Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

"Élt ötvenhét évet, dolgozott egy évszázadnyit" - Klebelsberg Kuno (1875-1932) megítéléséről és időszerűségéről. 1. rész

Gróf Klebelsberg Kuno (Magyarpécska, 1875. nov. 13. - Budapest, 1932. okt. 11.), a 20. századi magyar kultúr- és tudománypolitika egyik legkiválóbb, nemzetközi hírű államférfija. 1898-as államtudományi doktorátusa után, a miniszterelnökség tisztviselőjeként fokozatosan emelkedett a hivatali ranglétrán: 1907-ben a miniszterelnökség nemzetiségi osztályának vezetője, 1914-től 1917-ig a vallás- és közoktatásügyi minisztérium közigazgatási, 1917-ben, néhány hónapon át - politikai példaképe, Tisza István mellett - a miniszterelnökség politikai államtitkára. 1917-től Kolozsvár, 1920-tól Sopron, 1926-tól Szeged országgyűlési képviselője. 1921 decemberétől belügy-, 1922 júniusától 1931 augusztusáig pedig vallás- és közoktatásügyi miniszter. A tárca vezetőjeként számos törvényt fogadtat el: a nagy nemzeti közgyűjteményeket egyesítő Országos Magyar Gyűjteményegyetemről (1922), a Magyar Tudományos Akadémia állami támogatásáról (1923), a középiskolák reformjáról (1924), a népiskolákról (1926 - ez 1930-ra már 5000 tanterem és tanítói lakás átadását eredményezte), a külföldi magyar intézetekről, a kül- és a belföldi ösztöndíjakról, illetve a közalkalmazottak gyermekeinek állami támogatásáról, valamint a polgári iskolákról (1927), a numerus clausus enyhítéséről (1928), a természettudományi kutatások fejlesztéséről (1930). 1917-től haláláig a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Neki köszönhető a „menekültegyetemek” (Kolozsvár és Pozsony) szegedi és pécsi befogadása, Szeged és Debrecen univerzitásainak kiépítése, a szegedi Dóm tér és környezete kialakítása, a Tihanyi Biológiai Intézet, a Corvin-rend és az Alföld-kutató Bizottság megalapítása. 1926-tól minisztériuma kapta a legnagyobb arányú (1927-től már több mint 10 százalékos) támogatást az állami költségvetésből. Az egyik első magyar politikusként ismerte föl a rádió jelentőségét. Elképzeléseit gyakran népszerűsítette újságcikkekben, több kötetben foglalta össze. Legfőbb törekvése a „széles néprétegek értelmi szintjének” emelése és a helyét nemzetközi szinten is mindenben megálló értelmiségi, köztisztviselői elit kiképzése volt. Utóbbi célját a Collegium Hungaricumok alapításával (1924: Róma, Berlin, 1927: Róma; ezt tervezte - végül is eredménytelenül - bővíteni Párizsban, Londonban és Zürichben) és külföldi magyar állami ösztöndíjak adományozásával részben el is érte. Sokszor tévesen értelmezett „kultúrfölény”-gondolatának és „neonacionalizmusának” lényege a magyar kultúra és tudomány nemzetközi versenyképességének biztosítása és emelése volt.

Fényképeiről fegyelmezett, néha szigorú, kifinomult és arisztokratikus arc néz ránk. Határozottság, eltökéltség és rendszeretet sugárzik róla. Szinte sohasem mosolyog. Nemigen lehetett a társaság középpontjában álló, kedélyes, sokakat felvidító és megnevettető személyiség. Sok szempontból száraz, nehezen megközelíthető ember volt, nem vette őt körül a barátok hada. Kevés követője, ám annál több ellenfele, irigye volt. Rátermettségét, intelligenciáját, kiváló menedzseri képességeit viszont kevesen vitatták. Ugyanakkor számosan tartották unalmasnak, minden eredetiséget nélkülözőnek, olyan embernek, aki csak mások gondolatait adaptálta ügyesen. És mégis: egy egész korszak meghatározó politikusaként tekintettek rá már a saját korában is. Bethlen István mellett leginkább az ő nevéhez kötötték az 1920-as évek Magyarországának konszolidációját, napjainkban pedig a két világháború közötti időszak egyik legbefolyásosabb és legnagyobb hatású államférfijaként beszélünk róla. Méltán.

