Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Közép-Európa, ahogy (félre) ismerik

Kis államok esetenként méretükhöz képest aránytalanul nagy tettekre képesek. Ha nem magyar példát szeretnének, nézzék meg, mit tett Lettország. Magyarországénál sokkal rosszabb gazdasági helyzetből – 17%-os deficitből – rángatta ki magát saját hajánál fogva – klasszikus münchhauseni eset. Látványos tett volt, amely például szolgálhat Európa egésze számára. Ezzel azt akarom mondani, hogy mi itt Magyarországon valami hasonlót teszünk a jelenlegi kormány vezetésével. Egy olyan nagy horderejű reformprogrammal, amely úgy vonulhat be a történelembe – ha a történészek is úgy akarják –, mint az átalakulás összeurópai modellje.

Ez, nyilvánvalóan politikai okokból, igen gyorsan halad a maga útján. Minden politikában jártas ember tudja, hogy a reformprogramokat hatékonyan, gyorsan, a kormányzás első 12–15 hónapjában kell végrehajtani. Később egyre nehezebbé válik komoly reformok keresztülvitele. Ugyanakkor azt gondolom, kisebb reformok végrehajtására mindig van lehetőség.

Másodszor Magyarország démonizálásáról szeretnék beszélni, amit Kovács Zoltán államtitkár említett – és egyetértek vele. Már korábban utaltam arra, hogy hat és fél évvel azután, hogy először beválasztottak az Európai Parlamentbe, még mindig új tagnak számítunk. Még mindig nem vagyunk teljes egészében, százszázalékosan olyanok, mint a régi tagok. Az EU-15 továbbra is egyfajta corpus separatumot képez, nem hivatalosan. Ez a realitás.

Hadd éljek ismét egy nem magyar példával. Legjobb tudomásom szerint a volt Kelet-Németországból származó EP-képviselő a mai napig nem töltött be európai parlamenti bizottsági elnöki tisztet. Véletlen egybeesés lenne? Sok különös véletlen egybeesés van a világon. Ez azt mutatja, hogy a megkülönböztetés nyomokban tovább él.

Úgy tűnik nekem, hogy e démonizációnak, e negatív sztereotípiáknak, amelyek tovább szaporodnak, régre visszanyúló, történelmi tradíciójuk van; e meggyökeresedett képek pedig abból az interpretációból származnak, ahogy a nyugati média mutatja be, hogy mi történik Európának ezen a felén – és a nyugati véleményalkotás részben ezen nyugszik.

A negatív megjelenítés olykor Magyarországra fókuszál. Néha Lengyelországra – gondoljunk csak arra, hogyan szerepeltették a Kaczyński-kormányt, különösen a német, de valamilyen mértékben a brit és a francia médiában is. Ha nem is becsmérelték, de megvetően beszéltek róla, vagy ha szlengben jobban tetszik, jól lehúzták. A tisztelet nélküli bánásmód érezhető volt. Jelenleg Litvánia a brit sajtó igen kedvelt célpontja – a francia és a német sajtóban nem láttam Litvániát érő támadásokat.

Különös módon, azt gondolom, a csehek jórészt – bár nem teljesen – mentességet élveznek ez alól. Ha kapnak a fejükre, az a roma kisebbséggel való bánásmód miatt van. Amit meglepőnek tartok, az az, hogy a korábbi szlovák kormány, amelynek tagja volt ez a rendkívül rosszízű párt, a Slovenská Narodna Strana, a szlovák nacionalista párt, simán megúszta annyival: „Igen, ez kissé kínos, de összességében épp nem nézünk oda.”

Pedig ha volt Európában rasszista párt kormányon, hát ez volt az. Alig több mint ezer kilométerre Le Pentől, hogy mást ne mondjunk. És ez valahogy mégsem része a negatív imázsnak. Ez pedig olyan következetlenséget szül, amelynek mi, közép-európaiak tudatában vagyunk. Nem vagyok biztos benne, hogy a nyugati média, amely létrehozza ezeket a képeket, tudatában van annak, hogy milyen különbözőképpen is kezeli ezeket a többé-kevésbé azonos – de bizonyosan párhuzamos – jelenségeket.

A harmadik ponttal kapcsolatosan: Minket, közép-európaiakat „idegennek” tekintenek, de nem „egzotikusnak”. Nem vagyunk elég egzotikusak ahhoz, hogy kíváncsisággal forduljanak felénk. Ha továbbmegyünk kelet felé, az a kelet már egzotikus. Mi itt valahogy olyanok vagyunk, mint a többi, és mégsem vagyunk olyanok, mivel mi itt összeütközésbe kerülünk azzal a nézőponttal, hogy alapvetően meg kellene elégednünk azzal, amit a Nyugat – amely nem itt van – mond arról, hogy milyenek legyünk, de amilyenek valójában nem vagyunk. Elég különbözőek vagyunk ahhoz, hogy irritálóak legyünk, ha más nem is. És ez újra és újra felmerül. Mert végeredményben a Nyugat, Európa, bármit is jelentsen ez mostanság – a költő Shelley szavait idézve –, a „világ morális törvényhozójának” tekinti magát. A szakirodalomban Zygmunt Bauman Legislators and Interpreters (Törvényhozók és tolmácsok) című könyve elemzi e jelenséget a legjobban.

