Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A roma integráció esélyei és buktatói

Van-e roma filozófia? Sokan habozás nélkül válaszolják, hogy nincs. Mások azt vallják, valószínűleg van, szeretnék is megismerni, de lehetetlen hozzáférni. Gyakran kapok erre irányuló kérdéseket, de mostanáig én is adós maradtam egy elfogadható meghatározással.

Az ember természet adta kíváncsisága a tudomány fejlődésének a motorja. Szellemtudományok és természettudományok. Előbbit az antik görögök kezdték el művelni, összefoglaló nevük a filozófia. Spengler (Oswald Spengler: A nyugat alkonya, A világtörténelem morfológiájának körvonalai. Bevezetés, 8. o.) szerint voltak az ókori görögöknek is ezen kívül természettudományos, csillagászati felismeréseik, ezeket azonban nem tudták értelmezni, mert nem volt az a távlatos világképük, amely a nyugati civilizációt megalapozó magaskultúrában evidencia. Kopernikusz és Galilei nevéhez köthetők a természettudományos megismerés kezdetei, amelynek legfőbb jellemzője lett a szakosodás, a specializáció. Még ma is születnek új, eddig senki által nem művelt tudományok, kerülnek ezáltal az ember látókörébe a természet új és újabb rejtelmei.

A cigány embernek nem volt ideje, sem lehetősége a csodálkozásra, még kevésbé a kutatásra. Neki mindig azonnal döntenie és lépnie kellett, ráadásul helyesen, mert ha tévedett és nem tudott gyorsan, lehetőleg azonnal korrigálni, akkor menekülnie kellett, vagy törvényszerűen elpusztult. Ehhez tökéletesen ismernie kellett a környezetét, a természetet. Ezt tette lehetővé az elsődleges tudás, illetve a közvetlen és tiszteleten alapuló kapcsolata a természettel, ami tulajdonképpen filozófia és természettudomány implicit egyvelege, és amely minden pillanatban segítette őt a helyes döntések meghozatalában. Az ebből kibontakozó szelekciós mechanizmus és a magasan fejlett biológiai szenzorok termelték ki azt a világképet, amelyben egy bármilyen dolgot, jelenséget átlátni és megismerni egy pillanat műve. Ezért nincs manifeszt roma filozófia, sem tudomány, csupán az a bizonyos roma bölcselet, amely nem az írástudók nyelvén beszél. Az írástudók ezért nem is értik, s tulajdonképpen ezért nem tartom sokra azokat az önjelölt cigányszakértőket, akik ma is azt állítják – talán hiszik is –, hogy cigányügyekben náluk a bölcsek köve. Továbbá ezért nem járt sikerrel arra irányuló kísérletsorozatom, hogy roma értelmiségieket – költőt, újságírót, tanárt, szociológust – bevonjak a saját kultúrájuk megismerését célzó kutatómunkába. Ők ugyanis iskolázásuk és neveltetésük folytán kikerültek ebből a körből, és már kívülről, a kívülálló szemével nézik a saját kultúrájukat, benne önmagukat. (Ez az a hatás, amelyet nekem valamilyen isteni csoda folytán sikerült elhárítanom. Drágán fizettem érte, de sok örömteli élményben, felismerésben volt részem ezáltal. Ez minden bizonnyal annak köszönhető elsősorban, hogy egy olyan közösségbe születtem, amely élvezhette a valódi szociális integráció minden előnyét. Ahol nem várták el kultúránk feladását, sőt, kifejezetten igényelték azt.) És ezért tartom sokra a kulturális antropológusoknak a részt vevő megfigyelésen alapuló, mindig az egyénre koncentráló kvalitatív módszerét. Csak ennek van tudományos perspektívája.

 

*

 

Másképpen látjuk a világot, másképpen viszonyulunk a térhez, az időhöz. Egy darabig azt hihettük, ezen már túllépett az idő, például a mi sajátos konfliktuskerülő térhasználatunk okafogyottá vált. A közelmúlt és napjaink eseményei azonban ezt megcáfolni látszanak.

Széll Kálmán miniszterelnök mondta: kutatni kell a cigányok kultúráját; megismerni a jelenségek hátterét, a mozgatórugókat, s utána, az ismeretek birtokában programokat készíteni. Ugyanezt mondták nem egészen egy évszázaddal később Mezei Barna és Pomogyi László jogtörténészek, de idézhetem György Pétert is, aki szerint a nem tudás a megvetés jele, vagy Ádám György professzort, aki ezt írta Az elme színe és fonákja című könyvében: „A tudásvákuum beszívja az áltudást”. És ezt szajkózom én is immár évek óta, de hiába. Falra hányt borsó. Máig nem történt meg a roma kultúra lényegének megragadása, akár megközelítően pontos meghatározása. Annak kifejtése, mi az, amiben alapvetően különbözik a többségi kultúráktól, amelyek természetesen egymástól is különböznek, a romák különbözősége azonban jól láthatóan más minőségű, mélyebb, alapvetőbb. Egészen a közelmúltig a tudománynak sem volt elképzelése erről a problémáról. „Társadalmi szörnyeteg”-ként tartották számon a cigányságot akkor is, ha ezt nem mondták ki, és ez idővel tág teret adott az áltudományos megállapításoknak, amelyek jó része ma is jelen van, és sajnálatos módon uralja a közgondolkodást.

