Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hazám és Párizs

Mint amikor egy szerény külsejű ládikában váratlanul kincsekre lel az ember, olyan öröm Dvorszky Hedvig A. Szabó Magdával készített interjúkötete. Sodró lendületű, izgalmas olvasmány egy csepeli munkáskörnyezetből induló értelmiségi asszony életútjáról a kulturális diplomáciai karrierig. És korántsem csak a francia kapcsolatról van szó, amelyet Josephin Baker nyomán így definiál: „Két szerelmem van, a hazám és Párizs.” Az első szerelem azonban még Erdély, ahová apai ágon kötődik is. Az „ötágú sípra” azonban, amely a magyar irodalom határon túli tartományait jelentette, a legendás irodalomtörténész, egyetemi tanár Czine Mihály előadásai hívták föl a figyelmét. Ezt mélyítette tovább az amatőr színészként megismert színikritikus Ablonczy László – akivel négy évtizede tart házassága –, s aki Romániából való kitiltásáig hetvenszer járt Erdélyben. A szekuritáte által történt kitiltása után felesége utazik helyette s viszi a csempészárut, a kultúrát. Az életút plasztikusan mutatja be, hogy egy egyetemista lány, majd asszony személyes sorsa, ambíciói milyen szálakkal kötődnek a kelet-európai történelemhez. S élete példázza azt is, hogy a tanulás, a tudás a szocializmusban egyfajta menedék volt, amellyel élhetett, aki akart s volt ereje, kitartása.
Ennek az útnak részeként kellett a francia nyelvtanulásért is kisebb szabadságharcot vívnia a tizennégy éves kislánynak, akit bár felvettek a nyelvtagozatos gimnáziumba, de az orosz szakra. Az interjú hosszan elidőz a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumnál, ahol először diákként, majd francia szakos tanárként tapasztalja meg a Németh László által megfogalmazottakat: „Ez a legönzetlenebb pálya a világon: mert azt, hogy egy tanár mit csinál, hány mikronnyival emelte meg nemzete műveltségét, ellenőrizni nem lehet… A tanár, ha igazán tanár, állandóan ajándékozza magát. És ez az ajándékozás gyönyörű ebben a szakmában.” Nemcsak oktatni akart, nevelni is. Kirándulások, közös betlehemezés, színházba járás, színjátszókörök emlékét őrzik a tanítványok. És természetesen rányitotta a jedlikesek szemét Erdélyre is, már a nyolcvanas évek közepén. Tanítványait és tanárkollégáit sorsfordító kirándulásokra vitte, akkor, amikor az erdélyi utazások némely mozzanata még ellenállási filmekbe illő jelenetek közepette zajlott, mint egy látogatás Sütő Andrásnál. „Férjem kérdéseit ceruzával beírom egy román nyelvű autóskönyv utolsó sorai közé, azt aligha lapozzák fel a román határon. Megérkezem Vásárhelyre, szállodában kell megszállnom, mert a vendéglátónál tilos, súlyos büntetést fizet, ha kiderül… András tudta, hogy a lakásában lehallgatókészülék működik, de jó ideig nem találta. Majd csak 1989-ben fedezi fel a szerkezetet. Megérkezem hozzájuk, bemegyünk a fürdőszobába, és a megnyitott csap mellett elmondom a kérdéseket. Ő nem válaszol, kimegyünk a konyhába, írógéphez ül, és villámgyorsan gépbe írta a válaszait. El akarom tenni a papírt. Erre ő: ne viccelj. Tudod, hogy csak akkor kapunk engedélyt írógép tartására, ha leadunk egy mintát az összes leütésről. Ha ezt megtalálják nálad, öt perc múlva tudják, hogy kitől származik. Hát szépen kiradírozom a ceruzás sorokat, és beírom helyükre András válaszait, így indulok haza.”
Miközben egyre határozottabban szerveződik élete a színház és az irodalom köré, tanít és három gyermeke születik, a francia kultúrát sem hanyagolja el. Fordít, tolmácsol, s ha ritkán is, de elutazik Franciaországba, ahol első alkalommal rádöbben, hogy a nyelvismeret a kultúrába – amely életmódot is jelent – ágyazódik, anélkül bevehetetlen vár marad. De A. Szabó Magda, s ebben megmutatkozik ennek a kedves, mosolygós asszonynak igazi természete – szívósan, tántoríthatatlanul, a kudarcokból is erőt merítve ostromolja, hódítja meg a francia kultúrát. „Nekem semmi sem hullott az ölembe, mindenért keményen meg kellett dolgoznom. Áhított francia szakomért is. A négy gimnáziumi év a boldog, habzsoló nyelvtanulás ideje volt és a mérhetetlenül sok olvasásé. Az egyetemi oktatás nem a nyelvet tanította, azt tudottnak véve adott át rajta keresztül ismereteket. Bedobtak bennünket a mélyvízbe… Descartes Értekezés a mód­szerről című művével kezdtük francia szakos egyetemi életünket. Filozófiát azelőtt magyarul sem tanultunk, amikor a 17. századi szavakat külön-külön már megfejtettem, a szöveg értelme még mindig titok maradt. Irgalmatlanul nehéz volt, de nem adtam meg magam. Tejesköcsögbe esett békaként addig tapostam-tapostam, míg egyszer csak vajat köpültem a talpam alá, megharcoltam érte, enyém lett a szöveg értelme is… Hát így kapaszkodtam fölfelé ezen a máig végeérhetetlen tudáslépcsőn. És ma sincs nap, hogy ne döbbennék rá: mi mindent nem tudok még.”
