Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Amerika nagy misztériuma: fontos-e John Galt?

Szentpétervár zűrzavara, a maga felfordulásával a múlt század elején Amerikának is „adott” valamit, pontosabban valaki(ke)t: nevezetesen Vlagyimir Nabokovot, az írót, Isaiah Berlint, a filozófust és Ayn Randet, aki ugyan egyik sem volt, de azt hitte magáról, hogy író is, meg filozófus is. Ráadásul: sok amerikai ugyancsak ezt hitte róla. Amikor, évtizedekkel később, 1998-ban az amerikai Modern Könyvtár olvasóit megkérdezték, hogy véleményük szerint melyik a 20. század legnagyobb irodalmi alkotása, akkor Ayn Rand 1957-ben megjelent Atlasz vállat von című könyvét jelölték meg, amely ezzel megelőzte még az Ulyssest is. A washingtoni Kongresszusi Könyvtár pedig azt találta felmérni, hogy a Biblia kivételével egyetlen könyv sem gyakorolt akkora hatást az amerikaiakra, mint az Atlasz vállat von

Némi pikírtséggel azt mondhatnánk: a könyv olyan fontos és befolyásos személyiségekre gyakorolt figyelemre méltó hatást, mint például Hollywood szőke sztárja, a két évvel ezelőtt elhunyt Farrah Fawcett. Ő egyenesen „irodalmi zseninek” minősítette Randet, s úgy fest, hogy e csodálat kölcsönös volt. Ayn Rand ugyanis rendszeresen a képernyőre tapadt, amikor Fawcett híres sorozatát, a Charlie angyalait adták, mert – mint nem sokkal halála előtt maga a sztár mesélte el – látott benne „valamit”, amit a kritikusok, szerinte sajnálatosan, nem fedeztek fel. Rand asszonyt annyira elbűvölte a szexi Fawcett, hogy abban reménykedett: a mű megfilmesített változatában ő játssza majd az Atlasz vállat von főhősnőjét, az okos Dagny Taggart kisasszonyt, egy vasútvállalat nagyhatalmú vezetőjét. A megfilmesítés ötlete egyébként először 1978-ban pattant ki egynémely hollywoodi mogulok agyából, de az NBC akkori főnöke, Fred Silverman megfúrta. Aztán pár évvel ezelőtt Angelina Jolie neve került szóba, de a film akkor sem készült el.

Végül, talán éppen az amerikai belpolitikai helyzetnek köszönhetően is, az idén tavaszra elkészült a Nagy Film, és az amerikai mozikban áprilisban bemutatták az Atlasz vállat von pellikuláját. Nagy bukás lett. Névtelen színészekkel, rosszul előadott, vacakul rendezett filmet láthattak az érdeklődők, és a művészet szabadpiacán megbukott a szabadpiac apologetikájának szánt műalkotás.

Ayn Rand és főműve azonban változatlanul fogva tartja az amerikaiak egy részét, sőt a gazdasági válság mélyülésével a republikánus hívek egyre tekintélyesebb lélekszámú táborát, s mostanság valóban befolyásos politikusok is híveivé és népszerűsítőivé szegődnek. Mi több: a viszonyulás az írónőhöz és elveihez manapság napi politikai téma, sőt immár a politizálás egyik eszköze.

Ayn Rand ugyanis az abszolút korlátok nélküli kapitalizmus imádója, elvet és megvet mindenfajta altruista moralitást, és csakis és kizárólag dollárban méri az embert. Aki nem elég erős és versenyképes, az nem érdemes az életre – hirdeti. A nemrégiben (viszonylag gyenge fordításban, Veszett világ címmel) magyarul is megjelent Atlasz vállat von ennek a filozófiának vélt és hitt gondolkodásmódnak az esszenciája. Hívei, és maga Rand is, „objektivizmusnak” nevezik. S térhódítása az Egyesült Államokban, legalábbis Európából nézvést, meglepő és – bár érthető – alkalmasint elszomorító is.

