Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A valóság emlékezik

Minden szerkesztő megéli azt a folyamatot, amit a korszerűen viselkedő, szkeptikus tudós véletlennek, szerencsének vagy babonának nevezne: hogyan konstellálódik egy lapszámban egymás mellé az öntudatlanul párbeszédet folytató, a szót egymásnak kézről kézre adó írások füzére. Oly módon, hogy együttes megjelenésük törvényszerűnek látszik, és kivívja a fogékony olvasó elismerését a szerkesztő iránt. Az ilyen konstellációkat persze a közösség nagy témái és nagy eseményei teremtik meg, mágnese pedig maga a karakteres életét élő folyóirat mint inspiráló fórum. De az utak-módok, ahogy a kéziratok sorra beérkeznek a szerkesztőség kusza hétköznapjai során, meghívásra vagy önként, kérésre vagy ránk zúdítva, a felszínen valóban esetlegesnek tűnnek. Ez az írás nektek való, a ti októberi számotokba, bizonygatja az egyik szerző idegesítően, lapzárta után. Nektek talán jó lesz ez a cikk, mondja rezignáltan a másik. A harmadik azt mondja: ez a ti fazonotok, a ti lapotokba illik. S a végén kiderül, hogy igazuk volt.

A mostani, októberi Magyar Szemle-számban így alakult ki egy 1956-os tömb, amelynek kézről kézre adott vezérgondolata talán nem is tűnik fel fő témának az egyes írásokban. A szerkesztő az írásokat ösztönösen valamiféle helyesnek látszó sorrendbe illeszti, és csak amikor először olvassa végig az anyagot ebben a sorrendben, akkor erősödik fel ez a korábban csak sejtett, nem egészen tudatosult alaphang.

Jobbágyi Gábor fogalmazza meg ezt a vezérgondolatot legvilágosabban: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc igaz történetét, valódi tényeit és mozgatóerőit máig nem ismeri a magyar köztudat. Vagy azért, mert nehezen férhetők hozzá, vagy pedig azért, mert ugyan publikálásra kerülnek, a közgondolkodásban jelentős törekvés tapasztalható bizonyos irányokból annak ellenében, hogy ezek a tényezők összeálljanak hiteles képpé a közvéleményben. Olyan képpé, amelyben az események mérete, horizontja és jelentősége messze meghaladja azt, amit az elmúlt, úgymond szabad húsz évben az 1956-ról folyó diskurzus, a professzionális, értelmiségi tudatformálók főárama sugallt. Jobbágyi mostani írásában szovjet, angol, amerikai titkos forrásokra támaszkodik, és a budapesti kórházak sokáig lappangó vagy elrejtett felvételi naplóira. Voltaképpen olyan kútfőkre, amelyek minden valóban kíváncsi történésznek rendelkezésére állnának ma. Így derül ki az öldöklés, az ártatlan áldozatok valódi nagyságrendje, csupán egypár nap, október 23-a és 24-e harcainak vizsgálatával. Valamint megerősödik az az állítás is, miszerint ha a forradalom spontán volt is és elkerülhetetlen, a szikrát egy korlátozott, kezelhető zavargást eltervezett szovjet forgatókönyv beindítása adta, amelyben nagy számban, tevékenyen és kezdeményezően vettek részt ide vezérelt szovjet ügynökök.

Hoppál Mihály írása a szovjet forgatókönyv létét mint a személyes, családi emlékekből és értesülésekből világosan kirajzolódó következtetést említi meg. Lazán mesélve kezdi írását, a maga triviálisnak tűnő gimnazista-emlékeivel. De az írás fókuszába egyre inkább az ő sajátos tudósi szempontja kerül: hogyan lesz a nemzeti emlékezés tárháza az 1956-os forradalom. Áttekinti a közösségi mítoszteremtés mozzanatait. Természetesen az ő – helyes – szóhasználatában a mítosz nem mese, nem képzelgés és nem hazugság, hanem az ember legrégibb, legfontosabb emlékezet- és tudatformáló tevékenysége. Figyelmeztet arra, hogy a közösségi emlékezet, a létrejövő mitológia pontosabb az egyes emlékezéseknél, még olykor hihetetlennek tűnő elemeiben is. Mert – olykor valóban történnek hihetetlen dolgok. Ez a közösségi emlékezet tartja életben 1956-ot a mélyben, és ez lesz a nemzeti emlékezés záloga, függetlenül a hivatalos attitűdöktől. Ennek az emlékezetteremtésnek olyan alig ismert munkásai vannak és voltak, mint Bosnyák Sándor, aki 1001 személyes visszaemlékezést gyűjtött össze 2001-es könyvében. Vájtfülű barátaim, ki ismeri közülünk? Én nem.

Természetesen illik e cikksorba Gróh Gáspár nagyívű centenáriumi esszéje is Bibó Istvánról. Ő úgy látja, hogy Bibó István gondolkodásához és etikájához a kulcs rövid, de felejthetetlen 1956-os szereplése volt, amelyben látványosan sűrűsödtek össze egy hosszú pálya gondolkodói és közírói témái is. E pályát, éppen 1956-hoz méltóan, Gróh töredékesnek látja, sőt, mintha azt is sugallná, hogy a bibói mű torzó maradt a kommunista agyonhallgatás árnyékában. A valóságban Bibó István negyven éven át szüntelenül gondolkozott, olvasott és írt, és végig a legmagasabb szinten – de Gróh optikája annyiban pontos, hogy a művet a nyilvánosságtól, a diskurzustól, a köztudattól harminc éven át elzárták, s ebben fő szerepe volt az ő 1956-os szereplésének s e szereplés következetes vállalásának.

A fenti sorozat témájához az én írásom talán áttételesebben kapcsolódik – tűnődéseim központjában az a gondolat áll, hogy az elmúlt húsz év 1956-felejtése, felejtetése milyen romboló hatással lett a magyar irodalom és művészet sok divatos irányzatára. A művek meghökkentő „földönkívülisége”, csináltsága, erőltetettsége arra mutat, hogy amikor a nemzeti közösség központi kérdései tiltás alá kerülnek egy nagy csoport diskurzusában, a művészetben eluralkodnak a mellébeszélés, az irrelevancia tünetei, a látszólag legtávolibb témákban és formákban is.



« vissza