Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az "ákombákom-firkától" a modern tervezőig - Bánffy Miklós korai grafikai munkái

Bánffy Miklós(1) legkorábbi, 1896-ban publikált,(2) de feltehetően ennél korábban, 1891-ben írt, az Erzsébetvárosi István Gimnázium önképzőköri írásainak egyike műfaja szerint mese. Ennek ellenére sokat elárul képzőművészi gondolkodásáról, képalkotói módszeréről, sajátos látásmódjának gyermekkori indítékairól, ezzel kapcsolatos emlékeiről. A varázsos írás a kora gyermekkor olyan gomolygó korszakába vezet vissza, amikor még képzelet és valóság, a megtörtént és az akár megtörténhetett volna között nem képes az ember éles választóvonalat húzni.

Beteges, vézna gyermek volt, mindig ott ült a szőnyegen, a kandalló előtt. Szegény nem játszhatott pajkos, verekedő játékokat, mint kortársai, mert sánta volt. A víg csaták, a hangos katonásdi helyett mindig csak képeket nézegetett. Volt sok neki, de nem könyvekbe kötve, azt nem szerette. Ha megtetszett neki egy fényes angyal, kék és piros madonna, vagy rút fekete pofájú vasorrú bába, szépen kivágta a képeskönyvből, a könyvvel pedig többé nem törődött. Szülei nem is tudtak eligazodni a gusztusán. Vettek neki angol, francia képeskönyvet, drágát, cifrát. Talán meg sem nézte, míg némelykor, akár egy árjegyzék furcsa címképébe egy-egy tarka litográfia kiáltó színeibe úgy beleszeretett, hogy menten kivágta és meg nem vált volna tőle semmiért. Ez azért volt, mert az ő képgyűjteményére egész történetek épültek fel. Fantáziájában mind éltek a díszes, vagy nevetséges papírlapok, melyekről csak úgy, magában, hosszú meséket dunnyogott (...) Midőn a kandallóban meggyúlt a fa, odaült elébe, s a láng változó fényében rakosgatta a papírszeleteit. Képzeletében bizonyára a tűzfény életet kölcsönzött a képeknek. Így ült ő ott szótlanul órahosszat, az arca kivörösödött, szemei fénylettek, míg egyik alakot a másikra, vagy melléje rakta. Ide az angyalkát, oda a rút vasorrút, a kettőre pedig egy zöld, furcsa képű krokodilt. Az ajka, pedig folyton mozogtak, mintha beszélne magában.”(3)

A gyermeki fantázia egysége, amelyben a szöveg és a kép még nem különül el, valamint a kettős gondolkodás, a szöveg és kép párosa Bánffy egész életművére jellemző.

E korai korszakának a képi emlékei azok a klasszikus ízlést, és a korabeli divatot tükröző kisméretű akvarellképek, amelyek gyermekkori leveleit díszítik. Hogy a kisgyermek Miklós munkái, korabeli levélpapírok, egy szorgos házitanító, vagy nővére, Katinka munkái, nem tudhatjuk, de az említett árjegyzékek mellett ez az a képi világ, amellyel kora gyermekkorában szinte biztosan találkozott.

Rajztudására hamar fény derült, s hogy nem csak a tipikus arisztokrata neveltetés részeként taníttatják, ez kitűnik saját visszaemlékezéseiből.

Nincs is gyermekéveimből nagyapámon kívül talán senki, akinek annyira élően élne a képe bennem, mint Székely Bertalané. Aki annyira hatott volna reám, bár a tanácsát, sajnos, egyiknek sem követtem. Ha a nevét említik, azonnal meglátom. Mindig ugyanúgy. Némán sétál le s föl a sötét atelierben. [...] Gyönyörű művészfeje van. Magas termete. Szőkés haja, szakálla alig őszül. A vállán mindig keskenyre összehajtott lilásszürke plaid. A rövidre nyírt bajusza alatt mindig félbe maradt szivar. [...] Úgy kerültem hozzá, hogy apám rajzórákat akart nekem adatni, mert már első gimnazista éveimtől rengeteg papírt rontottam el, sok ákombákom-firkálással. [...] Gyönyörűen magyarázott. Az organikust, a lényegest. A változatlan szabályt az örökké változóban.”(4)

De önmagában sem a rajzkészség, sem a klasszikus festőmesterek okítása (Székely Bertalan mellett mestere volt Barabás Miklós) nem elég a színpadképtervezéshez. Hasonló jelentőségű ebben a munkában a legkisebb részletre is kiterjedő megfigyelőképessége és a művészettörténeti ismereteken túlmutató, arra támaszkodó páratlan, ösztönös stílusérzéke, valamint a műkincsek világában való jártassága, amely a bonchidai kastélykörnyezetben különösen fejlődött. Erről tanúskodik egy korai, joghallgatói korszakában keletkezett, édesapjának címzett, budapesti keltezésű levéltöredéke.

