Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

"Élt ötvenhét évet, dolgozott egy évszázadnyit" - Klebelsberg Kuno (1875-1932) megítéléséről és időszerűségéről. 2. rész

 

Klebelsberg Kuno (1875-1932) megítéléséről
és időszerűségéről


Az átlagember számára is érzékelhető változásra Klebelsberg megítélésében csak 1990 után került sor. Azóta egymást követően jelentek és jelennek meg a méltató kötetek és cikkek, nemegyszer jóindulatú, ám felületes laikusok vagy a történészszakmában alig jegyzett „tudósok” tollából. Mintegy ellenhatásként a korábbi kényszerű elhallgatásra, illetve ideológiai alapú félrebeszélésekre, sőt hazudozásokra, mind többen fedezték föl és nem egyszer igyekeznek kisajátítani is Klebelsberget.

Neve már-már intézményesül: alapítvány és társaság jött létre emléke ápolására (Gróf Klebelsberg Kuno Alapítvány és a Klebelsberg Kuno Emléktársaság, utóbbi Jókai Anna elnökletével), munkásságának megvitatására konferenciák sorát szervezték, többnek a szerkesztett anyagát is kiadták.

Sajnos azonban, ahogy szaporodtak a róla szóló írások - néhány kiváló tanulmány mellett -, egyre több olyan is megjelent, amelynek szakmai színvonala és tudományossága jócskán megkérdőjelezhető. Napjainkban már úton-útfélen hivatkoznak Klebelsbergre - ez akár örvendetes is lehetne. Ám ezt sokszor olyanok teszik, akik valójában nincsenek tisztában munkásságának jelentőségével: pusztán egy-egy kiragadott és divatossá vált mondatát szajkózzák minduntalan. (Ahogyan például Széchenyi István esetében a „kiművelt emberfők” fontosságáról szóló tanítás állandó hangoztatásával is történik.) Politikusok hivatkozási alapjává vált, rendszerint anélkül, hogy - a kötelezően elhadart egy-két szlogenen kívül - ténylegesen ismernék nézeteit. Kultusza gyakran hamis túlzásokba esik. Sokak számára már-már megmerevedett példaképpé vált; szinte már nem is hús-vér emberként, hanem félistenként emlegetik.

Mindennek pedig óriási veszélyei vannak - éppen Klebelsberg Kuno alakjának és tevékenységének reális megítélése szempontjából. Ilyen elfogultsággal ugyanis - ha a korábbiakkal ellentétes előjellel is - újra csak hamis és történetietlen képet lehet róla festeni. Éppígy megengedhetetlen, ha Klebelsberg munkásságának elemzésekor - akár csak kisebb hibáinak, gyengeségeinek felemlítése esetén - dühödt indulattal támadják és bélyegzik meg az embert. Többnyire olyanok, akiknek kevés megalapozott történeti tudásuk van arról, milyen - egyébként részben ma is követhető és követendő - szerepet játszott a gróf a húszas években. Nemrégiben engem is árulónak és a magát ma Magyarországon liberálisnak nevező, szétmorzsolódott párt felbujtotta bábnak bélyegeztek, mert egy dokumentumfilmben - egyébként nagy nevű és jeles kortársak szavait idézve - azt mertem állítani, hogy Klebelsberg nem volt mentes a hiúságtól. Holott tényleg hiú volt (hozzáteszem: némi joggal). Sokan emlékeznek rá így, s mindez semmit sem von le tényleges nagyságából, sőt éppen hús-vér emberségét, szerethető esendőségét bizonyítja, vagy akár egyes politikai események hátterét színezheti.