Talán utat mutathat Freund Tamás neurobiológus Széchenyi István halálának 150. évfordulóján elhangzott előadásából a következő megállapítás: „Az emberi agyat (…) az evolúció nem arra találta megfelelő megoldásnak, hogy többszázezres vagy milliós közösségekben éljen. Mintegy 50 ezer évvel ezelőtt az ősember 100–200 fős törzsi közösségekben halászott, vadászott (…) Ez az a méretű közösség, amelyen belül nyilván tudjuk tartani szociális kapcsolatrendszerünket a közösség többi tagjával.” Majd később ugyanott: „egy genetikailag zárt, nagyméretű közösségben, amelyben az agy kapacitása már nem elég arra, hogy pontosan nyilvántartsa a közösségen belüli szociális kapcsolatrendszert, a szelekció az önző géneket (viselkedésmintázatokat) részesíti előnyben, míg kis közösségekben, ahol az agy képes a viszonosság folyamatos követésére, az együttműködést biztosító géneket (viselkedést) támogatja. Ez a törvényszerűség úgy tűnik, emberi társadalmakban is működik, természetesen nem a genetikai, hanem a kulturális evolúció szintjén, és olyan embertípus kifejlődéséhez vezet, amely kis közösségben együttműködő, de nagyobb közösségben már önző, és kihasználja mások altruizmusát.”

Szimbolikus jelenségek és cselekvések tompították a más kultúrákkal való érintkezés során keletkező feszültségeket; olyan történések, amelyeknek látszólag semmi értelmük, valójában azonban a fennálló rend stabilan tartását szolgálták. Ezekből mutatok be néhányat a saját közösségem múltjából és részben jelenéből. Tapasztalataim szerint azon csoportok utódainál maradtak meg leginkább a gyökeresen átalakult körülmények között is, amelyek tagjai falusi, kisvárosi, nem hivatásos vagy félhivatásos, mai szóhasználattal szabadúszó zenészként, a két kultúra határán, mindkét közösség normáira figyelemmel teremtették meg a saját világukat. Ez egy szűk sáv volt, amelyen csak úgy maradhattak meg, ha a roma és a magyar kultúra irányában egyaránt nyitottságot mutattak. Olyan helyzet volt ez, mint azé az ingáé, amelynek mindkét irányból korlátozzák a mozgását, de később ez tette lehetővé a törésmentes átmenetet, a lassúbb, de simább asszimiláció lehetőségét., illetve ahol ez lehetséges volt, a szociális integrációt.

Az első a sorban egy olyan szimbolikus cselekvéssor, amely a csoporthatárok védelme mellett az időnként feszültségoldóként szükségessé váló csoportváltás biztonságos, szabályozott lefolyását biztosította, de mielőtt erre rátérnék, elmondom, hogy a csoporthatárok védelmének az általam ismert körben két hatásos eszköze volt. Az egyik, hogy
A csoport tagja nem ehette meg azt az ételt, amelyet B csoport tagja készített. A másik, hogy A csoport tagja nem köthetett házasságot B csoport tagjával. Ezek sohasem formális tiltások voltak, hanem egy szelekciós nyomás által alakított belső késztetés megnyilvánulásai.

Ha valaki belépett a lakásba, lett légyen az bárki: rokon, ismerős vagy idegen, kötelező volt őt minden esetben étellel kínálni. (Az étkezéseknek nem volt meghatározott időpontja, mindenki akkor evett, amikor éhes volt, feltéve hogy volt mit.) A kínálást viszont a jövevénynek kötelező volt elutasítania akkor is, ha kopogott a szeme az éhségtől. Kivétel volt ez alól a saját csoport tagja, akinek csak azt kellett mérlegelnie, hogy van-e elég ennivalója a kínálónak, nem okoz-e érzékelhető veszteséget a kínálás elfogadásával. Mindennapos volt az ilyen eufemisztikus párbeszéd: „– Av, bes téle, ha!” (Gyere, ülj le, egyél!) Vagy egyszerűen csak: „– Ha!” (Egyél!) A válasz rendszerint: „– Na szjom bokhalo.” (Nem vagyok éhes.) – vagy „bokhali”, attól függően, hogy férfi vagy nő volt-e az illető, de gyakori válasz volt az „– Akani hájom” (Most ettem), vagy az egyszerűen csak: „– Na kampel” (Nem kell) is. A ma szokásos „Köszönöm, nem kérek” típusú, civilizált udvariassági formák ismeretlenek voltak ebben a körben. Az eufemisztikus párbeszéd valódi jelentése pedig ez volt:

Gyere, legyél a csoportunk tagja!

Köszönöm, nem akarok a csoportotok tagja lenni.

A fennálló csoportközi viszonyokat érintő, jelentős, olykor megrázó esemény volt, ha valaki felmentette magát a tilalom hatálya alól, és elfogadta a kínálást. Ez sohasem váratlanul, előzmények nélkül történt, hanem olyankor, ha valakinek valamilyen konfliktusa támadt vagy egyszerűen nem érezte jól magát a saját csoportjában. Mivel az információk jelentős hányada a metakommunikáció útján terjedt, az egymás közelében élő csoportok tagjai rendszerint jól tájékozottak voltak egymás dolgairól, nem érték őket váratlanul az ilyen fejlemények. De ha távolról jött az illető, akkor is segített a testbeszéd jelzései iránti fokozott érzékenység.

Az első kínálást ilyenkor követte a második, majd sorban a többi. Közben a jövevény bekapcsolódott a csoport tagjainak közös akcióiba (gombázás, gyógynövényezés, alkalmi munkavégzés, valamilyen kézművesmesterség művelése stb.), és ezzel le is zárult a csoportváltás.

