Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ha a hold süt…

A Szabados dal kevert először bajba József Attilával kapcsolatban; de megvédtem magamat, a magyartanár (és egyúttal gimnáziumi KISZ-vezető) kénytelen volt elismerni, hogy az iskolai ünnepségre – gondolom április 4-ére, nem volt még Költészet Napja – általam kiválasztott és nagy beleérzéssel el is szavalt verset tényleg nem én írtam, hanem a „Kköltő” (igyekezett undorral kis és nagy kának egyszerre ejteni a kezdőhangot), akinek – Be kell vallanunk, elvtársak, nemcsak tökéletes versei voltak. (A politikai hibát nyilván a Marx mellé eretnek módon párosított Bakunyinban és Kropotkinkában találta fel, nem a bütyökkenésre ajánlott burzsujszemben és az ablakba gittelendő burzsujorrban); hiába no, elkezdődött a proletárforradalom kádári elburzsujosodása, a KISZ sem volt már élcsapat, hanem tömegszervezet, 1961-et írtunk.

Az egyetemen, 1965 telén, Cs. Mihály tanár úr diadalmasnak éppen nem nevezhető szemináriumán a helyzet csak rosszabbodott. Én lelkesen próbáltam cáfolni Engelset a kő és a moha materialista egymásba alakulásáról; talán az akkor szamizdatban terjesztett, Rezek Román által Brazíliában fordított Teilhard de Chardin-szövegek alapján; a tanár úr a fordítást hibáztatta mundérilag, én megnéztem a Dialektik der Naturt eredetiben, ott is ugyanaz a hülyeség állott.

Ellenzéki hősködésem azonban sem a csoport, sem a gyönyörű, fekete hajú Vera csodálatát nem vívta ki, ők a passzív ellenállás hívei voltak, semmit sem olvastak a feladott szent szövegekből, a firtató kérdésekre pedig csak undorral és némán meredtek a tanár úrra. Őt ez meglehetősen zavarta, ezért egyre többször egy vallatótiszt külsejű kollégáját, Zs. tanár urat kérte meg helyettesítésre, aki maga elé helyezte az óráját, a részünkről süketként rámeresztett tekintetek epizódjainak időtartamát higgadtan összerakta, és annyival hosszabb ideig tartotta a kihallgatást, azaz a szemináriumot.

Verát pedig mindenki tisztelte, mert – így mondták – elköltözött gazdag burzsuj szüleitől, és néhány balos barátnőjével albérletbe húzódott egy körfolyosós ferencvárosi, Gát utcai házba egy proletárasszonyhoz, oda, ahol hajdan József Attila lakott.

M. Mihály tanár úr rettenetes neveléstörténeti óráján vettük észre barátommal Adorjánnal, hogy Vera az előadás jegyzetelése helyett egy nagy lapot hosszában vonallal kétfelé osztott, az egyik hasáb tetejére azt írta, hogy „Érvek az élet mellett”, a másikéra pedig, hogy „Érvek a halál mellett”. Udvariasan meg is kérdezte az alkalmi robinzonád alkotója, hogy szerinte érdemes-e vonat elé feküdnie, de barátom ezt érett megfontolás után nem ajánlotta. – Kösz – mondta Vera, és tovább listázott.

Nemsokára döbbenten tudhattuk meg – talán egy reggeli kupica mellett, amelyet a marxizmus-előadások előtt érzéstelenítőként szoktunk volt felhajtani a Bajtársban –, hogy előző éjjel, egy házibuliból hazafelé menet, Vera egy kenyérszeletelő késsel, amelyet az obligát zsíroskenyerek elkészítéséhez vitt magával, kétszer is mellbe szúrta magát, másodszorra eltalálta a szívét.

Azóta pedig voltak telek, mikor:

 

Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés

nem szűnve, dühöngve növekszik,

 

Meg tavaszok is voltak:

 

Elalél a fagy istene, enged az ég.

Már únja az ördög a poklot,

ideönti a földre kövér melegét –

zöld lángba borulnak a bokrok.



« vissza