Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

"Egyet suhintott maga elé" - s ez németül?

Kezdjük ott, ahol a történet számomra kezdődött. Megér néhány sort ezt is elmondani. Nem magam, hanem Bánffy Miklós miatt. Pontosabban: irodalmi művének utóélete miatt, mint apró további bizonyíték, mily bölcs és igaz a késői római korból ránk maradt mondás, miszerint a könyveknek megvan a maguk sorsa. A szerző sorsát ismerjük: az 1950-ben Budapesten az erdélyi hazájától, tulajdonától, műkincseitől és hírnevétől megfosztott, szegénységben elhunyt Bánffy vége tragikus volt. Művét a rendszer, ezt is tudjuk, évtizedekig kitiltotta a köztudatból. Történelmi nevet viselő grófnak, mintha a származás a művészetben minőségi kritérium lenne, eleve nem lehetett keresnivalója a „szocialista kultúrában”.
Megéljük-e, hogy a sokáig elfelejtett Bánffy éppoly kései elégtételben részesül, mint az emigránséletében mellőzött és halála után a világsiker szintjére emelkedett Márai Sándor? A kérdésre válaszolni talán még korai lenne, de egyes jelek hasonlót sejtetnek. A külföld Bánffyról a 20. században nem vett tudomást; az eddig rövid 21. században viszont főműve, az Erdélyi történet megjelent angol, francia és spanyol nyelven, s a könyvet mindhárom esetben igen lelkes sajtókritikák üdvözölték; a recenzensek Stendhal, Proust, gyakran Tolsztoj és még gyakrabban Lampedusa nevét emlegették, hogy a trilógia helyét és szerzőjének szellemi rokonságát megjelöljék. Előkelőbb társaságot Bánffy magának nemigen kívánhatott volna. És a könyvnek olvasói is vannak. A tény, hogy a regény köteteinek mindmáig újabb és újabb zsebkönyvkiadásai jönnek ki a nyomdákból, magáért beszél.
S úgy tűnik, a könyv különös (és magyar szempontból persze örömteli) históriája folytatódik. Személyes élményemre rátérve: 2010 október végén, mikor is egyik este, már elég későn a budapesti német nyelvű Andrássy Egyetemen szobámban hallgatói munkákat javítgattam, izgatottan hívott fel régi ismerősöm, Herbert Ohrlinger, a bécsi Paul Zsolnay könyvkiadó vezetője. Mint kiderült, e szokatlan időben előbb már otthon is keresett; feleségem adta meg a számomat, az ügy Ohrlingernek ugyanis roppant sürgős volt: ismerem-e Bánffy Miklós Erdélyi történetét? Igen, ismerem.
 
*
Bevallom, Bánffy Miklós neve sokáig nekem sem jelentett semmit. Ám mikor a regény első kötete, a Megszámláltattál a felpuhuló kádári diktatúrában 1982-ben Pesten hosszú idő után újra megjelent, a könyvet megvettem. Nemigen érdekelt Illés Endre kényszeredetten mentegetődző előszava, mely a mű egyes értékeit ugyan elismerte, de szerzőjét mint művészt, az – úgymond – arisztokrata dilettánst, előszeretettel marasztalta el. Jómagam olyan emberként, aki Erdélyt jó néhányszor megjárta, a könyvet elsősorban történelmi érdeklődéssel olvastam, és ámulva vettem a Bánffy által festett hatalmas társadalmi képet tudomásul. Szinte hihetetlennek, bár a szerző bemutatásában tökéletesen meggyőzőnek tűntek azok a viszonyok, melyeket a 20. század első évtize­dének Erdélyéről tárt elénk.
Akkor, a nyolcvanas évek elején súlyos leckeként hatott, hogyan változhat meg egy nagy történelmi múlttal rendelkező országrész arca csupán hatvan szerencsétlen esztendő leforgása alatt. Időközben már kereken száz év van köztünk, s a kor között, melyben a regény játszódik. Sok idő, kevés idő? Még ma is mindössze három nemzedék választ el minket attól az Erdélytől, amely Bánffy könyvének lapjain él.
A Megszámláltattál megerősített egy meggyőződésben. Mindig úgy gondoltam, hogy a történésznek avagy a történelem iránt érdeklődő egyszerű halandónak szépirodalmi műveket is tudomásul kell vennie. Más szavakkal szólva: a történettudomány művelői eseményeket és személyeket, okokat és összefüggéseket vizsgálnak és ábrázolnak, de eszköztáruk – s ez nem személyek hibája, hanem tudományuk velejárója – hiányos; a jó történésztől elvárjuk, hogy egy-egy kor szellemiségét hitelesen irja le, ám annak hangulatát legtöbbször még ő sem kèpes érzékeltetni. A szépiró viszont ezt a maga eszközeivel megteheti – ideális esetben olyan társadalmi-politikai ismeretek birtokában és olyan művészi képességgel, mint az általa leirt közeget részleteiben is oly pontosan és oly közelről ismerő Bánffy Miklós.
Mikor az Erdélyi történet első kötetét olvastam, még nem ismertem Szerb Antal igen kedvező itéletét a könyvről: „bámulatosan biztos kompozició és elsőrangú olvasmány”. De magamnak is hasonló érzéseim voltak, talán egy picit vegyítve az úgynevezett modern, némileg persze (ismerjük el) sznob kultúrember kissé rossz lelkiismeretével: hogy ime, ejnye, egy hagyományos, a nyaktörő stilisztikai mutatványokat kerülő elbeszélő mennyire rabul tud ejteni. Akárhogy is, a regény élmény volt, a történelmi tanúságokon túl is lebilincselő olvasmány. Ijesztően a több száz oldal egy pillanatig sem hatott. Ellenkezőleg: mivel az akkori magyar könyvkiadás a folytatással nem szolgált, budapesti antikváriumokban vadászni kezdtem a további kötetekre, míg végül megszereztem a viharvert és nyilván már újkorukban is szegényesen kiállított, nemigen tiszta nyomású könyveket – késői, sötét, háborús évben készült kiadások voltak.
 