Az emberiség dicsőségére, először és utoljára, létrejött a pénz országa, márpedig számomra nincs magasabb és tisztelgőbb hódolat Amerika előtt, mint ez, mert ez azt jelenti: az ész, az igazság, a szabadság, a termelés, a teljesítmény országa… (az emberek) addig, amíg, és hacsak nem jönnek rá, hogy a pénz minden jó gyökere, saját pusztulásukat keresik… Vér, korbács és fegyver… vagy dollár. Válasszanak…” Hank Rearden szónoklatából idéztetnek e mondatok. Hank Rearden: magabiztos gyáriparos, kohói és acélgyárai Amerika-szerte ismertek és elismertek.

Hank Rearden persze a képzelet szülötte: ő az Atlasz vállat von egyik főszereplője. A másik: Dagny Taggart, a Taggart vasútvállalat fiatal és dinamikus igazgatónője. Ayn Rand köréjük fonja hosszas – több mint ezeroldalas – sztoriját.

A csinos és okos Dagny Taggart megújítani, versenyképessé tenni és ezzel megmenteni próbálja az apjától örökölt vasúttársaságot; mindenekelőtt új síneket akar, és ehhez Hank Rearden új találmányát, a senki által nem ismert összetételű, speciális fémötvözetet kívánja felhasználni. Csakhogy a bátyja, James Taggart, aki a cég elnöke, fúrja az ötletet, ő inkább a kormányzat aktuális politikájával ért egyet, miszerint a pénz, a vagyon, a gazdagság a többi között arra is való, hogy megosszák a szegényebb rétegekkel, mert akinek több adatott, attól több váratik el, vagyis több a kötelezettsége is a társadalom iránt. A jótékonysági akciókkal is rokonszenvező James Taggart még azon sem háborodik fel, hogy a kormány úgy dönt: egyetlen vállalkozó és gyáriparos sem tulajdonolhat egynél több céget. A gazdaság egyre erőteljesebb állami befolyása miatt Dagny és Hank – akik időközben persze szeretők is lesznek – egymás után veszít el tehetséges kollégákat. Van, amelyikük, mintegy tiltakozásul az egyre inkább szocialistának minősített rendszer ellen, felgyújtja a saját gyárát (nehogy állami tulajdonba kerüljön) és a lángokban veszíti életét, s van, aki egész egyszerűen eltűnik. Így, vagy úgy, de a kreatív, teremtő emberek közül sokan, akik Rand szerint mintegy Atlaszként viszik vállukon a világot, vállat vonnak, és kivonulnak a társadalomból. Ezzel akarják jelezni, hogy elutasítják a nép érdekeire hivatkozó állami beavatkozást (amely néptömegeket egyébként Rand, nem kis lenézéssel, „parazitáknak” mutat be). Ugyanakkor a gazdasági elit kivonulása – amely lényegében a kormány és az iparbárók harca az amerikai gazdaság fölötti uralomért – a társadalom szétesésével fenyeget.

Eltűnésük előtt valamennyien rejtélyes kérdést fogalmaznak: „Ki az a John Galt?”… A fura kérdés egyébként időről időre, különféle epizódokban és váratlanul bukkan fel a regényben. Sokára derül fény a Nagy Talányra: Galt, a vörhenyes hajú férfi, a regény kulcsfigurája. Valahol a Far West világtól elzárt zugában, Colorado hegyei között, abszolút visszavonultan élő mérnökember, és mellesleg milliárdos ő; ide, és hozzá vonulnak vissza a kapitalizmus vezető figurái, és ő ösztökéli lázadásukat. S mivel az ország lassanként megfosztatik ezektől az emberektől, a társadalom fokozatosan kezd szétesni, mindenfelé zűrzavar üti fel a fejét, a kormány bürokratáinak nem marad más választásuk, mint meghajolni az iparbárók és a lázadók előtt, és kérlelni a rebellisek „főnökét”, vagyis hát John Galtot: térjen vissza, és vegye végre kézbe a gazdaság irányítását.

Az út tiszta – mondta Galt. – Visszatérünk a világba. – Azzal felemelte a kezét, és az elhagyott föld fölé, a levegőbe rajzolta a dollárjelet.”