Számára mindig léleképítés, életgazdagítás a kultúra, mindegy, hogy irodalom, színház, nyelvtanítás vagy éppen televíziózás. Középiskolai tanárként is ez a kultúrafelfogása, és természetes számára, hogy a gyerekeket is el kell vinni Franciaországba, jóllehet akkoriban ez még temérdek adminisztrációval, hivatalok útvesztőiben való bolyongással járt. Egy bretagne-i iskolával ismétlődő diákcsere eredményeként tíz év elteltével 700-an gyűltek össze a jubileumi találkozón azok a franciák, akiknek így lett közük Magyarországhoz.
A rendszerváltozás számára is kinyítja a világot. A strasbourgi egyetem magyar lektora lesz. Anyanyelvét tanítja a franciáknak, és több mint kétszázan járnak kurzusára, amelyen hazánkat mutatja be a francia egyetemistáknak. Persze előzmények, tankönyv nélkül vág bele, maga találja ki és fénymásolja a programot az egyszemélyes magyar intézetben. És kilép az egyetem falai közül. Író-olvasó találkozókat, színházi előadásokat szervez, kapcsolatot tart az Európa Tanáccsal. Munkabírását jellemzi, hogy két évig, míg férjét, Ablonczy Lászlót ide köti a Nemzeti Színház igazgatása, mindezt három gyerekkel, egyedül csinálja.
1993-ban egy megváltozott országba tér haza, de maga is sokat változott. Szűknek érzi az iskolai kereteket. Fasang Árpád zeneszerzővel megszervezik, hogy francia anyanyelvű tanárok jöjjenek Magyarországra tanítani, Megalapítja az ezt gondozó Magyar–Francia Ifjúsági Alapítványt, amelynek 2012-ben már a huszadik születésnapját ünneplik. Valódi népi diplomácia ez, hiszen az a közel ezer francia szakember, aki hazánkba érkezett dolgozni, egy mélyebb, hitelesebb Magyarország-képet visz haza és közvetít, mint a diplomácia protokolláris vagy a média legtöbbször felszínes, ilyen-olyan előítéletekkel terhelt képe.
1999 februárjától a Párizsi Magyar Intézet művészeti igazgatóhelyettese lesz. Méltó folytatás, de hatalmas kihívás is egyben, hiszen Illyés Gyulát idézve: a magyar kultúra számára a francia a viszonzatlan szerelem. De Magdának erre is volt receptje „Párizs elképesztően gazdag kulturális kínálatában kellett magunkra felhívni a figyelmet, amit sok ésszel-szívvel végzett munkával lehetett elérni. Mi kell ahhoz, hogy sikerüljön? Széles körű tájékozottság, szilárd értékrend, magasra emelt értékküszöb: fölötte mindennapi feladat a színek változatosságának megmutatása. De kell a befogadó ország reflexeinek, kultúrájának az ismerete is, hogy tudjuk, mit és hogyan kínálhatunk. Szükséges a nyitottság, a folytonos szellemi készenlét. Meggyőződésem, hogy kell az a mosoly is, amelyet strasbourgi búcsúzásomkor megköszönt a rektor úr.” Fontosnak tartotta, hogy határok nélküli, teljes egységben láttathassák a magyar kultúrát. Lényeges volt a Franciaországban élő, dolgozó magyar művészek bemutatása, hiszen sokukról itthon is általuk szereztek tudomást. Egy hevenyészett névsor: Rozsda Endre, Réth Alfréd, Pierre Székely, Román Viktor, Hantai Simon, Kristóf Ágota, Nagy József.
A kiállítások, irodalmi estek, koncertek mellett férjével kötetet állítottak össze. Az „Állj fel torony” árnyékában – Magyarok francia földön. Egy század tükörcserepei alcímű antológia 2003-ban jelent meg.
Csak a fontosabb állomásokat emeltem ki a könyvből, elhagyva sok szívderítő anekdotát s hosszú leltárát a franciaországi magyar kulturális emlékeknek, kapcsolatoknak. De talán ennyiből is kitűnik, hogy a „mosolygó lélekkel végzett szolgálat” személyiségének lényege és sikereinek forrása, amelyet Franciaországban két alkalommal is magas állami kitüntetésel ismertek el. Itthon nem kapott elismerést. Sőt, ma már a Duna Televízióban sincs rá szükség, amelynek kulturális igazgatója, majd ügyvezető elnöke volt. Erről nem tud mosolyogva beszélni, de szemrehányás és sértettség helyett közli annak a tanulmánynak a részleteit, amelyben felvázolta, hogyan képzeli a Duna Televízió jövőjét. (A Merre folyjon a Duna Televízió című írás a Bécsi Magyar Naplóban jelent meg 2010-ben.) Az elképzelés szinte hibátlan, méltó a Duna TV hajdani rangjához, „A világ legjobb kulturális televíziója” kitüntetéshez. A tervezet senkit nem érdekelt, ezért korengedményes nyugdíjba ment, és csak remélhetjük, hogy ismét beteljesülnek életében Weöres Sándor sorai: „Én keresem a célomat: célom engem majd megtalál.”
 
(A haza és Párizs – A. Szabó Magdával beszélget Dvorszky Hedvig. Bp., Kairosz. 2011. 158 o.)


« vissza