Minden roma közösség életében fontos helyet foglalt el az átok: elsősorban és alapvetően a kívülről jövő támadások elleni védekezésben volt szerepe. Bizonyos helyzetekben ez volt a védekezés egyetlen lehetősége. Az átok gyakori formája a súlyos betegségek – leginkább a rák – kívánása (pl. „A rák essen beléd!”, „A rák egye meg a beledet!”), amivel nemritkán komoly félelmet keltettek, különösen ha az átkozódás némi boszorkánykodással is párosult. Az átkoknak különféle alfajai is léteztek. Az egyik az állítások nyomatékosítására szolgáló önátkozás volt. Például: „Haljak meg, ha nem igaz!”, „Vakuljak meg, ha láttam!”, „A kezem törjön el, ha hozzányúlok!” – és még egy egész sor ehhez hasonló, állítást és tagadást egyaránt megerősítő átok. Voltak csoportok, ahol minden állításhoz, tagadáshoz szervesen kapcsolódott egy ilyen bizonyítási formula: különben nem vették komolyan a kijelentést. Azoknál, akik már áttértek a magyar nyelv használatára, nem ritka az önátkozás az anyanyelven, vagyis cigányul való alkalmazása. A „Haljak meg!” cigányul: te merav!. Például: „Megmondtam a Katinak, te merav, hogy nem megyek vele!” (Ugyanígy a valakire való hivatkozásnál a „mondta”= phenlahi, rövidült változatban: phenla szót cigányul ékelik be a magyar beszédbe.) A másik leágazás az egymás közötti, családi és egyéb perpatvarokban használatos enyhébb, nem komoly átkok, amelyekről mindenki tudta, hogy hatástalanok (de ebben senki sem volt egészen biztos, különösen ha valaki megbetegedett vagy baleset érte az átkot követően. Az ilyen esetek mindig visszafogták az átkozódási hajlandóságot, félelmet keltettek.) Jelentős szerep jutott azoknak a kifejezéseknek, amelyek a magyar nyelvben trágárságnak számítanak, ezért eufémiákkal helyettesítik őket. Itt nem voltak eufémiák, mindenki nevén nevezte a dolgokat, s ez a gyermekek kommunikációjában sem okozott feszültséget. Ebben a világban más volt e szavak valódi jelentése.

Volt az átkok között egy, amely szimbolikus jelentését tekintve kiemelkedett a többiek közül, de csak az anyanyelvünkön mondva.

Magyar nyelven ugyanolyan hétköznapi átok volt, mint a többi, tehát ebben az esetben inkább szómágiáról beszélhetünk. Megértéséhez szükséges az alkalmazott szavak ismerete: Isten = Dél; megszólító esete devla; ver = marel; felszólító módban: verj = mar (alanyi ragozásban), verd meg = mar ole, ha férfit illet az átok, ola, ha nőt (tárgyas ragozásban). Verd meg őt = mar ole/ ola; ugyanez óhajtó módban: verjen meg az Isten = te marel tut o Dél; engem = man, téged = tut, őt = ole/ola. (A személynévmás tárgyesete egyébként le, illetve la. Az itt látható ole, illetve ola forma csak konkrét személy esetén alkalmazandó.)

Isten verésének kívánása óhajtó módban – te marel tut o Dél; te marel ole/ola o Dél – nem számított komoly átoknak, bárki bárkinek mondhatta. Mondták is, úgy vélvén, hogy Isten nyilvánvalóan tudja, komolyan gondolom-e azt a verést vagy sem. Egészen más volt a helyzet, ha ugyanez felszólító módban hangzott el: „Verd meg, Isten!” = „Devla, mar ole/ola!” Ebben az esetben az átok kimondása nyilvánvalóan azt jelentette, hogy komolyan gondolom az isten általi megveretést. Az idők során módosult, dallamossá vált a kiejtése a „mar” meghosszabbodásával: „Devla már ole/ola!” – majd elmaradt a „devla” és maradt a „márole” (ha férfi), „márola” (ha nő a címzett). Ezt az átkot ebben a formában csak idősebb fiatalabbnak, csak férfi nőnek mondhatta, csak magasabb rangú az alacsonyabb rangúnak, a természetes dominanciaviszonyok keretei között. Fordítva nem történhetett. Ha mégis megtörtént, válsághelyzet alakult ki, aminek rendszerint végleges szakítás volt a következménye, s ez már kihatott az érintetteknek az őket befogadó csoporthoz való viszonyára is. A természetes dominancia elve nem sérülhetett.

Gyermekkoromban többször hallottam a következő párbeszédet felnőtt férfiak találkozásakor:

Hát i romni szar hi? (Hát az asszony hogy van?)

Phirel ando gav. (Jár a faluba.)

A faluba járás funkciója kezdetben a kéregetés, tenyérjóslás, jövendőmondás, kuruzslás volt, majd a házilag készített használati eszközök – kötelek, kosarak, lábtörlők, seprők – értékesítése, végül a zeneszolgáltatáshoz kapcsolódó marketingtevékenység, ami magába foglalta a lakodalomhoz vezető folyamatok siettetését is a megfelelő praktikákkal, például kártyavetéssel, tenyérjóslással. Ilyenkor a hosszú és elmélyült beszélgetések során már a felhalmozott tudások adás-vételére is sor került. A parasztasszonyok első kézből kaptak ismereteket a titokzatosnak vélt cigány világról, a cigányasszonyok pedig cserébe megtanulták a háztartásvezetés, a sütés-főzés, a kertművelés fogásait, miközben jelentős tényezőivé váltak a személyközi kapcsolatok épülésének is. Ez nagyon fontos építőköve volt annak az integrációs folyamatnak, amely végül elvezetett a vegyes házasságok gyakorlatához, ami nem feltétlenül jelentett asszimilációt.

