Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A romániai magyar képzőművészet identitáskeresése 1965 és 1975 között

Az erdélyi művészetnek 1919-es leszakadása a történelmi Magyarország művészeti életétől egy sor új nehézséget és tagadhatatlanul új lehetőségeket is hozott az itthoni művészeti életben. Az irodalomban ekkor meghonosodó transzilvanista szellem kisugárzásaként, a helyi művészek által a helyi motívumokat megjelenítő művészet és annak a sajátságnak a keresése lett a törekvések fő iránya, amelyet a magyarországitól és persze a romántól is különbözőnek véltek.
Miközben a magyar vagy a román művészeti progresszión keresztül vagy kerülő utakon is közlekedve igyekeztek napirenden lenni az európai haladással, élt és máig él, a romániai magyar képzőművészetben a „sajátosan erdélyi lelkületű” művek eszménye, az európai felzárkózás eszményének követése mellett az erdélyi és magyar sajátosság megjelenítésének igénye.
A negyvenes évek elején, a magyar fennhatóság alá visszatérő Észak-Erdélyben, a művészeti élet intézményes kereteinek megerősödésével és az azzal együtt járó átpolitizálódásával, a nemzeti sajátosság megjelenítését szorgalmazó, de többnyire konzervatív indíttatású, a középkori keresztény kultúrára visszautaló művészeti ideál és formanyelv válik uralkodóvá.
A kommunista hatalomváltás után, az ötvenes években az orosz realizmushoz, a románok franciás beállítottságánál sokkal közelebb álló, magyar művészek nemzedékeken keresztül müncheni és a bécsi akadémiákon képzett tanároktól öröklött tudásának köszönhetően, messze romániai etnikai százalékos számarányuk fölött szerepelnek az országos és a kommunista táboron belüli nemzetközi kiállításokon. Ugyanekkor sokan közülük jelentős pozíciót foglalhattak el a román országos szakszövetségben, valamint jelenlétük rendszeres volt az egyetlen, szovjet mintára szerkesztett, országos szakfolyóiratban is. Ennek a sikernek súlyos ára is volt, hiszen ekkor ragad bele a romániai képzőművészet abba a közízléshez igazodó, illusztratív és ekkorra már szándékában is hamis fogalmiságába, népszolgálatot hirdető szerepeszményébe, melyből kilábalni csak 1965 és 1975 között sikerült valamennyire, ennek mértékéről és egyéni módozatairól próbáltam számot adni a „FELEZŐIDŐ” című kiállításon, az Ernst Múzeumban, 2002-ben.
A továbbiakban e kiállítást kísérő katalógusszövegemből idézek fel néhány talán ideillő vitaindító gondolatot.
Az erdélyi öntudat egyik hiteles őrzője, Benkő Samu történész a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján, a reneszánszból ismert gyakorlat szerint versenyeztetve a műfajokat, a képzőművészetet egy olyan, a kelet-európai értelmiségire jellemző politikai-kulturális szereppel ruházta fel, amilyent általában az irodalom tekint a sajátjának: az anyanyelvi kultúra istápolójának szerepével. Bűn lenne elhallgatni, vagy éppen letagadni, hogy a romániai magyar irodalomban vannak valóban értékes alkotások, ámde ezeket összehasonlítva például a festészet vagy a szobrászat eredményeivel, nem egészen biztos, hogy a pálmát íróinknak kell juttatnunk. Egyes festményeken vagy szobrokon túlmenően jó néhány művészi életművet is érzünk annyira súlyosnak, mint legkiemelkedőbb íróinkét. Ami pedig a történelmi-társadalmi szituáció kifejezését, a kor emberét megszólaltató energiákat illeti, igencsak versenyben érzem a képzőművészetet az irodalommal.1Felszólalására az őt idéző Kántor Lajos így emlékezik: az irodalmárok idegesen kapták fel a fejüket, voltak, akik személyes sértésnek vették „az irodalmat ért sérelmet”.2 (Ne felejtsük, ez volt a romániai magyar irodalom egyik legtermékenyebb és „legsikeresebb” korszaka. 1968-ban jelent meg például Sütő András (Anyám könnyű álmot ígér című műve.)
Felvetették akkor és felvetik ma is többen a kérdést, beszélhetünk-e egyáltalán a képzőművészet nemzeti identitásáról. Hagyományosan a művészettörténet-írás úgy tekint a képzőművészetre, mint az egyes kultúrákba ágyazott és azok sajátos értékeit is közvetíteni képes művészetre. Ám jelentős teoretikusok a képzőművészetet nemzetek felettinek tekintik, megszabadítva a régiókhoz és nemzetekhez kötöttségétől, olyan fogalmak bevezetésével, mint amilyen az egyetemesség, a kulturális nomádizmus, a multikulturalizmus, globalizmus. Úgy tekintenek a képzőművészetre, mint a nemzeti nyelvtől független, ezért ab ovo nemzetközi művészetre. Ezzel azonban szemben áll az a gyakorlat, miszerint nemzeti alapon sorolják be az egyes művészeket a kataszterek, lexikonok, valamint a különböző művészettörténeti feldolgozások és múzeumok. Érzékenyen érinti ez a gyakorlat a kelet-európai régióban élő kis nemzetek művészeit, ahol számos olyan, külön identitású közösség él egymás mellett, amelyek kultúrája egymást áthatja.
Az önmagát magyarnak valló művésznek ezzel a kérdéssel nap mint nap meg kellett küzdenie Romániában, különösen az 1990 előtti időszakban. A nemzeti kizárólagosságra törekvő ceauşescui művelődéspolitika a szakmai mérlegelést háttérbe szorítva, negatív elfogultsággal kezelte a kisebbséghez tartozó művészeket, függetlenül attól, hogy művészetének szándékos vagy önkéntelen eleme a nemzeti identitás kinyilatkoztatása vagy éppen ellenkezőleg, céljának tartotta ennek megtagadását vagy elhanyagolását. Ugyanakkor a magyarországi művészettörténészek érdeklődési köréből is kiesett a határokon kívüli magyar művészet, mint ahogy a vidéki, de határon belül alkotó művészet is.3 Ez a „két szék közötti pad alattiság” az, amely kényszerűen ugyan, de mindenképpen értelmet ad annak a fogalomnak, hogy romániai magyar képzőművészet. (Azért nem nevezem erdélyinek, mert akkor eleve kizárnám azokat, akik magyarként a Partiumban vagy Románia más vidékein alkottak. )
 
