Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az egyházi törvénynek szelleme

A törvényalkotás valójában az életről való gondolkodás formája. Az alapvető kérdés az, hogy e gondolkodás milyen alapokra épül, és a keretek kijelölése hogyan alakítja, szabályozza vagy követi a társadalom változásait. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény nagyon speciális körülmények között, egy diktatúra bukásának idején született meg.

A politikai hatalmat birtokló párt már nem tudta ellenőrzése alatt tartani az eseményeket; az MSZMP 1989. október 7-én kettéhasadt, a kormány részben önállósult, viszont szabad választások hiányában valójában csekély legitimitással bírt. A diktatúra lebontása kicsit kapkodva történt, így eshetett meg, hogy míg az új törvény lényegében egyhangú elfogadása – 304 igen, 11 tartózkodás és 1 nem szavazat ellenében – 1990. január 24-én volt, az 1950. augusztus 30-i egyezményt, amelynek a katolikus egyház térdre kényszerítése volt a legfontosabb szerepe, csak 1990. február 6-án negligálták. Ekkor jelentette be Németh Miklós miniszterelnök és Paskai László bíboros, esztergomi érsek, hogy a Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszter, valamint Grősz József kalocsai érsek által aláírt „megállapodást” (Mindszenty már börtönben volt, életfogytig tartó fegyházbüntetéssel) kölcsönösen semmisnek tekintik és fölbontják.

1990. évi IV. törvény létrehozásában a Németh-kormányé az érdem, melynek igazságügy-minisztere Kulcsár Kálmán, művelődési minisztere Glatz Ferenc volt. A kormány e téren tett erőfeszítései elismerést érdemelnek, de a törvény hatályba lépése óta eltelt évtizedek a jogszabály számtalan hibáját mutatták meg. Az egyházakként megjelenő, valójában adóelkerülésre és egyéb haszonszerzésre törekvő gazdasági csoportosulások miatt egyre komolytalanabbá váló helyzet fenntartása már egyetlen számottevő politikai szereplőnek sem volt érdeke, az új törvény elleni politikai támadások így főként egy nagyon sajátos szempontból fogalmazódtak meg – elsősorban a törvénytervezet nyilvánosságra hozatala előtt. A jobb- és baloldal holdudvarához tartozó elemzők több fórumon is azt firtatták, vajon az új egyházügyi törvény milyen lehetőséget ad Németh Sándor közösségének, a Hit Gyülekezetének. Szászfalvi László egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkár ugyanis a törvény előkészítésének időszakában többször is kifejtette, hogy az új jogi szabályozás csak a tízezer főnél több hívővel rendelkező egyházakat ismerné el. Amikor 2010 szeptemberében a közszolgálati televízió műsorvezetője megkérdezte, hogy ennek értelmében megszűnne-e egyházi státusuk a kis taglétszámú, de kétségtelenül történelmi egyházaknak, az államtitkár elmondta, hogy a készülő törvény az egyház történelmi voltát is figyelembe fogja venni.

Ez a megoldás valóban kétségessé tette volna számtalan kisegyház elismerését, így a hazai politikai életben igen sajátos szerepet játszó Hit Gyülekezetéét is. Közvetlenül a törvény benyújtása előtt azonban éppen azzal vádolták meg az Orbán-kormányt, hogy titokban megállapodást kötött a Hit Gyülekezetével. A Népszabadság szerzője például tudni vélte, hogy a Fidesz ezzel „jutalmazza” Németh Sándort, aki az utolsó parlamenti választások előtt váratlanul kivonult az MDF mögül, és ezzel megásta az egyre cifrább politikai manővereket produkáló rendszerváltó párt sírját.

Ezekre a találgatásokra a 2011. június 14-én benyújtott, A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról címet viselő törvénytervezet elég csattanós választ adott, hiszen a szövegben sem a „történelmi egyház” kategória nem szerepel, sem a tízezer fő. Ehelyett a 14.§ 3 (C) pontja mindössze húszéves, szervezett formában történt működést és legalább ezer, magyarországi lakóhellyel rendelkező hívőt ír elő kritériumként a nyilvántartásba vételhez. Ez a szigorítás nem jelent számottevő változást, a korábbi „limit” ugyan csak száz fő volt, azonban az egyházak többségének valószínűleg nem jelent gondot ezer hívő felmutatása.

