Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A vidék lehetőségei

Amit itt a szemünk előtt látunk - legyen az épített környezet vagy azok a tünetek, folyamatok, amelyek körülvesznek bennünket -, nem érthetők meg, ha egy kicsit nem megyünk mélyebbre.

Meg kell próbálni konkrét lépésekre lefordítani az elképzeléseinket: milyen irányba kellene mennünk ahhoz, hogy azok a tünetek, amelyek leírják a jelen viszonyainkat, megváltozzanak, és más irányt vegyenek az események.

Hajlamosak vagyunk végzetszerűnek elfogadni, hogy a vidék ki fog ürülni, a mezőgazdaságból kiszorul az ember.

A vidéki térségek európai kartája azt mondja: város és vidék közös sorson osztoznak. A világ sok térségében látjuk, hogy milyen katasztrofális következményei vannak a városra is, ha tönkremegy, ha kiürül a vidéke.

A vidék gerince a mezőgazdaság. Nem az az alapvető probléma tehát, hogy a mezőgazdaság túlsúlyos lenne, hanem nem ugyanazt értjük mezőgazdaságon. Az, amit ma mezőgazdaságnak neveznek, annak nem sok köze van a klasszikus gazdálkodáshoz; az tulajdonképpen egy-ügyű biológiai ipar.

Az agrikultúra jelenti a mezőgazdaságot. A mezőgazdaság sokkal több annál, mint egy egyszerűbb termelőágazat. Ha azt a teret, amiben a mezőgazdaság zajlik, csak termelési térként fogjuk fel, mint ahogy ma általános, annak katasztrofálisak a következményei. Nem veszi tudomásul ez a mai mezőgazdaság, hogy az a tér, ahol a termelési folyamat zajlik, az egyben társadalmi, biológiai élettér. Ha csak a termelésoptimalizáció, a profitmaximalizáló törekvés, a befektetők érdekei dominálnak, annak a másik két dimenzióban - a környezeti és a társadalmi dimenzióban - beláthatatlanok a következményei.

Alapfogalmakat kellene tehát tisztázni. Nem a mezőgazdaság önmagában az, ami ellensége a vidéknek, sőt valószínűleg fönn sem tartható enélkül a vidék - persze egy másfajta mezőgazdaságról van szó, és ide kell valahogy visszakanyarodnunk.

Azt sugallja minden, hogy nincs is más út, mint ez a centralizáció, a nagyvárosok kialakulása, a kiürülő vidék, ami - mint egy nagy gyárcsarnok - ontja a tömegtermékeket ember nélkül. Mert ezt látjuk, hogyha hallgatjuk az agráripari szereplőket. Sulykolják is, hogy ne is próbálj mást, nincs is esélyed ezzel a folyamattal szembefordulni. (Az államnak egyenesen az a feladata, hogy az embereket rávegye arra, hagyják el azt a helyet, ahol eddig éltek... a falura nincs is szükség: nem versenyképes, a verseny az, ami mindent meghatároz, és ami nem versenyképes, azt meg kell szüntetni.)

Nincs igazán kontrollja a világban annak, ami történik, ha egy más közeget teremtünk a vidék körül, milyen folyamatok indulnak el, ha a vidék értékeit ténylegesen felfogó politikai, gazdasági, társadalmi közeg veszi körül a vidéket és a vidék társadalmát.


 

A diagnózis


 

Nem elég a tüneteket felsorolni! Hajlamosak vagyunk a bánatainkat, problémáinkat sorolni - ez mind igaz, de el kell jutni odáig, hogy melyek a gyökerek, miből táplálkoznak ezek a problémák, honnan származnak, mi a diagnózis, mi a betegség maga?

Egy modern kétpártiság alakult ki a világon: ahol az egyik oldalon állnak a globális tőkeérdekek és a helyi rezidenseik, ezzel szemben állnak - és egyre brutálisabban ütköznek - a közösségek és a helyi környezet érdekei. Az ökoszociális érdekekkel ütközik össze ez a tőkeérdek. A baj abból származik, ha az állam, amit a közösségek - saját érdekeik védelmére - hoztak létre, hogy harmadik szereplőként beavatkozzon és korlátokat állítson: környezeti, társadalmi és kulturális szempontból, nos ha ez az állam, amelyet a közösségek hoztak létre, hogy a közjót szolgálja - átáll a túloldalra.” (David C.
Korten)

Azt mondják, olyan kényszerek vannak, hogy nincs más megoldása az államnak. Egy-egy gazdasági hatalom, egy tőkeérdekeltség a világon sok esetben ma nagyobb erővel rendelkezik, mint a nemzetgazdaságok, a teljes költségvetésükkel. Elfogadom, hogy hihetetlen nyomás van erről az oldalról, de azt hiszem, hogy ez sem törvényszerű.

