Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Vendégség egyenruhában

Egy verőfényes kora őszi vasárnap délután 2010. szeptemberben a bajorországi Starnberger See feletti domboldalon egy vendéglő teraszán ültem, mintegy húszfőnyi vidám társaságban. Ez önmagában egyáltalán nem földrengető esemény – a dolog érdekessége abban rejlett, hogy a terasz a Bundeswehr híradóiskolájának tiszti kaszinójához tartozott, a társaság pedig az iskola által szervezett egyhetes információs katonai gyakorlat résztvevőiből állt. Volt már alkalmam a Magyar Szemlében (2006. 4. szám) beszámolni a Bundeswehrnél tartalékos tiszti szolgálatom alatt szerzett katonai és biztonságpolitikai benyomásaimról. Közben az évek is jócskán előrehaladtak, rég leszereltem már, de a témakör továbbra is érdekel. Éppen ezért kapóra jött a lehetőség, mikor hivatalomban a védelmi minisztérium körlevelét olvastam, miszerint lehetőség nyílik információs gyakorlatra, ezúttal a híradóiskolánál. 1998-ban a páncélos iskolánál voltam ilyen gyakorlaton, melyek a Bundeswehr PR-stratégiájának részét képezik: a civil életben potenciális szimpátiahordozók, multiplikátorok megnyerése, a „szájpropaganda” éppen olyan fontos a hadseregnek, mint a médiában való – lehetőleg pozitív – szereplés.

A Bundeswehr a szövetségi kormány biztonságpolitikájának lojális, demokratikus szellemű eszköze, a demokratikusan legitimált politikai vezetés feltétlen elsőbbségét immár évtizedek óta interiorizálta. A kormány biztonságpolitikája komoly kihívásokkal szembesül, különösen az afganisztáni szerepvállalás területén. A helyzeten az sem javít, hogy a szociáldemokraták balszárnya legszívesebben kihátrálna az eddigi konszenzusból, mintha nem az ő kormányuk alatt kezdődött volna a részvétel az egyre inkább – Guttenberg nemrég lemondott védelmi miniszter szavai szerint – „háborúhoz hasonló” konfliktusban. Valójában kezd eltűnni a stratégiai cél, magyarán a válasz arra, hogy mit is keresünk ott, ha szemmel láthatólag félresikerült a (cinikus megfigyelők által így nevezett) „fegyveres kútfúrás”? A konfliktusnak egyik tragikus eseménye az a légitámadás, amelyet 2009. szeptemberben egy német ezredes utasítása alapján amerikai pilóták hajtottak végre két, Kunduz térségében elrabolt üzemanyag-szállító jármű ellen. Mint ismeretes, a légitámadásnak számos olyan áldozata is volt, akiket nem lehet egyértelműen a felkelők közé sorolni. Az elfogulatlanságra törekvő megfigyelő joggal kérdőjelezi meg a légitámadás erkölcsi jogosultságát és katonai célszerűségét, más nyilvános állásfoglalások viszont legalábbis „enyhítő körülményeket” látnak az emberei biztonságáért felelős, iszonyú stressz alatt dönteni kényszerülő ezredes javára. Az ő javára szól az is, hogy maga a kormány is az afganisztáni bevetés körülményeit „a nemzetközi jog értelmében fegyveres konfliktusnak” minősítette – csak ennek köszönhetően szűnt meg az egyre élesebb kritika a hosszú évek óta tartó elkendőzésen. Úgy tűnik, hogy a német nyilvánosság többet hajlandó elfogadni, mint ami a kormány szemében eddig elfogadtathatónak tűnt. A kunduzi események egész tragikumát tekintetbe véve, az üzemanyag-szállító járművek bombázása végül mégis ahhoz vezetett, hogy immár nyílt vita folyik a német szerepvállalás céljairól. Bizonyosnak tűnik továbbá, hogy gyors, egyoldalú kivonulás nem lesz, ha a politikai vezetés komolyan veszi a német kül- és biztonságpolitika szavahihetőségét. A vitát joggal éppen a magas erkölcsi mérce bonyolítja. Természetesen egyetlen ártatlan emberi élet felelőtlen kioltása sem lenne erkölcsileg igazolható, még „háborúhoz hasonló” körülmények között sem. Ezt nyomatékosan előrebocsátva, érdemes tudomásul venni azt az immár hivatalos jelentésekből is nyilvánosságra került, helyi afgán vezetőktől származó értékelést is, mely szerint legfőbb ideje volt erélyesen fellépni a felkelők ellen, továbbá, hogy a légitámadás óta a környéken a felkelők harci tevékenysége drasztikusan csökkent.