Itt csak egy példát említek ezzel kapcsolatban, bár a korabeli lapok rendszeresen élcelődtek hiúságán. 1927-es római útja 1919 után az első hivatalos külföldi látogatás volt magyar politikus részéről, és Bethlen István közelgő - a magyar külpolitikában is fordulópontot jelentő - örök városbéli utazását készítette elő. Klebelsberg vizitjéről több, egymástól teljesen független feljegyzés készült. A pillanatnyi élményeit szinte azonnal rögzítő, többnyire szavahihető Kozma Miklós is Klebelsberg kíséretében volt. Számára úgy tűnt, hogy Olaszországnak Jugoszláviával szembeni „bekerítő politikája” érdekében van szüksége Magyarországra, s ehhez a magyar kormányzat, Klebelsberg hiúságára alapozva - azaz Rómában körülrajongva őt -, könnyen megnyerhető. Ormos Mária Kozma-életrajza szerint: Ennek ellenére a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter mégsem kapott meg mindent, amit szeretett volna - írta Kozma pikírten -, így például az áhított nagy rendjel helyett be kellett érnie Mussolini dedikált fényképével. Sőt, az olasz kulturális miniszterrel, Pietro Fedelével sem sikerült elmondatnia a neki szánt beszédet, ami meglehetősen nagy kalamajkát okozott, mert a magyar hírügynökség már leadta a miniszter által nem is ismert szöveget, amit azután sebtiben kellett helyettesíteni a valódival. [...] Kozma szerint mindenesetre túlságosan nagy volt az olasz felhajtás. Azt gondolta, hogy az olaszok tendenciózusan hajtják túl e látogatás jelentőségét »egyrészt, hogy az ekkor már éles olasz-jugoszláv helyzetben ezzel is demonstrálhassanak, másrészt, hogy Bethlen útja elé bizonyos kész helyzetet teremtsenek, amely mindenesetre Bethlen alkudozási lehetőségeinek rovására ment.«" Klebelsbergnek római egyetemi előadásán „impozáns és meleg” fogadtatásban volt része, „óriási tömeg - jegyezte föl Kozma -, mely kiszorult a folyosóra és a lépcsőkre, sok magyar, sok diplomata, rengeteg diák és diáklány, meleg hangulat, tüntető sympathia. Mindezek mellett egészen felesleges volt az a rettenetes pózolás és komédia, amit a miniszter véghezvitt.” Az olasz hűhót is túlszárnyalták azonban Klebelsberg „PR-fogásai”. „A dolog odáig fajult - foglalja össze a történteket Ormos -, hogy a külügyminisztérium kérte részben a követséget, részben Kozmát, hogy sértés nélkül, óvatosan fogják vissza a túlzott propagandát, ami odahaza »politikai és társadalmi körökben egyaránt« megjegyzéseket vált ki és visszatetszést szül. [...] Kozma nagyon hosszan ír Klebelsbergről szerzett benyomásairól, amelyek lényege abban állt, hogy egy rendkívül okos, művelt, csiszolt embert ismert meg benne, akinek kultúrpolitikai fejtegetéseit nagy élvezettel hallgatta végig, ám aki szinte minden emberi hatását elveszti vagy alaposan korlátozza végtelen, szinte hihetetlen, olykor gyerekes hiúságával.”1*

Barcza György, a korszak egyik legkiválóbb magyar diplomatája pedig ugyanerre az eseményre a következőképpen emlékezett: „Klebelsberg nevetségesen hiú ember volt. Midőn a pápához ment, sokáig tetszelegve nézegette magát fekete díszmagyarjában, a Palatinuson olasz filmfelvételeket készíttetett magáról, azt híve nyilván, hogy Róma még sohasem látott oly nagy államférfit, mint aminek ő képzelte magát. Annak dacára, hogy kultuszminiszter volt, a németen kívül egyetlen nyelvet sem beszélt rendesen. Hóman miniszter főleg aránytalan kövérségével tűnt fel, nyelveket ő sem beszélt, de ő legalább nem élte úgy bele magát a politikai primadonna szerepébe, mint Klébi.”2 Az ugyanekkor Rómában szolgáló Tóth László pedig már a látogatás előkészítéséről is csípős megjegyzést tett Hómannak címzett levelében: „Klébi előadása az egyetem aulájában lesz. Fasiszták fognak sorfalat állni, amikor bevonul, délszaki növények, s az egyetemen magyar zászló fog lobogni. Amikor holnap reggel 9-kor megérkezik, a vasútnál Fedele [olasz kultuszminiszter] fogadja, le lesz filmezve. Szintúgy az egyetemi bevonulás is. [...] Csak még Mussolini hiányzik díszmagyarban az állomáson. Dolgunk e pillanatban annyi van, hogy a múzeumi sajtópropaganda őskorának legszebb, 1923-i napjaira emlékeztet.”3

Számos idézetet sorolhatnék még Klebelsberg hiúságára vonatkozóan - erősen kínálkozna például az általa létrehozott Corvin-kitüntetések ügye, hiszen annak legelőkelőbb fokozatát, a Corvin-láncot elsőként ő maga, az alapító kapta - igaz, a kormányzó formai döntése alapján.4

