Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy nap - 1989. június 16. vagy azok a kivételes pillanatok

Marcel Proust mondja, művének ez talán a legizgalmasabb üzenete, hogy minden életben vannak kivételes, varázslatos, csodás pillanatok, amelyek megszakítják a szürke vagy fájdalmas pillanatok véget nem érő sorozatát, és így értelmet adnak az életnek. A magánéletről van persze szó Marcel Proustnál, másról nem is lehetne, mert hiszen a közéletnek nála nincsen különösebb értelme, vagy, mint mesterénél, Flaubert-nél, a történelem nem képes változtatni, se így, se úgy a magánélet menetén. Mi azonban másfél ezer kilométerrel keletebbre élünk, mint ők éltek, s ennélfogva azt tapasztaltuk - vagy talán abban az illúzióban éltünk, hogy azt tapasztaljuk -, hogy a történelemnek is megvannak a maga izgalmas, varázslatos, mondhatni felemelő pillanatai.

Két ilyen pillanatot éltem meg. Legalább kettőt, ha nagyon szigorúan rostálok. Az első természetesen 1956. október 23-a, a Bem tér, ahová gimnáziumi osztálytársaimmal - mert iskolánk, a Toldy, egészen közel volt hozzá - már jóval a tüntetés kezdete előtt megérkeztünk, és ahol a híradósok le is filmeztek bennünket, de az a híradó persze sohasem jutott el a mozikba. Nehéz megfogalmazni, hogy miben nyilvánult meg, miben is állt annak a délutánnak a csodája, legfontosabb benne talán a teljes azonosulás, a teljes egyetértés törékeny pillanata, az az érzés, hogy mindannyian, akik ott vagyunk, ugyanazt akarjuk, nemcsak a múltat és a közelmúltat megtagadni, elfeledni, kiiktatni, hanem ugyanakkor valami újat, ami persze azért hasonlít egy történelmi képre, létrehozni és életre hívni. Olyan volt az a néhány óra, mint amikor az én feloldódik a mi-ben, olyan, mint egy hazatalálás, mint az élet folyamatát adó folytonos súrlódások, állandó ütközések felfüggesztése, valamiféle varázsos, de persze csak pillanatnyilag lehetséges teljesség megtalálása.

Az emlék, ennek a csodának az emléke, döntő fontosságú maradt számomra (s nyilvánvalóan sokunk számára) a rákövetkező években is. És kezdett lassan mitikussá válni, mert megismételhetetlennek, ugyanakkor viszont - mint a mítoszok - mindent megalapozónak látszott. De a mítosz léptéke más, mint az emberi életé. Akkoriban olyan világban éltünk, amely az emberi élethez képest öröknek, megváltoztathatatlannak tűnt. Referenciaként a százötven éves török hódoltság jelent meg a tudatban, vagyis a szabadulás reménye a beláthatatlan jövőbe tolódott át. A birodalom, melynek a peremén, de azért a határain belül éltünk, akkor már évtizedek óta fennállt, és tudtuk, hogy a birodalmak életét, Rómáét vagy Bizáncét, nem években, de nem is évtizedekben, hanem legalábbis évszázadokban, hacsaknem évezredekben mérik.

Prága 1968-ban - azután Gdansk és Varsó a nyolcvanas évek elején - csak elmélyítette a meggyőződést: itt egyelőre nem jöhet más, csak - Sigmund Freud könyvcímét kölcsönvéve - a mindennapi élet pszichopatológiája. Antall Józseffel, akit még a Toldyból ismertem, azokban az években nem találkoztam, így nem tudtam (ami azóta a Rainer M. János könyvében idézett besúgói jelentésekből is egyértelműen kiviláglik), hogy volt legalább egy ember Magyarországon, aki nem osztozott az általános véleményben; aki tudta és hitte, hogy a birodalmi rendszer hamarosan összeomlik. Csak a nyolcvanas évek második felében kezdtük érezni, hogy a rendszer kezd recsegni-ropogni, gazdaságilag legalábbis, ami persze az erőszakszervek hatékonyságát egy cseppet sem befolyásolta.

