Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A politika a kultúrában

Az alábbiakban kultúra és politika összefüggéséről szeretném kifejteni az véleményemet, természetesen a teljesség igénye nélkül. Napjaink aktualitásaihoz kapcsolódva, magyar filmek példáiból kiindulva azt igyekszem kimutatni, hogy a tömegkultúrában egy elit próbálja kisajátítani a hatalmat a politika kinyújtott karjaként. Ennek, az esztétikai következményeken, a szakmák szociológiai torzulásain túl a valóság érzékelésében is következményei vannak. Meggyőződésem, hogy csak humanista felfogáson alapuló kulturális politikának van ma nálunk létjogosultsága. A kulturális politika keskeny ösvényen tud csak haladni, amelyről ha letér, kicsúszik a kezéből a hatalom.

Elkerülhetetlen, hogy ne jelezzem, fejtegetésem elfogult, mert meggyőződésemnek megfelelően sajátos összefüggésben szeretném használni a kultúra kifejezést. Abból indulok ki, hogy a kultúrának lehet szociológiai jellegű és lehet filozófiai értelmezése is. A kettő természetesen kapcsolatban van, azonban gondot jelent számomra, hogy nálunk elsősorban a szociológiai játszik szerepet. A szociológiai értelmezés lényege úgy összegezhető, hogy a kultúra az ember különleges létformája. Természetesen egyaránt jelenti így a kultúra az Embert, valamint az embereket vagy az összetartozó embercsoportot. Úgy látszik, hogy ma ösztönösen, tudatosan, jobb- és a baloldalon is mintha ez működne inkább a kultúrafelfogások hátterében. A filozófiai kultúraértelmezés keretei között a fentieken túl azonban még azt is figyelembe szeretném venni, hogy az embernek szellemi és társadalmi képzettsége van, ami finomítja a szociológiai megközelítést. Továbbá a kultúra szónak, mint ismert, közös a gyökere a kultusz kifejezéssel. A kultusz hagyomány, a hagyomány pedig összekapcsolódhat a vallásossággal is.

Vallásos alatt itt a transzcendens, tágítva a nem-racionális tiszteletét értem. Így merem állítani tehát, hogy a kultúrában benne van a kultusz problémája is, másként kifejezve a hagyomány és a múlt is alkotóeleme. Továbbá, meggyőződésemet erre alapozom, a kultúra, normatív értelemben, humanizmust jelent. Sőt, a humanizmusnak a kultúra akár a szinonimája is lehet, amit azért kell külön kiemelni, mert ez már egyenesen ellentétes a szociológiai, antropológiai felfogással. Például csak a humanizmus nevében lehet kijelenteni a következőt. Az emberevőknek azt a tulajdonságát, hogy az ellenfelet vagy az idegent megeszik, az általam követett felfogás nem tudja a kultúrájuk részeként értelmezni, mert abban meghatározó elem az ember elpusztítása. A humanizmus jegyében az emberevők antropológiai eszközökkel leírható kultúrája tehát azért nem kultúra, mert annak meghatározó eleme az ember elpusztítása, nem pedig az a hit, hogy az ember a világegyetemben központi helyet foglal el, hogy az embernek magasrendű értéket, fontosságot tulajdonítunk. Általában, ebben az értelemben, ami erőszakra, kegyetlenségre épül, nem fogadható el magától értetődően kultúraként. Kevéssé kibeszélt, de igen fontos mozzanatról van szó. Ezért lássunk még egy szélsőséges példát.

Tételezzük fel, vetítenek egy filmet, amely arról szól, hogy embereket dobálnak egy óriási darálóba, az ebből kifolyt vérükkel és húscafatokkal műalkotások, így festmények készülnek. Az ötlet nincs is olyan messze a valóságtól, elég, ha a Magyarországon is néhány éve bemutatott Hermann Nitsch organikus csonkításokból megvalósított dolgaira gondolunk, hiszen performanszai valódi vérengzések. Nem mellékesen pedig igen sikeresek (ld. http://www.museonitsch.org). A most kifejtettek alapján a kultúra filozófiai felfogásával összefüggő humanizmus nem teszi lehetővé, hogy az ilyesmit művészi alkotásnak lehessen tekinteni.