Ha azt akarjuk, hogy változzanak a viszonyaink, akkor vissza kell szerezzük az államunkat. Eza legelső. A közösség által létrehozott, fenntartott és a közjót szolgáló állam visszaszerzése, a maga törvényhozásával, költségvetésével, forrásaival, intézményeivel és minden egyébbel. Enélkül nincs miről beszélni, mert az érdekek mások. Más érdekviszonyok mozgatják az egyik felet, mint a másikat. És ez már a terápia első része.


A terápia


 

Ha azt akarjuk, hogy egyfajta új kezdet, új államalapítás, paradigmaváltás következzen, akkor ezeket a dolgokat valószínűleg agrárvidék-ügyekben meg kell tenni.

Alapelvként kellene elfogadnunk, hogy a közös forrásokat, amiket a közösség ad össze, csak a közjó növelésére lehet fordítani. Ha ezt a lépést meg tudnánk az elején tenni
- és nem a tőkeérdekek miatt költjük el a közös forrásainkat, annak az extraprofitja növelésére - már ezzel is hihetetlen sokat tudnánk mozdítani a vidéken.

A helyi közösségeket kell megerősíteni. A globalizációval csak akkor van esélyünk szembefordulni, ha a helyi közösségeket megerősítjük, a társadalom kohézióját növeljük.

Látjuk, hogy nem véletlenül pont ennek a kohéziónak a megbontására törekszik ez a behatolni szándékozó és extraprofitra törekvő tőke. Nem véletlen, hogy közösségek alapintézményeit támadja; az iskolát, a templomot - tudjuk, ezek a megtartó erők - és a szolgáltatásait veszi el. Ha ezeket felszámoljuk, akkor kiürül a vidék, és nem lesz ember, aki ott megmarad.

Tehát a családot, a települési közösséget, nemzetségeket és a nemzetet magát kell megerősíteni.

(A közösségeket megerősíteni nem is olyan egyszerű dolog: még a tájak között is hihetetlenül nagy eltérések vannak a mentalitásban.)

Egyetértek mindazokkal, akik önellátásra és autonómiára törekvő, saját erőforrásaira támaszkodó gazdaságról beszélnek. Ez csökkenheti egyedül a kiszolgáltatottságot.

A nemzetbiztonság ma nem azoktól a kérdésektől vagy azoknak a területeknek az állapotától függ, amelyeket korábban gondoltunk - nem a Nemzetbiztonsági Hivatal állapota határozza meg azt, hogy milyen biztonságban van egy nép az adott területen, hanem attól függ, hogy az erőforrásai fölötti rendelkezését bírja-e vagy sem. Képes-e függetleníteni magát a nagy hálózatoktól. Minél inkább fölfűzött a nagy hálózatokra, annál inkább kiszolgáltatott. Kis egységekből épülő hálózati gazdaságra van szükség. A nagy központú rendszerek támadhatók.

A történelemben is a fenntartható közösségek mindig úgy működtek, hogy például az élelmiszer-ellátás belülről kifelé történt: először magunknak megtermeljük a saját szükségleteinket, aztán a közeli városnak, a térségnek, aztán az országnak, és ami marad, azt külföldre viszem, abból export lehet. Ma ez teljesen fordítva történik: kívülről befelé történik a szállítás. Például Kínából behozzák a tejport, itt felállítanak egy ún. tejüzemet, amely ún. tejet állít elő, aztán a faluba zacskós tejként azt árulják, miközben a paraszt, aki ott helyben elő tudná állítani a tejet, tönkremegy.

Ennek a környezeti, az energetikai, de a társadalom versenyképessége szempontjából mérhető hatásai is elképesztőek. Komoly társadalmi költségei vannak, negatív externáliák - ugyanis ennek az egész rendszernek a költségeit a társadalmak, a közösségek viselik, a hasznait pedig az a behatoló tőke viszi el, amely éppen ebből tud extraprofitot előállítani. Ezt az irányt kell megváltoztatni: belülről kifelé - először magunknak és csak aztán kifelé a rendszerből.