1987 szeptemberében meghívtak a Mikes Kelemen Kör, a nyugat-európai magyarok évente megrendezett értelmiségi összejövetelére. Ott volt, többek közt, a nyugatiak közül Czigány Lóránt, Karátson Endre, Péter László, Németh Sándor, Sárközi Mátyás, Faragó Béla, hazulról Balassa Péter, Krasznahorkai László, Vallai Péter, vagyis jórészt irodalomról meg történelemről folyt a szó, de azért olykor, bár nem is ritkán, politizáltunk is. Emlékszem, egy beszélgetés során szóba jött a szabad választások kérdése; akkor úgy éreztem, végre már lehet beszélni róla, lehet már latolgatni, de megérni azt az időt, a szabad választásokét, aligha érhetjük meg, olyannyira messze van még. Csak erősített ebben a felfogásomban a Beszélőnek az a száma, amelyet Balassától kaptam meg, és amelyben a magukat demokratikus ellenzéknek nevező csoportosulás hangadói fogalmazták meg egy hosszú tervezetben politikai céljaikat. Eszerint a Párt a hatalom egy részét átengedné a társadalomnak, döntő részét viszont megtartaná, vagyis a képviselőknek csak egy részét választhatnánk meg szabadon, a többit, a többséget a Párt választaná és nevezné ki. Elképesztett és elriasztott ez a tervezet, de azt gondoltam, ha ők, akiknek több a betekintésük, mint nekem, még ennyire erősnek látják a hatalmat, akkor közeli fordulatra itt egyelőre nincsen remény. A lengyel események is 1989-ben mintha ezt a felfogást támasztották volna alá, az első választásokat ott ebben az öszvér megoldásban (részben választott, részben kinevezett képviselők) tartották meg.

Még egy fontos emlékem van erről az időszakról: Szekfű Gyula újraolvasása. Találtam a Három nemzedékben egy olyan gondolatot, amely szerint az a politikai rendszer, amely pusztán a gyűlöletre épít, nem lehet hosszú életű. Reménykeltő megállapítás volt, ha - ahogyan én magam rögtön tettem - akkori jelenünkre, a hódoltsági állapotra (ez Karátson Endre kedvenc kifejezése volt) vonatkoztatjuk. Évtizeddel később, de ez már egy másik történet, próbáltam ezt a mondatot visszakeresni a Szekfű-műben, de sehogy se tudtam rátalálni; csak az történhetett, gondolom ma, hogy annak idején magam vontam le a történész gondolatmenetéből ezt az aforisztikus megállapítást.

Az átmenet, a szürke zóna azonban váratlanul véget ért. Tüntetés tüntetést követett, de mintha a fortélyos félelem még nem tűnt volna el teljesen. Ma is előttem van a kép, ahogyan az Alkotmány utcában, már közel a Kossuth Lajos térhez, az úttest közepén haladunk, ez a Nagymaros-tüntetés volt, rengetegen, a bal oldali járdán pedig egyszerre feltűnik a fal mellett futólépésben Esterházy Péter és Kornis Mihály. Esterházy utána azt mondta, ha jól emlékszem, meg is írta, hogy az október 26-i ávós sortűz járt a fejükben, hogy pontosan ott lőttek, a Földművelési Minisztérium előtt. Azóta tudjuk, félelmük nem volt egészen indokolatlan. De ahogy következtek egymás után a monstre megmozdulások, úgy kopott szép lassan a negyven év egyik legerősebb kötőanyaga: a félelem. És az a szép nyári nap, az újratemetés napja egyszerre, talán nem váratlanul, átbillentette a mérleget. Okkal vagy ok nélkül: a félelem helyet adott valami másnak - a reménynek.

Rengetegen voltunk a Hősök terén aznap. Akkoriban négyszázezerre becsülték a tömeget. Különösek voltak az előkészületek. Az újratemetést a TIB szervezte. Beszédeket terveztek és koszorúzást. Kompromisszum készült, mert bizarr módon maga a hatalom is részt kívánt venni az általa kivégeztetettek újratemetésén. Azóta a sajtóban sok szó esett arról, hogy mi is történt a kulisszák mögött. Sokkal fontosabb azonban, gondolom, mindaz, ami a kulisszák előtt történt. Éreztük mindannyian, akik ott voltunk, hogy végre megtörténhet, talán meg is történik a fordulat, mert az az alap, amelyen harminchárom éven át (különös ez a szám, asszociációkat ébreszt) a Kádár-rendszer látszólag megrendíthetetlenül állott, most hirtelen, egy csapásra eltűnik.

