiket ők nem tekintenek demokratának, nem ülnek együvé”. Alapindítás tehát mint egy akció reakciója tűnik föl: válaszként. Alapzárás (vagyis hogy „megfojtódott”) szintén más színben mutatkozik meg e beszélgetés ismeretében. Eszerint végül maga a főszerkesztő figyelmeztette az embereket, „ne írjanak ide, ha jövőt akarnak csinálni” - mert hisz, „akárki volt, rajta maradt a minősítés: a Válaszba írt”.

A minősítők pedig nemcsak a polgári radikálisok, a kötetben alig hivatkozott Zsolt Béla és az általa szerkesztett Haladás szerzői voltak és maradtak, és nem is csak a monográfiában bőségesen citált baloldali szociáldemokraták, Horváth Zoltánék és - enyhe szóval - a „szélsőségesen kritikus” Faragó Lászlóék, hanem azok a hangadó kommunisták is, akik a könyv szerint pedig „nagyon komolyan építettek Illyés Gyulára”. Ez utóbbi laza fogalmazású állítás bizonyítására a monográfus még csak kísérletet sem tesz, holott könyve egyik fő tételét vezeti le belőle: a költő pályája, élete egészére jellemzőnek tartott ún. „felirati magatartás” teorémáját. Erről később. Előbb arról, vajon a fenti állítás - akarva-akaratlan - nem sunyi-e, vagy enyhébben, ám a talán Fejtő Ferenctől kölcsönzött, és a híveként érvelő irodalomtörténész által Illyésre bátor tiszteletlenséggel használt szóval: nem ravasz-e. Építeni, kivált komolyan, ugyanis csak arra lehet, aminek van - megvan az - alapja. Kétségtelen, hogy a párhuzamos példaként felhozott parasztpárt támaszkodhatott - a kötet kimerítően részletezi - a politikai szerepet, funkciót is vállaló, a művelődés dolgaiban különösen serény íróra. A kommunistákkal való efféle együttműködésre vonatkozóan azonban egyetlen tényt, esetet sem hoz, hozhat fel; ők úgy ahogy legfeljebb a művészi teljesítményt ismerik el - az ideológusit folyton kikezdik.

Ezekből a kíméletlenül támadó véleményekből azonban a Lélegzetvétel fikarcnyit se idéz. Se Lukács Györgynek az 1945-ben változatlanul újraközölt, hat évvel korábbi bírálatából, az Írástudók felelősségének passzusából, amint látni véli, „hol szivárog be a reakciós ideológia piszkos vize Illyés szabadság felé siető szép és elegáns yachtjába”. Se Horváth Mártonnak a különböző alkalmakkor csökkenő eleganciával és növekvő arroganciával előadott kifogásait. Az 1947 januárjában, a Szabad Nép közölte cikk, az Illyés Gyula ügyészi kezdését: „Illyést és társait, a népi írókat az ázsiai, gyarmati szinten élő magyar parasztság szülte”. A folytatást, ahol a Hunok Párisban a „mai” író kialakulásának kulcsaként jelenítődik meg: „elkezdi a munkásmozgalommal és befejezi azzal, hogy hátat fordít a mozgalomnak”, külön kiemelve, hogy „az igazi, állandó magatartás az a hátat fordítás maradt”. E vélemény ismeretében aligha fogalmazna úgy a könyv írója, hogy a regény „a baloldaliság dokumentuma volt” - és Horváthot csak beveszi tán Sándor Kálmán, Bóka László, Lengyel Balázs, Thurzó Gábor és mások mellé, érzékeltetvén, mekkora „kritikai össztűz” zúdult műre s szerzőre.

Hallgatás övezi aztán a nagy tanulmányt, A magyar demokrácia irodalmi életének mérlegét: a párt folyóirata, a Csillag következő évi márciusi száma külön szól a fejezet címében most már csak vezetéknevén említett költőnek s társainak. Sajnálkozva állapítja meg, hogy „ma is ott topognak a válaszúton”, az úgymond magyar kiadású harmadik úton, és ez „az egyhelyben topogás - a pártideológus kiemelései - egyre inkább lemaradást jelent számukra, s ha egyáltalán ma is képviselnek még paraszti elemeket, akkor csak azokat, akiknek programja abban a negatívumban merül ki, hogy nem fogadják el a szocialista fejlődés perspektíváját Magyarországon”. Az olyan irodalomtörténész esetében, mint Széchenyi Ágnes, aki főleg eszme- és társadalomtörténeti dolgokban a legmélyebbre ásva nemegyszer bravúros és eredményes filológusi nyomozást végez, és aki - úgy tetszik - ától cettig ismeri választott tárgyát, ráadásul szorgos is, sértő volna tudatlanságot feltételezni Horváth Márton dolgait illetően. Ki tudja, kinek s miért kijáró tapintattal, de tudatosan hagyhatta hát említetlenül a Szabad Nép felelős, majd főszerkesztőjének, az MKP és az MDP Központi Vezetősége tagjának, a művészetpolitika Révai József után második számú irányítójának azt az írását is, amely pedig végképp megkerülhetetlen annak eldöntésében, vajh a kommunisták hogyan építettek a Válasz első számú emberére.

