Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Amerikás magyarok

Az amerikai magyarsággal két dokumentumfilm is foglalkozott a 41. Magyar Filmszemlén. Forgács Péter Hunky blues - az amerikai álom című munkája az 1890-1921 közötti nagy bevándorlási hullámot mutatja be. A rendező, ahogy mindig, most is „hozott anyagból" dolgozik, vagyis korabeli archív filmfelvételek, fényképek, interjúk sokaságát dolgozza fel, új minőséget hozva létre. Most elsősorban a néprajzos Bakó Elemér gyűjtését használja. Megrendítőek a dokumentumok, óhatalanul József Attila halhatatlan versét idézik: „Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfélmillió emberünk.” A film nemcsak az ígéret földjét, de a „szorongó kivándorlókkal" a hazai viszonyokat is bemutatja. Például azt, hogy már 1903-ban interpelláció hangzik el a parlamentben, s a nagyszámú kivándorlás okát a kiüresedett hazafiságban látják.1913-ig az Osztrák-Magyar Monarchia területéről egymillió-kétszázezer ember vándorolt ki Amerikába, köztük fél millió magyar. Hogy az emberek nem jó dolgukban vágtak neki az ismeretlennek, az a filmből is egyértelműen kiderül. „Akinek jól ment dolga, az nem jött ki ide, annak Amerika vót otthon is.” Viszonylag kevesen voltak, akiket a kíváncsiság vagy az önmegvalósítás vágya hajtott volna, mint azt a fiatalembert, aki ezt mondta: „Független, szabad ember vagyok. Mindenre Amerika tanított meg.”

Az új hazát keresők többnyire a keleti parton, az ipari telepekre, nagyvárosokba özönlöttek. A kiutazásnak megvoltak a szigorú szabályai. A magyarok csak Fiuméban szállhattak hajóra, hiába volt például Brémából jóval olcsóbb az utazás. Az utazásszervezők - ahogy gyakran ma is - sokszor rászedték a hiszékeny, tájékozatlan embereket. A hatalmas hajók gyomra 2000 embert is elnyelt. „Isten veled, haza, nem jövök többet haza” - búcsúztak az emberek énekkel, tánccal a kikötőkben. A fogadtatás nagyon szigorú volt. Alapos orvosi vizsgálaton estek át. Tüdőbaj, szívbaj, elmebetegség, fertőző szembetegség, terhesség esetén azonnal visszafordították az embereket, hiába szereztek otthon drága pénzért orvosi igazolást.

Nyelvtudás híján csak a legnehezebb területeken, bányászként vagy kohászként tudtak elhelyezkedni, s kezdetleges munkásszállásokon laktak. A„magyar fertály” a soknemzetiségű városban is a legszegényebbek közé tartozott. Mivel jóval több volt a férfi, a nők válogathattak, könnyen férjhez tudtak menni. Acél kezdetben az otthon maradt család anyagi támogatása volt. Magyar bank is alakult hamarosan. A filmben ez az egyetlen sikertörténet, a többiek sorsa, még ha megkapaszkodtak is valahogy, inkább idézőjelbe teszi az amerikai álmot. Később sokan kihozatták a családot. A családosoknak persze sokkal nehezebb volt a helyzetük, ha haza akartak térni, hiszen az Amerikában felcseperedett gyerekek már nehezen tudtak visszailleszkedni.

A filmrészletek, fényképek, interjúk nemcsak részletes tablóvá állnak össze, de egy-egy megrendítő sors is felvillan. Az emléktöredékek ritmusát, hangulatát nagyban fokozza Másik János és Cserepes Károly zenéje, amely néha a megtévesztésig korhű. A film addig követi a kivándorlókat, amíg a húszas évekre a bennszülött amerikaiak tiltakozni kezdtek a „hunkyk” ellen s a bevándorlási kvóta már alig évi néhány száz magyar letelepedését engedélyezte. A filmet szokatlan műgonddal, nagyon alapos tanulmányok előzték meg, s a néző csak csodálkozik, ismerve a magyar dokumentumfilmek méltatlanul szerény költségvetését. A végén persze kiderül, nem csoda történt, hanem a film az Extremely Hungary fesztivál alkalmából készült, amely egy éven át mutatott be kortárs műalkotásokat New Yorkban és Washingtonban, s a filmnek számos támogatója volt.

Szerencsére Pigniczky Réka filmjéről, az Inkubátorról sem ordít a szegénység. Talán mert az alkotó Amerikában született és kezdte újságírói pályáját, és emiatt a forgatáson bizonyos feltételek megléte evidencia számára.

Nagyon személyes filmmel van dolgunk, akár a rendező előző, az édesapja szerepét az 1956-os forradalomban kutató Hazatérés: Egy szabadságharcos története című munkájánál. Ha lehet, itt még kényesebb egyensúlyt kell megteremtenie, hiszen saját legszemélyesebb problémájára is keresi a választ. Azt vizsgálja, az 1956-ban disszidáltaknak már Amerikában születő, szocializálódó, s az angolt a magyarnál olykor jobban beszélő gyerekeik hogyan élik meg magyarságukat. S mi történik velük, ha netán a rendszerváltozás után „visszidensek” lesznek, azaz visszatérnek szüleik hazájába. Mint a rendező is. A vizsgálódásra egy igazán remek, filmszerű alkalom kínálkozik. Az Inkubátor szereplői még 1984-ben, egy cserkésztáborban - az amerikai-magyar identitás megszerzéséhez nélkülözhetetlen helyen - előadták az István, a királyt. Huszonöt év után újra találkoznak, és arra készülnek, immár felnőttként, hogy ismét előadják a rockoperát. „Ez vagy nagyon kínos lesz, vagy nagyon katartikus. Vagy mind a kettő” - írta a rendező, még a film szinopszisában. Mind a kettő. De nem is kínos, inkább jópofa, ironikus és elgondolkodtató. S amikor a 3-4 éves kislány hibátlanul énekli a dalokat, mert annyit hallgatta a CD-t szüleivel, még megható is. A folytonosság megkérdőjelezhetetlen. A cserkésztábor mai, negyven körüli vendégei már akcentussal, hibásan beszélik anyanyelvüket, de beszélik, és kötődnek az országhoz, a kultúrához, amit csak szüleik kívánságára sajátítottak el. Sokszor csak azért mentek vasárnap a magyar iskolába, mert jutalmul McDonalds járt érte. Mégsem bánták meg a kettős identitást. Gazdagabbak. No nem pénzben, szellemiekben, lelkiekben. A kérdésre: hol a hazád? - nem egyszerű a válasz azoknak, akik kint születtek, és visszatértek szüleik földjére. Nagy Károly szociológiai tanulmányai egyértelműen bizonyítják, fogy az amerikai magyarság. Ahogy fogy a dél-amerikai is, sőt valamennyi határon túl élő magyar. (A határon belüli is, de ez más kérdés.) Különleges élmény a közeli betekintés a disszidensek és visszidensek életébe. Érezzük, hogy valójában milyen kevés hiteles információ jött át a vasfüggönyön a hazájuktól távol élő magyarokról. Azonban szerencsésebb lett volna, ha a filmben szereplőként is, riporterként is, szerkesztőként és rendezőként is közreműködő Pigniczky Réka másra bízza a rendezői feladatot, mert néha egyszerűen nem képes kézben tartani a folyamatokat. Ettől kicsit szertelen, kicsit burjánzó - nem feltétlenül hosszú - a film, de érthető, hogy kikívánkozott belőle.

 

« vissza