Mindezt röviden nihilizmusnak is lehet nevezni. A jelenség, amelynek az idézett példa is a része, alátámasztani látszik a következő megállapítást. Napjainkban a humanizmussal szembenálló nihilizmus nyilvánul meg abban, hogy problémáinkról mindig a legrosszabb változat szemszögéből esik szó. Márpedig a média logikájának meghatározó szerepe van abban a negatív életszemléletben, amelyben a katasztrófa a fő mozgatóerő. Nem az észre, az agyra, az intelligenciára hat, hanem az indulatokra, az ösztönös szorongást fokozza és patetikus. Így kötődhet a katasztrófa a politikához. A katasztrófa, a médiából áradó katasztrofizmus, legyen szó természeti vagy kulturális katasztrófáról (vagyis mindarról, amelynek a felelőssége az emberekre hárul), ebben a pesszimizmust gerjesztő helyzetben a politikát sajátos politikusi játszmák részévé teszi. Felvethető, hogy kultúra és politika így fonódik össze, különleges, viszonylag új vegyülékben, például a politikailag korrekt szálain keresztül. A továbbiakban ez a kérdés foglalkoztat.

2010 februárjában a 41. Magyar Filmszemlén a játékfilmes zsűri vezetőjeként társaimmal összesen tizenhat filmet néztünk meg egy hét alatt, hogy dönthessünk a díjakról. Függetlenül az esetleges, egyébként mégoly vitatható esztétikai vagy értékítéletektől, melyekről nem ezen a helyen kell egyébként számot adni, tanulságos volt a sorozat a fentebb kifejtettek szempontjából. A mai magyar kultúra egyik különleges figyelmet is élvező területén, az adott időszak keresztmetszetét kínálta a Filmszemle, ami következtetések levonását is megengedi. Méghozzá aktuális következtetéseket, hiszen jó néhányat itt-ott most is vetítenek. Az alkotó szemszögéből nézve a mű egyébként sem egy rövid szezonra készül, hanem hosszabb távra. A helyzetet jellemzi, hogy ötven évnél idősebb szereplő alig volt a filmekben, és az alkotók között is a fiatalabbak voltak többségben. Végeredményben a tizenhat díjért versengő filmalkotás mintának is tekinthető. Már a témáik is mutathatják, hogy a jól körülhatárolt közegben milyen problémák a jellemzőek, és hogyan vetődnek fel máig szóló érvénnyel.

A legtöbb történet a jólét és a valamilyen fenyegető katasztrófa árnyékában széthulló emberi kapcsolatok kegyetlenségéről szólt. A látottak alapján tehát azt lehet állítani, hogy a kegyetlenség mindenképpen központi témája a filmalkotások nagy hányadának. Másként fogalmazva a probléma kérdésként is feltehető. Például, lehet-e szeretet gyermek és szülei között, miközben mindnyájuk élete kaotikus. Egy, már a mozikban is játszott film, a Poligámia, a férfi hűtlenségéről és az újszülött gyermektől való félelméről szólt, a dráma magvát a kapcsolatteremtés, az együttélés, a bizalom nehézségei, megbicsaklásai képezték ebben az esetben.

A humanizmus nevében feltett kérdésre tehát a filmeknek több mint fele mintha negatív, pesszimista válaszokat kínálna. Volt olyan film, egy valóságshow konfliktusairól, amelyben igen durván beszéltek. A durva beszéd a lelki kegyetlenség megjelenítésének eszköze volt, de annyira egyhangú módon, hogy inkább ingerültséget, közönyt váltott ki. A film arról szólt, hogy a média világa megsemmisíti azt, aki közel kerül hozzá.

A díjnyertes, a Bibliothèque Pascal azért adott többet és mást, mert arra a feltevésre épült, hogy az átélt borzalmakat csak átköltve lehet hitelesen és a maguk igazi erejében érzékeltetve elmondani. Egy fiatal nő életének a tragédiáit mutatta be. A többi film gyakran monoton szörnyűségsorozataival ellentétben a meseszerűség, a rettenet átköltése erősítette az elbeszélést, és túl is lendítette abba a távlatba, amelyet az imént a kultúra humanizmusaként igyekeztem jellemezni.