Így zárul az Atlasz vállat von. Már megjelenésekor nem kevesen szó szerint értették, és elhitték. Ma pedig gyakorló politikusok vonnak párhuzamokat a regény és a valóság között, a The Wall Street Journal cikk gyanánt gondosan idéz belőle passzusokat, mintegy figyelmeztetésül és okulásul a mai kor hús-vér embereinek. S bár a regény mondandóját korrekten értelmezve valóban lehet célzásokat tenni a mai amerikai politikára is, de azért az egész iromány csak egy regény. S Atlasz csak a regényben vont vállat…

Ezért aztán talán nem is nagy túlzás azt állítani: Ayn Rand Amerika nagy misztériumainak egyike. Amfetaminnal doppingoló szerző volt, aki szabadidejében sorozatgyilkosokat dicsőítő sorokat vetett papírra, ellenezte a demokráciát, mert a „tömegeket” – vagyis a saját olvasóit – „tetveknek” és „parazitáknak” írta le, s lám, könyvei változatlanul hihetetlenül nagy példányszámban fogynak, amerikai újságírók (például a hangos jobbos rádiós: Rush Limbaugh, a maga tízmilliónál is több hallgatójával) ájultan prófétának titulálják, amerikai értelmiségiek alapítványt hoztak létre és konferenciát rendeznek róla, amerikai politikusok pedig (a különös Tea Párt hívei) pozitívan példálódznak vele és könyveivel.

Hogyan vált hát a mély erkölcstelenségnek ez a kis orosz bombája amerikai ikonná?” – tette fel a kérdést a minap a Slate című internetes orgánum. Tavaly két életrajzi könyv is megpróbálta megfejteni a „rejtvényt”. Jennifer Burns A Piac Istennője című biográfiája és Anne Heller Ayn Rand és a világ, amelyet létrehozott című könyve egyaránt egy lelkileg erősen sérült asszony portréját rajzolja meg, aki igazán megérdemli azt, ami ellen pedig egész életében harcolt: az együttérzést.

Alisa Zinovjevna Rosenbaum – a későbbi Ayn Rand – télvíz idején született a fagyos orosz cári rendszerben, Szentpéterváron, 1905-ben, nem sokkal azt követően, hogy a kudarcos forradalom végigsöpört a szép városon. Középosztálybeli zsidó család volt az övék: édesapja patikusként tartotta el a családot, édesanyja háztartásbeli volt, a tágas otthonban szobalányok és dadák sürögtek-forogtak. Alisa-Ayn gyermekkora mégsem volt boldog. A mama ugyanis ki nem állhatta a három lányát: állandóan azzal szekálta őket, hogy ő egyáltalán nem is akart gyereket, de most kötelességből kénytelen felnevelni őket. Alisa ilyen légkörben nőtt fel, barátnői nem is voltak. Az általános iskolában egyszer az osztályban, ahová járt, a diákok azt a feladatot kapták, hogy írják le, szerintük miért jó dolog gyereknek lenni. Rosenbaumék lánya Pascal idézetét kereste ki, hogy megfogalmazza érzéseit és véleményét. „Inkább szeretem az intelligens poklot, mint az ostoba Paradicsomot” – körmölte a kislány.

Ám az otthoni feszültségek eltörpültek az otthon falain kívül tomboló konfliktusok árnyékában. A középkor óta legsúlyosabbnak mondott oroszországi zsidóellenes erőszak időszaka készülődött. A család rémülten figyelt és félt, ám nem a pogromok, hanem a bolsevikok sújtottak le először. Az 1917-es, őrült és kegyetlen Lenin irányította bolsevik forradalom után a Rosenbaum-patikát „a nép nevében” államosították, s a kislányok valószínűleg úgy gondolták, hogy a nép ilyen: rabló horda. Az államosítás után az édesapa újabb vállalkozásba fogott, de azt is elvették, és a család enyhén szólva is szűkösen élt. A szülők tudták, hogy szókimondó lányuk, Alisa nem bírja ki hosszan, sőt talán nem is éli túl a bolsevik uralmat, így elrendezték, hogy kijuttassák őt Amerikában élő rokonokhoz.

Alisa Rosenbaum éppen a 21. születésnapja előtt mondott búcsút a szüleinek és a testvéreinek. Eltökélte, hogy amerikai lesz belőle, már előre szerette a távoli országot, amelyet a némafilmekből úgy-ahogy ismert. Megérkezése után rögvest nevet is változtatott: Ayn Randnek nevezte el magát; úgy vélte, hogy ez illik egy hollywoodi sztárjelölthöz. Merthogy azonnal a filmipar fővárosába sietett.