*
Egyszóval, a bécsi Zsolnay kiadó főnökének jó lelkiismerettel felelhettem, igen, ismerem a trilógiát. És mit tartok róla, így hangzott a következő kérdés. Mondjam el röviden. Hát, szabadkoztam, egy másfél ezer oldalas regényről röviden beszámolni, ez nem a legkönnyebb feladatok egyike. De mégis. Nos, a mű hatalmas társadalmi freskó az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó tíz, békében eltöltött esztendejéről, a középpontban Erdéllyel, de több más színhellyel is. Bánffy két szerelmi történetre fűzi fel a krónikát. Ezek, köztük főleg a főhős boldogtalan sorsa, inkább a könyv gyengébb részei. Grandiózus viszont a társadalmi viszonyok, a Bánffy által ismert felső, arisztokratikus réteg életmódjának és gondolkodásának ábrázolása, és rendkívül hűen jeleníti meg az első világháborút megelőző évek politikai problé­máit és atmoszféráját. A megjegyzés, hogy Bánffy a regényben Ferenc Ferdinánd trónörökös terveivel részletesen foglalkozik s az, hogy a Belvedere palotában létrehozott politikai műhely és annak Magyarországhoz való viszonya a könyv egyik fontos eleme, a bécsi kiadót különösen érdekelte.
De végül is, kérdeztem, minek köszönhetem e késői telefonbeszélgetést? Ekkor a Zsolnay főnöke kirukkolt a valódi mondanivalójával, és mi pedig e helyen visszatérünk a kiindulóponthoz: mily különösen alakul az Erdélyi történet sorsa, s ezzel együtt szerzőjének hírneve. A 2010 októberében tartott frankfurti könyvvásár után egy holland s előbb már egy olasz kiadó is megvette a Bánffy-regény fordítási jogát. Az angol, a francia és a spanyol kiadás sikere ebben minden bizonnyal szerepet játszott. A Paul Zsolnay bécsi főnöke, miután meglepetten állapította meg, hogy a trilógiának német nyelvű fordítása mindeddig nem létezik, a saját háza számára ennek jogát kívánta megszerezni. Aztán arra kért: szerkesszek számára lektori jelentést, erre szüksége van, hogy a kiadó tulajdonosa felé döntését indokolhassa. Írjak röviden, de nagyon, nagyon gyorsan, neki a legrövidebb időn belül döntenie kell, nehogy német nyelvterületen más kiadó előbb lépjen és elragadja előle a lehetőséget.
Ki tagadná: szomorú irónia rejlik a tényben, hogy hatvan esztendővel Bánffy halála után a hosszú ideig közömbös nyugat-európai kiadók e szerzőnek a harmincas években írt könyveiért most egyszerre csak vetekszenek. S hadd tegyem hozzá, Bánffy példája azt is mutatja, mennyire helytelen a gyakran hangoztatott vélemény, miszerint az idő a nagy döntőbíró, aki egy-egy művész helyéről és értékéről a végső ítéletet meghozza. Az idők s velük tudvalévőleg mi is változunk, de úgyszintén változnak a körülmények, a felfogások s velük az ítéletek.
 
*
A Paul Zsolnay Verlag mindenesetre megvásárolta az Erdélyi történet német nyelvű jogait, s így lettem én a kiadónál a regény lektora, majd némi rábeszélés után fordítója. A bécsiek programja a következőképpen fest: 2012 tavaszán jelenik meg a Megszámláltattál, azaz az első kötet, egy évvel később a második (És híjával találtattál), míg a harmadik kötetet (Darabokra szaggattatol) 2014-re tervezik. Ez utóbbi érdekessége lenne, hogy Bánffy benne tartalmilag – a trilógia az első világháború kitörésével végződik – pontosan a száz esztendővel ezelőtti eseményekkel foglalkozik.
Mikor e sorokat papírra vetem, éppen befejeztem a Megszámláltattál fordítását. Hátravan még egy utószó, s ez némi fejtörést okoz. A bécsi kiadó ugyanis a három kötethez három különböző utószót akar, s így eleve el kell dönteni, melyikben mi legyen. Még kissé bizonytalanul úgy vélem, az elsőben Bánffy életét és csodálatosan sokoldalú munkáját állítom a középpontba, a másodikban a kor történetét, s véghangként a harmadik kötethez, mely már címében is az 1920-ban szétszaggatott országra utal, a magyar társadalmat mindmáig traumatizáló békefeltételeket és azok következményeit. A kiadóval egyetértve, mindehhez még a kötetek végén rövid történeti magyarázatok járulnak majd, hiszen osztrák és pláne német vagy svájci olvasótól nem várhatjuk el, hogy példának okáért tudja, ki volt s mit képviselt Tisza István, és miről szólt a század elején a budapesti parlamentben a végül politikai válságba torkolló haderővita.
Mindezt persze tanácsos lesz lehetőleg rövidre szabni, hisz Bánffy szövege a trilógia első kötetében jó 700 oldalt foglal el; veszélyes vállalkozás lenne a vaskos könyvet még számos további lappal terhelni meg. Mint ahogy jómagam már most is, így is némi szorongó csodálattal szemlélem a Zsolnay kiadó merészségét. „Gondolod, hogy a német nyelvű közönség ilyen terjedelmes, erdélyi témáról szóló regényt elolvas?” – kérdik tőlem magyar ismerőseim gyakran, ha hallják, hogy Bánffy trilógiáját fordítom. Őszinte válaszom az, hogy nem tudom. S az, hogy kételyeim vannak – egyrészt. De hogy másrészt hivatkozhatunk az angol, a francia és a spanyol kiadás sikerére. És arra, hogy ha egy holland kiadónak van bátorsága kihozni a regényt a maga 16 milliós országában, nos akkor hogy ne tenné meg ugyanezt a Zsolnay Bécsben, a több mint 90 milliós német nyelvterület számára?
Lehetséges, hogy az emberek internet és televízió s a szórakoztatóipar számtalan más sekélyes terméke ellenére továbbra is olvasnak, s hogy a már oly sokszor eltemetett könyv, ahogy Pesten mondják, köszöni szépen, még mindig él? Mindenesetre az osztrák kiadó főnöke most, miután Bánffy első kötetének német nyelvű kéziratát végigolvasta, szuperlatívuszokban egy „újra felfedezett mestermű”-ről beszél. És jövő tavaszra meglehetősen zajos reklámkampányt tervez. Ehhez nekem mint fordítónak persze már nincs közöm, mint ahogy a könyv német címéhez sem, merthogy ez, ugyebár, már az eladási stratégia része. Pedig a kiadó határozatát fanyalogva vettem tudomásul. A tömör ószövetségi intés – Megszámláltattál – túl komornak s a fantáziát nem eléggé megmozgatónak találtatott. Ám mivel a Dániel könyvéből származó mottó az, ami Bánffy regényének az értelmezését megadja, ezt teljesen elhagyni vagy megmásítani nem lehet. Az első kötet német címe tehát – úgy tűnik – Die Schrift in Flammen lesz, azaz Az írás lángokban.
 