Ha a friss filmtermés megjelenít valamit a mai magyar kultúra lényegéből, akkor az a benyomás, hogy olyan problémák bukkannak fel benne, amelyek a közbeszédben is fontos szerepet játszanak. Magány, elidegenedés, a család válsága. E súlyos problémák úgy kerülnek elő, mintha olyan nem kiismerhetőként érzékeltetett összefüggések hálózatába, sőt rendszerébe illeszkednének, amely szükségképpen váltja ki a kegyetlenséget. Jóllehet maga a kegyetlenség nem szaktudományos, például szociológiai, gazdasági kategória, mégis kötőanyagként jön elő a filmek világában, amelyről azt lehet gondolni, hogy napjaink valóságát közvetíti. Kiindulópontnak, oknak és okozatnak látszik egyszerre a kegyetlenség, amelyről, a filmek sugallata alapján úgy érezzük, elválaszthatatlan hétköznapi kultúránktól.

Ebben a látásmódban a kegyetlenségnek nem a szeretet az alternatívája. A szeretet alig-alig jelenik meg, legfeljebb anakronizmusként. Éppen ellenkezőleg, a kegyetlenség olyan önjáró tevékenységgé válik, amelyet nem lehet abbahagyni. Kegyetlenségek, szörnyűségek határoznák meg az életünket?

A kérdésre nem lehet határozott választ adni. Nagyon sok hír szól ilyesmiről, rémhíradók erre szakosodott hírolvasói az alkalomhoz kialakított merev arckifejezéssel tudósítanak folyamatosan róluk, hiszen a kegyetlenül végrehajtott gaztettekkel egyedül a természeti csapások kegyetlensége versenyezhet, továbbá a népszerű tudományos tévécsatornák filmjeiben látható harcok, amelyek során baktériumok, rovarok, gerincesek öldöklik egymást. Olvasni lehetett, hogy az elkövetők, akik leszúrták Cozmát, körülállták és nézték a haláltusáját. A jelenetek, az információk azt sugallják, hogy a szívtelen kegyetlenség valamilyen módon mozgatója a társadalomnak, meghatározója a kultúránknak. Ne könyörögj az életért, mert az élet senkit sem érdekel.

A Filmszemlére hozott játékfilmek azt sugallják, hogy nincs erkölcsi kapaszkodó, hogy anakronizmus a pozitív érzelem, a közösség hiánya pedig általános. Naiv, félrevezető és elfogult viselkedés lenne persze mindezt, Révai József módjára, szemrehányásként, dekadenciaként, egy szebb és jobb jövő kibontakozását akadályozó, romboló tendenciaként jellemezni. Netán előre megmondani, hogy mi fán terem a jó műalkotás. De az is hiba lenne, ha az efféle politikai voluntarizmustól való félelem megtiltaná, hogy legalább eltöprengjünk magáról a diskurzusról.

A Köntörfalak című film az egyik rendezői díjat kapta a 41. Magyar Filmszemlén. Ebben a filmben sűrűsödni érzek néhány olyan mozzanatot, amelyekről eddig szóltam. A dráma azzal kezdődik, hogy a főhős elveszítette feleségét, aki egy este lement otthonról cigarettáért, és halálos baleset áldozata lett, elütötte egy autó. Így ő maga, a férj, kövérkés, kicsit puhány, szelíd ember, egyedül maradt a két elárvult gyerekkel, neki kell immár felnevelni őket. A történet szokatlan irányban fordul, mert az apa, egy váratlan helyzetben elkezd nyomozni. Ő akkoriban, amikor a gyerekei fogantak, impotens volt. Az asszony halálával sírba szállt titok felderítése zajlik tehát a továbbiakban, végül persze meg is fejti a halott asszony titkát, szembetalálkozik azzal, akitől az ikrek származnak. Széthulló család, könyörtelen párbeszédek az igazi és a nevelőapa között, fellángoló és elillanó baráti érzések, magány. Az avatott kritikus szerint pszichothrillerrel van itt dolgunk Tarantino nyomán. Úgymond a valóság minél plasztikusabb megjelenítése zajlik a vásznon, amit a méltató szerint a film elsősorban a valóságot közelítő párbeszédek révén ér el.