De hadd legyek személyesebb. Akkoriban az MDF még a Budai Vigadó épületében működött, meglehetős kaotikusan. Ott hallottam pár nappal június 16-a előtt, amint Csurka szemére veti a vezetőség tagjainak: miként mehettek bele, míg ő külföldön járt, hogy az ünnepség szónokai közt egyetlen emdéefes se szerepeljen, holott az MDF az egyetlen ellenzéki szervezet, amely képes tömegeket megmozgatni. Ugyanakkor hangzott el, hogy a rendezői gárdát viszont az új párt biztosítja, Lezsák kétezer embert ígért.

Antall akkor még nem volt tagja a fórumos vezetésnek, csak októberben választották meg elnöknek. De aktív volt, két szervezetet is létrehozott: az Emberi Jogok Ligájának magyar tagozatát, és az Európa Mozgalom (Mouvement Européen) magyar tagozatát. Kettős célja volt ezekkel, ahogyan visszatekintve látom, egyrészt maga köré gyűjtendő azokat, akik a későbbiekben majd segíthetik munkáját, másrészt az alakulgató párt besorolása a hagyományos (konzervatív-kereszténydemokrata, liberális, szocialista) európai pártstruktúrába. A Liga áprilisban alakult meg az Orvostörténeti Múzeum nagytermében, három párizsi magyar, Tar Pál, Philippovich Tamás, Kende Péter, az ottani szervezet tisztségviselői segítségével, Csoóri Sándor elnökletével. Alelnökök lettek Göncz Árpád és Vásárhelyi Miklós, pénztáros Boross Péter, főtitkár jómagam. Antall a háttérben maradt, elnökségi tag volt csupán, Mészöly Miklóssal, Kodolányi Gyulával, Joó Rudolffal, Illyés Máriával, Mécs Imrével és másokkal együtt.

A Liga is koszorúzott természetesen. Az a döntés született, hogy Philippovich Tamással együtt én helyezzem el majd a koszorút a Hősök terén, a virtuális ravatal lábánál. Előző nap a TIB székhelyén kellett egyeztetnünk. Mindenféle listákat mutattak; a kivégzettekét, akiknek nevét majd a szertartás során felolvassák, meg más papírokat is, többek közt az ötvenhatos perekben halálra ítéltekét. Ahogy erre a névsorra néztem, egyszerre elállt a lélegzetem: Czájlik Péter nevét láttam meg, elemista osztálytársamét, született 1940-ben, tehát tévedés nem lehet, de él még, tehát bizonyosan életfogytiglanira enyhítették a büntetését. A Széna tériek közé tartozott, mint megtudtam; logikus, hiszen, emlékeztem rá, az Ezredes utcában lakott. Czájlik arról volt nevezetes, hogy harmadikban skarlátot kapott, ami akkoriban piros cédulás lakást, utána pedig könyörtelen fertőtlenítést jelentett. Könyvet, játékot gyűjtöttünk neki az osztályban. Nem kölcsönbe, hanem örökbe adtuk, amit adtunk, mert a fertőzött tárgyakat a karantén megszűntével megsemmisítették. Czájlikot harmadik óta nem láttam, egy szemüveges fiúcska maradt meg az emlékezetemben. De hogyan lett belőle tizenhat évesen fegyveres felkelő?

Amikor a Hősök terén a kivégzettek nevét olvasták, lenyűgöző, torokszorító percek, arra gondoltam, ő is, a velem egykorú, ötvenhatban még szinte gyerek, rajta lehetett volna a listán. Mint ahogyan Mansfeld Péter rajta volt. Aznap korán reggel indultunk el Anikóval, gyönyörűen sütött a nap, a kocsit sikerült lerakni valahol a Ligetben, onnan sétáltunk be a térre, ahol lassan gyűltek az emberek. Nyugodt, csendes, méltóságteljes volt az egyre dagadó tömeg; azt éreztük, gondolom, mindannyian, akik ott voltunk, hogy irtózatos, legyőzhetetlen erőt képvisel. Az áldozatok listájának felolvasása volt az igazán nagy pillanat, az igazi gyászmunka, ahogyan Paul Ricoeur mondaná. A koszorúzások viszont inkább a régi filmhíradók végtelenül unalmas és komikus pillanatait idézték volna, ha nem érvényesül az új szereposztás. De érvényesült, a régiek, a megszokottak: az Országgyűlés elnöke, a Minisztertanács elnöke, a Hazafias Népfront elnöke csak egyek voltak a sok közül, vadonatúj szervezetek, egyesületek, bizottságok alig vagy egyáltalán nem ismert képviselői orozták el tőlük a főszerepet. A Kádár-rendszer elitje többé nem dominált, a mérleg átbillent, érezni lehetett, hogy már az újak az erősebbek. A Párt emberei, arra a három-négy órára legalábbis, belesimultak az új többségbe. Megtört a félelem, végre megtört harminchárom esztendő megszokott és nyomasztó varázsa.