*
Egyetemi tanulmányaim alatt irodalomtörténész-profesz-szoraink fáradhatatlanul intettek minket: olvassunk lassan, gondosan, pontosan. Elméletben tehát nincs hiány. Ám most, fordítás közben számomra újfent az derült ki, hogy – én? az ember? normális körülmények között mily felületesen olvas. Mert persze két alapjában másféle tevékenység, ha egy regényt érdekelt, esetleg pláne szenvedélyes olvasóként felfalunk, vagy ha fordítóként az a feladat hárul ránk, hogy a szöveg minden egyes szavának pontos jelentését, minden egyes mondatának felépítését megértsük, ritmusát érezzük. E nap mint nap folyó és hónapokig tartó türelemjáték során aztán a nagyregény felépítése, a fejezeteket átfogó és összetartó széles ívek, a vissza-visszatérő motívumok helye és jelentősége, mindez előttem új és más fényben jelent meg, mint annak idején, mikor a könyv lapjait szórakozni, esetleg művelődni és tanulni kívánó olvasóként forgattam.
Jelen munka itt nem vállalkozhat a regény részletes elemzésére és interpretációjára. Csupán egy-két példával kívánnám fenti állításomat igazolni. A Megszámláltattál első fejezete – erre nem fordítóként, hanem jó olvasóként már Nemeskürty István is rámutatott – mesterien megkomponált bevezetés. Bevezetés egy, legtöbbünk számára különös, egyedi közegbe, az erdélyi társadalom felső rétegébe, s ugyanakkor egy személy, a főhős életébe, szemléletébe, gondolatvilágába. A regény erdélyi szereplőit, kiket Bánffy az első harminc oldalon bemutat, egy kocsiúton, Abády Bálint szemével ismerjük meg; az ő sorsa képezi a regény vörös fonalát. De ez a bemutatkozás nemcsak a jelennek szól. Bálintot a régi ismerősök, akikkel útközben találkozik, gondolataiban a múltba vezetik vissza, gyermekkorába.
Itt tűnik fel a nagyapa figurája, aki a regény kezdetének idején már nem él, de fontos viszonyulási pont marad: a művelt, mind a humán tudományok és a művészet iránt érdeklődő, mind a természettudományokban jártas öregúr, aki a maga toleráns bölcsességében a vidék tiszteletbeli békebírójává válik. Magyarok és románok egyformán keresik fel és kérik ki véleményét, s ő mindenkivel – a maga nyelvén – szót ért, mindenki számára van tanácsa. A szelíd és mindenki által tisztelt öregember alakja aztán a Megszámláltattál utolsó részében fontos szerepet kap, mikor is a havasokon lakó román parasztok az uzsorások elleni küzdelmükben Abády Bálint segítségét kérik, s egyikük, ki maga is idős, a vonakodó fiatalembert visszaemlékezésével győzi meg: ő még ismerte Bálint nagyapját, aki minden bizonnyal pártjukat fogta volna.
Kitűnő, nagyon tudatos és nagyon okos írói munkáról tanúskodó kompozíció, ahogy Bánffy Miklós olvasóinak a legelső fejezetekben egy-egy szinte észrevétlen vonallal utal jellemekre, ahogy sorsokat vázol fel, melyek aztán a drámaian tömör utolsó, hatodik részben teljesednek be. Bálint elődeinek, apjának és nagyapjának a könyvön végigvonuló emléke ugyanakkor Abády Bálint (s vele Bánffy Miklós) hitvallását idézi, meggyőződésüket a nemesség társadalmi szerepéről. Csak a szolgálat, az ország, a közjó, a föld népének szolgálata és védelme igazolhatja a privilegizált szociális helyzetet. Szolgálni kell mindaddig, míg a tömegekben ki nem fejlődik a közösségi tudat: „Vezetni, segíteni, istápolni kell azokat, kik anyagiakban és műveltségben annyira alattad állnak.”
De teszik-e ezt a regény szereplői, akiket Bánffy – semmi kétség – mind ismert, s akiket (egyeseket talán több személyből is összegyúrva) az életből mintázott meg? Nem teszik. Legtöbbjüktől az elkötelezettségnek e formája nagyon is távol áll. Szinte nincs olyan kritikus vagy irodalomtörténész, aki a trilógiával foglalkozva ne jegyezné meg, mily keserű ítéletet mond Bánffy kortársairól s tulajdon arisztokrata, a politikai életben mérvadó osztályáról. Ám ha valaki, mint e sorok szerzője, a regény szövegét fordítóként szükségszerűen szóról szóra követi, meglepve fogja tapasztalni, hogy Bánffy maga senkit nem marasztal el, hogy íróként nem tesz mást, mint csupán ábrázol. Lefesti, hogy a társadalom felső rétege mivel foglalkozik: vég nélkül bálokon táncol, „cigányozik”, azaz cigányzene mellett iszik, dalol és múlatja idejét, kártyázik, lóversenyre jár, párbajozik, vadászik, kicsit gazdálkodik is, és persze politizál, provinciális gyűléseken vagy a pesti parlamentben – szinte mindegy: tarka nacionalista jelszavakkal, az összeurópai helyzetet fölényesen elhanyagolva, vakon tulajdon vesztébe rohanva.
Ám Bánffy mindezt nem kommentálja. Néhány mondat erejéig csupán a harmadik kötet végén tör ki belőle a keserűség ennyi felelőtlenség láttán. Máshol azonban nem ítél és főleg nem moralizál. Kortársait ugyan gyakran félreérthetetlen iróniával rajzolja meg, de saját olvasóit felnőttként kezeli: alkossanak maguk véleményt. Arra, hogy a könyv szerzője hol áll, csak a mene-tekel mottó és a három regénycím utal. Bánffy memoártöredékeiből tudjuk: az Erdélyi történet megírására a harmincas években az a meggyőződés is sarkallta, hogy a magyar felső réteg jórészt még a két háború közötti időkben sem hallotta meg, hányat ütött az óra. És mégis, minden kritika ellenére félreérthetetlen, hogy Bánffy az általa leirt társadalmi közegben otthon van. Arisztokrata társairól a maga nemében hasonlót mond, mint Mikszáth Kálmán a dzsentriről: mily sok érdekes és értékes ember, mily sok tehetség, mely elvész anélkül, hogy gazdájának és az országnak javára válna.
 