Megítélése már életében is fölöttébb ellentmondásos volt. Mikor a kultuszminisztérium közigazgatási államtitkáraként 1917 februárjában a Magyar Történelmi Társulat elnökének választották - jogi, nem pedig bölcsész végzettsége ellenére -, Kunfi Zsigmond, a Tanácsköztársaság későbbi népbiztosa a következőket írta a Népszavában: „[...] ezt a választást, bármily jelentéktelen dologról is van szó, a magyar kultúrpolitika legnagyobb botrányai közé kell sorozni, az alázkodás oly tényei közé, amelyhez fogható még a magyar irodalmi és tudományos életben is ritkán esett meg. [...] a Magyar Történelmi Társulat tagjai nagyrészt oly férfiakból állanak, akik valamilyenfajta alárendeltségi és függő viszonyban állanak Klebelsberg Kuno gróf, titkos tanácsossal szemben [...], mint tanárok és múzeumi emberek. A sokoldalú gróf ugyanis [...] vallás- és közoktatásügyi államtitkár is.” Ráadásul Klebelsbergnek semmiféle tudományos munkássága nincs - hangzott Kunfi vádja.1

Tíz esztendővel később Klebelsberg miniszteri tevékenységét - beszédeit és cikkeit tartalmazó kötete megjelenése kapcsán - egyértelműen pozitívnak ítélte Alexander Bernát. Az az Alexander, aki nehezen volt „kurzusbarátsággal” vádolható. „[...] csak egy sebezhető pontja van: a numerus clausus - írta. - Itt is minden elfogulatlan olvasója is azt a benyomást szerzi, hogy bárcsak mint ügyvédet is meg lehetne őt szerezni a numerus clausus - megtámadására.” (Klebelsberg egyébként nemzetgyűlési képviselőként az 1920-as numerus clausus törvényt ellenezte, s nem is szavazta meg.) „Látjuk, hogy ő maga fanatikus munkása ennek a kultúrának. Nem tudom, mért haragusznak rá a politikusok és haragusznak-e rá valóban. Nekünk lelkesednünk kell érte. Akarja a jót, a nagyot, a tökéleteset, akarja nemzetének az emelését. [...] A nagy célkitűzéshez és az érte folyó munkában Klebelsberg egyik hivatott vezérünk.”2

A mára szinte teljesen elfeledett történész, Gogolák Lajos tizenkilenc esztendősen, 1929-ben jelentkezett első írásával, éppen a Magyar Szemlében. Nem sokkal ezután már részt is vett a Hungária Szálló éttermében tartott Magyar Szemle-esten, ahol felháborodottan tapasztalta, hogy sokan „csúnyán röhögtek, hogy a »Klebi« - gróf Klebelsberg Kuno, Magyarország Eötvös József és Trefort Ágoston után legkülönb vallás- és közoktatásügyi minisztere -, lám, sosem nyer meghívást ezen már 1926-27 óta rendezett pompás díszvacsorákra, holott hát mily nélkülözhetetlen építője volna a rezsim kultúrpolitikájának.” Később, a korai harmincas években arra is felfigyelt, hogy a magyar szellemi elit képviselőinek egy része, „Szekfű, Hóman, Gerevich, Farkas Gyula stb. micsoda undorító és szemtelen módon beszéltek Klebelsberg Kunóról [...]. Azután is még sokszor hallottam a »Klebi«-ről gunyoros megjegyzéseket Szekfű Gyulától a híres-hírhedt péntek délutáni Modern kávéházi asztalnál, holott Szekfűt a pesti fakultás ellenzésével dacolva [...] éppenséggel a »Klebi« hozta haza a bécsi Staatsarchivból, ahol ugyan m. kir. külügyminiszteri tanácsosi rangban élt, de magányosan és folyvást csak olvasva vagy lerészegedve - vesebaja is, maga mondta, innét való volt...”3

Mondhatnánk, hogy a közismerten csípős nyelvű, nem éppen jóindulatú megjegyzéseiről ismert Gogolák szavainak csak részben adhatunk hitelt. Ám mégiscsak elgondolkoztató, hogy a korabeli levelezésekben is számos, Gogolák észrevételeit igazoló utalást találunk.