Az említetlen, máskülönben keltezetlen dolgozat, A „Válasz” köre érzékeltető erejű, egy-két szeletével is. Például hogy a folyóirat „vonala lényegében 1943-ban, a hírhedt szárszói konferencián alakult ki”, s „fennállása folyamán a burzsoá nacionalizmus ideológiájának vezető orgánuma. A Parasztpárt 1945-ös választási demagógiája (fő jelszava: »A nemzeti érzés nem reakció!«); a népiesek fasiszta szárnyának soviniszta »hagyományai«; Németh László »vezetésre hivatott« intellektueljeinek irredentizmusa: mindez visszhangra talált a Válaszban”. Illyés segédcsapatai között tünteti fel - a másvalakik által elkeresztelt, ám egyetértően idézett - „népies” irányú fasizmus „foltozott irhájú zsoldosait”, név szerint Kodolányit, Tamásit, Sinkát és „mások”-at.
Aztán azokat „az »urbánus« lézengő ritterek”-et, akik szerinte „a városi kispolgárság legreakciósabb részének pesszimizmusát, politikai csömörét és rejtett gyűlölködését fejezik ki”. A pamflet végén programra vált: másképpen kell harcolni a folyóirat „lényegében ellenforradalmi irányzata és az ingadozó Illyés ellen” - hirdeti, legvégén a másutt, ám nem e monográfiában sokszor idézett csatakiáltással: lehet, hogy Illyést nehezebb „indulásra” késztetni, mint ötmillió parasztunkat, „de - meg kell kísérelni”. Nyílt beismerése ez annak - megint a kötet néma szereplőjére, Horváth Mártonra utalva, jelesül a Lobogónk: Petőfi bevezetőjére -, hogy a kommunista párt kultúrpolitikája, az elmélyíteni és kihasználni a vitákat módszere kudarcot vallott.

Hiába emlegette Révai József mindjárt 1944 decemberében, a debreceni nemzetgyűlésben Petőfivel, Adyval és József Attilával egy sorban Illyés Gyulát - ő nem ült fel a magas lóra, kicsit se engedi el a kantárt. Metaforikus beszédét publicisztikaiba fordítva: nem dőlt be Révaiék szalámitaktikájának. Sőt nemhogy elhatárolódott volna a „zsoldosai”-tól, mellettük Szabó Lőrinctől vagy Németh Lászlótól - a Választ, idézett vallomása szerint egyenesen miattuk, értük tartotta érdemesnek újraindítani. Igaz, a Lélegzetvétel ezt is Sárközi Márta érdemeként könyveli el, kijelentvén: „hivatásának tekintette - ezt persze Illyés ideológiai és politikai irányultságával és kommunista kapcsolataival összhangban -, hogy visszahozza az irodalomba a 30-as évek végétől a politikai szélsőjobb eszmeiségéhez legalábbis közel került írókat”. Nemcsak hanyag fogalmazás ez, megint, hanem elvtelen is: elrugaszkodik a könyv alapvetésétől, a szélsőjobb bírálatától. Azt magasztalja, amit másutt elmarasztal. Ha a bevezetőben a gesztust, hogy a lap úgymond visszahozta a második világháborút megelőző „eszmei megzavarodásban szerepet játszó írókat is”, hirtelen a „mai közállapotok”-kal állította párhuzamba, fölvetvén a közhelyet, „a szellem embereinek felelősségét a szélsőséges eszmék akadálytalan megerősödésében”, akkor e felelősség tekintetében nem tehetne kivételt. A múltról beszélve sem nevezhetné „hivatás”-nak, amit ma véteknek tart. Árnyékot vetve ugyanakkor a szerkesztőtársra: talán azért hagyja tisztázatlanul, kikkel, miféle kapcsolatok tartója, netán ápolója volt, hogy azt se kelljen tisztáznia, mi alapján s miben építhettek rá, miközben ő Németh Lászlóékra épített. Vele, az egy helyben topogóval, a lemaradóval, pláne a hátat fordítóval a kommunisták ugyanezt tették volna? Nem építettek - csak: számítottak rá. Még a sikertelen kísérletezést követően is.

Hogy miért? A monográfia a megbízható saját tagságuk hiányát, értelmiségük neofita voltát hozza fel, eszerint „szinte törvényszerű volt, hogy a népi írók mozgalmának teljesítményeire támaszkodjanak”. Itt ismét laza a fogalmazás, tényszerűtlen, mert hisz sehol sem hozakodik elő a teljesítmény példáival; nincs nyoma a támaszkodásnak. Máskülönben aligha állíthatta volna Révai 1950 márciusában: a Puszták népe szerzője is azok közül való volt, „akiknek sokszor egyenesen udvaroltunk, hogy forduljanak szembe saját múltjukkal, és csatlakozzanak a népi demokráciához. Nem rajtunk múlt - összegzi a Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez -, hogy ez nem történt meg”.

A monográfia a múlt megtagadásának erről a kommunista követeléséről is hallgat. Nyilván azt a koncepciót követve, mely szerint a párt építhetett a koalíciós évek Illyésére. A költőre kiváltképp: a könyv határozott kijelentése szerint „lelkesen fogadta az 1945-ös változásokat. Minden ekkori verse erről tanúskodik”. Ezt azonban csak Széchenyi Ágnes hiszi így - még az az Izsák József sem, aki a költői világkép 1920 és 1950 közötti változásait az osztályharcos, „permanens forradalom” távlatából szemléli, s akinek a könyve kitüntetett hivatkozási alap. Mellékes eközben Béládi Miklós monográfiája, a legalaposabb, Tamási Attiláé pedig nincs is ott a felhasznált irodalom lajstromán. Vele pedig föl lehet vetni a kérdést, a „változások” egyaránt fedőneve vajon a bombázásoknak és a hídépítésnek, a népbírósági pereknek és a földosztásnak.