*
Nehéz-e Bánffy Miklóst fordítani, kérdezik tőlem időnként. A válasz nem egyértelmű. A regényben nemritka párbeszé­dek általában a könnyebb részekhez tartoznak. Jóval nehezebb feladat viszont személyek és épületek, erdélyi kastélyok és budapesti főúri lakások s azok berendezésének aprólékos bemutatását idegen nyelven visszaadni. Példának okáért, Bánffy egy-egy muzeális asztali készletet nagyon hosszan és nagy műértő szakértelemmel képes leírni. Ám a legnehezebbé a fordító munkája akkor válik, amikor a Megszámláltattál szerzője erdélyi tájak ábrázolásába kezd bele. Ekkor érződik, hogy az elbeszélőn kívül a festőművész Bánffy is ott ül az írósztalnál és diktálja a szöveget (mert Bánffy Székely Bertalan tanítványa volt), és süt a szavakból elragadtatása, az erdélyi hegyek, a kis falvak, a folyók és az erdők szeretete. Bámulatosak botanikai ismeretei. Az ötödik rész első fejezetében az Aranyos árterületét ecsetelve, fák, bokrok és vadnövények tucatjait nevezi meg – ez minden fordító részére nagyon kemény dió. Ugyanez áll, ha a havasokról beszél, és egy-egy teljes oldalon ír le egy téli éjszakai tábortüzet vagy egy félig jéggé fagyott vízesést.
Nemigen ismerek olvasót, akit Bánffy tájleírásai ne ejtettek volna rabul. Miért? Hiszen efféle részletek, főleg ha hosszúra nyúlnak, általában nem a közönség kedvencei.  A választ részben az a lelkesedés adja meg, mely Bánffy tollát, mint már említettem, érezhetően vezeti. Hadd tegyem hozzá: éppily érezhető kimondatlan fájdalma amiatt, hogy ezek a tájak, az ő oly szeretett, szűkebb erdélyi hazája Magyarország számára elveszett. Ha azonban a nyelv, a stílus kérdéseire akarunk szorítkozni, akkor Bánffy impresszionista látás- és ábrázolómódját kell említeni. A fény töréseit, az árnyékok játékát, a színek halvány átmeneteit, azt, hogy a természet sötétebb tónusai közé mindig kék színezet is vegyül, a francia impresszionizmust már jól ismerő képzőművész szemével látja, míg az író mindezt a maga nyelvi eszközeivel képes kifejezni. Amúgy is gazdag szókincse ilyenkor végleg pazarrá válik, s németül nehezen visszaadhatóvá, ha például következetesen nem a „szürke” és „fehér” mellékneveket használja, hanem „szürkeségről” és „fehérségről” beszél. A megfelelő német szavak léteznek, de súlyuk, helyi értékük más.
Szerb Antal a Megszámláltattálról írt nagyon szellemes és nagyon találó recenziójában, mely annak idején a Nyugatban jelent meg, Bánffy stílusát meglepőnek, szórendjét szokatlannak és szuggesztívnek, szóhasználatát pedig nehezen meghatározhatóan és imponálóan idegenszerűnek nevezte. A mai olvasó talán inkább csak Bánffy veretes nyelvezetét érzékeli. A mondatok felépítése aligha zavarja, hiszen a magyar szórend igen türelmes, és az utolsó évtizedek irodalma már mindannyiunkat sok mindenhez hozzászoktatott. Fenn­- akadunk Bánffy szövegében egy-egy erdélyi kifejezésen – kik voltak a „kurtánok”, mi a „tanarok”, milyenek az „ürver hegyek”, és hogy kell egy „sátés dombot” elképzelnünk? – és a fordítónak ilyenkor bizony nem adatik meg a könnyed szabadság, hogy egyszerűen továbbolvas.
A kortársak – Szerb Antal is – Bánffy nyelvezetében valami különös, arisztokratikus ízt éreztek. Persze, a gróf prózájában ott cseng az előkelőség és a kimagasló műveltség öntudatos hangja. Fordítóként azonban úgy vélem, még egy ily kifinomult szerző szövegében is lépten-nyomon találkozom azzal a jelenséggel, ami eddig mindig végigkísért, ha magyar szépirodalmat igyekeztem német nyelvre átültetni: kifejezéseiben, nyers, de plasztikus megjelenítő erejében a magyar nyelv még jóval közelebb van a földhöz, a szántóvető ember világához, mint a már jóval régebben megregulázott és városi kultúrában megszelídített, elegyengetett német. Bánffy regényében Jópál András, a szerencsétlen feltaláló elhárítja Abády Bálint biztató szavait, „nem kell”, mondja, miután „egyet suhintott maga elé”. Jópál egyetemet végzett matematikus, de ahogyan itt kezével legyint – mert ezt teszi –, benne van az ostor csattanása, izmos karjának mozdulata, s az immár mindenről lemondó, magányos ember dacos keserűsége. Nincs német ige, amely mindezt így s főleg ily tömören éreztetné.
Ne hallgassuk végül e témánál el, hogy Bánffy nem irodalmi iparos, aki szövegein aprólékos műgonddal dolgozik; ő írás közben is nagyúr. A részletek itt-ott hidegen hagyják. A legnagyobb fejtörést a fordítónak gyakori szóismétléseivel okozza. Ezek a magyar olvasónak talán kevésbé tűnnek fel, mert a változó ragok a szónak gyakran más formát adnak. Ám a német a főneveknél nem ismer ragokat, az igék ragjai pedig nemegyszer azonosak. Ami annyit jelent, hogy az ismétlődő szavak szárazan koppannak, és megtörik a mondat ritmusát. A fordítóra ilyen esetekben az a feladat is hárul, hogy szinonimákat keressen. Mint ahogy tanácsos azokat a fejezeteket, melyekben Bánffy a főhősének szerelmi történetét mondja el, minden fordítási hűség mellett egy jóval keményebb német nyelvezettel visszaadni. A 19. század eleji német romantikának a későbbi korokban nem egy vadhajtása nőtt ki, érzelgős, szentimentális irányzatok. Abády Bálint és Milóth Adrienne históriája Bánffy regényének nem legerősebb része, de méltatlan tévedés lenne, ha a német nyelvű olvasó az erdélyi írót gondolatokban akár egy pillanatig is saját környezetéből ismert, pehelykönnyű szerzőkkel társítaná.
 
Oplatka András
 
Egyet suhintott maga elé” – s ez németül?
 