Ez nemcsak az élelmiszerre vonatkozik, hanem sok egyéb másra is: vízellátásra, energiaellátásra, de a pénz belső forgatására is. Elindult egy ilyen folyamat a világban: a társadalmak azzal reagálnak a globalizációra, hogy az erőforrásaikat megpróbálják belül hasznosítani, és a hasznosítás eredményét pedig bent tartani a közösségen belül.

Ha az utóbbi 20 évet vesszük Magyarországon, a bejövő tőke 90 milliárd dollár volt - amit hangsúlyozni szoktak, hogy erre mennyire szükségünk van -, ugyanakkor a kiszivattyúzott haszon, amit ezzel a befektetéssel szerzett meg ugyanez a tőke - anélkül, hogy itt adót fizetne és hozzájárulna a közterhekhez -, 210 milliárd dollár volt.” (Bogár László közgazdász)

Érdemes újraszámolnunk a multikkal kötött üzletet. Milyen előnyeink és hátrányaink származnak abból. Ha a munkánk eredményét bent tartjuk a közösségekben - akár egymás között elszámolva -, az közösséget fejleszt, helyi gazdaságot erősít, és nem más érdekeket szolgál.

Termelői, fogyasztói közösségeket kéne létrehoznunk (közösség által támogatott mezőgazdaság). Ahol lerövidítjük ezeket a láncokat: a fogyasztó belelát a gazdálkodásba - ez önmagában élelmiszer-biztonságot teremt; ismerem az előállítót, és ez sok-sok járulékos költségmegtakarítást is jelent.

Élelmiszer-önrendelkezés kell, szemben az áruk szabad áramlásával. Ha az élelmiszert valóban nemzetbiztonsági kérdésként fogom fel, akkor az a szuverenitás része kell legyen, hogy mivel látom el a saját népességemet.

Ha a vidékfejlesztés szempontjából értékelhető rendszerről beszélünk, többfunkciós mezőgazdaságról van szó.

Egy érdekes, a 2008-as agrárjelentésből származó adatsor szerint nem is abban a birtokszerkezetben kéne a mezőgazdaságot működtetni, mint amiben ma működik.

Az egyéni gazdaságok (kb. ugyanakkora termőterületen gazdálkodnak, mint a tőkés társaságok) munkaerő-lekötő kapacitása (teljes munkaidőben foglalkoztatott): 348?000 fő, a tőkés társaságok viszont ugyanakkora területen: 86?000 teljes munkaidős embernek adnak munkát.

Ha nekünk vidéken valóban fontos a helyi közösség megmaradása szempontjából, hogy munkát biztosítsunk, nyilvánvaló, hogy ezzel a birtokszerkezettel, a tőkés nagybirtokrendszerrel és ezzel a dél-amerikanizálódó folyamattal nem jutunk messzire. Oda jutunk, ahova Dél-Amerika jutott a katasztrofális vidéki, aztán városi problémáival, mert a vidékről elvándorló emberek rázúdulnak a városra. Így alakulnak ki a nagyvárosi gettók, szociális nyomornegyedek, a maguk egyébként is súlyos problémáival, nem is beszélve arról, hogy a város elveszíti a hátországát.


 

Táji alkalmazkodás


 

Az iparosodó fejlődésben van egyfajta pökhendi gőg: én tudom jól, jobban tudom, mint a természet. Én mondom meg, én akarom a kezemben tartani a folyamatokat. Mindent én szabályozok.

Az ipar logikája ilyen: kiszámítható folyamatok, funkcionális kapcsolatok - itt beteszek 2 kiló vasat, ott kijön 5 perc múlva a Suzuki, és mindent tudok, hogy hol, mikor, mennyi forgács keletkezik stb. A valóság meg nem ilyen. Különösen nem ilyenek azok a rendszerek, amelyek a természettel dolgoznak. Ott nem így működnek a dolgok. Ott valószínűségi kapcsolatok tartják össze - akárcsak az egész világot - a rendszert.