A lelkesültség dolgában meg idézni lehetne, amit ő is idéz a költőtől: „Szót tőlem az idő vár, én nem / hazudhatok. / Nem így vártam az oly régen várt / Fordulatot”. Hogy mi tölthette el aggodalommal, mi nyomaszthatta? - Tamás Attila válaszai nem felszínes, futó körültekintésre vallanak. Azt hozza fel egyfelől, hogy a háború dúlta, „megnyomorított ország látványa a maga egészében távol áll a népforradalommal birtokba vett haza képétől”, másfelől hogy a „bűnökért sújtó büntetés” sem tartható méltányosnak egy magasabb erkölcsi ítélet szerint. A lelkesültségnél erősebbnek érzi a politika „végzetes sakkhúzásainak némelyike” kavarta „érzelmi vihar”-t is. Összefüggésben azzal, hogy a költő népével, nemzeti közösségével közös sorsot vállalva képzeli el nemhogy a cselekvést, de a létezést is. Az elhallgatott monográfus nyomán idézve megint: „Magyar és magyar és magyar, / magyar akarok lenni, / leverten, megverten: magyar, / míg leköpheti minden senki”. Ha persze a Lélegzetvétel csak egy-két versre alapoz, köztük is Az új nemzetgyűléshez címűre, akkor hogy érzékelhetné például a Zsivaj kifejezte undort: „Hogy zúg megint, hogy »nemzeti« és »magyar!« / és mennyire megint csupán - zsivaj, / árverések hang-dühével tele, / mennyire csak a nagy száj ereje / s a még nagyobbé!”.

Ezek az egyébként a Megy az eke vagy a Cserepező szomszédságában született versek is cáfolják, hogy hangoltságát, szemléletét tekintve egytónusú és egyválaszú lenne Illyés ekkori költészete. Egyszerre igenlő és tagadó - s ezt a kommunista párt művelődéspolitikusai is észlelték. Köztük az általunk már eddig is unásig hivatkozott Horváth Márton, aki összefoglaló dolgozatában sem úgy vonta meg A magyar demokrácia irodalmi életének mérlegét, mint a Válasz mai monográfusa. Hiányolta, hogy a költő összegyűjtött verseiben nem lehet megtalálni a cezúrát 1944 és 1945 között, vagy akár „az árnyalati fejlődést 1945 és 1948 között”. Ars poeticának beillő műként magyarázta az 1945-ös évjáratú kis verset, A költő jogát, idézve is belőle, többek közt ezt a négy sort: „Hallom ma már a győzelem szavát, / dalát is - de nekem legyen jogom, / ki hangot mindig hangtalannak adtam, / a néma kínt ma is kimondanom”. „A felszabadulás után írott verseiben ez a néma kín kísért” - tette hozzá, nyilván nem elismerően, épp az ellenkezőjét hangsúlyozva, mint jelenkori kollégája. Akinek joga van, természetesen, mást mondani, de figyelmen kívül hagyni az előtte elhangzottakat, nos, ez talán már a megbízhatóság körébe tartozik, a tudományoséba.

Ugyancsak ide való, hogy miképp szelektál, mit választ ki a korszakból mint jellemző és jellegzetes alkotásokat. Hogy a Tizenkét nap Bulgáriában közöttük van - természetesen nem esztétikai-poétikai értékei alapján -, az csakúgy megerősítheti előzetesen kialakított nézetében, mint az Aragon regényéről szóló ismertetés, az Aurélien vagy a francia patriotizmus számbavétele, nem utolsósorban pedig az 1945 tavaszáról való riportsorozat, a Honfoglalók között. Csakhogy - igen meglepő módon - ez utóbbinak az elemzése még a szerző szavahihetőségét is kétségessé teszi. Kétségessé, hogy rábízhatjuk-e magunk egy-egy mű értelmezésekor. A kétely azért sem oszlatható el könnyen, mert más alkalmakkor is fölmerül. A felszínes, gyors olvasásból adódó félreértés veszélye például, amikor azzal magyarázza a Sinka István-portré meg nem rajzolását, hogy az ekkori amúgy „termékeny költészetében” nem érzett lényeges változást.

Vagy amikor - és ez tényleg laza olvasásra vall - Sarkadi novelláiról szólva a Kőműves Kelement úgy magyarázza, mint amelyik „kifejezetten ragaszkodik az erdélyi népballada szüzséjéhez”, holott nincs egyetlenegy balladavariáns sem, amely tartalmazná a novella kezdőmotívumát, amelyet feltehetően két, kevésbé ismert balladából, A szívtelen anyából, ismertebb nevén Budai Ilona történetéből, illetve A gyermekét elhagyó elcsalt menyecskéből kölcsönözhetett. „Itt hagyta egy asszony a gyerekét az erdőben. Elpusztult, megették a farkasok” - indokolja a motívum, miért ül átok Déva várán. Hogy Kőműves Kelemenné falba építése kiengesztelő áldozat volna, egy régi bűn eltörlése, régi átok feloldása - ez teljesen Sarkadi leleménye. A másik elbeszélés A szökevény: többszöri újraolvasásakor sem találtuk azt a katonát, akit az elemzés említ, hogy „rendfokozata” lenne, mint ahogy valójában „ebéd”-ről sincs szó, reggeliznek, mégpedig korán a szedett-vedett alakulat tagjai.

Efféle tévedéseket fölróni, persze, kákán csomót keresés volna, apróság, ha a Honfoglalók között értelmezése nem tenne éberré a félremagyarázásokra. Itt ugyanis a monográfus - a lelkes költő után a lelkes közszereplőt elénk állítandó? - egyszerűen összekeveri a földosztás ellenőrzése miatt dunántúli útra indult Illyést azzal a férfival, akivel előbb egy sötét teremben mint „magas, jómarkú árny”-nyal fog kezet, majd kikérdezi, milyen volt az „ünnepély, a földosztásé” Ozorán. Ő, ez az árny, nem pedig Illyés „szónokolt”, őt, nem pedig Illyést látták „bakancsosan, bekecsesen, mintha Dózsa György egy katonája” volna, a sajátjai. Az ozorai küldött beszélt hosszan, „egyre több marxi kifejezéssel, egyre erősebb dózsai lobogással, a nyelv régióinak melegével - már-már a Halotti Beszéd korából”.