De semmiképpen sem szeretném efelé elterelni mondandómat, hiszen legjellemzőbb tulajdonsága végképp nem ez volt. Csupán arra kívántam utalni, hogy az emberi gyarlóságok elhallgatása-megszépítése nem lehet egy - amennyire lehetséges - objektív értékelésre törekvő kutató dolga. A nagy államférfiak, köztük Klebelsberg vitathatatlan politikusi és emberi kvalitásait az ilyen apró hibák nem igazán árnyékolják be, legföljebb csak árnyalják és színesítik. Hiúság ide vagy oda, nekem is meggyőződésem, akárcsak a Klebelsbergre az 1980-as évek elején emlékező kiváló irodalomtudósé, Thienemann Tivadaré, „hogy [a] Horthy érának az a kora, mikor Bethlen István volt miniszterelnök, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, Kornis Gyula kultuszállamtitkár, Csonka-Magyarországnak páratlan kulturális aranykora volt. [...] Elfogulatlan gondolkodónak el kell ismernie, hogy Kádár kommunista kormánya rendkívül sokat tett az elmaradt magyar vidék fejlesztéséért, népiskolák, népkönyvtárak, főiskolák, egyetemek, szakiskolák gomba módra szaporodtak és az általában illiterátus vidéki kultúra szintje emelkedett. Ez így igaz. De azt is el kell ismerni, hogy ennek a nagyszerű fejlődésnek alapjait Klebelsberg rakta le. Nem volt magyar kultúrpolitikus, aki ilyen szenvedélyesen harcolt népiskolákért, vidéki egyetemekért. [...] Klebelsberg utódai a miniszteri pozícióban [...], Hóman kivételével, liliputi törpék Klebelsberg-Kornis óriásokhoz képest. Hóman Bálint testvéri jó barátom, mint a Gömbös-kormány tagja, már a nívó süllyedését jelentette.” Egy beszélgetésükkor Thienemann a földbirtokreform körüli huzavonáról is érdeklődött Klebelsbergtől. Erre ő „elmagyarázta, hogy igen, vannak politikai okok, de van gazdasági oka is. Ahogy iparunk a nagy gyáraktól függ és nem a kisiparosoktól, a mezőgazdaság országos érdeke a nagyüzemű birtok, gépekkel, hitellel, tervgazdasággal, a modern tudományok fölhasználásával, a kiparcellázott kisbirtokos erre nem képes. De azonfelül: földosztásnak népoktatással párhuzamosan kell haladni, népiskolákra, mezőgazdasági főiskolákra van szükség. Enélkül az új földmíves osztály ki van szolgáltatva politikai demagógiának stb. stb.”5 Érdekes, hogy az első világháború idején Klebelsbergnek még némileg más volt a véleménye. 1916 januárjában Adolf Damaschke, a Die Bodenreform (A földreform) című könyv szerzője tartott előadást a Nemzeti Múzeumban. Mint Damaschke Klebelsbergről írt nekrológjában emlékezett, az ezt követő beszélgetés során az akkori kultuszállamtitkár a következőt mondta neki: „Ha az ön gondolatait mi hamarosan meg nem valósítjuk, a háborút elveszítettük. [...] Szerencsétlen földmegosztásunk következtében a mi kis népünkből minden békeévben kb. 100000 javakorabeli embert veszítünk el a kivándorlással. [...] Ha élni és növekedni akarunk, a földreformot a lehető leggyorsabban keresztül kell vinnünk.”6

Klebelsberg álláspontjának változásában nyilvánvalóan az 1918-1919-es, többszöri hatalomváltás, illetve a Bethlen-kormányban betöltött pozíciója játszottak szerepet. Bizonyosan felismerte a rendkívül egészségtelen magyarországi földbirtokmegoldás szociális és társadalmi következményeit, de a Tanácsköztársaság szomorú tapasztalatai alapján szilárd, sokat hangoztatott meggyőződésévé vált, hogy a kulturális demokráciának meg kell előznie a politikai demokráciát: ez a gondolat vezérelte nagyszabású népiskolai programját is. „Az általános titkos választójog cédulákkal szavaz - írta 1928-ban. - Szeretném látni, hogyan lehet szavazólapokkal dolgozni egymillió körül járó analfabéta választónál? Bárki olyan cédulát nyomhat azoknak az analfabétáknak a kezébe, amelyről nem is tudják, hogy mi áll rajta. A Bethlen-kabinet népiskolái a maguk kultúrdemokráciájával a politikai demokráciának pionírjei.”7