Pasteiner Iván, az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ igazgatója, már 1922 nyarán - alig egy hónappal azután, hogy Klebelsberg kultuszminiszter lett - figyelmeztette Hóman Bálintot: „Klebi barátod nem az az okos ember, kinek Te gondolod s a múzeumi és könyvtári reformra vonatkozó tervezete csapni való ostobaság!”4 Hóman felesége, Bora asszony is úgy vélte: „Klebi mint mindig, most is bolonddá tartja magát [...].” - „Klebi a d.[isz]nó, jó neki, hogy Maga V. fiz. oszt[ál]lyal dolgozza agyon magát neki.”5

Tóth László történész, a Római Magyar Történeti Intézet titkára 1926-ban gúnyosan Klebediásznak nevezte a Klebelsberg ötvenedik születésnapjának tiszteletére kiadott, máskülönben neves szerzők által írott, színvonalas tanulmánykötetet. Bibó István pedig, szintén nem minden él nélkül, Klebiklésznek titulálta 1931-ben, nem sokkal miniszterségről történt lemondását követően.6

Az indulatos és vitriolos hangvételű - sokszor igaztalanul vádaskodó - esszéiről ismert Szabó Dezső még Klebelsberg halála után is a „szerencsétlen emlékezetű Klebelsberg Kunó reformnimfomániájáról” beszélt. Gyilkos kritikájában (Kultúrfölény és kultúrpolitika) pedig így jellemezte a klebelsbergi politikát: „Klebelsberg gróf azzal az ernyedetlen pátosszal, melyen ugyan némelyek felismerni vélik a modern politika gyári jegyét, de amelynek őszinteségében kételkednünk mégsem szabad: elkiáltotta már honunk és Európa minden kukkabb domborodásán, hogy ő kultúrfölény-politikát csinál. A nemes gróf ilyenkor tagadhatatlanul ama látványosságok közé tartozik, amelyek Pintér [Jenő irodalomtörténész] tanár úrnak a fenséges hatással szemben felállított követelményeinek minden ismérvét kimerítik. E kimerült ismérveknek jelen esetben valóságos wagneri kíséretet ad a holtradolgozott, agyon-priváttanítóskodó nyomorgó tanárok kísérteties gyomorzenéje. [...] A gróf úr minden mozgékonyságával - bizonyára tudattalanul, az ősileg determinált hajlamok vak kényszerével: minden tényében a germán hódítást építi, annak egyenget utat, annak jelent jövőt.”7

A német szociáldemokraták Vorwärts című napilapja 1930-ban - meglehetősen rosszindulatú megközelítésben, a baloldali magyar emigráció érvelését átvéve és ismételve - megrögzött reakciósként, a nagybirtokok, az „egyházfejedelmek” és az analfabéták minisztereként mutatta be. „Igen sokszor a liberalizmus és a felvilágosodás jelmezében jelenik meg, emiatt a Bethlen-kabinet házi liberálisa, és a keresztény kurzus házi zsidainak körében is lármázik. A zsidók főiskolai felvételét korlátozó numerus clausus szellemi felbujtójaként a pesti izraelita hitközség ünnepélyén vesz részt, hogy egy oldalvágást adjon ugyanennek a törvénynek. Ébredő magyarok és zsidóbarát liberalizmus, parlamenti demokrácia és százszázalékos fasizmus, sötét klerikalizmus és modern irodalom - ez Klebelsberg. [...] Modern szépítőszer a magyar nemesi uralom élő hulláján, ez az alapvonása a Gróf kultúrpolitikájának, amelyet ő »neonacionalizmusnak« nevez.”8

A gyakran igaztalan ítéletek csak Klebelsberg 1932 októberében bekövetkezett, váratlan halála után változtak meg és alakultak pozitív értékelésekké. A címben szereplő idézet Klebelsberg „háziújságjának”, a Pesti Naplónak a nekrológjából származik. „Majd minden törvényjavaslatának kompozíciója és vázlata egy újságcikk volt a Pesti Naplóban. Felderítő szolgálatra küldte az újságbetűt, hogy a közvélemény hangulatát és felfogását megállapítsa.”9 Az őt korábban minduntalan támadó Népszava is kijelentette: „elismeréssel kell megmondani, hogy a magyar ellenforradalom politikusai közül ő volt az egyetlen ember, aki akkor, amikor nem politizált, amikor nem az ellenforradalom kívánsága szerint való kultúrpolitikát irányított, hanem csak kultúrát adott, minden kemény szembenállásunk ellenére kiérdemelte az értékes ellenfélnek kijáró tiszteletet. [...] Csodálatos és egyben jellegzetes tragédiája, hogy a tulajdon pártjának és tulajdon világszemléletének emberei támadtak ellene a legélesebben. A nagybirtok iskolaiszonya és a kultúra fölött való nyegle dzsentri viccelődés, a »csiborpatkolda« [az 1927-ben felavatott tihanyi biológiai intézet gúnyos elnevezése] jelszava feküdt Klebelsberg szándékainak útjába. [...] Klebelsberg hittel állott a maradi polgári gondolat frontján, de kultúrával szolgálta világszemléletét. Az ordító dilettantizmusnak ezekben a szomorú éveiben emléke megérdemli, hogy máshova sorozzuk, mint az ellenforradalom többi szereplőjét.”10