Hasonló helyzetben persze másként is meg lehet élni a valóságot: gyászolni és feldolgozni a sokkolóan váratlan fordulatot, a feleség hirtelen halálát, töprengeni a fájdalomról és feloldásáról, amihez a múlt zavarba ejtő hangjainak elfojtása is hozzájárulhat, tompítani és kezelni a gyerekekre zúduló válságot stb. A film alkotója mindezt közhelyesnek, unalmasnak, nem eredetinek érezhette – és éppen ez a szuverenitás teszi a művészi szabadságot. Elfogadjuk, így van. De mi a magától értetődő? Többféle valóság lenne? Ez a könnyű válasz? A film valósága különleges?

A rendszerezés igénye nélkül most néhány továbbgondolható lehetőségre szeretném felhívni a figyelmet kultúra és politika összefüggéséről. Mindenekelőtt ellentét, sőt félreértés lehet az alkotásként elismert művek használata és egy jóval szélesebb antropológiai kultúramegközelítés között. Az utóbbi különféle társadalmi csoportok gondolkodásmódjait, cselekvési módjait is magába foglalja. A politikai hatalom szempontjából ez különösen nyugtalanító dilemma lehet, mert saját céljainak a szociológiai-antropológiai kultúrafelfogás nyilván kényelmesebb. Többek között azért, mert ennek a felfogásnak a hangsúlyozásával megőrizheti semlegessége látszatát, értékmentes szemléletmódra hivatkozhat döntéseiben. De ebbe a feszültségbe tartozik az is, hogy nincs összhang az alkotások gyakorlati, társadalmi használata és értelmiségi értelmezése között. Utóbbi mondja ki, hogy mi a giccs, mi az elidegenedés és a manipuláció, hogyan működjenek az alkotók és a műalkotást létrehozó szervezetek (finanszírozás, kiadók, kritika, forgalmazás), ideértve mindazt, amit a művek elfogadása és értékbesorolása, az ízlések hierarchizálása és a kulturális gyakorlatok jelentenek.

Nos, éppen ebbe a keretbe illeszkedik az imént emlegetett filmekből tükröződő ellentmondás. Az imént leírt humanizmuselvről ma divatos is, hatásos is kimondani, hogy elavult. Igazi, par excellence értelmiségi értékítélet, amely felgyújtja a politikai döntéshozó képzeletét is. Egyes felfogások szerint például a humanizmus az írott, klasszikus európai kultúra jellemző igénye lenne, amely eltűnik, elavulttá válik, mert átalakítja az irodalom utáni média. (Sloterdijk, Peter: Du musst dein Leben aendern. Suhrkamp, 2009). Egyszerűen nem érvényes többé. Eszerint a kegyetlenséggel, csakúgy, mint annak művészi megjelenítésével kapcsolatos ellenérzés csupán rosszul megválasztott, értelmét vesztett kifejezés lenne az elavult humanizmusfelfogás jegyében, hiszen a mai körülmények között, már maga a probléma sem lehet aktuális.

Igazi, értelmiségi elit problémafelvetés. Ami azt jelentené, hogy a 2010-ben pályára lépett, most is velünk élő magyar játékfilmek többségében meredező „köntörfalak” képeznék a posztlitterális-posztmodern kultúra igazi valóságtartalmát, megteremtve egyébként az újfajta antropológiai látlelet nyersanyagát is.

Nem igaz! Erre a filmek egyik közös sajátossága a cáfolat. A szóban forgó filmek, a Tarantinót követő magyar hullám bevallott, hangosan hirdetett célja, hogy a vásznon a valóságot a párbeszédek segítségével jelenítsék meg minél plasztikusabban. A forgatókönyv dialógusainak például meghatározó szerepe van. Ezt a szándékot azonban végképp nem lehet sem irodalom utáni, sem posztmodern nyelvezetként beállítani. Még a kevés szóval működő filmalkotásokról is elmondható, hogy valóságigényük teljes mértékben irodalmi. Ami a film mint média esetében elég jelentősnek mondható cáfolata a Sloterdijk-féle teoretikusok általános, a posztmodernség kezdetére vonatkozó periodizációjának.