Mindezek alapján jogosan vetődik föl a kérdés: mennyiben lehet példa napjainkban Klebelsberg Kuno, vállalható-e egyáltalán öröksége? Hogy a maga korában nagyszerűt alkotott, a halála után - mint láttuk - már politikai ellenfelei is elismerték. Ugyanakkor gondolatrendszerének egy az egyben történő átvétele - ahogyan ezt sokan kívánnák - felettébb kérdéses. Hiszen igazi konzervatív reformerként ő maga tiltakozna a leginkább nyolcvan esztendővel ezelőtti eszmék változatlan formában való alkalmazása ellen. Már csak azért is, mivel teljesen mások a mostani problémáink, mint ahogy a minket körülvevő kulturális közeg is lényegesen eltér az 1920-as évekétől.

Itt csak két példát említve: a hatévesnél idősebb népességben az analfabetizmus mutatói az 1920-as években még 15 százalék körül voltak; éppen Klebelsberg népiskola-építési akciója eredményeként süllyedtek aztán az 1930-as évek végére 7 százalékra, ami már nemzetközi összehasonlításban is jó aránynak számított. Napjainkban 1 százalék alatti az írni-olvasni nem tudók aránya, ugyanakkor egyre nagyobb gondot jelent a funkcionális analfabetizmus, amely egyes felmérések szerint az összlakosság több mint egynegyedét érinti. A középiskolát és az egyetemet végzettek népességen belüli aránya is jó tízszeresére növekedett Klebelsberg minisztersége óta. (Más kérdés, hogy manapság nagyjából egy doktorátus színvonala felel meg az akkori érettségi bizonyítványénak.) Látnunk kell, hogy a két világháború között a gimnázium is elitképző intézmény volt, abban az értelemben, hogy a 10-18 év közötti korosztály mindössze 3-4 százaléka végezte el. 1925-ben 6233-an érettségiztek Magyarországon, s még ezt a számot is túl magasnak ítélték, s figyelmeztettek az értelmiségi-túltermelés veszélyeire.8 Klebelsberg felfogása szerint amúgy is káros mindenféle aktualizálás: „egészen ahisztorikus felfogás lenne - jelentette ki -, ha valaki azt hinné, hogy elmúlt korokat és azoknak a szellemét vissza lehet hozni. Hiszen azok éppen azért múltak el, mert kiveszett belőlük az a csodálatos fluidum, amely eleven korok titkos érzelmi mozgatója.” - „Nagyon könnyű dolog összetéveszteni a történelmet a história mezében való politizálással [...].”9

Összegezve mégis azt gondolom: Klebelsberg érvei és saját ellenvetéseim dacára is érdemes megvizsgálnunk, mi alkalmazható a mostani körülményekhez idomulva, megőrizve-megújítva a klebelsbergi életműből. Hiszen kézenfekvő, hogy a történelmi feltételek bizonyos részben hasonlóak voltak a húszas évek elején, mint napjainkban. Akkoriban egy földarabolt, szinte mindenki által életképtelennek ítélt államot kellett politikai, gazdasági és kulturális tekintetben konszolidálni, ma pedig egy külső és belső válságoktól sújtott, az államcsőd szélére sodródott ország újjáépítése a feladat. A szétesettségnek pedig sokszor meglehet a maga „haszna” is, hiszen ilyenkor sokkal könnyebben lehet elkezdeni építkezni, nagyot, merészet és újat alkotni, különösen a - legtágabb értelemben vett - kultúra területén. „A megpróbáltatások, sőt a katasztrófák minálunk tüneményes fejlődésnek, csodás fellendülésnek kiindulópontjai voltak” - nyilatkozta Klebelsberg. „Mentől jobban kiélesedik a világválság, annál inkább nyer jelentőségében a kultúra, az az egyedüli varázsszer, amely még haldokló nemzetekben és társadalmakban is életet tud fakasztani.”10