Ma voltam az agyagipari kiállításban, melyben az ebédlőbe való kályhát, ha ideiglenest is, nem találtam. Azonban ott láttam egy gyönyörű rokokó kályhát, mely azonban 350 frt, ami roppant nagy ár ilyesmiért. gyönyörű, azt hiszem annak a társa, melyet az Erzsébetvárosban láttunk. A különbség azonban az, hogy ennek némely leisen-je aranyozott. A kiállítás gyönyörű. Igen szépek a spanyol porcelánfürdő, vagy veranda padlólapok, az ind cserép vázák, a bosnyák cserépedények.”(5)

Hogy a későbbiekben sikerült-e elképzeléseinek megfelelő rokokó aranyozott cserépkályhát beszerezni, a bonchidai ebédlőbe került volna vagy a pesti Reviczky utcai palotába, ez egyelőre nyitott kérdés, ahogy az is, hogy valóban a párja volt-e az Erzsébetvárosban apjával, a szintén határozott ízlésű Bánffy György „királyi főajtónállóval”(6) látott darabnak. De az akkoriban 19 éves Bánffy finom vonalú, csak úgy illusztrálásképpen édesapjának nyomatékul odavetett tollrajza, egy ismételt „ákombákom-firka” tehetségének és stílusérzékenységének újabb ékes bizonyítéka.

Bár maga a rajz csak egy vázlat, de híven bizonyítja, hogy Bánffy folyamatosan és egyforma hatékonysággal gondolkozik és fejezi ki magát szóban és képben. Későbbi alkotásainak létrejöttében is ugyanez tükröződik (párhuzamos darabírás és látványtervezés).

Hogy ez nem egyszeri, véletlen, hanem a párhuzamosság folyamatos, arra újabb bizonyítékot a Kolozsvári Állami Levéltár Bánffy fondjában, számos gazdasági, lóvásárlási és váltóügylet, valamint levelezés mellett egy, a mai, kisméretű iskolai füzetnél alig nagyobb piros-fekete borítójú csíkos füzetben lelünk.

1893-ban gróf Bánffy Miklós húszéves. Még nem publikált, de mégis ez az az év, amikor első (pillanatnyilag feltárt) irodalmi művét megalkotja. Ugyanis a kisméretű iskolai irka Keresztesy Pál nyomdája által kiadott címkéjén a jól ismert szálkás, jobbra dőlő, és viszonylag jól olvasható, fekete tintás bejegyzése az alábbi szöveget tünteti fel: „Egy végrendelet következményei”, újabb átdolgozás. 1893. III.(7)

Az első drámai szárnypróbálgatásokat szintén végigkíséri Bánffy erős vizualitása és sajátosan kifinomult képi világa. Az autográf kéziratban, a szín leírása a legelső variáció szerint: „Idő 1815. Színhely Pozsony közelében kastély, Szín: háttérben park, mely hátsó nyitott verandán átlátszik. Jobbról, balról ajtók. Szalon.”(8)

Amint gyűlnek a színházi tapasztalatai, a darabot előadják előbb Kolozsváron, majd ő maga is játszik egyik változatában, a színleírás alábbi módon egészül ki: „Bányainé kastélya. Idő 1815. Elegáns terem, középen széles nyitott járás a terassera. Kilátás kertre. Oldalajtók, ablakok. Balra kandalló, fényes bútorzat.”(9)

1894-ben, a Budai Színkörben előadott változat ugyanezt a leírást veszi át az egy évvel későbbi Krecsányi Ignácz színidirektorsága alatti bemutató alkalmával. A leírás gyakorlatias, szemléletes. A kolozsvári súgópéldányban található egyszerű vázlat, mely valószínűleg a súgó munkája, bár minden rajzi tehetséget nélkülöz, jól szemlélteti a helyszínt. (L. e lapon fent. A kapitány fogadalmának súgópéldánya, 1894, Kolozsvári Színházi Archívum.) A fordulatos darab számára az egyszerű szalonkörnyezet biztosította mindazt, ami a vígjátékhoz szükséges, a praktikus elhelyezés pedig gyakorlott színpadi emberre vall.