A helyzet visszásságaihoz tartozik azonban az is, hogy minél több, a katonai zsargon cinizmusával „kollaterális kárnak” nevezett tragikus incidens történik, a helyi lakosság annál inkább megszállókként és nem támogatókként éli meg a külföldi csapatokat. Rövid távú megoldás nem kínálkozik, és a kormány feltehetően nagyjából ugyanolyan tanácstalan, mint a publikum nagy része. Kérdés, hogy ezen a kormány csaknem másfél évvel ezelőtt meghirdetett, a NATO keretében egyeztetett új stratégiája fog-e alapvetően segíteni. Az alapelv – a lakosság védelmének előtérbe helyezése és az afgán kormány katonai és rendőrségi helyzetbe hozása a biztonsági feladatok fokozatos átvételére – nyilván helyes és valószínűleg nincs ésszerű alternatívája. Éppen ez a stratégiaváltás vezetett ahhoz az axiómához, hogy további civil áldozatok elfogadhatatlanok. Az ISAF korábbi főparancsnokának, McChrystal amerikai tábornoknak, új és egyértelműbb bevetési szabályokkal és nem utolsósorban ezek szigorú végrehajtásával jelentősen sikerült csökkentenie a civil áldozatok számát. McChrystal azonban olyan alapvető hibát követett el, amit semmilyen demokratikusan legitimált államvezetés nem tűrhet el, és amit Obama elnök teljes joggal meg is torolt: a tábornok hallgatólagos beleegyezésével környezetében elharapózott a civil vezetés lekicsinylése, a politika primátusának megkérdőjelezése. A parancsnoki személycserétől függetlenül marad a kérdés: miért nem kezdtek a szövetségesek az új stratégiához már évekkel ezelőtt jóval határozottabban hozzá, akkor még sokkal kedvezőbb körülmények között? Német katonai jelentésekben már 2007 óta többször utaltak a helyzet romlására, anélkül, hogy ebből az illetékesek levonták volna a következtetéseket.

Mindezen érdeklődő állampolgári szintű ismerettel a háttérben, kíváncsian vártam a katonai szakszerűség bemutatását. Angyalbőrbe bújva először az alaki kiképzés volt a műsoron: a civil résztvevőket a gyakorlat idejére főhadnaggyá léptették elő, a tanfolyam irányítói szabályszerű eskütételt szerveztek. Tartalékos századosként nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy az alakulat felvonulását vezényeljem. Nem tudom, én voltam-e jobban begyulladva, vagy a vezénylő alezredes, hogy nem csinálok-e valami – a sajtó jelenlétében közröhejbe fulladó – Svejket idéző marhaságot. Végül a dolog egész jól sikerült, vagy az esetleges hibák – hála a közben beállt jótékony sötétségnek – legalábbis nem tűntek fel annyira.