Először recepciós volt, aztán férjhez ment egy színész-aspiránshoz, Frank O’Connorhoz, és forgatókönyvírással kezdett bíbelődni. Rövid sztorikat írt, szerény elismerést könyvelhetett el. Ekkoriban még – bár a kommunistákat utálta – pesszimistán ítélte meg a kapitalizmust. „A kapitalista világ alacsonyrendű, elvtelen és korrupt” – idézte egyik korabeli írását, még két évvel ezelőtt, az amerikai Time magazin. 1940-ben azonban – miután rész vett a republikánus Wendell Willkie egyébként vesztes választási kampányában – már a világ legnemesebb, legtisztább és legideálisabb rendszerének nevezte a kapitalizmust, és arról értekezett, hogy a világ két részre osztható: a produktív szuperemberek kicsiny kisebbségére, és az eszetlen és buta többségre, amely a szuperembereket pumpolja, mintegy parazitaként belőlük él. Ezt a „buta és hozzá nem értő” többséget Rand nemes egyszerűséggel „tetveknek” minősíti, akikre nem is érdemes figyelmet pazarolni. Az ő szemében az egyetlen érdem és erény: az önzés.

Amúgy valóban így is gondolta. A recepciós korszakában írt naplójából igazi nietzschei mentalitás olvasható ki.

Akkoriban az amerikai lapokat hónapokon keresztül élénken foglalkoztatta egy rémes bűnügy: a Hickman-gyilkosság. William Hickman elrabolt egy tizenkét éves kislányt, Marion Parkert, megerőszakolta, majd megcsonkította, és testének darabjait gúnyos üzenetek kíséretében elküldte a rendőrségnek. Rand nagy dicshimnuszokat zengedezett róla a naplójában, bámulatos embernek nevezte a gyilkost, mert „tesz mindenre, amit a társadalom szentnek tart… Mások nem léteznek a számára, és nem érti, miért is kellene létezniük”. Rand briliáns, szokatlan, kivételes srácnak minősítette Hickmant, s csupán egyetlen dolgot sajnált: „Egy erős ember valószínűleg képes eltaposni a társadalmat. Ez a srác azonban nem volt elég erős…”

Amerikai elemzők szerint e felfogás Rand oroszországi életében gyökereztek. Valószínűleg elhitte ugyanis a bolsevikok azon hazugságát, hogy ők a népet képviselik. Így lehetett számára a nép és a tömeg azonos a bolsevikokkal. Igaz – s ez, bizony, undok iróniája az egész történetnek –, hogy tőle sem állt távol a mentalitásuk. Első művében (Mi, az élők, 1936) a főszereplő – akit sokan éppen vele azonosítanak – azt mondja az egyik bolseviknak: „Undorodom az elveitől. De csodálom a módszereit. Ha valaki hisz az igazában, akkor nem kell kivárnia, míg milliónyi együgyűt meggyőz róla, egész egyszerűen nem baj, ha kényszeríti őket…”.

E meggyőződését Rand aztán egy sor különös írásába ültette át. Valamennyinek a fő üzenete: bármi, ami tetszik a szuperembereknek, csakis jó lehet. Ami akadályozza őket, kárt okoz nekik – az rossz. Ezt a leegyszerűsített világképet „hozza” az 1943-ban megjelent Az ősforrás című művében, majd az 1957-ben publikált Atlasz vállat von terjedelmes kötetében is. Az első, Az ősforrás egy hősiesnek ábrázolt építészről szól, aki házterveket készít a szegényeknek (de nem együttérzésből, hanem mert valami újat akar kitalálni), ám amikor terveit kicsit módosítják, felrobbantja az egészet, mondván, víziójának tisztaságát megfertőzték az ördögi kormányhivatalnokok. Az Atlasz vállat von lényegében hasonló mondandóval rukkol elő: aki a gazdagokat – a szerinte igazán teremtő-alkotó embereket – akadályozza, csakis „vadember” és „élőlény-imitáció” (Rand megfogalmazása) lehet.