Így azonban az is állítható, hogy a kegyetlenség jelenségei igenis humanista összefüggéseikbe helyezhetőek, továbbá nem magától értetődő természetességgel jön létre a fentebb jellemzett, köntörfalas diskurzus.

A filmek a finanszírozási rendszerek követelményeinek megfelelően forgatókönyvön alapulnak, az pedig többé-kevésbé irodalmi mű. A pénz hatalom. A filmkészítés politikák függvénye és át van szőve, testestől-lelkestől, hatalmi mechanizmusok által, amelyek a filmművészet belső lényegéhez tartoznak. A Filmszemle versenyfilmjei tehát az érvényesülésért folytatott küzdelemben az irodalmiságon alapulva illeszkedhetnek egy szakmai kánonba, így lesznek érthetők, elfogadhatóak és versenyképesek. Ami Magyarországon ahhoz szükséges, hogy a kulturális politika alkatrészeivé váljanak. Ha ez végül sikerül, szinte közömbös is, hányan nézik meg őket.

Ha ellenben változik a hatalmi összefüggések rendje, akár megélhetési pánik is kialakulhat ebben a népes közösségben. Eközben azonban, a változás ellenére az irodalmi jellegű nyelv meghatározó jelentősége nem változik a műalkotás létrejöttében. Hatalmi-politikai, ebből adódóan finanszírozási okokból van rá szükség, mert a tervet másként nem lehet megítélni. Márpedig ez a film világában jellemző helyzet döntően különbözik például annak a képzőművésznek az alkotói fordulatától, aki, akár éppen egy tragikus politikai esemény sokkoló hatása alatt – a felhozott példában a 2006-os októberi tüntetések után – döntést hoz és új nyelvre tér át (Prutkay Péter: Dobozolt kor-képek. Pintér Szonja Galéria Budapest, 2011. március 10–25.). Itt a kiindulásban szerepet játszik a politikai mozzanat, de az alkotói folyamatokban nem lényegi elem. A képzőművészet ma másként művelhető és másként viszonyulhat a megrendelőhöz is, mint a filmgyártás. És természetesen más a helye benne a nihilizmusnak is.

A kultúra tehát nem pusztán az ember különleges létformája. A kultúra nem csupán a társadalmiság szövete, nem egyszerűsödik arra, hogy átfordítsa a társadalmit szimbolikussá. Ellenben igaz, hogy a kulturális javak termelésének ipari méretűvé növekedése a könyv, a zene, a film és a televíziózás területén létrehozta azt, amit tömegkultúrának nevezünk. Nem kell bizonygatni, hogy a kultúra a kollektív tudat alakításában meghatározó, s azt sem, hogy a tömegkultúra kikényszeríti az alkotói tevékenységek újfajta professzionalizációját a már említett finanszírozási gépezetekkel összefüggésben. Az így létrejövő rendszer, melyet kulturális politikának lehet nevezni, döntő a kulturális javak társadalmi legitimációjában.

Mindebből azonban semmi sem indokolja, hogy a kultúrában többé már nincs létjogosultsága a múltnak, a hagyománynak és a humanizmusnak. Mert azt sem lehet állítani, hogy a hatalom és a kultúra kapcsolatát mindössze a politika szociológiai érdeklődése határozza meg. Ilyesmit csak azok hihetnek, akik szerint a politika célja a soron következő választás megnyerése a legegyszerűbb és legrövidebb úton.

A filmes példákból indult eszmefuttatás tanulságait összefoglalva: ellentmondás, diszharmónia van egyfelől a kulturális politika, másfelől a kultúra mint műalkotások társadalmi használata között. Mintha az Aczél-korszak örökségével élnénk más szellemi fogódzók hiányában. Ma is az a helyzet, elsősorban a tömegkultúrában, hogy a kultúrakészítő elit, ha teheti, a hatalom meghosszabbításaként viselkedik. Levesz, átvesz, magának tulajdonít fontos szerepeket. Ízlést formál, értéket határoz meg, és ahol teheti, a közpénzen folyó támogatási rendszerek működtetését is magához veszi. Közben, nem ésszerűen indokolható módon a humanizmus mint törekvés leértékelődik a megszilárdult rendszerekben.