Azok a csoportok, amelyek a helyben maradás mellett döntöttek, s megjelenítették az itt felvázolt életformát, szakemberekkel építtettek már épületnek tekinthető, teljes terjedelmükkel a talajszint felett álló, kezdetben egyterű lakásokat. Alapjuk terméskőből, a falak saját készítésű vályogból, födém- és fedélszerkezetük az erdőből, az erdőőr hallgatólagos jóváhagyásával hozott fából készült. Tetőfedésük szalma, nád, kukoricaszár vagy más, hasonló jellegű szálas növény volt. Jelentős fordulat a kémény megjelenése: megszűnt a szabadtéri tűzrakás gyakorlata. Megjelent a fűtésre, főzésre, sütésre egyaránt alkalmas masina (tűzhely). Később ez lett a roma lakásbelső gyakorlati és szimbolikus jelentőséggel egyaránt bíró központi eleme. Átalakult az életforma, a gondolkodásmód. Az ilyen típusú házakból létesült közös udvaros telepek lettek a roma közösségi lét máig legautentikusabb formái. Ismeretlen volt a kerítés, a zárt ajtó, a középpontban – térben és funkcionálisan egyaránt – a közös udvar helyezkedett el, az intenzív és hosszú szociális együttlétek színtere.

A többségi kultúra irányába való nyitást tükrözték a kitérő utas telepek, ahol a házak már sorba rendeződnek, félkörívben, egy olyan utcát képezve, amely egy mindenki által használt útból nyílik, majd oda is torkollik, egy kis területet körbezárva. Az utca nevet, a házak számot kaptak, ami által az itt élő közösségek már kezelhetők voltak a közigazgatás számára. Megtörtént a nyitás, bővültek a külső kapcsolatok, de még erős a csoportösszetartás.

Többnyire a települések szélén helyezkedtek el azok a cigány utcák, cigánysorok, amelyek topográfiai értelemben már a falu, a város részei voltak. Az itt élő közösségek gazdasági aktivitásuk révén kerültek közelebbi kapcsolatba a többségi társadalommal, itt mutatkoztak az asszimiláció első jelei is.

E telepekhez a lakóik által kizárólagosan használt gyalogutak, ösvények rendszere tartozott, amely a kellőképpen szeparált lakóhelyeikkel együtt része volt az általuk kizárólagosan használt térnek. Ennek elsődleges funkciója a konfliktusok elkerülése volt.

Az itt felsorolt településszerkezeti megoldásokból egy egyenes vonalú fejlődési trend rajzolódik ki. A tévedés kockázata nélkül állíthatjuk tehát, hogy ez volt a magyarországi magyar cigány népesség adaptációjának domináns iránya, s ez nem mond ellent annak a ténynek, hogy a 20. század közepére az adaptációnak három változata valósult meg itt. Az egyik a városi hivatásos zenészek immár polgári erényeket is felmutató közösségei, a másik a falusi nem hivatásos zenészeknek a két kultúra határán egyensúlyozó közösségei, a harmadik azon csoportok összessége, amelyek kívül maradva a többségi társadalom rendszerein, külső kapcsolataikat minimalizálva megvalósították a kívülállás kultúráját. Ez azt jelentette, hogy csak akkor és annyi időre hagyták el saját tereiket, amikor és amennyi időre ez feltétlenül szükséges volt. Külső kapcsolataik ennek megfelelően kizárólag funkcionális gazdasági kapcsolatok voltak. Ezeken a helyeken vezetett időnként konfliktusokhoz a tulajdon tiszteletének hiánya. Ezeknek a csoportoknak ugyanis egyszerűen nem volt fogalmuk a tulajdonra, nem ismerték az előrelátást, a felhalmozást. Az ő gondolkodásmódjukat, világképüket még a nomád erkölcs határozta meg. Az igazi nehézséget azonban az elemző munka számára az jelenti, hogy ezek az eltérő „fejlődési” fokozatokat tükröző közösségek egy időben, egymás közelében léteztek, ami a roma kultúrának az európaitól eltérő, sajátos időfelfogására utal. További kérdést vagy kérdéseket vet fel azon közösségek esete, amelyek morfológiai értelemben nem illeszthetők ebbe a sorba. Az egyik ilyen például egy, az átlagosnál jóval nagyobb létszámú és etnikailag vegyes összetételű közösség volt; éltek ott magyar és oláh cigányok, illetve olyanok, akik egyik csoportosulásba sem voltak sorolhatók. Valószínűleg ezzel függött össze, hogy nem volt egységes a településszerkezeti megoldásuk sem. A másik, az általánostól eltérő helyzetet szintén egy, az átlagosnál nagyobb létszámú közösség produkálta oly módon, hogy a településen belül több, egymástól is elkülönült, néhány családból álló buborékszerű képződmény él, beékelődve a gádzsó közösségbe. Figyelemre méltó, hogy ez a rendszer ebben a formában ma is létezik, kiegyensúlyozott külső kapcsolatokkal.