Ahogy könyvei egyre sikeresebbekké váltak, az orosz-amerikai asszony úgy vette körül magát gondosan kiválogatott fiatal hódolókkal, akik azt hitték, hogy ő az, aki megtalálta az Egyetlen Igazságot a világról. A baráti kompánia rendszeresen összejött nála. Fura társaság volt: a rajongóknak például memorizálniuk kellett a Rand-műveket, s ha kérdéseket mertek megfogalmazni, az írónő lehülyézte őket. Biográfiájában Jennifer Burns idézi Rand egyik „tanítványát”, aki így fogalmaz: „Ő mondta meg, hogy milyen a megfelelő zene, a megfelelő művészet, a megfelelő belsőépítészet, a megfelelő tánc. És voltak rossz könyvek, amelyeknek a vásárlását megtiltotta.”

Rand, aki akkor már amfetaminon élt, nem tűrt ellentmondást. Aki nem értett vele egyet – annak a társaság egésze előtt kellett bűnbánatot gyakorolnia, majd bocsánatot kérnie. Ellenkező esetben kirekesztették a társaságból. Tiszta Angi Vera… S enyhén szólva is ellentmond annak a szabad gondolkodásnak és individualizmusnak, amit pedig Rand hirdetett. Bár módosíthatjuk hitvallását így is: gondolkodj szabadon és önállóan, de csak addig, amíg egyetértesz velem!

Mondják: vesztét is a saját dogmái okozták. Negyvenöt évesen beleszeretett egyik tizenkilenc esztendős hívébe, Nathan Blumenthalba (aki később Nathaniel Brandenre változtatta a nevét), és csaknem két évtizedes szerelmi viszony fűzte őt hozzá. Partnereik engedélyével (!) hetente kétszer kifejezetten azért találkoztak, hogy elmerüljenek a szexualitás örömeiben. Rand nagyvonalúan „intellektuális örökösének” nevezte a fiatalembert, ám ez a „kegy” csak addig tartott, amíg a férfi bele nem szeretett egy huszonhárom esztendős leányba, akit később el is vett. Jennifer Burns, a már említett életrajzi kötetben gondosan rögzíti a megcsalt asszony reakcióját: „Visszautasítottál engem? Mertél visszautasítani? Engem, aki magasabb rendű értéket képviselek?!” – visította Brandennek, a menekülő egykori szerelmesnek.

Soha nem épült fel e csalódásából. A hetvenes években ráadásul meg is betegedett. Tüdőrákban szenvedett. De megmaradt kevés számú hívét arra biztatta, hogy nyugodtan füstöljön, akár az ő társaságában is, hiszen a dohányzás „az ember győzelme a tűz fölött”, meg a dohányzás rákkeltő hatása úgyis csak bolsevik propaganda…

Ayn Rand 1982-ben halt meg, magányosan, csak egy dollárokkal jól megfizetett, bérelt ápolónő volt mellette.

Egyik kritikusa szerint bár Rand úgy gondolta, hogy amit ír és vall, az a bolsevizmus ellentettje, az valójában nem más, mint a bolsevizmus édestestvére. E megállapításban sok az igazság: a rémisztő szovjetek is szűk körű elit uralmát hirdették (és valósították is meg), „csak” célkeresztjükbe ők a gazdagokat állították, míg Ayn Rand a szegényeket minősítette fölösleges parazitáknak. Érthető hát a kérdés: vajon ez a gondolkodásmód hogyan és miért hódíthatott meg sok amerikait?

Az amerikai társadalomra – történelmi okoknál fogva is – mindig is jellemző volt az individualitás, az öngondoskodás erőteljes igénye és elvárása, a nemegyszer korlátozás nélküli szabadság tisztelete. Ez magyarázta s magyarázza mind a mai napig a berzenkedést az állam bármely területen történő szerepvállalásától. Annak idején, évtizedekkel ezelőtt, Roosevelt elnök New Dealjét fogadták sokan idegenkedéssel, az állam túlterjeszkedéseként értékelve a kormányzat intézkedéssorozatát, mostanság pedig Obama elnök gazdaságélénkítőnek szánt döntéseit, vagy például az egészségbiztosítás állami beavatkozással végrehajtott átalakítását tartják sokan rémes állami beavatkozásnak. Ahogyan annak idején Rand individualizmus védelmében írott mondatait – egyébként korrekten – a New Deal reformjai elleni burkolt érvelésként fogták fel, úgy ma az Obama-adminisztrációt a bankok és az autóipar virtuális állami irányítás alá vonásával vádolók fordulnak a Rand-művekhez, idézik és példálódznak velük. Az Atlasz vállat von ismét az amerikai jobboldal világlátásának hivatkozási alapja lett.