Részben kritikus hangok azonban még búcsúztatásakor is hallatszottak. A Magyar Hírlap szerint: „nagyvonalú kultúrpolitikát csinált Klebelsberg. Olyan kultúrpolitikát, amelyet boldogabb és gazdagabb időkben talán senki nem kifogásolt volna. Így túlméretezte a külföldi magyar kollégiumokat, túlméretezte az egyetemeket és lefelé túlméretezte a tanyai iskolákat. De a Bethlen-korszak sok túlméretezései közül alighanem Klebelsberg kultúrpolitkájának nagyvonalúsága a legmegbocsáthatóbb. [...] Volt egy nagy hibája. Takarékoskodni nem tudott. De legalább jobb és hasznosabb dolgokra költötte a pénzt, mint néhány minisztertársa.”11 Klebelsberg halálakor még csak másfél hete volt kultuszminiszter Hóman Bálint, akit korábban maga Klebelsberg is utódjának javasolt. Hóman már a ravatalnál mondott beszédében is finoman jelezte: folytatni kívánja ugyan elődje politikáját, de - a gazdasági világválság következtében - csak módosításokkal teheti ezt. „Elgondolásában az állam, mint mecénás, a reneszánsz fejedelmek és humanista főpapok örököseként jelentkezett - állította - s ő maga reneszánsz államférfiak módjára élt az irányítás eszközeivel [...]. Klebelsberg Kuno a vallásos ember szent meggyőződésével hitt a kultúra nemzetmentő, államfenntartó hivatásában. A kultúra eszközeivel hitte kivívhatóknak nemzete elrablott jogait.”12

Az ezt követő időszak hozta aztán magával Klebelsberg életművének kanonizálódását. Ennek köszönhetően Klebelsberg megítélése 1932-től 1944-ig egyértelműen pozitív volt. 1933-ban a munkásságát bemutató, nagyszabású kiállítást szerveztek emlékezetére a Műcsarnokban.13 Ugyanebben az esztendőben róla nevezték el az általa 1920-ban alapított Bécsi Magyar Történeti Intézetet, ahol 1934 januárjában a mellszobrát is fölállították.14 Síremlékét 1935 áprilisában szentelték föl Szegeden. Kárpáti Aurél ennek kapcsán, a „reálpolitikusok” kidobott millióira utalva támadta a Klebelsberget korábban „luxus-kiadásokkal” vádlókat: „Azok a milliók nyomtalanul olvadtak el. De ezek ma is itt vannak. A magyar szellem fellegvárai és alsó palánkjai épültek belőle. Olyan időálló keretek, amelyeket minden kor újra meg újra kitölthet a maga spirituális tartalmával. [...] Annyi kétkedő közt neki volt igaza, a fanatikus hívőnek. Annyi »reálpolitikus« közt - az álmodó »fantasztának«.”15

1938-ban adták ki azt a több mint 350 oldalas emlékkötetet, amely a Klebelsbergről 1932-től elhangzó méltatásokat, emlékbeszédeket közölte, a korszak legnevesebb politikusaitól, szellemi vezetőitől.16 1939 májusában - hosszas huzavona után - Teleki Pál miniszterelnök és Hóman Bálint kultuszminiszter avatta föl az Eskü téren azt a szoborcsoportot, amely napjainkban a Villányi úti Szent Imre Gimnázium és templom között látható. „Egy távoli nagy célt tartva szeme előtt - mondotta ekkor Hóman -, könnyedén fel tudott emelkedni a napi élet szűk horizontján, mindig a jövőnek dolgozva, nemegyszer áttörte az aktuális helyzetek korlátait. Eszméket és ötleteket gyártó, ezrével termelő agyának ereje folyton új alkotásokra ösztönözte s gyakorta ott és olyat is alkotott, ahol a köznapi gondolkodás már luxusnak minősít minden kultúrát és tudományt. Ezért került szembe azokkal, akik nem érthették meg politikája nagy vonalait. Pedig művelődéspolitikájának nemcsak irányelve, a magyar kultúrfölény gondolata volt helyes, hanem eredménye is korjelölő művelődésünk történetében.”17