A darab nem egy dramaturgiai mestermunka, hiszen már a szereplők felsorolása túl sokat elárul a kulcsfontosságú jelenetekről. A szereplők: Bányainé Gabrielle, özvegy Piszmoghyné, Lucy, Bányai Pál vértes kapitány, Pávásdy Balthazár huszár hadnagy, valamint az inas. A cselekmény szokványos fordulatokra épül. Egy hóbortos nagybácsi, nem lévén örököse, tetemes vagyonát csak akkor hagyja két rokonsági fokozatban egyforma fokozatú unokaöccsére, illetve húgára, ha azok házasságot kötnek,(10) különben a vagyon nyúltenyésztőkre marad. A két nincstelen fiatal (Gabrielle és Pál) jobb híján házassági szerződést kötnek, mely szerint a megkötött frigy kizárólag formalitás, de eleget tesz a végrendelet által támasztott követelményeknek. Később, egy véletlen összetalálkozás folytán Bányainéról kiderül, hogy a férje által régóta üldözött ideál, akibe bár halálosan szerelmes, még a nevét sem tudja. Számos leckéztetés és névcsere után kiderül, hogy Gabrielle számára sem közömbös a kapitány. Ugyanilyen fordulatos barátaik szerelme, melynek eseményei párhuzamosan futnak a két főszereplőével. A darab a korabeli színház könnyed, divatos kliséinek ötvözete. A nyelvileg változatos, olykor rokokó stílus hajlékony kecsességével bír, de az emberi természet sajátosságait inkább csak karcoló, mintsem kibontó korai művecske.

A darab jelentőségét az adja, hogy az első, igen korai színpadi művéről van szó, és a füzet sokat elárul Bánffy gondolkodásmódjáról. Alkotói módszertanában azt sejthetjük, hogy amint megírja a darabot, máris felsejlenek benne az alakok. Még meg sem szárad a tinta a szövegen, a módosított befejezés következő oldalán azon mód megjelenik egy nagyon kifejező, szálkás vonalú tusrajz. Egy fekete szakállas férfi marcona képe sejlik „Keserű”, azaz inkább „Savanyú” ábrázattal. Ugyanis a darabban, Bányai Pál, hogy ne jussanak nyomára, „Savanyú”-ként mutatkozik be, de Gabrielle, hogy móresre tanítsa, több ízben eljátssza, hogy nem emlékezik a nevére, ezért „Keserű”-nek gúnyolja.

A darab női szereplői sajnos nem elevenednek meg képi formában, de a módosított befejezés oldalain további alakok jelennek meg. Ezek közül a legelső minden kétséget kizár, és nagyban valószínűsíti az összes figura identitását is.

A finom vonalú tusrajz egy erősen horgas orrú, parókás, zsabós, libériás alakot ábrázol. A rajz pár vonással érzékelteti a szereplő arcán a közönyösséget és bennfentességet. A vígjátékok elmaradhatatlan alakja jelenik meg itt, az inas. Pár odavetett vonás, és láthatjuk társadalmi hovatartozását, de foglalkozását is.

A következő a hullámos hajú, kackiás bajszú, finomabb orrvonalú, okulárét viselő alak, aki nem lehet más, mint a piperkőc Pávásdy Balthazár. Vonásai puhányságról és kedélyességről tanúskodnak.

A leginkább kidolgozott portré Bányai vérteskapitányé. Egy harmonikus és határozott férfi félprofilja jelenik meg egyenruhában, magas homlokkal, finoman ívelt orrnyereggel, immár szakáll nélkül, de a barkó és a bozontos szemöldök, a fekete férfiakra jellemző arckifejezés lemondó és szigorú, éppen úgy, ahogy pár oldallal korábban írásban is megformálta Bánffy a figurát.

A negyedik részlet egy katonai egyenruhát, huszárcsákót és forgójában tollat viselő félalakot mutat feszes tartásban. Valószínűleg Balthazár az átöltözés után, ugyanis a hiú hadnagy a hölgyek előtt nem akarja viseltes, poros utazóruhában mutatni magát, inkább megvárakoztatja őket. Érdekes adalék, hogy éppen ezt a szerepet játssza Bánffy egy évvel később a Kolozsvári Színház jótékonysági előadás-változatában.