A monográfia előfeltevése miatt azonban a költőnek kellett lobognia, dózsaian. Ahol pedig pislákol a fény, azt észre se venni: a külön-külön is könyvnyi terjedelmű Franciaországi változatok és az Egy falu Dél-Franciaországban szóra sem érdemesíttetik. Talán mert az előbbi alapélménye: az utazó tele van kétellyel, sebbel, „a kis népek fiainak stigmáival: a megaláztatás bélyegeivel; de sohasem éreztem ilyen otthonosnak magam nyugaton, mint most”, az utóbbi pedig felfogható úgy is, mint hozzászólás - Sarkadi egyik tanulmányát idézve - paraszttársadalmunk fejlődéséhez; a jövőt nem a kolhozok, termelőszövetkezetek szervezésében látva: „Franciaország függetlensége: parasztságának függetlensége - ez a jelszó már a nagy forradalom előtt is járta.” Nem volna fölösleges elősorolni, a két útirajz hol, milyen pontokon érintkezik a monográfiában egyébként tárgyalt kül- és belpolitikai eseményekkel, a párizsi békeszerződéssel például vagy a csehszlovákiai magyarok kitoloncolásával. Érthetetlen, a szerző miért nem szán rájuk figyelmet.

Megbocsáthatóbb lenne, ha értetlen volna, mint a Lélekbúvár esetében, amelyen azért csodálkozik, „miért éppen a pszichológusokat és a papokat kellett támadnia Illyésnek ekkor”, 1948-ban. Feltételezése - érzése - szerint a „pszichológia fölényes megvetésében” sok minden benne volt: a József Attilával vívott úgymond küzdelem, feleségének és József Attilának a kapcsolata, a bűnbakképzéssel való viaskodás emléke stb. Csak egyet hagy figyelmen kívül ismét: a korabeli fogadtatást. A kriptokommunista Darvas József Forum-beli bírálatát, például, amelyik - mintha az írójának semmi köze nem lett volna hozzájuk - a „népiek” dilemmájára jellemző alkotásként tüntette fel a szatírát, friss pártja ideológiai vezéreinek tegnapi s holnapi óvását hangoztatva: Illyés vagy a szocializmus mellé áll, vagy lemarad, sőt kerékkötővé lesz. A kritikus nagyon is érzékelte, merre vág a szatíra éle. A főhős, dr. Szmuk maga nevezi „szmukizmus”-nak a tudományát, melynek erőszakos terjesztésével kapcsolatban mondja az egyik figura: „Nincs veszélyesebb, mint amikor egy nagy gondolat belekerül egy üres koponyába”.

Hogy a gondolat nem a freudizmusnak feleltethető meg, azt a „szántó-vető rétegekkel” életében először „kontaktusba” lépő doktor szavai is nyilvánvalóvá teszik: „Ellenőrizni nem azt kell, hogy megállapításaink illenek-e az itteni, vagy bárhol működő földmívelők életére, hanem azt, hogy a földmívelők életmódja illik-e a mi megállapításainkra”. Legvégül, amivel lényegében - Sárközi Márta visszaemlékezését megelőzően - a monográfia is zárul, Az építőkhöz esete. Meglepő, hogy a vers zárlatából az irodalomtörténész nem hallotta ki, amit a korabeli emlékezet is fölerősített: a személyi kultusz bírálatát. Ha úgy tetszik, a valóban „ravasz” választ: „leomlanak / bálványok, trónok, égi-földi szentek, / de nem amit a munka megteremtett” - felelte a magyar írók első kongresszusán, 1951 áprilisában egy fiatal költőnek, aki szerint Illyésben „az egész dolgozó népnek” csalódnia kellett, mert nem követte az „építjük a nép országát!” jelszavát. A megtámadott beszélt arról, hogy a dunapentelei építkezés ihlette, azt azonban nem fejtegette, kik azok a bálványként imádott égi-földi szentek.

Végső soron az ifjú költő merészségét, a számonkérés hevét is az táplálhatta, ami a pártideológusok indulatát: az elégedetlenség a költő magatartásával. Bár sokszor más érvek, indokok alapján, a monográfus is ide jutott, amikor a valószínűleg maga kiötlötte viselkedésrajzi fogalom, a „felirati magatartás” tételét megfogalmazta. Amire épített, Vekerdi László valóban figyelemre méltó tanulmánya, Az akadályok egysége. Kusza feljegyzések Kiss Ferenc ántivilágbeli feliratához. Ettől fellelkesülve a „felirat-irodalom” létrejöttének elvi-politikai feltételein és mibenlétén kezdett töprengeni, hogy
- elhagyva minden poétikai-retorikai elemzést - a kiáltvány műfajával vesse össze. Minderre igazában Illyés egyik írása, az 1946 nyarán megjelent Kiáltvány. A parasztság művelődési ügyében! adott alkalmat. A párhuzamvonás eredménye kétes. Inkább könnyű ötletnek tetszik, semmint megfontolt gondolatnak, hogy a kiáltvány a háború utáni korszakra lett volna „igen jellemző”, a felirat viszont a Horthy-korra, meg hogy az előbbi a terv, a program műfaja, az utóbbi viszont a kérésé. Már a Vekerdi által a modern felirati irodalom „klasszikus műveként” meghatározott Németh László-esszé, a Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz is ellentmond ennek, hiszen színtiszta javaslat, végeérhetetlen tanács: program; annyi köze van a kéréshez, hogy arra készült.