Pontosabban az amerikai jobboldal egyik részének, a libertáriusoknak a hivatkozási alapja.

Az úgynevezett mérsékelt, vagyis mérvadó jobboldal az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején egyszer már kivetette magából Ayn Rand gondolatait és azt a csoportot, amely őt tekintette példának s az ő libertárius elveit kívánta (volna) a gyakorlatban is megvalósítani. A libertárius – és külpolitikájában izolacionista – áramlat, amely élesen ellenezte Roesevelt New Dealjét, az Egyesült Államok második világháborús részvételét, majd a hidegháborút, kisebbségben lévő párttá fonnyasztotta a republikánusokat. Akkoriban az egyetlen republikánus politikus, aki képes volt meghódítani a Fehér Házat: Dwight Eisenhower, a második világháború hőse volt

Az amerikai konzervatív mozgalom – érvel a többi között Michael Lind, tekintélyes politológus – akkor vált igazán sikeressé, amikor elhatárolta magát Randtől és követőitől. Magyarán: a libertáriusoktól. Ez az ötvenes évek végén történt, midőn a konzervatívok szellemi vezetője és nagy megújítója William Buckley volt. Ő azon serénykedett, hogy összehozza-egyesítse az antikommunistákat, a társadalmi konzervatívokat és a jobboldal szabadpiacpárti csapatát. Törekvését siker koronázta: a konzervatívok ettől kezdve sikert sikerre halmoztak, 1968 után ők uralták a Fehér Házat, 1994-ben pedig a Kongresszust is. Ám mindig olyan programot mutattak fel és valósítottak meg, amely élesen ellentétben állt a libertáriusok javaslataival. Richard Nixon – csakúgy, mint Ike Eisenhower – modern republikánus volt, aki a konzervatív többséget a középosztályt támogató nagy, vagyis túlterjeszkedő kormányzati politikával, mérsékelt (George W. Bush megfogalmazásában „együttérző konzervatív”) társadalompolitikával és „héja”, azaz harcias külpolitikával biztosította. A neokonzervatív David Frum (George W. Bush egyik beszédírója) szerint egyébként ez az egyetlen kombináció, amely tartós republikánus többséget hozhat létre. Tény, hogy Ronald Reagan, aki kaliforniai kormányzóként, majd elnökjelöltként élesen ellenezte a társadalombiztosítás Roosevelt kidolgozta rendszerét, és az idősek ellátását szolgáló Medicare költségeinek megnyirbálását ígérte, elnökként már visszautasította, hogy hozzányúljon a Medicare rendszeréhez, sőt, jócskán megemelte az adókat is, hogy a társadalombiztosításra legyen elég pénze a központi kormányzatnak. És még egy sőt: George W. Bush elnöksége idején fogadta el a republikánus többségű Kongresszus a Medicare gyógyszerkasszájának kiterjesztését és növelését engedélyező törvényt. Ez, a gyógyszerlobbinak tett engedményeivel együtt is, a szociális gyógyszerellátás legnagyobb mértékű kiterjesztése volt azóta, hogy Lyndon B. Johnson törvénybe iktatta a Medicare-rendszert!

Pedig George W. Bush tényleg a szabad piac híve volt.