Gondolatok a „Megszámláltattál” fordítása közben
 
 
K
ezdjük ott, ahol a történet számomra kezdődött. Megér néhány sort ezt is elmondani. Nem magam, hanem Bánffy Miklós miatt. Pontosabban: irodalmi művének utóélete miatt, mint apró további bizonyíték, mily bölcs és igaz a késői római korból ránk maradt mondás, miszerint a könyveknek megvan a maguk sorsa. A szerző sorsát ismerjük: az 1950-ben Budapesten az erdélyi hazájától, tulajdonától, műkincseitől és hírnevétől megfosztott, szegénységben elhunyt Bánffy vége tragikus volt. Művét a rendszer, ezt is tudjuk, évtizedekig kitiltotta a köztudatból. Történelmi nevet viselő grófnak, mintha a származás a művészetben minőségi kritérium lenne, eleve nem lehetett keresnivalója a „szocialista kultúrában”.
Megéljük-e, hogy a sokáig elfelejtett Bánffy éppoly kései elégtételben részesül, mint az emigránséletében mellőzött és halála után a világsiker szintjére emelkedett Márai Sándor? A kérdésre válaszolni talán még korai lenne, de egyes jelek hasonlót sejtetnek. A külföld Bánffyról a 20. században nem vett tudomást; az eddig rövid 21. században viszont főműve, az Erdélyi történet megjelent angol, francia és spanyol nyelven, s a könyvet mindhárom esetben igen lelkes sajtókritikák üdvözölték; a recenzensek Stendhal, Proust, gyakran Tolsztoj és még gyakrabban Lampedusa nevét emlegették, hogy a trilógia helyét és szerzőjének szellemi rokonságát megjelöljék. Előkelőbb társaságot Bánffy magának nemigen kívánhatott volna. És a könyvnek olvasói is vannak. A tény, hogy a regény köteteinek mindmáig újabb és újabb zsebkönyvkiadásai jönnek ki a nyomdákból, magáért beszél.
S úgy tűnik, a könyv különös (és magyar szempontból persze örömteli) históriája folytatódik. Személyes élményemre rátérve: 2010 október végén, mikor is egyik este, már elég későn a budapesti német nyelvű Andrássy Egyetemen szobámban hallgatói munkákat javítgattam, izgatottan hívott fel régi ismerősöm, Herbert Ohrlinger, a bécsi Paul Zsolnay könyvkiadó vezetője. Mint kiderült, e szokatlan időben előbb már otthon is keresett; feleségem adta meg a számomat, az ügy Ohrlingernek ugyanis roppant sürgős volt: ismerem-e Bánffy Miklós Erdélyi történetét? Igen, ismerem.
 
*
Bevallom, Bánffy Miklós neve sokáig nekem sem jelentett semmit. Ám mikor a regény első kötete, a Megszámláltattál a felpuhuló kádári diktatúrában 1982-ben Pesten hosszú idő után újra megjelent, a könyvet megvettem. Nemigen érdekelt Illés Endre kényszeredetten mentegetődző előszava, mely a mű egyes értékeit ugyan elismerte, de szerzőjét mint művészt, az – úgymond – arisztokrata dilettánst, előszeretettel marasztalta el. Jómagam olyan emberként, aki Erdélyt jó néhányszor megjárta, a könyvet elsősorban történelmi érdeklődéssel olvastam, és ámulva vettem a Bánffy által festett hatalmas társadalmi képet tudomásul. Szinte hihetetlennek, bár a szerző bemutatásában tökéletesen meggyőzőnek tűntek azok a viszonyok, melyeket a 20. század első évtize­dének Erdélyéről tárt elénk.
Akkor, a nyolcvanas évek elején súlyos leckeként hatott, hogyan változhat meg egy nagy történelmi múlttal rendelkező országrész arca csupán hatvan szerencsétlen esztendő leforgása alatt. Időközben már kereken száz év van köztünk, s a kor között, melyben a regény játszódik. Sok idő, kevés idő? Még ma is mindössze három nemzedék választ el minket attól az Erdélytől, amely Bánffy könyvének lapjain él.
A Megszámláltattál megerősített egy meggyőződésben. Mindig úgy gondoltam, hogy a történésznek avagy a történelem iránt érdeklődő egyszerű halandónak szépirodalmi műveket is tudomásul kell vennie. Más szavakkal szólva: a történettudomány művelői eseményeket és személyeket, okokat és összefüggéseket vizsgálnak és ábrázolnak, de eszköztáruk – s ez nem személyek hibája, hanem tudományuk velejárója – hiányos; a jó történésztől elvárjuk, hogy egy-egy kor szellemiségét hitelesen irja le, ám annak hangulatát legtöbbször még ő sem kèpes érzékeltetni. A szépiró viszont ezt a maga eszközeivel megteheti – ideális esetben olyan társadalmi-politikai ismeretek birtokában és olyan művészi képességgel, mint az általa leirt közeget részleteiben is oly pontosan és oly közelről ismerő Bánffy Miklós.
Mikor az Erdélyi történet első kötetét olvastam, még nem ismertem Szerb Antal igen kedvező itéletét a könyvről: „bámulatosan biztos kompozició és elsőrangú olvasmány”. De magamnak is hasonló érzéseim voltak, talán egy picit vegyítve az úgynevezett modern, némileg persze (ismerjük el) sznob kultúrember kissé rossz lelkiismeretével: hogy ime, ejnye, egy hagyományos, a nyaktörő stilisztikai mutatványokat kerülő elbeszélő mennyire rabul tud ejteni. Akárhogy is, a regény élmény volt, a történelmi tanúságokon túl is lebilincselő olvasmány. Ijesztően a több száz oldal egy pillanatig sem hatott. Ellenkezőleg: mivel az akkori magyar könyvkiadás a folytatással nem szolgált, budapesti antikváriumokban vadászni kezdtem a további kötetekre, míg végül megszereztem a viharvert és nyilván már újkorukban is szegényesen kiállított, nemigen tiszta nyomású könyveket – késői, sötét, háborús évben készült kiadások voltak.
 