1942-ben jelent meg Huszti József vaskos és igen alapos Klebelsberg-biográfiája, mindmáig a legfontosabb összefoglaló Klebelsberg életművéről, a mindenkori Klebelsberg-kutatások alapja. Nem véletlenül, hiszen a munka részletességét és rendkívüli adatgazdagságát bizonyára nagyban segítette, hogy Huszti még használhatta a második világháború végén megsemmisült vagy elkallódott Klebelsberg-hagyatékot. Klebelsberg példaszerűnek tartott életéről szóló összegzése szerint: „Klebelsberg tiszta lélek volt: szegényen élt, és szegényen halt meg. A közvagyonnak hűségesebb sáfárját elképzelni sem lehet. A rábízott fillérekkel és milliókkal úgy gazdálkodott, hogy a befektetések még az unokáknak is megmaradnak, és bőséges kamatot hoznak. [...] Klebelsberg évszázadokban gondolkodott! Viszont azokban az épületekben, amelyeket a »legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter« álmodott valósággá, ma is, meg majd évtizedek múlva is folyik a munka, formálódik a magyar jövő. Mennyi mindennel lennénk szegényebbek, ha Klebelsberg akkor »takarékoskodik«!”18

Az addigi méltatásokkal szemben 1944 tavaszától, a német megszállástól, majd különösen az októberi nyilas hatalomátvételtől ismét teljesen megváltozott Klebelsberg értékelése. A szélsőjobboldal ugyanis mindenkor keményen támadta Klebelsberget, a korrupt és feudális, liberális és zsidóbarát rendszer egyik fő ideológusának és támaszának tartotta, és gyakran beszélt úgy az általa mélyen elítélt húszas évekről, mint Bethlen-Klebelsberg-kurzusról.

1945 után azonban, egy-két esztendőn át még tárgyilagosan lehetett fölidézni emlékét. Főként amiatt, mert a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén álló utóda, Keresztury Dezső a saját példáján is tapasztalhatta Klebelsberg kulturális politikájának helyességét. Hiszen bécsi és berlini magyar állami ösztöndíjasként, majd a berlini egyetem magyar lektoraként nagyon is jól tudta, milyen fontos mérföldkövet jelentett a külföldi magyar intézményrendszer Klebelsberg általi kialakítása.

Becsmérlő jelzők használata nélkül utoljára 1947-ben Eckhart Ferenc, a Magyar Történelmi Társulat elnöke - e pozícióban szintén Klebelsberg utóda - beszélhetett a grófról.19 Meg is kapta érte a magáét. Két esztendővel később, 1949 márciusában, a társulat új elnökasszonya, a magyar történettudomány nagy átértékelője, a másokat ideológiai elfogultsággal vádoló - közben a maga eszméit és elméleteit a szaktudomány ezt legkevésbé sem tűrő területeire is kiterjesztő, azokat harcosan és pártosan hirdető - Andics Erzsébet kíméletlen, még saját köreiben is szokatlan durvasággal szólt az addigi magyar történettudomány teljes csődjéről és eredménytelenségéről. Mindennek egyik fő felelőseként pedig éppen Klebelsberget nevezte meg. Sommás ítélete nemcsak igazságtalan: tudatosan ferdítő volt. Szerinte ugyanis 1919 után - amikor csak a budapesti tudományegyetemen egy időben olyan „iskolateremtő” historikusok tanítottak, mint Angyal Dávid, Domanovszky Sándor, Szekfű Gyula, Hóman Bálint, Mályusz Elemér, Hajnal István stb. - „lépett fel az a történelmi iskola, amely már egészen nyíltan a reakció, a történelmi fejlődés útján való megállás, ill. lehetőleg visszafordulás mellett szállt síkra”. Az Eckhartnak szánt oldalvágás pedig így hangzott: „Klebelsberg Kunóról úgy emlékezik meg, mint akinek a működésével »a magyar történetírás történetében örökké emlékezetes« dicsőséges korszak indult meg. Azt hiszem, nem tévedünk, ha úgy véljük, hogy Magyarországon ebben az időben a Századokon kívül aligha volt még egy nyomtatott orgánum, amely Klebelsberg Kunó dicsőítésével foglalkozott volna.”20