A következő vázlat ismét Balthazár, a korábbinál sokkal polgáribb, és sármosan kackiás bajusszal, de immár lágy esésű, szinte kisfiús hajzattal és huncut, kissé felhúzott szemöldökkel. Lezárásképpen Bányai hadnagy egy újabb változatát láthatjuk. Ugyanaz a határozott arcél, de monoklival és immár kis bajusszal, tekintetében a korábbi ábrán is érzékelhető keménységgel.

Képi világának más, igen színvonalas bizonyítékai a darabhoz egyáltalán nem kapcsolódnak, de fizikailag mégis ugyanebben az iskolai irkában találhatók.(11) (Ez alkalommal valószínűleg hátulról előre lapozott, ezért a felcserélt sorrend, mely szerint az első az 1934-es, a korábbi változat. A kifejező, határozott rajzolatú, dinamikus vázlat középpontjában egy bozontos szakállú, kerek szemüvegű, pufók professzor szorgalmasan ír a megdöntött pulpituson. Az előtérben néhány magasabb diák körvonala látszik hátulról. Egy határozott vonal, és az auditórium benépesül. Közülük kiemelkedik egy égnek álló hajú figura. Az elhelyezés alapján egyértelmű, hogy a rajzoló, vagyis Bánffy köztük foglal helyet.

A következő, 33-as levéltári jelzetű oldalon levő rajz kidolgozottabb. Nagyobb látószöget befogva, szélesebb perspektívában láthatjuk az előbbihez hasonló jelenetet. A háttérben tábla (rajta kiolvashatatlan német szöveg) díszes talapzaton, mellette egy fogas, rajta jelzésszerűen egyetlen girardi kalap. Ugyanaz a bozontos, szakállas, kerek szemüveges, zömök arcú tanár elmélyülten magyaráz elrajzolt, kinyújtott ujjal, rajta nagyméretű kerek gyűrűvel (feje felett furcsa szögben egy Freud professzorra emlékeztető alak). A diákok feszülten figyelnek, jegyzetelnek, az égnek álló hajú, kefefrizurás fiatalember alakja megismétlődik. A diákok mind háttal, vagy félprofilban láthatóak. A terem érzékelhetően amfiteátrumszerűen mélyül.

A füzet bejegyzéseinek keltezési évében, azaz 1893-ban Bánffy húszéves. A Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója, majd tanulmányait Budapesten, a Királyi Magyar Tudományegyetem jogi fakultásán folytatja. Lehet, hogy az unalmas órák alatt keletkezett a mű? A darab témáját talán éppen a jogi paragrafusok taglalása ihlette, az örökösödési jog útvesztői, vagy éppen egy különleges házassági szerződés említése pattintotta ki az alapötletet?

Mindez találgatás, de a két kifejező, karakteres, pár vonással a lényeget megfogalmazó, könnyed vonalú rajz Bánffy jelentős helyzet- és jellemábrázoló tehetségéről és grafikai tapasztalatáról tanúskodik. A rajzok minden kétséget kizáróan előadás alatt keletkeztek, és az is biztos, hogy éppen ez az irka volt kéznél, tehát joghallgatóként foglalkoztatta a darab problematikája.

Mindez csupán egy érdekes adalék lenne, de egy más perspektívából, mégpedig visszanézve a kiteljesedett életmű irányából, jellegzetes és ígéretes mozzanat, a képzőművész és tervező Bánffy első szárnypróbálgatása.

A taglalt vázlatok csupán érdekességek maradnának, ha nem ismernénk azt a jelentős tervezői életművet, amellyel Bánffy részt vállalt a magyar színpadkép megújításában.

Éppen ezért fontos egy fordított perspektíva, amikor a kiforrott művész, a drámaíró és tervező szempontjából is szemügyre vesszük a munkákat, a legkorábbi munkák hatványozottabb jelentőséggel bírnak.

Bánffy Miklós jelen ismereteink szerint tíz drámát írt. Ezek közül nyolcat publikáltak, a kilencedik publikációja folyamatban. Eddig lappangónak nyilvánították (Egy végrendelet következményei), valamint két utalás is van egy azóta sem fellelt kéziratra, mely az Alvilág címet viseli.(12)

Megjelent darabjai közül, kiemelem A Nagyúr című színművet, amelynek bemutatására 1912. december 28-án került sor a budapesti Magyar Színházban, majd 1943-ban a Kolozsvári Nemzeti Színházban, mely előadást ő maga szcenírozott. Az irodalmi és képi gondolkodás együttes kutatásának lehetősége valósul meg azáltal, hogy rendelkezésünkre áll mind a szöveg, mind a nagyon szétzilált, zömében elpusztult díszlettervezői életművének kivételesen megmaradt munkája is. Témaválasztása, kiforrottsága miatt választottam Bánffy tervezői pályájának illusztrálására, valójában azért, mert az európai szecesszió élvonalába tartozik. Ha megfigyeljük a terveket, a rajzok mind a témaválasztásban, mind a kivitelezés minőségében, mind stílusukban számos közös vonást mutatnak.