A lényeg nem is a törvény szövegében, hanem a mellékleteiben rejlik: a törvényalkotók ugyanis egyszerűen felsorolták, kiket tekintenek bevett és elismert egyháznak, kiket jelentős közcélú tevékenységet ellátó egyházaknak, és kiket országos lefedettségű, illetve világvallásokhoz kötődő vallási közösségnek. Vagyis a gordiuszi csomót átvágták ugyan, és a felsorolással megoldást találtak a problémára, ez azonban bármennyire kézenfekvő is, nem túl elegáns. Sokkal inkább az a törvénytervezet II. fejezet 6. §-aként bekerült klasszikus logikai kritériumoknak megfelelő definíció, amellyel az egyházak tevékenységét határozták meg a törvényalkotók: „olyan világnézethez kapcsolódó tevékenység, mely természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartás követelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja”. Logikailag tökéletes, van tágabb nem, fogalom és megkülönböztető jegy, ráadásul a hatályos, 1990. évi IV. törvény nem tett kísérletet ilyen meghatározásra, tehát ez valódi újdonság. Talán egyetlen hibája az utolsó megkülönböztető jegy, hiszen a vallások valamiképpen nem csupán az emberi személyiséget akarják átfogni, hanem magát a teremtést, ami viszont nem azonos a „tanai a valóság egészére utalnak” kitétellel.

A törvénytervezet maga egyébként elég jelentős mértékben követi az 1990. évi IV. törvényt, sok tekintetben csak apró stiláris módosítások fedezhetők fel, amelyeknek első ránézésre semmilyen szerepük nincs. Lehet, hogy pusztán politikai megfontolásból, hiszen talán ennek köszönhető, hogy a tervezet baloldali bírálói minden fenntartásuk ellenére szinte kivétel nélkül találtak elfogadható szövegrészeket. Hack Péter például, aki mind egykori liberális képviselőként, mind a Hit Gyülekezete aktív tagjaként érintett a kérdésben (az SZDSZ első egyházügyi koncepcióját Németh Sándor dolgozta ki), körülbelül úgy fogalmazott egy televíziós műsorban, hogy a törvény értékét a joggyakorlat, illetve a kiegészítő szerződések fogják megmutatni.

Mindenesetre a tervezet preambuluma például csaknem teljesen azonos az 1990. évi IV. törvény bevezetőjével, és így mindkettőből hiányzik az egyházak tevékenységi köreinek felsorolásából a tudományok művelésének lehetősége. A hitélet mellett „nevelési, oktatási, felsőoktatási, egészségügyi, karitatív, szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi, valamint kulturális, sport és más” tevékenységi köröket emel ki a szöveg, ami lehet egyszerű figyelmetlenség vagy tudatos koncepció is. Végső soron a „más” kategóriába minden belefér. Ha a törvényalkotó vette volna a fáradságot vagy bátorságot, és az 1990. évi IV. törvény bevezetője helyett újat készít – például kicsit historizáló módon nem csupán a törvény végére csoportosított „indoklásban” utal az egyházaknak a magyar történelemben betöltött szerepére –, bizonyára felrémlett volna, hogy a magyar tudományosság nyolcszáz éven keresztül teljesen, az azt követő száz-százötven évben részben összekapcsolódott az egyházzal. Az egyházaknak ma is komoly szerepük lehet a tudomány művelésében, legalább akkora, mint mondjuk a sport területén. Lengyelországban például a katolikus egyháznak számtalan tudományos intézete van, de egyházi fenntartású egyetemeken nálunk is működnek szervezett tudományos műhelyek és intézetek.

Igaz, az is lehetséges, hogy a költségvetés helyzete pillanatnyilag egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy komolyabb támogatást nyújtsanak egyházi fenntartású tudományos műhelyek számára, hiszen a törvénytervezet – nagyon helyesen – a 20. § (4) pontjában leszögezi: „Az egyházak közcélú tevékenysége és intézményei a hasonló tevékenységet folytató állami, önkormányzati intézményekkel azonos mértékű államháztartási finanszírozásra jogosultak.” Ha az állam betartja a törvény betűjét, akkor az egyházi iskolák, múzeumok és könyvtárak, bár sok évtizedes lemaradásukat behozni nem lesznek képesek, legalább a financiális lemaradásuk nem nő az azonos funkciójú állami fenntartású intézményekhez képest. És mivel az egyházi törvény sarkalatos, megváltoztatásához kétharmados parlamenti többség szükséges, elvileg a 20. § (4) pontja hosszú távú garanciát jelent a tulajdonaiktól, termőföldjeiktől 1945. március 18-án megfosztott, és teljes egészében sohasem kárpótolt történelmi egyházak működésének biztosításához. Az azonban kérdéses, hogy a teljes egészében nem törvényileg, hanem csak külön megállapodásokkal, kiegészítő szerződésekkel, de legalábbis mellékletekkel körülhatárolt támogatottsági kör és maga a támogatás nem lesz-e bármikor módosítható, felmondható újabb baloldali fordulatot hozó kormányváltás után.

A Lukács Tamás, Vejkey Imre, Varga László és Harrach Péter KDNP-s képviselők által jegyzett törvénytervezet komoly biztosíték akar lenni, megfelelő jogi garanciával. A szándék megvalósulása kétségkívül nem csak a támogatott egyházak érdeke. Az viszont kifejezetten sajnálatos, hogy ilyen hosszú, tulajdonképpen legalább egy évtizedes előkészület után nem sikerült ennél homogénebb, logikusabb, összefogottabb, a történelmi hagyományokhoz jobban illeszkedő törvénytervezetet kidolgozni.



« vissza