Klebelsberg ennek megfelelően cselekedett. A pénztelenséggel küszködő, egyre nehezebb helyzetbe kerülő, az elcsatolt intézmények hiányát fájdalmasan érző, 1920-as évek eleji kulturális intézményrendszer átfogó rekonstrukciója, teljesen új alapokra helyezése nagyrészt neki köszönhető. A hátrányból is előnyt tudott kovácsolni. Egy korszerűtlen társadalmi berendezkedésű országban európai színvonalú, modern kultúrpolitikát fogadtatott el és valósított meg, úgy, hogy ez komoly visszahatással bírt a politikai konszolidációra is. A magyar „kormányról és belpolitikájáról mindenesetre az az ember összbenyomása, hogy sok okossággal és körültekintéssel mindent megtesz, hogy a trianoni szerződés és a háború utáni események szörnyű hatásait legyőzze, és Magyarország újjászületésének alapjait lerakja. Ez elsősorban a nagyon világosan átgondolt és szisztematikusan építkező kultúrpolitika révén történik” - írta erről 1926-ban egy külső szemlélő, Carl Heinrich Becker porosz kultuszminiszter, a kiváló orientalista, a két világháború közötti időszak nemzetközileg is egyik legismertebb tudománypolitikusa. Csaknem egyhetes, hivatalos magyarországi látogatására emlékezett így. Rendkívül részletes, adataiban többnyire megbízható, a magyar viszonyok alapos feltérképezéséről és ismeretéről tanúskodó beszámolót vetett papírra. Feljegyzését a porosz és a birodalmi miniszterek többségének, a kancellárnak és a német politikai élet legjelesebb képviselőinek is elküldte. „A viszonyok konszolidálása óta gróf Klebelsberg Kuno, éveken át Tisza munkatársa és barátja a kultuszminiszter - folytatta Becker a fejtegetéseit. - Politikájának az alapgondolata minden rendelkezésre bocsátható eszköz biztosítása az ország szellemi kultúrájának az emelése érdekében, hogy Magyarország ezáltal - nem pedig katonai játszadozásokkal - váljon az európai politikában tényezővé. [...] De a kulturális szempontokat amúgy is kiemelten kezelik, és hihetetlenül magas összegeket fordítanak tudományos képzésre a költségvetésben” - lelkendezett Becker.11

Tudomásom szerint példátlan, hogy egy világhírű tudós és államférfi, a nyelvünket sem értve, ilyen megértően és szeretettel, ennyi jóindulattal nyilatkozott volna a két világháború közötti Magyarországról. Úgy, hogy nyilván nem a politikai szimpátiái okán értékelte nagyra a Trianon után bekövetkezett fejlődést, a konszolidáció biztos jeleit. Hiszen a weimari Németország híveként republikánus és liberális szimpátiái jóval erősebbek voltak, mint - egyébként szintén meglévő - konzervatív, nacionalista érzelmei.

De nagyon kellemes emlékeket őrzött Magyarországról és Klebelsbergről Friedrich Schmidt-Ott, az első világháború után a német tudományt a válságból kivezetni igyekvő, nemzetközi szerepének megőrzésére hivatott, 1920-ban alapított Notgemeinschaft der deutschen Wissenschaft elnöke is. Klebelsberget nagyszerű embernek tartotta, aki követendő mintának tekintette és emiatt igen komolyan tanulmányozta a német tudománypolitikát, majd annak eredményeit ügyesen ültette át a magyar viszonyok közé. Úgy vélte, Klebelsberg „minden törekvése azt szolgálta, hogy a trianoni békeszerződés által szétszaggatott hazájában szellemi erőkkel pótolja azt a veszteséget, amelyet területében és lakosságszámában szenvedett Magyarország.[...] Az idő előtt eltávozott, a két ország és kultúra közötti összeköttetésekért oly sokat tett, velem szemben rendkívül barátságos államférfira csak mély gyásszal tudok emlékezni” - tekintett vissza találkozásaikra Schmidt-Ott, már a második világháború után.12

Schmidt-Otthoz hasonlóan Klebelsberg is értékelvű, konzervatív politikus volt. Mélyen tisztelte a hagyományokat, a történelemben való gondolkodás szükségességét hirdette; kedvenc foglalatossága történelmi szakkönyvek olvasása volt. Ugyanakkor vérbeli reformerként az új viszonyokhoz való alkalmazkodást, ezáltal a reformok mielőbbi keresztülvitelének szükségességét hangoztatta. Az adott kereteken (a sokarcú „keresztény-nemzeti világnézeten”) belül sikerrel igyekezett lehetőleg pártatlannak és semlegesnek maradni. Rengeteg támadás érte emiatt a baloldal, a szélsőjobb, de saját pártja, a kormánypárt részéről is. Keményen állta és utasította vissza a vádakat, s nem - vagy taktikusan alig - tért el eredeti szándékától. A legjobb nemzetközi példák: elsősorban a német, de részben az angolszász, az olasz és a francia kultúra- és tudományszervezés eredményeinek átvételére és megfelelő adaptálására törekedett. Olyan kiváló közigazgatási szakemberekkel, mint például az e területen egy ideig minisztériumának osztályfőnökeként (ez ma nagyjából helyettes államtitkári címnek felel meg) tevékenykedő Magyary Zoltán.