Amikor viszont megpróbálkozott a társadalombiztosítás (Social Security) részleges privatizálásával, javaslata olyan népszerűtlen volt és olyan nagy ellenállásra talált a választók körében, hogy a republikánus többségű Kongresszus még csak szavazásra sem bocsátotta. Vagyis az amerikai társadalom többsége mégsem vevő a korlátok nélküli szabadságra. Igaz, maga Ayn Rand is, aki miközben 1972-ben is arról irkált, hogy „a jóléti állam erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt gyorsuló bukáshoz vezet”, amikor beteg volt, gondosan igénybe vette az állam szociális szolgáltatásait: a társadalombiztosítást és az idősek ellátását szolgáló Medicare előnyeit. Igaz, nem Ayn Rand, hanem „állampolgári minőségében”, Ann O’Connor néven…

Az antikommunisták, a társadalmi konzervatívok és a szabad piac híveinek laza egysége a konzervatív mozgalomban egészen a nyolcvanas évekig működött. Sikeresen működött. Túlélte a hidegháború végét, ám nem élte túl George W. Bush elnökségét.

Az amerikai konzervatív mozgalom Barack Obama megválasztása óta szétesni látszik. A neokonzervatívokat már George W. Bush, a második elnöksége idején, visszaszorította. A vallásos jobboldal – ha nem is hanyatlik, de – átalakulóban van: az evangéliumi keresztények ifjabb nemzedékei társadalmi kérdésekben jóval szabadelvűbbek, mint például a pár éve elhunyt Jerry Falwell, vagy a még jelenleg is prédikálgató Pat Robertson. E relatív hanyatlás nagy nyertese a mozgalmon belüli nagy rivális: a libertárius szárny. Ők azok, akik megint felfedezték Ayn Randet.

Kezükre játszik” az Obama-adminisztráció jó néhány, valóban megkérdőjelezhető, téves döntése. Például a versenyképtelen és csődbe jutott vállalkozások, cégek és bankok átgondolatlan megsegítése, közte az állami tulajdonszerzés kilenc nagy magánbankban. (Két évvel ezelőtt például még a temetkezési vállalkozók szövetsége is a központi kormányzattól kért segítséget, sőt, Larry Flint pornóiparos is dollármilliárdos állami szubvencióért nyafogott, mondván, hogy a szexipar van olyan fontos, mint az autóipar…) A jelenlegi demokrata kormányzat mintha valóban megfeledkezne arról, hogy nem a terebélyes állami, hanem a termelékeny magánszektor az amerikai gazdaság motorja. A magánszektorban az elmúlt két–két és fél évben nyolcmillió munkahely szűnt meg, miközben a szövetségi kormány nemhogy ésszerűsítette volna a nem termelő állami szektort, hanem egyenesen 240 ezer fővel bővítette a fizetési listáján szereplők létszámát.

Mindez erősíti a Rand-hívek táborát. Lélekszámban és meggyőződésben is. Szeretik idézni, hogy Rand egyik személyes barátja, szalonjának állandó vendége nem más volt, mint Alan Greenspan, a jegybank szerepét betöltő FED (Federal Reserve, azaz központi tartalék-rendszer) exelnöke. Greenspan szintén a korlátozások nélküli, abszolút szabad piac híveként ismert, s a nevéhez fűződik a bankrendszer teljes deregulációja. „Majd a piac megold mindent!” – ismételgette ő is a mantrát, hosszú éveken keresztül, egészen addig, amíg be nem ütött a jelzáloghitel-válság krachja. 2008 végén pedig, amikor meg kellett jelennie a Kongresszus előtt, hogy a pénzügyi válságról szóló vizsgálatban tanúskodjék, nyúzott arccal ismerte el, hogy – tévedett. Kénytelen-kelletlen, de bevallotta a nyilvánosság előtt is, hogy a bankrendszer általa szorgalmazott deregulációja kártékony volt. A szabályozatlan szabad piac illúziója tönkretette az amerikai gazdaságot.