A beszédek retorikusan szóltak. Én ilyenkor többnyire kikapcsolok, az előre gyártott elemekből összeálló orációnak inkább csak a ritmusát követem. Így volt akkor is. Az utolsó beszéd azonban hirtelen felébresztett. Egy hatodik koporsóról beszélt egy szakállas fiatalember, amelyben a magyar ifjúság nyugszik, az az ifjúság, amelynek a forradalom leverése derékba törte az életét. A Műcsarnok pitvarában valóban hat koporsó állott, azok előtt helyeztük el koszorúinkat: ötben Nagy Imre és munkatársainak maradványai, és egy hatodik, üres, amelyik a magyar ifjúság sorsát jelképezte. A szónok evidenciákat mondott, de olyan evidenciákat, amelyeket addig a nyilvánosság előtt, ekkora nyilvánosság előtt senki sem mert kimondani: arról, hogy Magyarország helyzetéért az MSzMP a felelős, arról, hogy ha megadják alapvető jogainkat, azzal nem kegyet gyakorolnak, hanem csak a minimumot adják meg, és hogy az ország életében most végre gyökeres változásoknak kell bekövetkezniük.

Jól emlékeztem a harmincegy évvel azelőtti napra, amikor a Népszabadságban rövid közlemény tudatta: lezajlott a Nagy Imre-per, amelyről azt se tudtuk, hogy folyamatban van, a vádlottakat bűnösnek találták, mindegyiküket halálra ítélték, és az ítéletet végrehajtották. Éppen érettségi után voltam, a bankettre egyik osztálytársunk, Incze Péter nem jött el; a nővére jelent meg helyette, és elmondta, hogy két nappal azelőtt letartóztatták. Tehetetlen düh fogott el az újsághír olvasása közben.

Következett az egyetemi felvételi vizsga. Előtte való este apám leült velem, és nagyon komolyan arra kért, hogy ha közéleti téma kerül szóba - tudtuk, hogy F., a KISz-titkár is ott lesz a felvételi bizottságban, hogy munkásőr, fegyvere is van -, próbáljam kikerülni a válaszadást. Miket mondhattam otthon? Mert apámnak nem volt szokása, hogy így direktben intelmeket osztogasson. Mindenesetre megígértem, hallgatag leszek. F. azonban - öt évvel a Nagy Imre-temetés után, 1994-ben a Horn-kormányban kapott funkciót - nem kellemetlenkedett.

Most már, 1989. június 16-án végre ki lehetett mondani, amit akkor csak a lakás falai közt mondhattam. Sőt, a Párt korifeusai, bármily hihetetlen volt, majdnem ugyanazt mondták. De a hangulat békés volt, a remény végtelen. Megint ugyanazt éreztem, amit annak idején, október 23-án, az én és a mi egybeolvadását.

Ismertem már akkoriban persze Sigmund Freud Tömegpszichológiáját, amelyben finom logikával fejti ki az ilyenfajta egybeolvadás veszélyeit, amely nem történhet másként, mondja, mint hogy az én a mi kedvéért pillanatnyilag felfüggeszti a gondolkodást, feladja kritikai szellemét s teljesen átadja magát a tömeg érzelmeinek, mozgásának, céljainak. A hadsereget és az egyházat hozza föl példának, mint ahol tökéletes ez a fajta önfeladás. Ez történt volna velünk is azon a kivételes délelőttön? Önfeladás? A szabad szellemmel szemben, ahogyan Nietzsche mondaná, a kötött szellem diadala?

Talán nem. Inkább úgy gondolom, sem egyikük, sem a másikuk nem élt át az 1956-oshoz és az 1989-eshez mérhető történeti pillanatot. Az irónia, amely máskor élnünk segít azzal, hogy közös szintre hozza a fájdalmasan kettéhasadt világot, ilyenkor egy pillanatra (egy történelmi pillanatra) felfüggesztődik, és mi diadalmasan átéljük a teljesség érzetét.

Életem nagy szerencséje, hogy megélhettem két ilyen - történelmi – pillanatot.



« vissza