Igazi köztisztviselői karrier volt az övé, hiszen fokozatosan emelkedett a hivatali ranglétrán, míg eljutott a miniszteri székig. Ezáltal nagyon jól ismerte a közigazgatás fortélyait, tisztában volt minden csínja-bínjával. Jó kilenc esztendőn át irányította tárcáját, így lehetősége nyílt elképzelései elfogadtatására, és legalább részbeni kivitelezésére. Minisztersége idején a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul fontosabbá váltak a kulturális ügyek a magyar politikai életben: a Bethlen-kormányzat valóban prioritásként kezelte a kultusztárca hatáskörébe tartozó fejlesztéseket. Ehhez az anyagi támogatást is sikerült biztosítania Klebelsbergnek. Ügyesen és célratörően, rátermetten politizálva elérte, hogy a dualizmus korihoz képest többszörösére emelkedjen a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium támogatása az állami büdzséből. 1927-től kezdődően a tárca mindig 10 százalék fölött részesedett az összköltségvetésből. Nem véletlen, hogy a kormány második embere lett - Bethlent akadályoztatása vagy betegsége esetén ő helyettesítette -, mint ahogy az sem, hogy többször szóba került a neve miniszterelnökként is.

Egyik kulcsszava a tervszerűség volt. „Életemnek egyik fő törekvése, hogy közéletünkből a tervszerűtlenség kiirtásán közreműködjem.”13 A másik a hosszú távú gondolkodás. Rengetegszer figyelmeztetett: „A kultúrpolitika hosszúlejáratú váltó. [...] terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon segíteni már nem lehet.”14 Mindennek alapján a fokozatosság elvét vallotta.

Minisztersége kezdetén, a legmostohább gazdasági viszonyok között, viszonylag kis befektetéssel komoly hasznot és látványos eredményeket hozó programokat támogatott. „Míg a közgazdasági és szociálpolitikában óriási összegeket kell mozgásba hozni, hogy számottevő eredményeket érhessünk el, addig a kultúrpolitikában aránylag kisebb pénzügyi erővel is nagy dolgokat lehet művelni - hangoztatta.”15 Még „csak” a Magyar Történelmi Társulat elnökeként alapította a Bécsi Magyar Történeti Intézetet (1920), amelynek munkája - akárcsak a hazai történeti műhelyek tevékenysége - minisztersége első felében, erőteljes és hathatós támogatása segítségével teljesedett ki, kutatási programokban, mintaszerű kiadványokban és forráspublikációkban öltött testet. A történettudomány nemzeti „kulcstudománnyá” válásához emellett nagymértékben hozzájárult a trianoni trauma feldolgozásának igénye is, amelyet Klebelsberg azonnal felismert és - a lehető legjobb értelemben - kihasznált. A„hogyan jutottunk ide, milyen előzmények vezettek a békediktátumhoz, mennyiben voltunk mi s mennyiben voltak mások benne vétkesek?” kérdéseire adandó válaszok keresése ugyanis mindenki értelmiségit izgatott. Éppen a miniszteri bábáskodás, illetve a társadalomban a történeti problémák iránti érzékenység következtében vált a két világháború közötti időszak a magyar történettudomány aranykorává.

A gazdasági konszolidáció első jeleinek hatására már sokkal komolyabb fejlesztésekre is gondolhatott. 1926-ban indította be a népiskolai programot, amelynek eredményeként 1930-ban már az 5000. népiskolai tantermet és tanítói lakást avathatta föl a kormányzó. Az elsősorban a legelmaradottabb vidékeken - főleg a tanyás településszerkezetű körzetekben - épült iskolák valóban a kulturális demokratizálódást szolgálták, ahogy ötletgazdájuk képzelte. Öt év alatt több termet adtak át, mint a dualizmus ötven esztendejében, egy háromszor akkora országban.