*
Egyszóval, a bécsi Zsolnay kiadó főnökének jó lelkiismerettel felelhettem, igen, ismerem a trilógiát. És mit tartok róla, így hangzott a következő kérdés. Mondjam el röviden. Hát, szabadkoztam, egy másfél ezer oldalas regényről röviden beszámolni, ez nem a legkönnyebb feladatok egyike. De mégis. Nos, a mű hatalmas társadalmi freskó az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó tíz, békében eltöltött esztendejéről, a középpontban Erdéllyel, de több más színhellyel is. Bánffy két szerelmi történetre fűzi fel a krónikát. Ezek, köztük főleg a főhős boldogtalan sorsa, inkább a könyv gyengébb részei. Grandiózus viszont a társadalmi viszonyok, a Bánffy által ismert felső, arisztokratikus réteg életmódjának és gondolkodásának ábrázolása, és rendkívül hűen jeleníti meg az első világháborút megelőző évek politikai problé­máit és atmoszféráját. A megjegyzés, hogy Bánffy a regényben Ferenc Ferdinánd trónörökös terveivel részletesen foglalkozik s az, hogy a Belvedere palotában létrehozott politikai műhely és annak Magyarországhoz való viszonya a könyv egyik fontos eleme, a bécsi kiadót különösen érdekelte.
De végül is, kérdeztem, minek köszönhetem e késői telefonbeszélgetést? Ekkor a Zsolnay főnöke kirukkolt a valódi mondanivalójával, és mi pedig e helyen visszatérünk a kiindulóponthoz: mily különösen alakul az Erdélyi történet sorsa, s ezzel együtt szerzőjének hírneve. A 2010 októberében tartott frankfurti könyvvásár után egy holland s előbb már egy olasz kiadó is megvette a Bánffy-regény fordítási jogát. Az angol, a francia és a spanyol kiadás sikere ebben minden bizonnyal szerepet játszott. A Paul Zsolnay bécsi főnöke, miután meglepetten állapította meg, hogy a trilógiának német nyelvű fordítása mindeddig nem létezik, a saját háza számára ennek jogát kívánta megszerezni. Aztán arra kért: szerkesszek számára lektori jelentést, erre szüksége van, hogy a kiadó tulajdonosa felé döntését indokolhassa. Írjak röviden, de nagyon, nagyon gyorsan, neki a legrövidebb időn belül döntenie kell, nehogy német nyelvterületen más kiadó előbb lépjen és elragadja előle a lehetőséget.
Ki tagadná: szomorú irónia rejlik a tényben, hogy hatvan esztendővel Bánffy halála után a hosszú ideig közömbös nyugat-európai kiadók e szerzőnek a harmincas években írt könyveiért most egyszerre csak vetekszenek. S hadd tegyem hozzá, Bánffy példája azt is mutatja, mennyire helytelen a gyakran hangoztatott vélemény, miszerint az idő a nagy döntőbíró, aki egy-egy művész helyéről és értékéről a végső ítéletet meghozza. Az idők s velük tudvalévőleg mi is változunk, de úgyszintén változnak a körülmények, a felfogások s velük az ítéletek.
 
*
A Paul Zsolnay Verlag mindenesetre megvásárolta az Erdélyi történet német nyelvű jogait, s így lettem én a kiadónál a regény lektora, majd némi rábeszélés után fordítója. A bécsiek programja a következőképpen fest: 2012 tavaszán jelenik meg a Megszámláltattál, azaz az első kötet, egy évvel később a második (És híjával találtattál), míg a harmadik kötetet (Darabokra szaggattatol) 2014-re tervezik. Ez utóbbi érdekessége lenne, hogy Bánffy benne tartalmilag – a trilógia az első világháború kitörésével végződik – pontosan a száz esztendővel ezelőtti eseményekkel foglalkozik.
Mikor e sorokat papírra vetem, éppen befejeztem a Megszámláltattál fordítását. Hátravan még egy utószó, s ez némi fejtörést okoz. A bécsi kiadó ugyanis a három kötethez három különböző utószót akar, s így eleve el kell dönteni, melyikben mi legyen. Még kissé bizonytalanul úgy vélem, az elsőben Bánffy életét és csodálatosan sokoldalú munkáját állítom a középpontba, a másodikban a kor történetét, s véghangként a harmadik kötethez, mely már címében is az 1920-ban szétszaggatott országra utal, a magyar társadalmat mindmáig traumatizáló békefeltételeket és azok következményeit. A kiadóval egyetértve, mindehhez még a kötetek végén rövid történeti magyarázatok járulnak majd, hiszen osztrák és pláne német vagy svájci olvasótól nem várhatjuk el, hogy példának okáért tudja, ki volt s mit képviselt Tisza István, és miről szólt a század elején a budapesti parlamentben a végül politikai válságba torkolló haderővita.
Mindezt persze tanácsos lesz lehetőleg rövidre szabni, hisz Bánffy szövege a trilógia első kötetében jó 700 oldalt foglal el; veszélyes vállalkozás lenne a vaskos könyvet még számos további lappal terhelni meg. Mint ahogy jómagam már most is, így is némi szorongó csodálattal szemlélem a Zsolnay kiadó merészségét. „Gondolod, hogy a német nyelvű közönség ilyen terjedelmes, erdélyi témáról szóló regényt elolvas?” – kérdik tőlem magyar ismerőseim gyakran, ha hallják, hogy Bánffy trilógiáját fordítom. Őszinte válaszom az, hogy nem tudom. S az, hogy kételyeim vannak – egyrészt. De hogy másrészt hivatkozhatunk az angol, a francia és a spanyol kiadás sikerére. És arra, hogy ha egy holland kiadónak van bátorsága kihozni a regényt a maga 16 milliós országában, nos akkor hogy ne tenné meg ugyanezt a Zsolnay Bécsben, a több mint 90 milliós német nyelvterület számára?
Lehetséges, hogy az emberek internet és televízió s a szórakoztatóipar számtalan más sekélyes terméke ellenére továbbra is olvasnak, s hogy a már oly sokszor eltemetett könyv, ahogy Pesten mondják, köszöni szépen, még mindig él? Mindenesetre az osztrák kiadó főnöke most, miután Bánffy első kötetének német nyelvű kéziratát végigolvasta, szuperlatívuszokban egy „újra felfedezett mestermű”-ről beszél. És jövő tavaszra meglehetősen zajos reklámkampányt tervez. Ehhez nekem mint fordítónak persze már nincs közöm, mint ahogy a könyv német címéhez sem, merthogy ez, ugyebár, már az eladási stratégia része. Pedig a kiadó határozatát fanyalogva vettem tudomásul. A tömör ószövetségi intés – Megszámláltattál – túl komornak s a fantáziát nem eléggé megmozgatónak találtatott. Ám mivel a Dániel könyvéből származó mottó az, ami Bánffy regényének az értelmezését megadja, ezt teljesen elhagyni vagy megmásítani nem lehet. Az első kötet német címe tehát – úgy tűnik – Die Schrift in Flammen lesz, azaz Az írás lángokban.
 