Az se igen igazolható, hogy a koalíciós időkben nem kellett feliratot szerkeszteni - lehet, másképpen hívták, panasznak vagy jegyzéknek például, ám hogy tucatjával, sőt százával íródtak, azt Ablonczy László bőséges hivatkozású tanulmánya, az 1947. február 10. Párizs is tanúsítja. Ezt a könyvnyi terjedelmű munkát is mellőzi azonban a Lélegzetvétel, pedig a franciaországi útirajzokhoz és a Békeszerződés című fejezethez nélkülözhetetlen adalékokkal szolgálhatott volna. Kérdés továbbá, műfaji, hogy a röpirat a felirattal rokon-e inkább, a hangzás szerint vagy a kiáltvánnyal, a célja szerint - amit azért lehet föltenni, mert a könyvben ismét Illyéssel, egészen pontosan a Fülep Lajoshoz írott leveleivel kapcsolatosan kerül szóba. Mégpedig olyan értelmezéssel, hogy a felirat esetében „a címzett van cselekvő pozícióban, őt kell megnyerni egy probléma megoldására” - szemben a kiáltvánnyal, amelyik „az agilis, tettre kész emberek műfaja” lenne.

E felfogás szerint vajon a Fábián Dániellel közösen röpiratot (Ki a faluba!) fogalmazó József Attila magatartása milyennek minősíthető? Olyannak-e, mint a Pusztulás ügyében országos ankétot, illetve a kormányhoz, esetleg a magyar társadalomhoz röpiratot tervező Illyés Gyuláé: „felira-ti”-nak? A jelző: lekicsinylő, rosszalló. Ha kétség merülne fel elutasító jellegét illetően, eligazítanak egyrészt a feliratirodalommal összefüggésben - egy lábjegyzetben - közöltek: a „Kádár-Aczél-korszakban ismét volt lehetőség az írói beleszólás imitálására”. A monográfus nem színlel itt - egyenes beszéde megérdemel majd néhány szót.

A magatartás értékelését, másrészt, elvégzi akkor is, amikor Nagy (a későbbi B. Nagy) László amúgy neofita buzgalmúnak, magabiztosnak és kioktató stílusúnak tartott cikkét jegyzetelve azt írja: a 30-as években „a népi írók egy részét fogva tartotta” az az „illúzió”, hogy az „úri világ” lelkiismerete felébreszthető. Mi mást hozna fel bizonyítékul, mint az Új Szellemi Front akcióját, a Gömbös Gyulával való találkozást - s hogy a megalkuvás példájaként, az nemcsak a korábbi kötete, a Sznobok és parasztok. Válasz 1934-1938 ide vonatkozó passzusaiból tudható, hanem egy megjegyzéséből is itt. Korábban egyedül Móriczot láttatta úgy, hogy „árnyékot nem vetett rá a találkozó”, most mintegy folyamatosságot feltételez a múlt és jelen között, közölvén, a „népi írók hatalomhoz való viszonya később, a Rákosi- és a Kádár-korszakban is mutat hasonló jeleket”.

Eza vélekedése is megérdemel majd néhány szót - a szerző késő Kádár-kori pozíciója, épp a hatalomban elfoglalt helye miatt. Egyelőre annyit, hogy miként az említett jelek vizsgálatához elmulasztja felhasználni Pintér M. Lajos alapvető munkáját (Ellenzékben), akként figyelmen kívül hagyja a máskülönben hivatkozott Haraszti Sándor érveit is, aki pedig többször szembeszállt - egy lábjegyzet tömöríti így - a „József Attilától és a Szép Szó oldaláról származó véleménnyel, mely mint az egész irányzat eredendő bűnét tartotta számon a Gömbössel való találkozást”. Ha harmadikként pedig - ki mást, mint - Horváth Mártont se restellte volna idézni, akkor talán szembesül saját helyzetével is. Azzal, hogy ő maga szintén a folytonosság alakítója, része. Szem a Szép Szó körétől máig nyúló láncban. Ha nem is közvetlenül, de áttételesen és szelíden, mégis ahhoz a Zsolt Bélához kapcsolódva, aki annak idején, 1947 áprilisában „indulatos és lendületes” kirohanást intézett Révai Józsefnek és Lukács Györgynek az Illyés Gyulával és Németh Lászlóval történt találkozása ellen. A Szabad Nép felelős szerkesztője, az Illyés és Zsolt című jegyzet szerzője azon túl, hogy „az elfogultság és szenvedély tomboló tüzét” látja lángolni a költővel kapcsolatban utcasarki erkölcsöket, sőt várbörtönt emlegető Zsoltban, még a Gömbös-találkozó létrejötte iránt is több megértést tanúsít, mint némely mai felhánytorgatói. Megalkuvásnak mondja ugyan Horváth Márton a „fasizmus miniszterelnökével” tárgyalni, de hozzáteszi, a „népi írók nem egy féltucat irodalmár, hanem a magyar parasztság lefojtott hangja, amelyet kénytelen-kelletlen, szűk keretek közé szorítva ugyan, de mégis meg kellett hallgatni”. Azt pedig, hogy „Illyésék mindig a hatalom árnyékába húzódó megalkuvók voltak”, határozottan elutasítja: „vannak vádak - írja -, amelyek önmagukat cáfolják meg s azokat jellemzik, akik hangoztatják”. Ilyennek tartja párhuzamot vonni a Gömbössel és a Révaival, Lukáccsal való találkozók között. Szónoki kérdés, vajon nem ilyen-e a Lélegzetvétel kurta kitétele a Rákosi- és a Kádár-korszak „hasonló jelei”-re vonatkozóan.