Klebelsberg többlépcsős programjának utolsó fázisa a legnagyobb fajlagos költséget és befektetést igénylő természettudományi kutatások támogatása volt. 1926-ban alakult a Széchenyi István Tudományos Társaság, 1930-ban az Országos Természettudományi Tanács, illetve Alap. Ezen fejlesztései azonban keserű tapasztalatokkal jártak, hiszen a „magánérdekeltségektől” - azaz elsősorban a nagybirtokosoktól és a nagytőkésektől - a népiskolák építéséhez és a természettudományok dotálásához nem kapta meg azt a pénzügyi segítséget, amelyet korábban - elsősorban nyugat-európai és tengerentúli példák nyomán - remélt.

A Magyarországon is hasznosítható és bevezethető külföldi tapasztalatokat mindig élénk figyelemmel kísérte. Tudta, hogy nemcsak politikailag és gazdaságilag, de a kultúra terén is a nemzetközi viszonyok határozzák meg a világban elfoglalt helyünket. „A probléma - ismételte többször - Szent Istvántól Kazinczyn és Széchenyin át mindig az volt, hogy a magyar őseredetit és a nyugati kultúrbefolyást okos arányban kell keverni.”16 A kulturális külpolitika szerepe ezért - különösen a húszas évek első felében - komolyan felértékelődött. Bethlen 1927-es római látogatásáig ugyanis lényegesen nagyobb mozgásszabadsága volt, mint a klasszikus diplomáciának. Hiszen az Ausztria kivételével ellenséges szomszédokkal körülvett Magyarország sokkal könnyebben törhetett ki kényszerű elzártságából a politikától kevésbé átitatott kulturális külkapcsolatok terén, mint a nemzetközi nagypolitikában. Részben emiatt - részben pedig a nemzetközi porondon is tárgyalni és viselkedni képes magyar elit külföldi képzésének biztosítása érdekében - épült ki a külföldi magyar intézetek (1923: Római Magyar Történeti Intézet újjáalapítása; 1924: a bécsi és a berlini; 1927: a római Collegium Hungaricumok megnyitása) és az ezekhez kapcsolódó állami ösztöndíjak rendszere, illetve a külföldi egyetemeken működő magyar tanszékek és lektorátusok munkájának magyar állami segítése. A nemrégiben elhunyt Kosáry Domokos Klebelsberg érdemének tulajdonította, hogy - ugyan már jóval a miniszter halála után - a külföldi ösztöndíjat elnyertek közé jutott. 1935-ös bécsi magyar történeti intézetbéli rövid stipendiuma után Franciaországban, Londonban és az Amerikai Egyesült Államokban is eltölthetett egy-egy esztendőt magyar állami támogatással. Mindig ennek a - továbbképzését szolgáló és saját kutatásait segítő - rendszernek köszönte, hogy a legnagyobbak közé emelkedhetett. De hozhatnám Szent-Györgyi Albert példáját is. Ő a Nobel-díj átvételét követően első itthoni teendőjeként a szegedi dóm altemplomában tisztelgett egykori pártfogója, Klebelsberg Kuno síremléke előtt.

Klebelsberg államférfiúi nagyságát talán a római ösztöndíjasok kiválasztása szemlélteti a leginkább. E tekintetben - bár vétójoga lett volna az Országos Ösztöndíjtanács jelöltjeivel szemben - annak ellenére is elfogadta a kiváló művészettörténész, Gerevich Tibor ötleteit, hogy nem értett velük egyet. Gerevich ugyanis a Római Collegium Hungaricum igazgatójaként, majd kurátoraként olyan magyar művészek római kiküldését szorgalmazta, akiknek a stílusát a művészi ízlésében meglehetősen konzervatív, a neoklasszicista, a neobarokk és a historizáló irányzatokat kedvelő Klebelsberg nem sokra értékelte. Mégis hallgatott a szakember szavára - ezzel is igazolva államférfiúi erényeit. Ennek következménye, hogy a Gerevich pártfogolta ösztöndíjas művészeket - bár a legkülönbözőbb stílusban alkottak - ma „római iskola” néven, a 20. század egyik legjelentősebb képző- és iparművészeti áramlataként tartjuk számon.