Talán én sem tévedek, ha feltételezem, hogy elsősorban Andics Erzsébet beszédének és az általa is képviselt, meglehetősen szűk látókörű, egyedül üdvözítőnek vélt, hamis ideológiának „köszönhető”, hogy a hatvanas évek végéig nem volt nyomtatott orgánum, amely - ha nem is Klebelsberg dicsőítésével, de legalább - Klebelsberg szerepével a tárgyilagosságot megközelítve foglalkozott volna. Balogh Sándor 1959-ben, majd 1962-ben megjelent - egyébként Klebelsberg munkáinak alapos ismeretéről tanúskodó - írásai a „neonacionalizmus” következő összegzésével zárulnak: Klebelsberg „a 19. század végi és 20. század eleji magyar nagyhatalmi nacionalizmust alkalmazta a Horthy-korszak igényeire. Az úri »ünneplő hazafiság« formáinak demokratizálásával és az egyházak modernizálásával igyekezett megnyerni a tömegek »bizalmát« az uralkodó osztályok számára. A neonacionalizmus mégsem egyszerű folytatása a megelőző korszak nacionalizmusának. Az első világháború előtti nacionalizmusnak - amellett, hogy idegen népek erőszakos magyarosítását tűzte ki célul - Habsburg-ellenessége miatt voltak haladó vonásai is. Ezzel szemben a neonacionalizmus egyedül az idegen népek leigázását és idegen területek erőszakos meghódítását írta a zászlajára. Nem egyszerűen a nacionalizmus egyik válfaja volt, hanem a fasizmus nacionalizmusa. Ideológiailag támasztotta alá azt a politikát, amely aztán Magyarországot alig több mint egy évtized múltán, történelme legszégyenteljesebb háborújába rántotta bele.”21 Bizonyára részben szintén az ő fogalmazásában született a Magyar Szocialista Munkáspárt 1959-es határozata A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról. Eszerint a Klebelsberg és Kornis Gyula nevével fémjelezhető „ellenforradalmi korszak nacionalizmusára elsősorban az nyomta rá bélyegét, hogy Magyarországon már volt proletárdiktatúra, s az uralkodó osztályok rettegtek egy új forradalomtól. [...] Ez a kommunistaellenes nacionalizmus volt hivatva arra, hogy filozófiailag és történetileg igazolja a »történelmi osztály« hatalmát: a nacionalizmus a nagybirtokos-nagytőkés uralmi rendszer osztályjellegét a »keresztény magyar intelligencia« vezető szerepének hangoztatásával ködösítette el, a »nemzeti egység« kialakításán munkálkodott, a kizsákmányoló uralkodó osztályok mögött és érdekében, a kommunista párt, a demokrácia és a szocializmus ellen akarta egyesíteni a parasztságot, az értelmiséget és a munkások elmaradott rétegeit.”22

Andics fenyegető szavainak és az egyeduralkodó párt állásfoglalásának hatására hosszú ideig senki sem merészelt a kötelező ideológiai kötöttségek nélkül szólni Klebelsbergről. Egyedül a Bécsi Magyar Történeti Intézet és egyben a Collegium Hungaricum egykori igazgatója, az akkor már tizenhárom esztendeje osztrák állampolgár Miskolczy Gyula szólhatott méltóképpen a magyar történettudomány történetének bécsi műhelyéről, annak létrehozásában és működtetésében Klebelsberg szerepéről, 1962-ben Bécsben, németül megjelent tanulmányában.23

Magyarországon elsőként és jelentősen Glatz Ferenc módosította az Andics által kialakított képet az ellenforradalmi korszak történetírásáról és benne Klebelsberg szerepéről. A hatvanas évek végétől jelentek meg Klebelsberget újraértékelő-rehabilitáló írásai.24 Ezek után a nyolcvanas évektől sorra adták ki azokat a könyvrészleteket, tanulmányokat, amelyekben jeles történészek - Romsics Ignác, Tőkéczky László és mások - igyekeztek tárgyilagos, a korábbi, meglehetősen egyoldalú ábrázolásokon túllépő Klebelsberg-portrét fölvázolni.25

(Folytatjuk)



« vissza