Így kérdésem költői kérdés persze: vajon valóban szüksége van-e a Nyugatnak egy Európán belüli negatív pólusra, egy olyan országra, amely így vagy úgy mindig nemkívánatos példaként szolgálhat, hogy azt lehessen mondani: „lehet, hogy rosszul áll a szénánk, de az övék még rosszabbul”?

Én azt gondolom, hogy ez reális. Ez az európai valóság része, és ezért van az, hogy mi itt Magyarországon – bár ez nem kizárólag magyar probléma – újra és újra szembeszegülünk ezzel az egész negatív képpel. A kép néha ugyan pozitív, de a tendencia összességében mindig negatív. Alapvetően azért, mert a Nyugat hajlik arra, hogy saját problémáit, saját szorongásait exportálja. A szorongásra pedig számos oka van – a globalizáció, a gyors ütemű változás, a gazdasági válság, a bevándorlók jelenségével való megbirkózás stb. Exportálni akarja saját nyugtalanító érzéseit és bűntudatát azért, hogy azt mondhassa: „itt rosszul mennek a dolgok, de nézzék csak, amott sokkal rosszabbul mennek” – és hogy ez az amott éppen melyik országot is jelenti, az édesmindegy.

E rendkívüli időkben Magyarország rendkívüli szerepet tölt be. Részben azért, mert jobbközép kormány van hatalmon, és a média nagy részének – elnézést a terminus technicusért – baloldali az episztemológiája, baloldali feltételezései vannak arról, hogy milyen a világ, hogy milyennek kellene lennie a világnak. És ilyen értelemben a jobbközép kormányok nemcsak valahogy kellemetlenek, hanem disszonánsak is, még akkor is, ha jelenleg az Európai Unió kormányainak zöme jobbközép beállítottságú. Ám a felvilágosodás általános örökségében van valami, ami azt sugallja, hogy valójában a baloldal a jó, a becsületes, az erényes és így tovább igazi, teljes jogú letéteményese. És azt hiszem, ezek az erkölcsi kategóriák segíthetnek hozzá leginkább e jelenség megértéséhez.

Mindent tekintetbe véve itt van azután Nyugat-Európa nagyobb államainak azon hajlandósága, hogy rossz színben tüntessék fel a kisebbeket. És nemcsak Közép-Európában. Gondoljanak csak arra, hogyan bánt a brit média Portugáliával a McCann-ügy kapcsán. Nézzenek utána, nagyon érdekes. A portugálokat „valahogy gyanúsnak”, „nem igazán megfelelőnek” bélyegezték. Ehhez igen hasonló párhuzamokat lehet találni más kis államokkal kapcsolatban is.

Arra akarok kilyukadni, hogy a média a maga játékterén hatalomgyakorló. Ez a hatalom kulturális, amelyért bizonyos értelemben felelősnek kellene lennie, de amelynek meglétét tagadja, mondván, hogy „mi csak a közvéleményt tükrözzük”, vagy „mi azt adjuk a közönségnek, amit a közönség akar”. Hát ez egy kicsit sántít. A médiatevékenység hatalmat rejt magában, és ez a hatalom valahogy ingyen van. A média a társadalom potyautasa, olyan dolgokat mondhat, amelyekért nagyon nehéz felelősségre vonni, mivel olyankor rögtön a sajtószabadság szoknyája mögé bújik. Igen, a sajtószabadság létezik, és veszélybe is kerülhet, ám ugyanakkor e szabadság együtt jár bizonyos mértékű felelősséggel is, amelyet nem vagyok biztos, hogy a média bármikor a legteljesebben felvállal.

Utolsó gondolatom magával Magyarországgal kapcsolatos, és itt visszatérhetünk arra a korábbi felvetésemre, miszerint egy igazán nagyszabású reformfolyamat közepén tartunk. Talán komolyan el kellene kezdenünk gondolkodni Magyarország soft powerjének, a vonzerőre épülő érdekérvényesítési erejének fejlesztésén. Ebben sosem jeleskedtünk, és szerintem alaposabban el kellene gondolkodnunk rajta.

Van előttem egy lista: kezdjük például a magyar wellness-turizmussal. Gyakorlatilag bárhol Magyarországon ásunk egy lyukat, ott termálvíz fog feltörni, ez rendkívüli unikális adottság. Olyasvalami, amelyre építhetünk. És nyilvánvaló, hogy sokan azért jönnek ide, mert ez tetszik nekik. Jómagam történetesen nem vagyok különösebben termálvízrajongó – csak el ne veszítsem magyar útlevelemet e kijelentés miatt. Aki igazi magyar, az szereti a termálfürdőt – de én félek, nem szeretem.

Bioélelmiszer – e terület fejlesztéséért a jelenleginél sokkal többet tehetnénk. Rengetegféle terület van, ahol Magyarország igen hasznos és érdekes élelmiszereket termel. Sokkal többet kihozhatnánk például a mangalicából. Nem teszünk eleget érte, és sokkal jobb kis- és középvállalkozási (kkv-) rendszerre lenne szükség hozzá, amit az előző kormány botrányosan figyelmen kívül hagyott.