Annyit mindenképp muszáj még mindehhez hozzátenni, hogy a „felirati” jelző, akár az irodalomhoz, akár a magatartáshoz kapcsolódik, így is, úgy is történelmet idéző, része a magyar kulturális emlékezetnek. Mégpedig ahhoz a személyhez kötve, Deák Ferenchez, aki csak egyszer, akkor is a passzív rezisztencia kifejezéssel összefüggésben említődik - hogy volt egy pártja, a Felirati Párt s hogy ennek élén mint tevékenykedett, egészen a kiegyezés megalapozásáig, erről semmi. Amit akkor is kifogásolni kellene, ha a felirati magatartás létjogosultságát a könyv elismerné, s ha nem magasztalná ugyan, de nem is mosolyogna rajta. Abcúg, Deák? - óhatatlanul is ez a sugallata. Van aztán egy másik vetülete is e magatartás-vizsgálatnak. Az, ahogy már-már ügyészi keménységgel kifogásolja alanyai viselkedését. Mintha politikai erkölcscsősz volna, s nem irodalomtörténész. Mintha erősebb késztetést érezne - az ő szavaival - a korszak bonyolult személyi viszonyait feltárni, mintsem műveket elemezni.

Portréi inkább politikai, pszichológiai jellegűek, semmint poétikaiak. A legvisszafogottabban még tán Illyésről ítélkezik. Az Új Szellemi Frontot mint „rossz emlék”-et tünteti fel újra, teljes egészében elvetendőnek vélve azt a felfogást (a Brassói Lapokban beszélt erről a költő), hogy ha a magyar népnek segítség kell, akkor másodlagos szempont, honnan is jön ez a segítség, jöhetne például - és ez is párhuzamba állítható a Kádár-kori nemzeti demokratikus ellenzék elképzelésével - a hatalomtól is. A rendszer vezetőivel való kapcsolat egy 1935. januári esetet taglalva is felmerül: a költő Kozma Miklós vendége volt ekkor, s noha a könyv nem ismétli meg napjaink nevetséges ellenvetését, a népi írók megalkuvásának mutatóját, az Aczél-vacsorákat, az elmarasztaló hangsúly így is érezhető. Legalábbis azáltal, hogy az opportunizmus, illetve az árulás vádja ellen védekező költőt mutatja be.

A hitelességhez azonban itt is férhet kétség. A szerző bizonyosan félreolvassa a vendégségről szóló naplójegyzeteket: 1935 első hónapjában nem ajánlhatták fel Illyésnek a Rádió irodalmi osztályának vezetését, hiszen e státus betöltője, Németh László csak negyedév múlva, egészen pontosan április 7-én mondott fel. A monográfia ennél magabiztosabban foglal állást az antiszemitizmus dolgában. „Nehezen” bár, de ennek minősíti, hogy a költő 1938-ban nem írta alá a zsidótörvény elleni tiltakozást - hozzátéve, az okot nem ismerhetjük pontosan. Az alá nem írás okát pedig ismerhetné: Kabdebó Lórántnak fejtette ki, hogy csak Az Est-lapok körözte ívet nem írta alá, mert az mondhatni „alkalmazotti lista” volt, amit se Babits, se Schöpflin és még sokan mások (így Bibó István) sem írtak alá. „Éppen ezért fogalmaztunk, Babits és Schöpflin - emlékszik A háborúnak vége lett soraiban -, egy olyan általános tiltakozást a zsidótörvény ellen, ami nem Az Est-lapok fenntartását célozta.” A véleményt, persze, a monográfusnak lehetett volna vitatnia, kiegészítenie, mint több esetben meggyőzően tette - elhallgatnia azonban megtévesztő, félrevezető.

Hasonló a helyzet Szabó Lőrinc esetében, de csak arra nézve, hogy az ő védekezésének ismertetésétől és magyarázatától is eltekint. Meggondolkodtató lehet pedig, amit a letartóztatott, majd az igazolóbizottság elé állított költő az ellene felhozott vádakkal szemben a maga mentségére felhozott. Nem azt emelte ki, hogy Horthy sajtókíséretének hivatalos tagja volt, s hogy munkájából adódóan írt tudósítást a gróf Teleki Pál miniszterelnök vezette delegáció német látogatásának eseményeiről is. Költőien fogalmazott: amikor a weimari íróegyesülésen mint hírlapíró részt vett, „az akkori német égbolt összefolyt valahol a magasban a szovjet égboltjával”. Ez a felhőbe burkolt célzás mintha arra irányulna: ha a Ribbentrop-Molotov-paktum nem esik ítélet alá, miért eshetne akkor ő. Akiről a monográfia szinte mindvégig úgy nyilatkozik, hogy az fölér egy perújítási szándékkal. Máskülönben azt se kérhetné számon, hogy bűnbánatot gyakorolt-e, nem hányhatná a szemére, hogy a vezeklésének „nyoma sincs”, odáig azonban semmiképp sem juthatna el, hogy a költő „önfelmentő gesztusai”-t kapcsolatba hozza Sárközi György és Szerb Antal, Halász Gábor és Radnóti halálával, állítván, „azért haltak meg, mert zsidók voltak”.