Ayn Rand mai istenítőit ez nemigen zavarja. Sok sztárjuk van. A tán legismertebb: Sarah Palin, volt alaszkai kormányzó, a 2008-as elnökválasztások republikánusok alelnökjelöltje. Csinos asszony, de politikusként többször csúful leszerepelt. Mégis, még mindig nem kevesen vannak, akik szerint ő testesíti meg az Atlasz vállat von Dagny Taggartját, a bátor és energikus nőt. Palinnel csaknem egyenrangúan befolyásos egy tévés újságíró, Glenn Beck, a republikánusokhoz közel álló Fox televízió műsorvezetője, aki a többi között folyvást azt szajkózza, hogy a keresztény társadalmi igazságosság konzervatív ideája nem más, mint „félrevezető progresszív propaganda”. S kétségtelenül az egyik legfajsúlyosabb figurája ennek az áramlatnak Paul Ryan, a 41 éves wisconsini republikánus politikus, a Kongresszus képviselőházának tagja. „Ayn Rand mindenki másnál többet tett a kapitalizmus erkölcsiségének, az individualizmus erkölcsiségének elmagyarázásáért” – fogalmaz az egyik közösségi portálon a vállaltan Rand-hívő wisconsini politikus. Egyébként a képviselőház költségvetési bizottságának a vezetője, és az idén tavasszal elrendelte munkatársainak az Atlasz vállat von kötelező (!) elolvasását. Útiterv Amerika jövőjéhez című dolgozatában arról értekezik, hogy fel kellene emelni a középosztályt érintő adókat, ugyanakkor jelentősen csökkenteni kellene a szupergazdagok adóterheit. Bevezetné az áfát, ám eltörölné a jövedelem, a tőkehozadék és az ingatlan után fizetendő adókat. Privatizálná a társadalombiztosítás rendszerét, és megszüntetné a Medicare-t, illetve voucherekkel helyettesítené, amelyeknek értékét aztán az infláció lassan, de biztosan „megenné”. Paul Ryant az amerikai média egy része komoly gondolkodóként építi fel. Egyelőre.

Szélesedik azok tábora, akik egyenesen Rand-típusú forradalmat emlegetnek. „Kövessük Galtot!” – hirdetik különböző csoportok, és arra buzdítanak, hogy – a regénybeli John Galthoz hasonlóan – az alkotó, teremtő emberek vonuljanak ki a társadalomból, s ennek első lépéseként ne fizessenek adót! Se szeri, se száma a jobboldali bloggereknek (internetes naplóíróknak), akik John Galtok szeretnének lenni, vagy legalábbis másokat erre nógatnak. Egy dr. Helen Smith nevű asszony Tennessee Államban – az Instapundit című politikai blog tulajdonosának felesége – arra kérte olvasóit, hogy „valamilyen módon kövessék John Galtot, például úgy, hogy a produktív emberek kevesebbet termeljenek, ne nagyon dolgozzanak, és ne is nagyon költsenek, egyszerűen csökkentsék a pénzforgalmat, így éheztessék ki a kormányt”. A „produktív embereknek” dr. Smith azt javasolja, hogy a pincéreknek és más „parazitáknak” „talán ne adjanak borravalót, ez is egyik alkalmas módja lehet a spórolásnak és a Galt-féle kivonulásnak a társadalomból”.

Kik lennének ezek a mai John Galtok? Lisa Schifferen, a National Review konzervatív internetes blogjának, a The Cornernek a szerzője sorra veszi őket: „orvosok, ügyvédek, mérnökök, igazgatók, komoly kisvállalkozók, és más hivatások képviselői, akik mindenki másnál keményebben dolgoznak és működtetik ezt az országot… Munkaetikájuk csodálatra méltó, és szabadidejükben jótékonysági szervezetek és művészeti intézmények munkájában vesznek részt, segítséget és pénzt adnak a kultúrára Amerikában. És most az elnök démonizálja és bünteti őket a sikerükért, sőt, nagyon egyértelmű jelzéseket ad nekik arra, hogy dolgozzanak kevesebbet”.

A politikai ellenállásnak remélt „Legyünk mi is Galtok!”-mozgalom eddig kimerült egymás buzdításában. Harciasabbak viszont azok, akik utcai demonstrációk szervezésével kezdték, tavaly ősszel, az úgynevezett félidős választásokon pedig már jelölteket is indítottak, s közülük páran ma immár a Kongresszusban politizálnak.

Ők a Tea Párt emberei.

Ez persze már újabb története a republikánus útkeresésnek. Amelyre persze szükség is van, hiszen az Obama-kormányzat egyelőre még mindig képtelennek látszik a gazdasági bajok érdemleges orvoslására, s vele a fellendülés megindítására. Pedig Washington bénultsága nem „csak” az amerikaiaknak rossz hír, hanem a világnak is.



« vissza