Mindhárom jelmezterv az európai szecesszió legkiválóbbjainak munkája. Ezen belül is, ha jobban leszűkítjük, a szecesszió azon ágának a továbbgondolása, amelyet az angol William Morrisék indítottak „Arts and Crafts” néven, és amely a középkori, a népművészeti és a történelmi eredet motívumkincsét hivatott saját világába beolvasztani.

A tervek keletkezési éve sorrendben; 1909, 1904, 1942. A témájuk a pogányság és kereszténység határán álló nemzetek harca, hősei a nemzeti identitásuk kibontakozásának hajnalán álló harcosok. A három jelmezterven férfihősök láthatók katonai öltözékben. A korai kereszténység idejét idézik, de mindnyájan pogány szereplők. Teljes díszben láthatóak, bár csak jelmeztervek, de mindhárom alkotó a karakter megformálására is nagy súlyt fektet. Bár látszik a katonai öltözékeken, hogy részletes, minden elemében kidolgozott, korhű ruhák, mégis, megformálásukban egyidejűleg a stilizálás is tetten érhető. Elemelés a realisztikus történelemrekonstrukciótól, és saját vízió megteremtése. A képeken Borogyin: Igor herceg, lengyel táncok-részlet, valamint Boleszlaw Smiały (Merész Boriszló) és az ifjabb Detre, Attila udvarából látható.

Bár rokon vonásokat láthatunk színvilágukban, ornamentikájukban, az ábrázolás módszerében, mégis világosan látszik, hogy más és más alkotók munkái. Az első képen Roerich lágy vonalvezetése beépíti a figurát környezetébe, függetlenül attól, hogy csupán jelmezterv, így egy teljesen környezetben megkomponált képet láthatunk. Wispiansky vonalvezetése sokkal stilizáltabb. Az alak képe kitölti a teret, a figura szintén karakteres, arcvonásai kifejezőek. Nem csupán egy jelmezt, egy általános figurát, hanem egy magatartást, egy jellemet ábrázol, azzal együtt, hogy a terv alapján a legapróbb motívumot is elkészíthette a jelmez kivitelezője. Ugyanez a helyzet Bánffy esetében. A felhasznált élénk színek egy barokkos színvilágú, gazdag képzeletű tervezőt állítanak elénk. Ahogy a két szláv hős esetében, Bánffy tervén is látszik az ábrázolt hős jelleme. A büszke, fiatal Detre ugrásra kész, éppen úgy, ahogy a darabban is, amikor kész az életét áldozni Attiláért. Ugyanakkor az ábrázolási módszer más. Bánffy nem képet komponált, hanem a rajzlapot teljes mértékben kihasználva vázolta alakjait egy A/3-as lapon. Detre a négy látható figurából a harmadik.

Minden alkotó külön jellegzetessége a vonalvezetés. Roerich vonalai hajlékonyak, festőiek, ugyanakkor szilárd körvonalakat adnak. Wyspianski vonalvezetése a legstilizáltabb. Számos geometriai elemet tartalmaz, míg Bánffy vonalai szaggatottak, szálkásak, könnyedek, és érzékeltetik a teret, a test hullámzását. Itt térnék vissza a korai Bánffy-munkákra. Egyrészt színvilágban számos közös vonást mutatnak, hiszen a Mesékben éppen arról a színkavalkádról, élénk árnyalatokról és erős kontrasztokról ír, amelyek jelmezterveinek is sajátjai. Ugyanakkor, mint már a korai rajzain ugyanaz a tipikus vonalvezetés érhető tetten, mint később Detre alakján. A részletek csupán jelezve vannak, egyetlen határozott körvonallal, míg a kiemelni kívánt részek sraffolva, szálkásan töredezett vonalvezetéssel, de mégis festőien illeszkednek a rajzba. Akár a korai grafikákon, A Nagyúr tervén is pár vonallal, de jellegzetesen, kifejezően, már-már groteszk módon, de mindenképpen a realisztikus ábrázolási módhoz képest eltúlzottan formálja meg az arcokat és ezáltal a jellemeket. Módszerére jellemző, mind a korai darabjának figuráira, mind az egyetemi jelenetek, mind a jelmeztervei esetében, hogy az arcokon a sajátos vonásokat emeli ki, ezért lesznek alakjai kifejezőek és beszédesek. A részletek pontos kidolgozottsága, a fegyverek, fejdíszek, vértek mindhárom tervező esetében nagyon alapos történeti és művészettörténeti megalapozottságról tanúskodnak.