*
Egyetemi tanulmányaim alatt irodalomtörténész-profesz-szoraink fáradhatatlanul intettek minket: olvassunk lassan, gondosan, pontosan. Elméletben tehát nincs hiány. Ám most, fordítás közben számomra újfent az derült ki, hogy – én? az ember? normális körülmények között mily felületesen olvas. Mert persze két alapjában másféle tevékenység, ha egy regényt érdekelt, esetleg pláne szenvedélyes olvasóként felfalunk, vagy ha fordítóként az a feladat hárul ránk, hogy a szöveg minden egyes szavának pontos jelentését, minden egyes mondatának felépítését megértsük, ritmusát érezzük. E nap mint nap folyó és hónapokig tartó türelemjáték során aztán a nagyregény felépítése, a fejezeteket átfogó és összetartó széles ívek, a vissza-visszatérő motívumok helye és jelentősége, mindez előttem új és más fényben jelent meg, mint annak idején, mikor a könyv lapjait szórakozni, esetleg művelődni és tanulni kívánó olvasóként forgattam.
Jelen munka itt nem vállalkozhat a regény részletes elemzésére és interpretációjára. Csupán egy-két példával kívánnám fenti állításomat igazolni. A Megszámláltattál első fejezete – erre nem fordítóként, hanem jó olvasóként már Nemeskürty István is rámutatott – mesterien megkomponált bevezetés. Bevezetés egy, legtöbbünk számára különös, egyedi közegbe, az erdélyi társadalom felső rétegébe, s ugyanakkor egy személy, a főhős életébe, szemléletébe, gondolatvilágába. A regény erdélyi szereplőit, kiket Bánffy az első harminc oldalon bemutat, egy kocsiúton, Abády Bálint szemével ismerjük meg; az ő sorsa képezi a regény vörös fonalát. De ez a bemutatkozás nemcsak a jelennek szól. Bálintot a régi ismerősök, akikkel útközben találkozik, gondolataiban a múltba vezetik vissza, gyermekkorába.
Itt tűnik fel a nagyapa figurája, aki a regény kezdetének idején már nem él, de fontos viszonyulási pont marad: a művelt, mind a humán tudományok és a művészet iránt érdeklődő, mind a természettudományokban jártas öregúr, aki a maga toleráns bölcsességében a vidék tiszteletbeli békebírójává válik. Magyarok és románok egyformán keresik fel és kérik ki véleményét, s ő mindenkivel – a maga nyelvén – szót ért, mindenki számára van tanácsa. A szelíd és mindenki által tisztelt öregember alakja aztán a Megszámláltattál utolsó részében fontos szerepet kap, mikor is a havasokon lakó román parasztok az uzsorások elleni küzdelmükben Abády Bálint segítségét kérik, s egyikük, ki maga is idős, a vonakodó fiatalembert visszaemlékezésével győzi meg: ő még ismerte Bálint nagyapját, aki minden bizonnyal pártjukat fogta volna.
Kitűnő, nagyon tudatos és nagyon okos írói munkáról tanúskodó kompozíció, ahogy Bánffy Miklós olvasóinak a legelső fejezetekben egy-egy szinte észrevétlen vonallal utal jellemekre, ahogy sorsokat vázol fel, melyek aztán a drámaian tömör utolsó, hatodik részben teljesednek be. Bálint elődeinek, apjának és nagyapjának a könyvön végigvonuló emléke ugyanakkor Abády Bálint (s vele Bánffy Miklós) hitvallását idézi, meggyőződésüket a nemesség társadalmi szerepéről. Csak a szolgálat, az ország, a közjó, a föld népének szolgálata és védelme igazolhatja a privilegizált szociális helyzetet. Szolgálni kell mindaddig, míg a tömegekben ki nem fejlődik a közösségi tudat: „Vezetni, segíteni, istápolni kell azokat, kik anyagiakban és műveltségben annyira alattad állnak.”
De teszik-e ezt a regény szereplői, akiket Bánffy – semmi kétség – mind ismert, s akiket (egyeseket talán több személyből is összegyúrva) az életből mintázott meg? Nem teszik. Legtöbbjüktől az elkötelezettségnek e formája nagyon is távol áll. Szinte nincs olyan kritikus vagy irodalomtörténész, aki a trilógiával foglalkozva ne jegyezné meg, mily keserű ítéletet mond Bánffy kortársairól s tulajdon arisztokrata, a politikai életben mérvadó osztályáról. Ám ha valaki, mint e sorok szerzője, a regény szövegét fordítóként szükségszerűen szóról szóra követi, meglepve fogja tapasztalni, hogy Bánffy maga senkit nem marasztal el, hogy íróként nem tesz mást, mint csupán ábrázol. Lefesti, hogy a társadalom felső rétege mivel foglalkozik: vég nélkül bálokon táncol, „cigányozik”, azaz cigányzene mellett iszik, dalol és múlatja idejét, kártyázik, lóversenyre jár, párbajozik, vadászik, kicsit gazdálkodik is, és persze politizál, provinciális gyűléseken vagy a pesti parlamentben – szinte mindegy: tarka nacionalista jelszavakkal, az összeurópai helyzetet fölényesen elhanyagolva, vakon tulajdon vesztébe rohanva.
Ám Bánffy mindezt nem kommentálja. Néhány mondat erejéig csupán a harmadik kötet végén tör ki belőle a keserűség ennyi felelőtlenség láttán. Máshol azonban nem ítél és főleg nem moralizál. Kortársait ugyan gyakran félreérthetetlen iróniával rajzolja meg, de saját olvasóit felnőttként kezeli: alkossanak maguk véleményt. Arra, hogy a könyv szerzője hol áll, csak a mene-tekel mottó és a három regénycím utal. Bánffy memoártöredékeiből tudjuk: az Erdélyi történet megírására a harmincas években az a meggyőződés is sarkallta, hogy a magyar felső réteg jórészt még a két háború közötti időkben sem hallotta meg, hányat ütött az óra. És mégis, minden kritika ellenére félreérthetetlen, hogy Bánffy az általa leirt társadalmi közegben otthon van. Arisztokrata társairól a maga nemében hasonlót mond, mint Mikszáth Kálmán a dzsentriről: mily sok érdekes és értékes ember, mily sok tehetség, mely elvész anélkül, hogy gazdájának és az országnak javára válna.
 