 
Miért éppen 1965 és 1975 között
 
Romániában ez volt az az időszak, amikor viszonylag kedvezőek voltak a kultúrpolitikai körülmények, és ennek megfelelően, ebben a tíz évben született meg minden olyan művészeti alkotás, amely, többé-kevésbé az adott keretek közé illeszkedve, megjeleníteni törekedett sajátos kultúra tudatán alapuló közösségi elképzeléseket. Ezek különböző fogalmak köré rendeződtek, mint amilyenek a magyarság, erdélyiség, romániaiság, székelység, európaiság, nyugati kereszténység stb. Jánosházy György akkori megfogalmazása szerint: Az jogosít fel arra, hogy a román képzőművészet mellett külön romániai magyar képzőművészetről is beszéljünk: saját külön „anyanyelve” van, amely az idők mélyében jellegzetes „egyéniségű” népművészetet alakított ki, sajátos hagyományai, amelyeknek feltérképezésével sajnos még mindig adós művészettörténet-írásunk, s amelyekből talán elég itt a század elején túlzás nélkül európai jelentőségűnek mondható nagybányai iskolát említeni.4
A fentiekhez politikai háttérül szolgált az a rövid átmeneti korszak, amit a látszólagos szabadság éveinek nevezhetünk, s amit behatárol a sztálinista „internacionalizmust” képviselő Gheorghe Gheorghiu-Dej kommunista vezető halála (1965) és az őt követő Nicolae Ceauşescu által bevezetett totalitárius nacionalista diktatúra abszolutisztikus hatalmának megerősödése.
 
 
Az identitáskeresés dimenziói
 
A román művészet 1965 és 1975 között a szocreál hagyományról való leszakadást, a századelő avantgárd eredményeinek, vagy ritkábban a kortárs európai törekvések meghonosításának szándékát mutatta. Ezekkel a változásokkal szinkronban, a Romániában élő magyar művészek is kísérleteztek művészetük megújításával. Gyakran az európai és a magyarországi művészetből vették a példát, ám ezekhez viszonyítva időbeli elmaradásnak vélhetnénk azt, hogy művészetükből hiányoznak például a pop artos törekvések, a konceptualizmushoz és a fluxus mozgalmakhoz kapcsolható kortárs megnyilatkozások. Ennek oka abban keresendő, hogy miközben a budapesti művészeti változások, főként a művészet esztétikai funkcióját érintő konceptuális meghatározottságúak voltak, ezzel szemben a bukaresti közegben (amely szintén befolyásolta a romániai magyar képzőművészetet) a klasszikus modernizmusra jellemző, alakiságot érintő stilisztikai változtatásokra, a formanyelv megújítására törekedtek. Emiatt elsősorban az ötvenes és hatvanas években kialakult európai absztrakt irányok és a neoprimitív művészet, valamint a szürrealizmus késői jelenségei hatottak.
Az ebben az időszakban alkotó romániai magyar művészek identitáskeresését a következő törekvések határozták meg:
1. a más történelmi kort élő Európához való tartozás vágya;
2. az erdélyiség megtartása (a táji, történelmi és népművészeti tematikában és formanyelvben);
3. a kelet-európaiság (a kulturális és szociális sokszínűség) felfedezése.
 
Úgy gondolom, lényegében ma is e három irány és ezeknek ötvöződése határozza meg az erdélyi magyar festészet törekvéseinek zömét.
 



Benkő Samu: Merre keressük művelődésünk súlypontját? Korunk, 1970/1.
2  Kántor Lajos: Képzőművészet a fórumon. Korunk, 1974/2. 163. o
3  Itt kell megemlítenünk Fitz Péter ilyen szempontból kivételes munkáját, a Budapesten az Enciklopédia Kiadó által megjelentetett Kortárs magyar művészeti lexikont (1999–2001), amelyben először szerepelnek a Magyarország határain túl élő magyar művészek, valamint meg kell említenünk, hogy az Octavian Barbosa által szerkesztett Dictionarul artiştilor romani contemporanil-t is, amelyet a bukaresti Mereidiane adott ki 1976-ban, és amelybenszinte maradéktalanulszerepelnek, az akkor élt romániai magyar képzőművészek.
4  Jánosházy György: Azonosság és sokféleség. Igaz Szó, 1972 /11. 646. o.


« vissza