Mindhárom szerző korának meghatározó egyénisége, és bár csupán a tervek közös elemeinek kiválasztására törekedtem, az életművük számos ponton találkozik. Először is kortársak voltak, életük dátuma: Nicholas Roerich (1874-1947), Stanislaw Wispiansky (1869-1907), Bánffy Miklós (1873-1950). Fontos elem munkásságukban, hogy mindnyájan több műfajban is magas színvonalon alkottak, a korszakújító, modern elemek egyedi felhasználásával egy sajátos világot teremtettek. Mindannyiukra a sok műfajúság jellemző. A képzőművészet és irodalom, kép és szöveg együttes, magas szintű művelése. Roerich egyszerre festő, író, filozófus és régész, a Gyagilev-féle orosz balett meghatározó tervezője. Wispiansky a modern lengyel dráma megteremtője, de ő újította meg a lengyel színpadképet is, ugyanakkor templomi üvegablakterveivel és műemlék-rehabilitációs terveivel is kitűnik.

A kiragadott példa egy illusztráció Bánffy korai műveinek európai kontextusba való helyezése érdekében.

 

 

Jegyzetek:


1 A legújabb kutatások szerint első munkája a Kolozsvári Állami Levéltárban található. Bánffy Miklós Egy végrendelet következményei újabb átdolgozás, 1893. A darab teljes szövegének, változatainak, valamint a hozzá fűződő előadások adatainak publikálása folyamatban.

2 Bánffy Miklós: Mesék. Noran Kiadó, 2007. 11. o.

3 Uo. 63-64. o. A kézirat a Kolozsvári Állami Levéltár Bánffy Töredékek fondjának darabja.

4 Bánffy Miklós Székely Bertalanról - személyes emlékek. Erdélyi Helikon VIII (1935). 10. sz., című munkájában.

5 Levéltöredék, Bánffy Miklós édesapjához írt levéltöredéke Bánffy Miklós hagyatékból, Kolozsvári Állami Levéltár Bánffy Töredékek fondjának darabja. (A Magyar Szemlében közölt grafikák közül a jelzet nélküliek mind a KÁL Bánffy-hagyaték 1535-ös fondjából valók.)

6 1848 után ugyan már nem több puszta címnél, de viselőik országos befolyású emberek.

7 Kolozsvári Állami Levéltár. Bánffy Miklós: Egy végrendelet következményei újabb átdolgozás, 1893. A darab teljes szövegének, változatainak, valamint a hozzá fűződő előadások adatainak publikálása folyamatban.

8 Uo.

9 Kolozsvári Színházi Archívum. Bánffy Miklós: A kapitány fogadalma. Rendezői példány. 1894. Köszönettel a közlésért Salat-Zakariás Erzsébet archívumvezetőnek, valamint Tompa Gábor színházigazgatónak.

10 Jogi szempontból teljesen korrektül.

11 Kolozsvári Állami Levéltár. Bánffy Töredékek fondja. Egy végrendelet következményei, 1893. 33-34 oldalak.

12 Dávid Gyula kutatásai alapján, amely a darab bemutatójára vonatkozik, Est,1936. december 26., valamint találtam a szerzői jogokra vonatkozó feljegyzést a Ráday Levéltár Gyűjteményében: 1936 Erdélyi Szépmíves Céh: „Igazolom mai megállapodásunk szerint, átruházom önökre, mint aki ezen jogokkal minden más lekötöttség nélkül szabadon rendelkezem az Alvilág című darabomnak kizárólag engem illető, teljes halálban is kimerítő szerzői jogot minden nyelven és országban leendő színpadi és minden nyilvános előadásra stb.... Kelt Clujban, 1936. december hó 6. Gróf Bánffy Miklós sk.” (Könyvkiadókkal kapcsolatos iratok).

 


« vissza