Azt gondolom – és ne nevessenek –, hogy a magyar fogászat a magyar soft power valódi erőssége lehetne. Gondoljanak csak bele. Rengetegen jönnek azért Magyarországra, mert itt színvonalas és olcsó fogászati ellátásban részesülnek. Próbáljanak csak meg Nagy-Britanniában egy tisztességes beavatkozást elvégeztetni, és nézzék meg, mennyibe kerül. Magyarországon körülbelül a tizedéért lehet ugyanazt megkapni.

Azután itt van a magas kultúra. Egyre csak azt mondogatjuk: „milyen kiváló az irodalmunk, csak kár, hogy ügyet sem vet rá senki”, pedig ez nem is igaz. A minap a Times Literary Supplementben egy meglehetősen hosszú recenzióra bukkantam egy angolra fordított Krúdy-novelláskötetről – és hát le a kalappal az előtt, aki Krúdyt fordít. Ő a 20. század legbonyolultabb magyar írója, a szemle pedig igen méltató hangon szól a könyvről. Szerzője, a természetesen magyar származású George Szirtes, jól meg tudja ítélni mind az eredeti szöveget, mind a fordítást. Szóval mi magyarok folyton csak panaszkodunk, hogy csodálatos irodalmunkat nem igazán értékeli senki – de akkor tessék, nevezzék meg nekem az észt próza egyik legnagyobb mesterét. Ugye, mi sem ismerjük más kis kultúrák irodalmi alkotásait. A neve Tammsaare, és munkássága elérhető magyar nyelven. Mégsem olvassa senki. Ha jól tudom, németül is olvasható, de azt hiszem, angolul nem.

Kulturális hatalmunk zenei téren sem éppen elhanyagolható. Számos olyan világelső magyar előadót ismerünk, akik a világörökség részei. Véleményem szerint a ma élő legkiemelkedőbb európai zeneszerző a lett Pēteris Vasks, akinek zenéjét én magam történetesen ismerem és kedvelem, de élek a gyanúperrel, hogy a magyarok közül alig néhányan hallottak róla.

Végezetül szólnék néhány szót a magas politikáról. Úgy gondolom, e kormány sokkal többet tesz, mint elődje. Közép-európai együttműködés van születőben. Szeptemberben az Európai Parlamentben hat közép-európai külügyminiszter informális találkozójára került sor, amelyen magam is részt vettem, és lenyűgözött, ahogyan megtalálták a közös nyelvet – és nemcsak filológiai értelemben, az angolt, hanem az, ahogyan képesek voltak közös hangot megütni és a problémák meglehetősen széles skálája terén megállapodásra jutni. És ez még csak a kezdete a közös erőfeszítéseknek. Hozzátenném még, hogy Magyarország jelenleg a lehető legjobb kapcsolatban van Romániával, amilyenben már nem is tudom, mióta nem volt. Valóban igen előremutató a két ország kapcsolata. És, kedves nyugati újságírók, ez nem része a sztorinak.

A kilencvenes években, amikor Londonban oktattam, minden évben megkérdeztem a tanítványaimat: „vajon miért jósol a nyugati sajtó háborút Magyarország és Románia között?” Sohasem kaptam választ. A hallgatók kerülték ezt a kérdést, mint a pestist. De a nyugati újságírók csak tovább hajtogatták ezt, bár nem volt igaz. Sohasem lehetett volna igaz. De így vagy úgy mindig előkerült – a The New York Times például különösen élen járt a hírverésben –, most viszont az, hogy kiváló kapcsolatot ápolunk Romániával, bezzeg már nem kerül a címlapra.

Az is ide kívánkozik, hogy Szlovákiával is sokat javult a kapcsolatunk a Fico-kormány mandátumának lejárta óta – ugyan még most sem tökéletes, de jobb, mint volt. Ám ez ugyancsak nem képezi részét a nyugaton tálalt sztorinak. És mi mondanivalója van a nyugati sajtónak arról a jelentős támogatásról, amit Horvátországnak és Szerbiának, de bizonyos fokig az egész Nyugat-Balkánnak nyújtunk? Megint csak az motoszkál bennem, hogy vannak területek, ahol Magyarország igen pozitívan teljesít, ám az mégsem kerül a széles nyilvánosság elé. Ez részben a mi hibánk. Biztos vagyok benne, hogy sokkal többet tehetnénk ezért, ám részben a nyugati média is hibás, amiért nincs képessége ezen információk befogadására. Pedig én ezt szeretném látni, és bízom benne, hogy a nyugati sajtó a magyar elnökség ideje alatt arra is oda fog figyelni, amit Magyarország jól csinál.

(Fordította Kazanlár Szilvia)

(Záróbeszéd az Európai Néppárt és a Mandiner internetes hírportál által Budapesten 2010. december 17-én megtartott Magyarország imázsa című nemzetközi konferencián.)



« vissza