A katonai „hétköznapok” a szokatlan egyenruhával bajlódás után a véget nem érő linóleumpadlójú kantinban közös reggelivel kezdődtek, majd sajtószemle és magas rangú főtisztek előadásai után a gyakorlati feladatok következtek. Mint kiderült, ezek pedagógiai célzattal napról napra fokozott teljesítményt igényeltek. Kedden és szerdán lőgyakorlat folyt pisztollyal és puskával. Harmadnap jött az igazi testi-lelki igénybevétel, annál is inkább, mert de facto civil létünkre külföldi bevetésre készülő hivatásos katonák kiképzésén vettünk részt. Délelőtt szimulált helyzetben „crowd and riot control”, azaz egy fiktív békefenntartó akció keretében erőszakos tüntetés kezelése volt a feladat. Már a katonai rendésszé beöltözéstől, a súlyos mell-, kar- és lábszárvédőtől, a nehéz sisaktól és pajzstól is alig lehetett mozdulni, viszont a „tüntetők” támadása közben épült sündisznóállásból nem is volt szabad kimoccanni. A tüntetőket alakító hivatásos, illetve továbbszolgáló katonák szerencsére csak ócska teniszlabdákat, legrosszabb esetben ütődött almákat hajigáltak, viszont pokoli zajt csapva vadul gesztikuláltak és megpróbálták benyomni a tábori rendészek sorfalát. A gyakorlatilag csak pajzsa belső oldaláig ellátó, kőzáporban álló, a helyzetet áttekinteni nem tudó katonának „éles” helyzetben igencsak szüksége lehet az erős önfegyelemre, és csaknem szó szerint vakon meg kell tudnia bízni mellette álló bajtársában.

Alighogy lihegve kibújtunk a rendészfelszerelésből, és visszaöltöztünk terepszínűbe, következett a gyakorlat második része: golyóálló mellény öltése, fegyver- és (vak)töltényosztás, majd rövid eligazítás után teherautóra fel és ki a terepre ellenőrzőpont (check point) felépítésére és működési bemutatójára. A helyszínen szóba sem jöhetett valamiféle spontán leugrálás: először két specialista kutatta át a közvetlen környéket, hogy netán nincsenek-e kihelyezve rögtönzött robbanóeszközök (NATO-zsargonban IED, „improvised explosive devices”), csak utána intettek: tiszta a levegő, jöhetünk. Közben a teherautó vezetőfülkéje tetején géppuskás őrszem ellenőrizte a környéket. Rövid magyarázat után vaskos védőkesztyűvel nekiálltunk szögesdrót-akadályokat építeni (pontosabban a „klasszikus” szögesdrót utódjaként a legkisebb egyenruhadarabba is csúnyán beakadó, rafinált alakú kiszögellésekkel spékelt dróttal dolgoztunk). Az akadályok lényegében a check point különféle fülkékre osztását szolgálták, aszerint, hogy járművet vagy gyalog közlekedő „ügyfeleket” kell ellenőrizni. A szimulált helyzet is hihetetlenül gyors azonosulásra késztetett: mikor engem osztottak be az akadály külső oldalán előretolt őrszemként és egy baltával hadonászó, favágás közbeni sérülést éktelen ordítással szimuláló „helyi lakos” (valójában szintén katona) érkezett, akinek esze ágában sem volt első – harsány német és angol nyelven, valamint főleg kézzel-lábbal leadott – felszólításomra megállni, valóban megijedtem kissé, hogy most mit csináljak. A második felszólítás már nagyon közérthetően, felemelt fegyverrel történvén, sikerült úrrá lenni a helyzeten: a „favágó” letette a baltát, én meg bekísértem testi motozásra.

Már a délelőtt folyamán is feltűnt, de itt még jobban kiderült, hogy egyik-másik „profi”, katonai képességei mellett figyelemre méltó amatőr színészi tehetséggel is rendelkezett, mellesleg ráadásul a német hadsereg etnikai integrációs képességéről is tanúságot tett. A két, villogó szemmel gesztikuláló, szemlátomást (egyik) anyanyelvét használva kurd nyelven egymással tárgyaló férfi – a szimulációban a katonai tolmács és az igazoltatott civil – később egyenruhába öltözve, barátságosan vigyorgó német altisztnek bizonyult, ugyanúgy, mint a fejkendős nő, akinél természetesen egy másik altisztnő végezte a testi motozást.

A gyakorlat további elemeként robbanóanyagra idomított kutya segítségével gépjármű került átvizsgálásra (az álrobbanóanyagot az igazi szagához nagyon hasonló anyaggal kezelték). Mikor a kutya jelzett, a check pointot rohanva kellett elhagyni, mégpedig – és ez szintén tanulságos volt – karonfogva cipelve a „merénylőt” is, akit nem hagytak sorsára.