 

*

 

Az emberi közösségek szerveződésének természetes formái a család, a csoport és a csoportok közösségei. Nem kívánok foglalkozni azzal, hogy a civilizációs fejlődés során miképpen alakultak ezek a formációk – a szociológusok nálam jobban ismerik ezt a területet –, csupán annyit jegyeznék meg, hogy itt, Európában ma már a társadalmak alapegységének számító család sem a régi. Ennek motivációs hátterében a természet átalakítása, egyre növekvő mértékű kizsákmányolása, majd az ennek nyomán keletkező tulajdon felhalmozása, és az ezzel együtt járó elidegenedés figyelhető meg.

Továbbá: a fejlődésnek egymásra épülő szintjei vannak, s eközben előfordul, hogy az egyes szinteken egymáshoz nem, vagy csak nehezen kapcsolódó tradíciók kerülnek egymás mellé, de az is előfordul, hogy különböző fejlődési szintek kerülnek kapcsolatba egymással, ami akár súlyos konfliktusok okozója is lehet.

Ez a néhány mozzanat is jól tükrözi a fejlett nyugati társadalmak legfontosabb jellemzőit. (Most szándékosan nem szólok a civilizáció által nyújtott kényelemről, komfortról, egyrészt azért, mert ezek ugyanakkor kiszolgáltatottá is teszik az embert, másrészt éppen napjainkban tünedeznek fel a fejlődéssel szükségképpen együtt járó növekedés korlátai és veszélyei.)

A mi közösségeinkben mostanáig a család, a csoport és a csoportok közösségei alkotják a népességet, nincs a közösségek szerveződésének ennél magasabb szintje, vagyis valamilyen oknál fogva megmaradtunk az ősközösségi viszonyokra jellemző keretek között (miután a roma kultúrában egyszerre van jelen a múlt és a jelen, a közösségi viszonyok vizsgálatánál nincs érzékelhető határvonal a kettő között). Ennek megfelelően alakult a világképünk, gondolkodásmódunk, életstratégiáink a feltétlen bizalom, szolidaritás, a garantált igazmondás körülményei között.

Ezzel szemben a többségi társadalmakat jellemző hivatalos kultúra minden ismérvében a népi fonákja. Dogmatikus és hierarchikus; tekintély szentesítette kiváltságok és normák szabályozzák. Az önzés a rendszer vezérelve, a tulajdon a jogrend alapja. Természetesen egy közösség sem élhet normák nélkül. A mi csoportjainknak, e csoportok közösségeinek is voltak, vannak normáik, ezeket azonban nem a tekintély szentesíti, hanem a természet törvényei, valamint a kollektív emlékezetben halmozódó, a fontossági szempontok alapján tárolt tapasztalatok. Csak azt jegyezzük meg, amire a túléléshez szükségünk van. Minden valószínűség szerint ez a túlélési stratégia érlelte ki azt az Európában egyedüli és máig ismeretlen közösségi struktúrát, amely a túléléshez szükséges feltételeket teljesítette. Ez a megállapítás csak az általam ismert és megfigyelt közösségre nézve érvényes. Ma már tudom, hogy vannak ettől eltérő elvek szerint szerveződő roma/cigány közösségek is. A jövő dönti el, hogy ezek közül melyik lesz az adaptív.

Egy gyakorlati példával teszek kísérletet a rendszer működésének bemutatására, előrebocsátva, hogy az összefüggések maradéktalan feltárására, az ilyen típusú munkák elvégzéséhez szükséges adatok, dokumentumok nem állnak rendelkezésemre. Csak az emlékezetemre támaszkodhatom, ami talán elég lesz néhány, remélhetően fontos alapelv megvilágítására.

Adva van négy, egymás közelében, egymással szomszéd településeken élő csoport. A pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy a négy csoport közül kettő egy településen, a falu két végén helyezkedett el, de egymással fenntartott kapcsolataikat ez nem befolyásolta. Az egyszerűség kedvéért számokkal fogom jelölni őket. 1., 2., 3. és 4. csoport. Méretük és jellemző foglalkozásuk eltérő. Az l. és a 3. számú csoport a zeneszolgáltatást gyakorolta meghatározó mértékben, a 2. számú mező- és erdőgazdasági alkalmi munkákat végzett szezonszerűen, szinte állandóan (mindig volt mit csinálni), a 4. számú csoport pedig alapvetően a szegkovácsmesterséget művelte. Önmagában azonban egyik tevékenység sem tudta teljes körűen biztosítani a családok megélhetését, ezért időnként váltaniuk kellett. Többnyire a több lábon állás stratégiáját követték. Szóba jöhetett kiegészítő tevékenységként a gyógynövények, vadon termő gyümölcsök, bogyók, gombák gyűjtése és értékesítése, voltak, akik háziipari tevékenység keretében kötelek, lábtörlők, kosarak, seprűk, szerszámnyelek készítésével egészítették ki jövedelmüket, de szokás volt a dohánytermesztés, illetve selyemhernyó-nevelés is, aminek a késztermékét felvásárlók gyűjtötték be rendszeresen a gyógynövényekhez, bogyókhoz hasonlóan. A kovácsok kerti és egyéb szerszámokat készítettek az út szélén és egyéb helyeken összegyűjtött vashulladékból.