McLuhan híres mondása szerint a médium az üzenet. Kiforgatva, magyarul ez azt jelenti, hogy a cső birtoklása a fontos, nem az, hogy mi van benne és merre folyik. Amikor valaki kultúrharcról vizionál, az ezért a csőért folyó küzdelemben gondolja magát. Jellegzetes értelmiségi magatartás a kultúra hanyatlását, válságát hirdetni, annak védelmére mozgósítani, miközben az értelmiségnek a kultúra művelése a feladata. Az efféle mozgások a közéletben akkor állnak elő, amikor egyesek, sokan vagy kevesebben – részletkérdés – úgy érzik, hogy elveszítették a kapcsolatot a kulturális politikát gyakorló hatalommal, sőt ellentétbe kerültek vele. Attól félnek, hogy a változás szimbolikus jelentőségük és erőforrásaik csökkenését eredményezheti.

A kulturális politika szemszögéből nézve a követendő út mindkét oldalán mocsár van, amely piszkít, le is húzhat, letéríthet. Az egyik lehetőség voluntarista módon, ideológiai pózokba merevedve vagy az alkotói műítészi szereppel összekeverve gyakorolni a hatalmat. Az efféle közvetlen beavatkozás selejtes műveket dob a felszínre, dilettánsok rémuralmához vezet a politika nevében.

A másik lehetőség sodródni, sorsára hagyni a kultúrát, úgy tekinteni rá, mint múzeumra, vagy múzeumok összességére, amelyet működtetni kell. Hasonló ehhez, amikor azt hirdeti a politika, hogy a kultúra áru, a fő szempont a kereskedelmi haszon.

Mindkét letérés az útról ahhoz vezet, hogy olyan kultúrakészítő elit jön létre, amely az alkotás és a tudás ellenőrzésével igyekszik a hatalom kedvében járni. Sürgés-forgása akár még kényelmesnek is tűnhet, hiszen azt a hiedelmet erősíti, hogy fontos szerepet, sőt felelősséget vesz át. Azt a látszatot kelti, hogy a kultúrát nem művelni kell, hanem védeni. Közben elfelejtődik, hogy a kultúra éppen ilyenkor hal meg, továbbá hogy a politika igazi fő kérdése, miként biztosíthat minél szélesebb hozzáférést a kultúrához. A múzeummá vagy áruvá merevítés akadályozza, sőt sérti az alkotói szabadságot, eltorzítja a támogatási rendszereket és a kultúra intézményesített védelmét.

Az úton maradni mindezekkel szemben a kulturális politika számára két elv folyamatos betartását jelenti. Vállalnia kell, hogy kormányzása a kultúra területén is humanista marad. Korlátozni igyekszik a nihilizmus területfoglalásait, miközben felvállalja és gyakorolja azt az ellentmondást, hogy humanizmusát érvényesíti, ám mégsem avatkozik az alkotói folyamatokba és értékvitákba.

A másik elv az, hogy a kultúra világának plurálisnak kell maradnia, mert ez a szabadság lényege. A kulturális politikát az elitek nem sajátíthatják ki. Diktatúrát, benne ízlésdiktatúrát sem gyakorolhatnak az általuk kialakított értékek nevében, azt a látszatot keltve, hogy hatalom és kultúra között szoros, olyan közvetlen összefüggés van, amelynek ők a megjelenítői. A valóságban a helyzet ennek fordítottja kell, hogy legyen, mert mindez ugyanolyan ellentétek, eltérő irányzatok egymás mellett élését jelenti, mint a demokratikus közéletben. A magyarországi kulturális élet különböző, új és hagyományos szerveződései, csoportosulásai, érdekszövetségei, kamarái, kötöttséget nem vállaló egyénei úgy élnek egymás mellett ebben az utópisztikus elképzelésben, hogy egy humanista kulturális politika foglalja őket keretbe, tart köztük egyensúlyt, a pluralizmus szigorú betartásával. (Erre vonatkozóan véleményemet részletesebben A fordulat új kulturális kormányzást igényel 2010-ben címmel fejtettem ki az MPEE konferenciáján 2009 októberében. Később a szöveg megjelent a Nagyítás c. hetilapban: 1. évf. 1. sz. 4. l. és 1. évf. 2. sz. 4. l.)



« vissza