Amit ehhez hozzáfűz, az napjaink hangadó kommunikációs fórumairól ismerős. Nem a közbeszéd része hát, hanem olyan értelmiségi szólam, amely az antiszemitizmusnál, rasszizmusnál ma mindenképp veszedelmesebb szociális gondoknak hangot adók elhallgattatására vagy háttérbe szorítására szolgál. A mondat tehát, hogy Szabó Lőrinc és más, meg nem nevezett, „érintett írók álságos, gyáva védekezései” „a mai közállapotokhoz szólóan megint élesebb fényben mutatkoznak meg”, politikai megnyilatkozás. A Válasz történetéhez és a szerkesztésben részt vevők bonyolult személyi kapcsolataihoz mégiscsak szorosabban tartozott volna annak a talánynak a megfejtése, hogy a nemcsak rasszistának, hanem utálatosnak, kiállhatatlannak, kárörvendőnek lefestett Szabó Lőrinchez mint szerzőhöz, főleg mint a versrovat egyik vezetőjéhez mért ragaszkodott mégis Sárközi Márta, holott tudhatta, első férje, Horváth Zoltán börtönbe kerülését szinte megkönnyebbüléssel fogadta.

Antiszemitizmus dolgában vádpadra kerül az „egész Válasz-kör legellentmondásosabb, legnehezebb egyénisége”, Németh László is. Úgy tárgyalja azonban az ügyét - középpontban: a Kisebbségben -, hogy ismét csak a vád tanúit idézi meg, a védelemét nem. Még azt sem szólaltatja meg, akit különben korábban mint interjúalanyt megszólaltatott: Szentkuthy Miklóst. A kortársbeli beszélgetés szerint az újraindított Válaszban szívesen foglalkoztatott író a hígmagyar-mélymagyar osztályozásról a következőket mondta: „Nagyon csodálkoztam, bevallom, hogy sokan fölháborodtak ezen a distinkción. Én nem találtam ezt sem értelmetlennek, sem veszélyesnek. Úgy éreztem, mélymagyar annyit jelent, hogy valaki számára a magyar történelem és magyar mivolta inkább és gyakran tragikus, démonikus, végzetes dolog. És van, aki közelebb áll, mondjuk, a cigányzene-típusú magyarsághoz. Széchenyi István például démonikusan, szenvedélyesen, tragikusan, mint egy Shakespeare-hős - magyar. Kinek jutna eszébe Kossuth Lajost becsmérelni? De Kossuth mégsem ez a fajta démoni, sötét, tragikus jelenség, mint Széchenyi.”

Egyetérteni ezzel és a hozzá hasonló véleménnyel nem muszáj - számolni vele viszont kötelesség. Mint ahogy azokkal a tanulmányokkal is, köztük Monostori Imréével, amelyek bizonyítani igyekeztek: a Kisebbségben nem faji szempontok szerint osztályoz. Ám ennek nem a belátásához, pusztán a latolgatásához is másféle „olvasat” kívánkozna, s nem olyan, amelyik még a hídbeli színikritikák egy-két fordulatát - „mérgező limonádéáradat”, „impresszárió” - is az antiszemitizmus körébe vonja. Ehhez képest szinte jól jár Németh László, amikor a háborút követő álláskereséseit, illetve állásajánlatait pamfletbe illően sorolja elő a kötet. Vagy amikor az Iszony keletkezéstörténetét taglalja, kicsit ahelyett is, hogy érzékeltetné a megjelenését követően körülötte zajló viharokat. A villámcsapással fölérő vádat - nem nevezve már meg, kitől származik -: Németh László (és a Válasz) realizmusának programja: „a biológiai privát-emberről, vagyis az ember állati funkcióiról szóló irodalom”.

Ez a kritika, persze, ismét az író és a hatalom viszonyához visz. Oda, ahová Németh László emlékezetes szárszói beszéde a monográfust is viszi: a szellemi szféra és a politika egymástól való távolságát találgatva arra a következtetéseiben messzire vezető megállapításhoz jut, hogy a szárszói beszédek (úgy általában) „légüres térben hangzottak el”. Mert szerinte a „szellem emberei nagyon távol voltak attól a szférától, melyben a valódi történelmi felelősségű, politikaformáló személyek, erők működtek”. De vajon mikor voltak nagyon közel? És a szinte megvetett Szabó Lőrinc, a kicsúfolt Németh László, a ravasznak meg dölyfösnek tartott Illyés Gyula közelebb volt, mint mások?

Furcsa ezt annak a Széchenyi Ágnesnek a nyomán találgatni, aki a Kádár-kori „felirat-irodalmon” is csak mosolyogni tud, s mint idéztük, az írói beleszólás imitálásáról beszél. Ám hogy ki színlelt, az író, a szellem embere-e vagy a hatalom - a kérdésre a Lélegzetvétel szerzője már csak azért is hiteles választ adhatna, mert mint a lexikonokból is tudható, a szocializmus végnapjaiban fontos pártos pozíciókat töltött be. Fontosabbakat tán, mint annak idején az újságíró Szabó Lőrinc, a banktisztviselő - s ezért is elmarasztalt - Illyés Gyula. 1980-tól három évig a művelődési minisztérium főelőadójaként tevékenykedett, 1983-tól 1987-ig pedig az MSZMP Központi Bizottsága politikai munkatársa volt. Mozgalmas évek. 1981-ben, a lengyel puccsal napra egy időben az Írószövetség közgyűlése, az „ellenforradalmi veszély” fenyegetésével. A párt Politikai Bizottságának második ellenzéki határozata. A Tiszatáj és a Mozgó Világ megfeddése, utóbbinál a főszerkesztő leváltásának kilátásba helyezése, majd végrehajtása. 86-ban a harmadik ellenzéki határozat, egzisztenciális fenyegetettségekkel. A Tiszatáj lefejezése, az Írószövetség felszámolásának terve, Nagy Gáspár állástól való megfosztása. Csoóri és Csurka szilenciuma. Stb. Nem a monográfia színvonala soroltatja ezeket, hanem a szerző számon kérő hangjának kíméletlensége. Ez kérdeztetné: vajon neki nincs vezekelnivalója? Vagy mint a Tücsökzene, vagy mint Németh László megannyi drámája, az elveink, eszméink visszavonásán tépelődő, a Husztól a Galileiig nem számvetés-e, szembenézés már maga az annyit kommunistázó - milyen más szót használhatna? - Lélegzetvétel is? Minden hibájával és hiányával, nehezen kiismerhető vizsgálati módszereivel, elemzési szempontjaival együtt. És szerkezetével, amely - mint volt róla szó - a szerzők, alkotók szembeállítására épít.