Mindössze két olyan tevékenységfajta volt, amelyet mind a négy csoport tagjai végeztek kisebb-nagyobb rendszerességgel. Az egyik a mezőgazdasági alkalmi munkák csoportja volt. Előfordult, hogy a különböző csoportok tagjai együtt, egy csapatban dolgoztak. A mezőgazdasági munkák gépesítése előtt bőven volt ilyen munkalehetőség, ami javára vált a csoportközi kapcsolatoknak. A másik ilyen, rendszeresen végzett tevékenység a zeneszolgáltatás volt. Ha a lakodalmak, bálok szezonján – ősszel és tavasszal – zsúfolt volt a program, kisegítették egymást az l. és a 3. csoport zenészei, miközben volt közöttük egy kis egészséges rivalizálás is. Az ebből fakadó konfliktusokat rendszerint az asszonyok rendezték a maguk látványos, de valójában ártalmatlan eszközeivel. A másik két csoportnak is voltak a zenéhez értő tagjai, ők is beszálltak, ha hívták őket.

Akkor bomlott meg ez az összhang, amikor a kormányzat megpróbálta kinevelni a szocialista cigány típusát a szegkovácsok kisipari termelőszövetkezetbe szervezésével. Ez a 4. számú csoportot érintette teljes egészében, aminek következtében ez a csoport elszakadt a többiektől, bezárkózott. Lett „választott”, valójában a hatalom által kiválasztott vezetőjük, afféle kvázi-vajda autóval, sofőrrel, titkárnővel, párttitkáruk, közvetlen termelésirányítóik, alsó szintű vezetőik. A műszaki, gazdasági vezetőket kívülről kapták. Szakítottak a közösségi hagyományokkal, feladták a természeti törvények által meghatározott kötelékeket. Csak azokat fogadták el partnerként a 2. és 3. számú csoportból, akik beálltak hozzájuk dolgozni a ktsz-be. Nekik volt fogékonyságuk a szakmához, az 1. számú csoport tagjainak azonban nem. Ők teljesen kimaradtak ebből a részleges integrációból, kísérletet sem tettek a csatlakozásra.

Nekik, mármint az 1. számú csoportnak szoros, több párhuzamos és csereházassággal megalapozott kapcsolata volt a 2. számú csoporttal. (Párhuzamos házasság volt az az eset, amikor a házaspár férfi tagjának csoportjából egy másik férfi választott feleséget a házaspár nő tagjának csoportjából. A csereházasság értelemszerűen ennek a fordítottja volt. Az erre való késztetés a házasság megkötésének időpontjában azonnal aktiválódott a fiatalokban.) Nem volt viszont ilyen típusú kapcsolata az 1. csoportnak a 3. és 4. számú csoporttal. Egy erőteljes, többszörös házasságon alapuló kötelék bontakozott ki viszont a 2. és a 4., továbbá a 3. és 4. csoport között, miközben a 2. és 3. csoport nem épített közvetlen kapcsolatokat egymással. Ez hasonló volt ahhoz a viszonyhoz, amely az 1. és a 4. csoport között volt. (Az 1. és a 3. csoport között is köttetett egy házasság, ezt azonban nem követték továbbiak, vagyis itt valamilyen oknál fogva nem indult be a párhuzamos és csereházasságok kötésének folyamata.) Ennek köszönhetően kialakultak olyan helyzetek, amelyekben az érintett két csoport viszonyában szinte mindenki mindenkinek rokonává vált. Ilyenkor a rokonházasság tilalmának köszönhetően a következő generációnak már más irányban kellett tájékozódnia, házastársat keresnie, és ez minden generációváltásnál megismétlődött, ami a gének folyamatos szóródásához vezetett. Természetesen voltak véletlenszerűen kialakuló körkörösségek, visszacsatolások, ez azonban a rendszer működésének elvét nem befolyásolta.

Ez a konstrukció kívülről nézve bonyolultnak, nehezen áttekinthetőnek tűnhet, a valóságban azonban egyszerű, világos szabályok szerint szerveződő, komplex és kontingens képződmény volt, amelyben tökéletesen megvalósult az endogén ciklusok nemlineáris dinamikája. Lényegében kétféle kapcsolattípus volt a rendszerben: a lakóhely szerinti és a rokoni. A lakóhely szerinti kapcsolat sohasem terjedt túl a szükséglet szerinti közös akciókon, ennek megfelelően lazán kötődtek egymáshoz a csoportok, következésképpen itt nem indulhatott be a transzformáció, viszont ez egy több generáción átívelő statikus rendszer volt. A másik, ennél sokkal erőteljesebb kapcsolattípus a párhuzamos és csereházasságok által megerősített, kettős csoporttagságokkal átszőtt rendszereket, szerencsés esetben hálózatokat hozott létre, amely viszont a már említett módon generációnként, ciklikusan változott szükségszerűen. Ilyenkor átrendeződtek a csoportközi kapcsolatok oly mértékben, hogy a harmadik, negyedik generációváltással egybekötött ciklus után az érintettek már nem is emlékeztek ezekre a korábbi kapcsolatokra. Kivételt képeztek a nem vérségi alapon szerveződő csoportok, ahol értelemszerűen még a generációváltást követően is lehettek a házasságkötés szempontjából számításba vehető alanyok. És mivel a különböző csoportokban nem azonos időpontokban történtek a generációváltások, ez egy szünet nélkül zajló konstans folyamat volt.