*
Nehéz-e Bánffy Miklóst fordítani, kérdezik tőlem időnként. A válasz nem egyértelmű. A regényben nemritka párbeszé­dek általában a könnyebb részekhez tartoznak. Jóval nehezebb feladat viszont személyek és épületek, erdélyi kastélyok és budapesti főúri lakások s azok berendezésének aprólékos bemutatását idegen nyelven visszaadni. Példának okáért, Bánffy egy-egy muzeális asztali készletet nagyon hosszan és nagy műértő szakértelemmel képes leírni. Ám a legnehezebbé a fordító munkája akkor válik, amikor a Megszámláltattál szerzője erdélyi tájak ábrázolásába kezd bele. Ekkor érződik, hogy az elbeszélőn kívül a festőművész Bánffy is ott ül az írósztalnál és diktálja a szöveget (mert Bánffy Székely Bertalan tanítványa volt), és süt a szavakból elragadtatása, az erdélyi hegyek, a kis falvak, a folyók és az erdők szeretete. Bámulatosak botanikai ismeretei. Az ötödik rész első fejezetében az Aranyos árterületét ecsetelve, fák, bokrok és vadnövények tucatjait nevezi meg – ez minden fordító részére nagyon kemény dió. Ugyanez áll, ha a havasokról beszél, és egy-egy teljes oldalon ír le egy téli éjszakai tábortüzet vagy egy félig jéggé fagyott vízesést.
Nemigen ismerek olvasót, akit Bánffy tájleírásai ne ejtettek volna rabul. Miért? Hiszen efféle részletek, főleg ha hosszúra nyúlnak, általában nem a közönség kedvencei.  A választ részben az a lelkesedés adja meg, mely Bánffy tollát, mint már említettem, érezhetően vezeti. Hadd tegyem hozzá: éppily érezhető kimondatlan fájdalma amiatt, hogy ezek a tájak, az ő oly szeretett, szűkebb erdélyi hazája Magyarország számára elveszett. Ha azonban a nyelv, a stílus kérdéseire akarunk szorítkozni, akkor Bánffy impresszionista látás- és ábrázolómódját kell említeni. A fény töréseit, az árnyékok játékát, a színek halvány átmeneteit, azt, hogy a természet sötétebb tónusai közé mindig kék színezet is vegyül, a francia impresszionizmust már jól ismerő képzőművész szemével látja, míg az író mindezt a maga nyelvi eszközeivel képes kifejezni. Amúgy is gazdag szókincse ilyenkor végleg pazarrá válik, s németül nehezen visszaadhatóvá, ha például következetesen nem a „szürke” és „fehér” mellékneveket használja, hanem „szürkeségről” és „fehérségről” beszél. A megfelelő német szavak léteznek, de súlyuk, helyi értékük más.
Szerb Antal a Megszámláltattálról írt nagyon szellemes és nagyon találó recenziójában, mely annak idején a Nyugatban jelent meg, Bánffy stílusát meglepőnek, szórendjét szokatlannak és szuggesztívnek, szóhasználatát pedig nehezen meghatározhatóan és imponálóan idegenszerűnek nevezte. A mai olvasó talán inkább csak Bánffy veretes nyelvezetét érzékeli. A mondatok felépítése aligha zavarja, hiszen a magyar szórend igen türelmes, és az utolsó évtizedek irodalma már mindannyiunkat sok mindenhez hozzászoktatott. Fenn­- akadunk Bánffy szövegében egy-egy erdélyi kifejezésen – kik voltak a „kurtánok”, mi a „tanarok”, milyenek az „ürver hegyek”, és hogy kell egy „sátés dombot” elképzelnünk? – és a fordítónak ilyenkor bizony nem adatik meg a könnyed szabadság, hogy egyszerűen továbbolvas.
A kortársak – Szerb Antal is – Bánffy nyelvezetében valami különös, arisztokratikus ízt éreztek. Persze, a gróf prózájában ott cseng az előkelőség és a kimagasló műveltség öntudatos hangja. Fordítóként azonban úgy vélem, még egy ily kifinomult szerző szövegében is lépten-nyomon találkozom azzal a jelenséggel, ami eddig mindig végigkísért, ha magyar szépirodalmat igyekeztem német nyelvre átültetni: kifejezéseiben, nyers, de plasztikus megjelenítő erejében a magyar nyelv még jóval közelebb van a földhöz, a szántóvető ember világához, mint a már jóval régebben megregulázott és városi kultúrában megszelídített, elegyengetett német. Bánffy regényében Jópál András, a szerencsétlen feltaláló elhárítja Abády Bálint biztató szavait, „nem kell”, mondja, miután „egyet suhintott maga elé”. Jópál egyetemet végzett matematikus, de ahogyan itt kezével legyint – mert ezt teszi –, benne van az ostor csattanása, izmos karjának mozdulata, s az immár mindenről lemondó, magányos ember dacos keserűsége. Nincs német ige, amely mindezt így s főleg ily tömören éreztetné.
Ne hallgassuk végül e témánál el, hogy Bánffy nem irodalmi iparos, aki szövegein aprólékos műgonddal dolgozik; ő írás közben is nagyúr. A részletek itt-ott hidegen hagyják. A legnagyobb fejtörést a fordítónak gyakori szóismétléseivel okozza. Ezek a magyar olvasónak talán kevésbé tűnnek fel, mert a változó ragok a szónak gyakran más formát adnak. Ám a német a főneveknél nem ismer ragokat, az igék ragjai pedig nemegyszer azonosak. Ami annyit jelent, hogy az ismétlődő szavak szárazan koppannak, és megtörik a mondat ritmusát. A fordítóra ilyen esetekben az a feladat is hárul, hogy szinonimákat keressen. Mint ahogy tanácsos azokat a fejezeteket, melyekben Bánffy a főhősének szerelmi történetét mondja el, minden fordítási hűség mellett egy jóval keményebb német nyelvezettel visszaadni. A 19. század eleji német romantikának a későbbi korokban nem egy vadhajtása nőtt ki, érzelgős, szentimentális irányzatok. Abády Bálint és Milóth Adrienne históriája Bánffy regényének nem legerősebb része, de méltatlan tévedés lenne, ha a német nyelvű olvasó az erdélyi írót gondolatokban akár egy pillanatig is saját környezetéből ismert, pehelykönnyű szerzőkkel társítaná.


« vissza