Szembeállít egymással, de nem szembesít másokkal. Illyés naplóit a Máraiéival, az utóbbiakat tüntetve fel kedvezőbb fényben, ám nem láttatva azt az árnyékot, amelyet Révész Sándor vetett rájuk, a Beszélő 2008. júniusi számában közölt tanulmányában, ahol már maga a cím is beszél: Az antimindenes - Márai Sándor használatáról és használhatatlanságáról. A szerzővel egyetértve lehet kérdezni: miként lehetséges, hogy szellemi életünk ennyire túlértékel, szinte közmegegyezésszerűen egy ennyire „inkoherens írásfolyamatot”, egy ennyire bizonytalan írót, aki „bizonytalanságát sok határozott , de ellentétes értelmű állításban oldotta fel”. Aztán és főleg Bibó Istvánt Illyéssel és a többiekkel, nyomatékosan kiemelve az előbbi erkölcsi nagyságát, tanulmányainak maradandó voltát pedig bőséges ismertetésükkel is hangsúlyozva. Csakhogy a szembesítés itt is elmarad: egy szóval sem merül föl, hogy Németh G. Béla Hét folyóiratról, köztük a Válaszról értekezve példákkal szemléltette a tudós naiv illuzionizmusát, konkrét társadalomismeretének hiányát, sőt történeti dogmatizmusát. Bírálatában odáig jutott el, hogy noha tisztességtelennek tartotta, mégis fölvetette: mi lenne, ha Bibót a hírhedt „szalámitaktika” atyjának, indítványozójának tekintenénk? Szélsőséges gondolatok, persze. Mint Németh László és Veres Péter szembeállítása is, hogy az utóbbi egy kitelepített sváb család házában lakott, s hogy az előbbi erkölcsi aggályokat támasztott egzisztenciális nyomora ily módon történő megszüntetésével szemben. Itt is hozzá lehetett volna tenni: nemcsak a parasztpárt elnökének, de Kassák Lajosnak sem voltak aggályai, ő is kitoloncoltatottak házában élt.

Ott van végül Illyés és Fejtő Ferenc szembeállítása. Ha nem tudnánk egy 1988-as kritikabeli beszélgetésből, az utóbbi előnyével, amely a régi Válasz és a Szép Szó összehasonlítása nyomán támadt, azáltal, hogy nem a kérdezett író, hanem a kérdező monográfus szerint „feltétlen igaz, hogy az európaibb szemhatárú, tájékozódású folyóirat mégiscsak a Szép Szó volt”. Ennek tudtában meg Fejtő 1938-as, Gerson de Malheureux álnéven írt pamfletje, az Illyést igaztalanul és szellemtelenül vádoló Világnézeti poligámia, avagy felsülésem Illyepusztaival ismeretében csak erős elfogultsággal tartható a „megkésett tárgyilagosság” tanúsítójának az az 1947-ben Párizsban keltezett, de csak Illyés halála után hat évvel, 1989-ben az Élet és Irodalomban megjelent tanulmánya, amely a Pont egy viszály után avagy új fejezet a magyar szellem történetében címet viseli. A népi s urbánus viszály megszüntetésének reménye miatt Fejtő lehet, hogy „erősen törekedett a tárgyilagosságra”, de azért üresen dübörgő mondatai mellett mégiscsak papírra vetett olyan sorokat is, amelyek aligha találhattak egyetértésre. Az egykor megtámadott bocsánatát nemigen nyerhette el a mai, azaz 1947-ből származó minősítéssel sem: Illyés „szürrealista és marxista volt, mielőtt hunságra adta volna magát”.

Józan ítéletre vallott viszont azt hangsúlyozni - a szembeállítás szellemében, persze -, hogy míg ők maguk mellett érezhették tanúskodni (az elég megfoghatatlan, meghatározhatatlan) „örök Baloldalt s a történelem igazságát”, addig „a népiesek mellett szóltak letagadhatatlan értékű művek”. Ez volna a lényegi beszéd a „második” Válaszról szólva is, amelyet csak a monográfus előítélete, elfogultsága tarthat „ügy”-folyóiratnak, akár a paraszti problémák, akár a nemzeti sorskérdések, akár a társadalmi gondok kizárólagos megszólaltatójának. A szerzőgárda névsora eleve cáfolja ezt. Csak a portrékkal kiemeltek közül: Weöres Sándor, az Újhold helyett a Választ választó Pilinszky János, Sőtér István, Vas István, aztán a portré nélkül szereplő Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Illés Endre neve tanúsíthatja: ha ügy-folyóirat volt a Válasz, akkor a legfontosabb ügyének a letagadhatatlan értékű művek, a korszak nagy írói közlését tartotta. Így lehetett három-négy évre, 1946 és 1949 között „egy igazi európai látókörű és az európai szellemi mozgalmakkal szinkron folyóirat” - ahogy erről a benyomásáról régebben, a Szentkuthyval beszélgető Széchenyi Ágnes beszámolt. Kár, hogy a Lélegzetvétel nem ezt a benyomást erősíti. Még nagyobb, hogy nem nyit új fejezetet a magyar szellem történetében. Mert szembeállításaival és elmaradt szembesítéseivel meg sem kísérel pontot tenni egy régi viszály után.

(Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Bp., Argumentum, 2009.)



« vissza