Minden csoport tagja volt egyrészt egy ilyen szoros kapcsolatokat ápoló, dinamikus rokoni hálózatnak, és tagja volt egy lakóhely szerinti, lazább kapcsolatokat fenntartó, funkcionális, statikus közösségnek. Csak az életképes, erős közösségek maradhattak meg. Az elfogadás és az elutasítás egyidejű jelenléte alapvető különbség a többségi társadalmak vertikálisan szervezett, hatalmi struktúrákkal átszőtt közösségeivel való összevetésben. (Ennek a problémának az átgondolását még el se kezdtük.) Az erőforrásokhoz való hozzáférés változó lehetőségei függvényében, például a tulajdon intézményének elfogadásával változott az életstratégia, az életforma, a kulturális arculat, de ilyen típusú változás következett be a kézművesmesterséget gyakorlóknál, amikor a korszerű tömegtermelés kiszorította termékeiket a piacról – csak egy dolog nem változhatott: az itt felvázolt közösségi struktúra, amely végeredményben a következő eredményeket produkálta:

1. A gének folyamatos szóródása kizárja a belterjesség kialakulásának, a biológiai összeomlásnak a lehetőségét.

2. A közösségi integrációnak az elfogadás mellett az elutasítás is fontos építőköve, ami végső soron útját állja a tömegesedésnek, a hatalmi-politikai struktúrák kialakulásának.

3. Állandó egyensúly jellemzi a rendszert, nincsenek benne változást generáló feszültségek.

Az asszimiláció lényege ennek a természetorientáltságnak felszámolása, ami nagyrészt meg is történt mára, azonban a benne gyökerező reflexek jó része még jelen van, olykor érthetetlen averziók, megmagyarázhatatlan késztetések, feszültségek formájában a felszínre törve. A folyamat tulajdonképpen már a 20. század ötvenes éveiben elkezdődött, azonban a döntő lökést az MSZMP 1961-ben kiadott, a cigánytelepek felszámolását előíró határozata adta meg. A kommunista ideológia által hirdetett egyenlőség, a rasszizmus intézményesített tilalma visszhangot vert a roma lelkekben, és ettől példátlanul hatékonynak bizonyult az asszimilációra való késztetés. Ezt a tendenciát erősítette a teljes foglalkoztatottság és a mindenkit befogadó szociális ellátórendszerek hálózata.

Majd jött az 1990-es politikai és gazdasági rendszerváltás, amely alaposan megreformálta a kelet-európai társadalmakat, és közhelyszámba menő megállapítás, hogy a romák voltak ennek a váltásnak a legnagyobb vesztesei. Lényegében az történt – Magyarországon mindenképpen –, hogy a politikai és gazdasági rendszerváltás kulturális értelemben is érvénytelenítette azt, amit az előző évtizedekben eredményként könyvelhettünk el. Gazdasági, társadalmi és politikai értelemben pedig ezek a közösségek egyik napról a másikra visszazuhantak a fél évszázaddal korábbi viszonyok közé, csak most már nem birtokolták azokat a képességeket, készségeket, amelyek akkor a túlélést tették lehetővé számukra. Semmivé vált a közösségi struktúra, szétszéledtek a csoportok.

Természetesen mi is nagy várakozással tekintettünk a demokrácia, a szabadság eljövetele elé, senki sem számolt azzal a lehetőséggel, amely végül bekövetkezett, hogy a romákat majd nem lehet bevonni a demokratikus átalakulás folyamatába. Senki sem tudta: sem mi, az akkor még maroknyi roma értelmiség, sem a segítségünkre sietett demokratikus ellenzék, hogy közösségeink kimaradtak abból a fejlődéstörténetből, amely a képviseleti demokrácia intézményeit kiérlelte. Kimaradtunk a történelemből, és ez súlyos következménnyel járt. Nem tudtunk bekapcsolódni a rendszerváltás folyamatába, nem tudtuk kiépíteni a saját intézményeinket, nem indult be közösségeinknek a kor és a polgári demokrácia követelményeinek megfelelő funkcionális szerveződése, és ennek köszönhetően ma nincs törvényes eszközünk a védekezéshez, az érdekérvényesítéshez.

Freund Tamás előadásának már a címe is gondolatokat ébreszt: „A közösségért való áldozatvállalás biológiai és társadalmi meghatározottsága”. Az első e gondolatok sorában, hogyaz önző viselkedésminták által vezérelt nagy közösség a 20. században gyakorlatilag felszámolta a természeti törvények által szabott keretek között élő kis közösségeket, megfosztva őket a szociális integráció kiteljesedésének a lehetőségétől. Ezek egy része asszimilálódott mára, illetve a siker esélyével halad ebbe az irányba. A másik, sajnos, nagyobbik rész helyzete máig megoldatlan. A kívülállás kultúrájának feldolgozatlanságából és a politikai rasszizmus térhódításából adódnak napjaink súlyos feszültségei.

Ennek tükrében teszek kísérletet annak felvázolására, hogy miként alakult az itt bemutatott négy csoportból álló közösség helyzete a rendszerváltást követően. Általánosságban elmondható, hogy ma még egy csoport esetében sem beszélhetünk határozott irányválasztásról, sikeres megoldásról. Kísérleteket regisztrálhatunk, amelyek végkifejlete lehet az asszimiláció, de jó esetben akár egy-egy új távlatokat nyitó kulturális mintázat is megjelenhet. Ennek több jelét láthatjuk az 1., a 3. és a 4. számú csoport, illetve e csoportok maradványai esetében, hiszen eredeti formájukban ma már nem léteznek ezek a közösségek. A volt 2. számú csoport sorsa beteljesedni látszik egy sikeres asszimiláció formájában. Ők azok, akik eleve a bérmunkáslétre rendezkedtek be, de próbálkoznak mikrovállalkozások működtetésével is.