A check pointot elhagyva, a gyakorlat tetőpontjaként civil és katonai jármű szimulált balesete után sérültek mentése következett, tetézve váratlanul, rejtekhelyről előbújó „felkelők” támadásával. Mikor a teherautó előtt a csoport többi tagjával együtt rohantunk a „felkelők” ellen, és a vezetőfülkére épített géppuska szapora kelepelése közben fentről záporoztak sisakomra az üres (vak)töltényhüvelyek, némi fogalmam lett arról, hogyan érezhetik magukat a katonák hasonló helyzetben.

Így szagolhattunk bele a „front” mindennapjaiba, noha a békefenntartó, illetve békekikényszerítő misszióknál klasszikus értelemben nincs front: az „aszimmetrikus hadviselés” kifejezéssel jelölik a helyzetet. Ennek magas parancsnoki szintű irányítását is bemutatták egy fiktív afrikai államba küldött ENSZ-erő példáján. A hajdani vezérkari térképek vesződséges, többréteges kézi aktualizálásáról immár szó sincs, annál inkább kivetített, a felderítési információk alapján aktualizált helyzetképről. A gyakorlatot vezető alezredes nem titkolta, hogy ennek ellenére messze nem tökéletes minden: még a NATO-tagállamok informatikai rendszerei sem mindig illeszkednek, különösen nem azok az ENSZ-akciókon részt vevő más hadseregekével.

Milyen tanulságokat vonhattam le mindebből? Összehasonlítva első, 1998. évi benyomásaimmal, minden még professzionálisabb és keményebb lett. Az első külföldi bevetések már akkor folyamatban voltak, de a hangulatot kissé még a hidegháború puskalövés nélküli megnyerése utáni elégedettséggel vegyes, az új kihívásokat nem igazán ismerő szerepkeresés jellemezte. A most megismert katonák szinte mindegyike volt már külföldi bevetésen, mind pontosan tudták, hogy életveszélyes helyzetekbe kerülhetnek, a kiképzésen tehát a legkisebb slamposságot sem lehet megengedni. A követelmények az „interkulturális kommunikációban” egyre magasabbak. Még valami feltűnt: az aktív bevetési helyzetekre átállt hadsereg „kollaterális kára”: több tiszt is említette, hogy elvált – a házastársi kapcsolatot túlterhelték a bevetés, a néha traumatikus élmények, az egymástól hosszú időre elszakadás teherpróbái.

Mi lesz a Bundeswehr jövője, miután Guttenberg volt védelmi miniszter – a fiskális megszorítások hatására – elhatározta, hogy szakít a tradícióval, és az általános hadkötelezettséget, ha nem is megszüntetve, de legalábbis bizonytalan időre hatályon kívül helyezve, önkéntes alapon hivatásos hadsereget szervez? Az általános hadkötelezettség régi demokratikus elvének feladása paradigmaváltás a védelmi politikában. Guttenbergnek saját pártjában, a CSU-ban is csak nagy nehezen sikerült elfogadtatnia, a parlamentáris folyamatok egy része és pláne a megvalósítás immár utódja, Thomas de Maizière feladata. A növekvő terhelés kisebb, de még profibb hadsereget igényel. A Bundeswehr ugyan nem a „nemzet iskolája”, és ilyen szerepre soha nem is tartott igényt, viszont fordítva igaz az, hogy éppen az általános hadkötelezettség jóvoltából kerültek iskolázott fiatalemberek a hivatásos katonai pályára, felismerve az ott kínálkozó esélyeket. A kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregnél fennáll a veszély, hogy „Rambókat” vonz, vagy a nagymértékű munkanélküliséggel küzdő régiókból verbuválódik. A demográfiai válság már most súlyos problémákat okoz, a személyi állományt amúgy is alig lehetne a jelenlegi szinten tartani, csak a kisebb létszám melletti jobb minőség nyújt kitörési lehetőséget – ami viszont, legalábbis átmenetileg, többe kerül. Érdemes lesz nyomon követni, hogy a Bundeswehr hogyan fog megbirkózni ezzel a kihívással.



« vissza