Tehát jobban járunk, ha alkalmazkodunk. Ez a függetlenedés a természeti és társadalmi környezettől, ez a környezetátalakítási kényszer, hogy mindenáron én akarom aszerint átalakítani a környezetemet, hogy én mit határoztam el, hogy én ott mit csinálok, ez nem eredményez fenntartható világot. Ezt az elbizakodottságunkat vissza kéne fogni, és meg kéne próbálni inkább a természeti rendszerekhez alkalmazkodni, nem azoktól függetlenedni. Ezt hívnánk környezet- és tájgazdálkodásnak, a táj adottságaihoz illeszkedő gazdálkodásnak. A gazdaság, a kultúra és az épített környezet is abból a tájból kell következzen, ami ezt az egészet kialakítja, és ami az alapja.


 

A föld


 

A közösségeknek meg kell tartaniuk a szuverenitásukat a földjük fölött. A föld nem egy egyszerű jószág, nem egy olyan tulajdon, hogy ha nem tetszik, eldobom, hanem az valóban egyfajta társadalmi, biológiai életteret jelent. A megmaradás, a szuverenitás alapja.

Konkrét lépések, amiket nagyon sürgősen meg kell ezzel kapcsolatban tenni, mert nem lesz miről beszélni vidéken:

A földvásárlási moratóriumot meg kell hosszabbítani (2011-ben lejár), mert egyébként bárhonnan, bármilyen tőkeerővel ajánlatot lehet tenni a kiszolgáltatott, kivéreztetett parasztság földjére. Ennek katasztrofális következményei kiszámíthatók.

A tőke szabad áramlása a spekuláció alapjait teremti meg a föld esetében. Nem volt szerencsés, hogy az EU-tárgyalások során engedtük a földet a tőke szabad áramlása kategóriájába kerülni. A spekuláció, ami rázúdul Magyarországra és az egész térségre - a földárak különbségére (Magyarországon 200 ezer és 2 millió Ft, az Európai Közösségben, a régi tagállamok tekintetében 5-15 millió Ft között van ma 1 ha szántóterület ára), az 5-50-szeres földárbeli különbségekre alapul. Ez a tőke logikája. Extraprofitot csak a spekulációban lát. (Pl.: 700 ezer ha, zsebszerződésekkel osztrák „tulajdonban” lévő magyar föld van az osztrák nyilvántartás szerint, ami arra vár, hogy Magyarországon bejegyezzék. Nem letelepülni akar, hanem majd az itteni erőforrásokat használni.)

 

Egy kis közgazdaság


 

Akkor lehet a fenti elképzelések megvalósításából valami, ha a támogatások, elvonások és a piacszabályozás rendszerét is úgy igazítjuk, hogy segítse a közjót szolgáló államhoz való visszatérést.

A támogatási rendszer konfliktusa abban áll, hogy az európai közösségben az agrár- és vidékfejlesztési támogatások együtt vannak, de Magyarországon ezt úgy fogják föl, hogy amit vidékfejlesztésre fordítunk ebből, az az agráriumtól elvett pénz. 1400 milliárd Ft van abban a kasszában, ami a vidékfejlesztésre fordítható. Több mint negyven jogcím közül, ami a vidékfejlesztésre rendelkezésre áll, jó néhány olyan, ami a mi saját belső problémáinkra, a helyi közösségek megerősítésére megoldásokat adhatna.

Csak nem tesz a kormány ezekre forrásokat. Mert egy más érdekviszony, a tőkebefektető társaságok érdeke határozza meg a forrásallokációt. És Magyarországon nem volt arról vita, hogy a vidékfejlesztési forrásokat mire, hogyan költsük el!

Van lehetőségünk a támogatási rendszerben a gazdasági diverzifikációt, a több lábra állítást megvalósítani - de nem nehézipar-telepítéssel, hanem a földhöz kötődő ügyekkel: akár a beszállítói oldalon, a kézművességtől kezdve, a termékek feldolgozásán keresztül. A földhöz kötődő diverzifikációról van szó.

És az életminőséget kell javítani. A jogcímek megvannak az európai mezőgazdasági vidékfejlesztési alapban, csak szándék és így forrás nincs rá.

Ha az államot visszavesszük, sok mindent meg lehet finanszírozni ilyen alapvető változásban is.