Számomra leginkább figyelemreméltó az, ami az 1. számmal jelölt csoport esetében történt. Közvetlen előzménye nincs az esetnek, csupán egy halvány emlék a 20. század 40-es éveiből. Egy fateknőket, fatálakat, fakanalakat készítő kisebb csoport telepedett le a szomszéd faluban, akiket – mivel szükségletet elégítettek ki – hamar és simán befogadott a környék lakossága. Nekünk is voltak velük kapcsolataink, különösen mi, gyerekek sok játékos órát töltöttünk el az ő gyerekeikkel. A jellemző foglalkozásuk okán „teknősöknek” neveztük őket. (Ma már tudom, hogy beások voltak, akik röviddel ezt megelőzően keltek át Romániából.) Ők szerették volna elmélyíteni ezeket a kapcsolatokat, de nálunk ekkor még erősek voltak a csoporthatárokat védő, elhárító reflexek, ezért ez nem sikerülhetett. Nyilvánvalóan nekik is voltak a csoporthatárok védelmére szolgáló normáik, tabuik, azonban ebben az esetben lehetséges, hogy a ráció felülírta ezeket, de ennél valószínűbb, hogy a nálunk ekkor már jól működő közösségi struktúrába szerettek volna belépni. Nemsokára eltávoztak. Elköltöztek, nem tudtuk, hová, nem is firtattuk. Évekig nem hallottunk róluk semmit. Majd valamikor a 80-as években híre ment, hogy közösségünk egyik tagja, egy fiatalember „teknősökkel barátkozik”, majd feleségül vett egy teknős lányt. Ezt további házasságkötések követték, az eredmény egy új csoport lett, amely magán viseli azokat a látható jellemzőket, amelyeket a mi magyar cigány csoportjaink a 20. század közepéig viseltek, és még valamit, ami a mi akkori szokásvilágunknál is archaikusabb kultúra jelenlétét sejteti, de semmi olyan nem látható, ami a beás kultúra hagyatékának lenne tekinthető.

Rokonlátogatásaim során mindig vetettem egy oldalpillantást arra a falu szélén álló kis dombra, ahol a mi házaink álltak, s ahol gyermekkorom legintenzívebb szakaszát töltöttem. Csak a házaink hűlt helyét láttam, de ez is elég volt az emlékek felidézésére. Majd egyszer az tűnt fel nem kis meglepetésemre, hogy újra házak állnak a mi házaink helyén. Ezek már téglából épültek, az elhelyezkedésük azonban teljesen azonos volt a mi házaink rendszerével. És furcsa módon ugyanannyi (hét) ház áll itt, mint a mi időnkben.

Kik ezek? – kérdeztem rokonaimat.

A teknősök – kaptam a határozott és méltatlankodó választ, majd sorolták, hogy kik azok, akik összeadták magukat ezzel a népséggel. Én pedig ekkor már tudtam, hogy vannak helyek az országban, ahol történt ilyen jellegű keveredés magyar cigányok és beások között. Tehát elhittem, és tulajdonképpen örültem is neki, ellentétben a csoporthatárok védelmét szolgáló reflexek nyomásától ekkor még szenvedő rokonaimmal.

Jellemző tevékenységük a gyűjtögetés: gyógynövények és a civilizáció hulladékainak hasznosítása. Kirekesztettségük úgyszólván teljes, még az alkalmi, feketemunkák lehetőségéből is. De nem is igen keresik ezt a lehetőséget, leginkább a környék szeméttelepeire járnak guberálni. De ami a leginkább figyelemreméltó ebben, az az, hogy ez az új csoport egy néhány kívülről jött házastársat leszámítva a nagyobbik, immár asszimilációs pályára került közösségből vált ki, megengedve annak feltételezését, hogy itt egy, az asszimiláció elleni lázadásról van szó. Környezetüktől nevet is kaptak – ők a teknősök –, ettől kiválásuk, önálló csoporttá alakulásuk véglegesnek tekinthető. Ma már az iskola és a közigazgatás is különálló etnikumként kezeli őket, holott, mint kiderült, részei a nagyobb közösségnek, csupán elváltak attól.

Figyelemre méltó az is, ami a 4. számú, eredetileg szegkovácscsoport utódainál történt. Talán érdekes, hogy itt is a nyolcvanas években indultak be azok a folyamatok, amelyek ma meghatározzák a közösség helyzetét. Azonban itt más irányt vettek az események, amelyek beilleszthetők abba a képbe, mely abban az időben a környező közép-európai országokban kibontakozott cigánykirály-választásokból kirajzolódott. Megjelent a gazdag cigány. Először egy, azután kettő, három, majd a többi. Volt egy kísérlet itt is koronázásra, de a falu katolikus papja elutasította a kérés teljesítését. Cifra palotáikat mindenkitől elkülönülten, a falu szélén, egy önálló lakóparkot képezve építették fel. A csoport maradványának másik fele, a szegények immár új csoportja maradt a régi lakóhelyén, a Hegyen. Ők képezik az ellenpólust. Kialakulóban van az a gyakorlat, hogy ezek a szegények a gazdag cigányok vállalkozásainál vállalnak munkát. Elkezdődött a roma közösségek gazdasági szempontú rétegződése, ami egy új, a többségéhez hasonló társadalmi konstrukció ígéretét hordozza. Mára felnőtt a második generációjuk, amelynek tagjai immár nem gazdag cigányként, hanem vállalkozóként vagy alkalmazottként lépnek színre.



« vissza