Nemzetközi versenyképességünk erősítéséhez kapcsolódott Klebelsberg oly sokszor ócsárolt, félreértékelt és félremagyarázott „kultúrfölény-gondolata” is. Pedig ha a következő sorokat olvassuk, azt hiszem, mindenki számára elfogadható és vállalható, sőt, korszerű elképzelésről van szó. „A világtörténelem útján négy gépkocsi robog - jelentette ki 1928 májusában az országgyűlés alsóházában. - Az egyik gyorsítja az ütemet, de a három másik gépkocsi utána jön és már harsonajelt ad, mert kerülni akar. Erre a másik három gépkocsira az van írva: Románia, Szerbia és Csehország. Arra a kocsira pedig, amely gyorsít, az van írva: Magyarország. Kérdem t. Ház, akadhat-e jó hazafi, aki vállalja a felelősséget azért, hogy ez a három másik kocsi a világtörténelem végzetes országútján mellettünk elrobogjon és minket elhagyjon, porfelhőbe borítva bennünket. Ha ezt akarják, igen t. uraim, ehhez más kocsivezetőt keressenek, mert én egy kultúrpolitikai Nagymajténynak, Világosnak fegyverlerakó közoktatásügyi minisztere sohase leszek. Én nem hozhatom fel a magam védelmére Trianont. A politikai Trianonba be[le] kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne.”17

Klebelsberg idején - és általában is a két világháború között - az állam minimális beleszólással élt művészeti ügyekben. Néhány kiemelt, nemzeti intézménytől eltekintve sokkal jelentéktelenebb szerepe volt a színházak, hangversenytermek, galériák, könyvkiadók, művészeti társaságok és közösségek stb. szubvencionálásában, mint napjainkban. A szélsőbaloldali megnyilvánulások kivételével nem létezett a tiltott kategória: liberális művészetpolitika érvényesült. Ennek következtében a korszak a magyar művészet és tudomány történetének egyik aranykora volt, ahogyan ezt Thienemann Tivadar is írta. A művészekről most nem is szólva olyanok jutottak vezető szerephez, akik mindmáig tudományszakuk meghatározó képviselőinek számítanak. Horváth Jánostól, Szekfű Gyulán, Hóman Bálinton, Mályusz Eleméren, Hajnal Istvánon át Bartókig és Kodályig, Kornis Gyuláig, Bay Zoltánig, Szent-Györgyi Albertig (csak néhány nevet, találomra kiragadva) sokakat említhetnék, vagy utalhatnék a modern építészet és festészet nagyjainak, általában a modern irányzatok tolerálására is. Aminőségigény az olyan - éppen Klebelsberg kezdeményezésére, a Nyugat ellenében alapított - „kurzusfolyóiratnál” is nyilvánvaló volt, mint a Napkelet, amelynek 1940-es megszűnését még Schöpflin Aladár is megsiratta a rivális Nyugatban. Megszülettek a legfontosabb nemzeti tudományágak - történelem, irodalom, művelődéstörténet, néprajz, földrajz - többkötetes, részben ma is haszonnal forgatható összefoglalásai, értékes szaklexikonok láttak napvilágot - igaz, többségük már Klebelsberg halála után, de részben az ő kezdeményezésére -, szépirodalmunk, sajtónk páratlanul gazdag és sokszínű volt.

Hosszan sorolhatnám még Klebelsberg működésének napjainkban is fontos tanulságait: a magas műveltség és az „alsóbb néposztályok” nevelése, illetve a népművelés egységéről, egymásra hatásáról, párhuzamos emelésének szükségességéről. Az autonóm igazgatási intézmények - mint például a nagy nemzeti közgyűjteményeket egyesítő Országos Magyar Gyűjteményegyetem - alapításának fontosságáról. A decentralizáció - ennek érdekében a vidéki egyetemek kultúrközpontokká fejlesztése - jelentőségéről, a sport, illetve a média (akkor még csak a filmhíradó és a rádió) szerepének felismeréséről és így tovább. Hibái, elsősorban a valóságos lehetőségeken való fölülemelkedés is további, gondos elemzést igényelnének.

Célratörő, művelt, vasakaratú ember volt. Tudta, hogy „a rekonstrukcióra most megint kínálkozó időt jól ki kell használnunk. Ki tudja, mit rejteget számunkra méhében a jövő, de a jelen a miénk, annak urai vagyunk és rettenetes lenne a felelősségünk, ha a megújhodásnak most kínálkozó nagy alkalmát ismét elmulasztanók.”18

Bárcsak kulturális szakpolitikusaink is megfogadnák tanácsát!



« vissza