Szolgáltatások: a liberális elképzelés azt mondja, ha a postának nem éri meg, hogy fenntartsa a szolgáltatást, akkor menjen el a posta. Aztán a következő szolgáltatás is menjen el, ürüljön ki minden, felszámoljuk a közlekedést, mert nem éri meg, mert kevesen utaznak.

A vidékfejlesztési támogatási rendszerben benne van a jogcím a szolgáltatások megtartására: „Alapvető szolgáltatások fejlesztése a vidék gazdasága és társadalma számára.” Ott van, csak nincs mellé pénz rendelve.

Ez egyfajta ökoszociális elképzelés, amely azt mondja, hogy ha a piaci szereplőnek nem éri meg, hogy fenntartsa a szolgáltatást, de a közösség megmaradása szempontjából alapkérdés, akkor közpénzből kiegészíthetjük annak a jövedelmét. Tegyük hozzá azt a hiányzó 20%-ot a posta jövedelméhez, tegyünk még hozzá 10%-ot a közpénzből, hogy meg is érje neki, és ott fog maradni a piacon. Ha ez kell a közösség megtartásához adott helyen, akkor meg kell tenni.

A közpénzek elköltésének pont ez lenne a dolga - a közjó szolgálata. Csak ezek a pénzek ma a tőke érdekei szerint költődnek el, és megosztozik a helyi rezidens a multival azon a hasznon, amit az ország kirablásából szerez.

Az elvonásoknál is be lehet avatkozni - üzenetértéke van annak, ha a közterheket máshová tesszük. Pillanatnyilag az élő munkán van a közteher. Ennek következtében kiszorul az ember a gazdaságból. Mert az éri meg a gazdaság szereplőinek, ha az embert kiszorítják.

A környezethasználatra kell a közterheket tenni - értve ez alatt a környezethasználat intenzitását és mikéntjét is. Tájanként eltérő intenzitású környezethasználat lehetséges.

A külső energiafelhasználásra, tehát a beszállításra kell továbbá tenni a közterheket. A világban egy átlagos répa 1870 km-t utazik ahhoz, hogy eljusson a termelőtől a fogyasztóig. Ez képtelenség! Amikor ott helyben, 1 km-en belül meg lehetne termelni azt a répát. Erre ösztönözni kell. A gazdaság szereplőinek olyan üzeneteket adni, hogy ember, ez neked se éri meg! Ha nem fogja megérni neki, nem fogja csinálni ezt az utaztatást. De amíg a gazdaságpolitika nem ad ilyen üzeneteket a szereplőknek, maguktól nem fognak másképp viselkedni.

A tőkének, a piacnak nincs etikája. Az etikai kódexek nem sokat érnek. Masszívabb figyelmeztetés szükséges a tőkének, hogy megértse, hogy hol van, egyáltalán melyik országban van.

Mik lehetnek a forrásai a fejlesztéseknek?

Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Programban lévő forrásnak csak a 60%-át tudják elkölteni. 40% mozgástér maradhat a következő kormánynak abból az 1400 milliárd Ft-ból, amit azonnal, más értékrend szerint át kell csoportosítani. Azokra a jogcímekre, amelyek ténylegesen a vidék megmaradását szolgálják.

Az Európai Közösség elkezdett egy sávos degressziót bevezetni: ha nő a gazdasági méret, csökken a támogatás fajlagos értéke. Láttuk a munkaerő-kapacitásnál, milyen katasztrofális az, ha a végtelenségig növelem a méreteket, a végén nem ad senkinek munkát. És az elmaradó, csökkenő negatív externáliák, a munkanélküliségre költendő közös pénzeink forrásként jelennek meg. Nem a tőkebefektető hatékonyságát, hanem az intézkedéseinkkel a társadalom, a közösség hatékonyságát kell növelni. Az ilyen módon elmaradó közös kiadások, a negatív externáliák, a csökkenő társadalmi költségek is növelhetik a lehetőségeinket.

Az erkölcsi megújulás mindennek az alapja. Egy új értékrenden kell alapuljon a mélyrétegeiben ez a fajta erkölcsi megújulás, hogy reális esélyünk legyen megvalósítani mindazt, amiről beszéltem.

Aztán hit is kell. Hit magunkban és abban is, hogy képesek vagyunk fordítani sorsunkon. Nem könnyű ez abban a közegben, ahol az emberek feladják a változtatás reményét is.



« vissza